August 2013
·
821 Reads
Magyarországon (és a Monarchia területén), a 19. század elején kezdték meg a szervezett egészségügyi ellátás kialakítását. Az orvosok csekély száma és területi egyenlőtlensége jellemezte a hazai ellátást. A népesség szegényebb rétege számára elérhetetlen volt az orvosi szolgáltatás, mivel nem rendelkeztek kellő jövedelemmel, az állam pedig nem gondoskodott az emberek egészségügyi ellátásáról (KAPRONCZAY, 2001). Virágzott a csontkovácsok, a kuruzslók és füvesasszonyok szolgáltatása. A nép többsége, alacsony műveltségének köszönhetően, a hiedelmek és természetfeletti erők idealizált világába vetett hitet preferálta, (LENDVAY, 1889) és még ha lehetősége is lett volna − éppen ezért − az orvosi ellátást mégsem vette igénybe. A 19. században jelentős fejlődésnek indult több terület, mint például az oktatás, ahol a népoktatás széles néprétegek felé kiterjesztése növelte a népesség műveltségét. Hasonlóan az oktatáshoz, gyökeres változást jelentett a közegészségügyi rendszer kiépülése. Mindezek a tényezők részét képezték hazánk modernizálódó, polgáriasodó államának. Ebben a környezetben nagy feladat hárult a tanítókra. Az alsóbb néprétegek elemi oktatásában, az élet mindennapi szükségleteire is kellett ismereteket kínálni, hogy a gyermekek majdan felnőve képesek legyenek önálló, jövedelmező életvitelt kialakítani. A lakosság nagy részének így is, csak a három, vagy négy elemi osztály elvégzése lehetett a cél. Ebből adódóan a kistelepülések meghatározó értelmiségei voltak a képesített néptanítók. A tanítóktól elvárt tájékozottság és tudás folyamatosan nőtt. Az orvosok hiánya a kisebb településeken, vagy éppen beláthatatlan távolsága miatt sokszor a tanítók kényszerültek az arra rászorulókat azonnali egészségügyi ellátásban részesíteni, vagy éppen betegség esetén a szülőknek tanácsot adni az ápoláshoz. Vizsgálati célok és módszerek meghatározása Tanulmányomban, a 19. század folyamán használt egészségtani tankönyveket vizsgálok, melynek ismeretközvetítésén keresztül elemzem az oktatás tartalmát. Célom, a tankönyvek rövid leíró, értelmező elemzésével azokat a főbb tartalmi jegyeket meghatározni, melyből a benne rejlő ismeret korszerűségéről és azok mélységéről informálódhatunk. Meg kívánom határozni azokat a makrostruktúrákat és súlyponti elemeket, mely adott könyv szerkezetét jellemzi. Továbbá néhány didaktikai elem bevonásával az ismeret átadás hatékonyságára következtetek. Elemzésembe hét tankönyvet emeltem be, melyek igazolhatóan, − levéltári források és iskolai Értesítő Füzetek alapján − valamely oktatási intézmény kötelezően használt tankönyvek jegyzékében szerepelt. Az egészségtan, mint tantárgy Az egészségügyi ismeretek elsőként a tanítóképzők tanrendjében jelent meg, a különböző típusú és fenntartású képzőkben egyaránt,− akár állami, egyházi, katolikus, vagy protestáns fenntartású − hasonló terjedelemben ismerkedtek a tanulók az elemi egészségügyi tartalommal. Kötelező, alapozó tantárgy volt az oktatás során, egészen 1902−ig. Az új tantervben azonban már nem szerepelt ilyen néven, de Test és egészségtan címen megmaradt, igaz magasabb évfolyamra került az oktatásban, és válaszható tárgy lett, az 1903. évi 41 081 számon kiadott rendelet szerint, ami a tanító és tanítónőképzők tantervéről rendelkezett. Minden olyan ismeretet tartalmazott, mely feltétlenül szükséges volt a mindennapi egészséges életvitelhez, és az egyén egészségben való megtartásához.