ArticlePDF Available

Szokatlanul hosszú remisszió 1-es típusú diabetesben, közben kiviselt terhességgel – esettanulmány‹Szokatlanul hosszú remisszió T1DM-ben, közben kiviselt terhességgel›

Authors:
.
Kazuisztika
105
Péterfy Sándor Utcai Kórház-Rendelőintézet és Manninger Jenő Országos Baleseti Intézet, Diabetes
Szakrendelő, Budapest, Semmelweis Egyetem, III. Belgyógyászati Klinika, Budapest
Szokatlanul hosszú remisszió 1-es
típusú diabetesben, közben kiviselt
terhességgel – esettanulmány
A kézirat némileg módosított és rövidített angol nyelvű változata – a közlemény lapunkhoz történt benyújtását követően – benyújtásra került
az Asploro Journal of Biomedical and Clinical Case Reports c. folyóirathoz is, ahol időközben meg is jelent: Healthy pregnancy and birth during
unusually long-lasting remission of type  diabetes. Asp Biomed Clin Case Rep ; (): -. DOI: 10.36502/2019/ASJBCCR.6175
Fövényi József dr., Pánczél Pál dr., Thaisz Erzsébet dr.
Összefoglalás
Egy 26 éves nőnél lépett fel 2014-ben az 1-es típusú diabetes. A diagnózist még enyhe vércukor- és HbA
1c
-emelkedés mel-
lett orális glükóztolerancia-teszttel, inzulinszint-meghatározással és GADA teszttel erősítettük meg. Ezt követően 2 éven át
teljes remissziós periódusokkal tarkított részleges, napi 2–8 E-nyi glargin bázisinzulin igényű remisszió következett be. Ezt
követően a beteg teherbe esett. Az addig alkalmazott minimális bázisinzulint napi ötszöri humán gyors hatású és NPH
inzulinok alkalmazására váltottuk, amelyek adagjait a kiinduló dózis 11-szeresére kellett emelnünk a terhesség harma-
dik trimesterében. Sikeres spontán szülést követően betegünk egészséges leánygyermeknek adott életet, majd kívánságá-
ra a terhesség alatti maximális inzulindózis egytizedére, napi egyszeri glargin bázisinzulinra tértünk vissza. Három hónap
múlva vércukrai emelkedni kezdtek, az ekkor elvégzett orális glükózterhelés a vércukor nagymértékű megemelkedését és
a C-peptid-szint drasztikus csökkenését mutatta. Ekkor váltottunk napi többbszöri inzulinadásra glargin bázis- és glulizin
analóg inzulinok alkalmazásával. Később a glargint degludec inzulinra cseréltük és napi 30–33 E össz-inzulindózis, vala-
mint az utóbbi két évben folyamatos szöveti glükózmonitorozás mellett a beteg kielégítő anyagcsere-állapotnak örvend.
Kulcszavak: 1-es típusú diabetes, hosszú remisszió, terhesség remisszió alatt, bázisinzulin-kezelés, napi
többszöri inzulinkezelés
Healthy pregnancy and birth during unusually long-lasting remission of type 1
diabetes. A case report
Summary: The 26-year-old woman was diagnosed with type 1 diabetes in 2014. The diagnosis was conrmed while there
was a slight increase in blood glucose and HbA
1c
levels using oral glucose tolerance test, determination of insulin levels and
GADA testing. This was followed by a 2-year period with complete remissions and partial remissions of 2–8 IU daily bas-
al insulin glargine. Thereafter, the patient became pregnant. The minimal basal insulin used to date has been switched to
human rapid-acting and NPH insulins ve times daily, which had to be increased to 11 times the initial dose in the third
Közlésre érkezett: . november . • Közlésre elfogadva: . április .
A levelezésért felelős szerző: Dr. Fövényi József
Péterfy Sándor Utcai Kórház-Rendelőintézet és Manninger Jenő Országos Baleseti Intézet, Diabetes Szakrendelő
 Budapest, Péterfy Sándor utca –.
E-mail: j.fovenyi@gmail.com
106
DIABETOLOGIA HUNGARICA
XXVIII. évfolyam 2. szám Fövényi József
trimester of pregnancy. After a successful spontaneous birth of a healthy baby girl, our patient wished to return to one-
tenth of the maximum insulin dose that was used during pregnancy, to once daily insulin glargine. After three months,
her blood glucose levels began to rise, with oral glucose challenge test showing a marked increase in blood glucose and
a drastic reduction in C-peptide levels. This was when we switched to multiple daily insulin administration using glargine
basal- and glulisine analogue insulins. Later, glargine was switched to insulin degludec, and with a 30–33 IU total daily
insulin dose and continuous glucose monitoring for the past two years, the patient was in a satisfactory metabolic state.
Keywords: type 1 diabetes, long term remission, pregnancy during remission, basisinsulin treatment,
multiple daily insulin.
DIABETOLOGIA HUNGARICA
28 (2) 105–109. 2020. június DOI: 10.24121/dh.2020.11
A
z 1-es típusú diabetes (T1DM) remisszió-
ja, elsősorban a gyermek- és serdülőkorban,
közel 4 évtizede széles körben tanulmányo-
zott téma. A remisszió alatt az angol elnevezéssel
„honeymoon” periódust értjük, amely alatt néhány
héttől akár 2-3 éven át minimális szintre (általá-
ban 0,2 E/testsúly-kg alá) csökken az inzulinigény
és az esetek nagyon kis hányadában hosszabb-rö-
videbb időn keresztül e remisszió teljessé válhat,
azaz az inzulinadagolás nélküli normális anyagcse-
rehelyzet (HbA1c ≤6%) fennmarad.1,2
Minél idősebb korban lép fel az T1DM, annál na-
gyobb a remisszió valószínűsége és tartama, vagyis
legkisebb kisgyermekkorban,3 nagyobb a serdülők
esetében és még nagyobb 20 év feletti életkorban.
Nemi különbségeket is kimutattak: nők esetében
kisebb a remisszió valószínűsége, mint féraknál.
4
Fontos még a remisszió szempontjából a diagnó-
zis felállításakor észlelt anyagcserehelyzet – alacso-
nyabb HbA1c-szintek esetén nagyobb a remisszió
esélye –, a kiindulási C-peptid-szint – magasabb
szint esetén hosszabb tartamú lehet a remisszió –
és a kezdeti inzulinkezelés fajtája: az intenzív inzu-
linkezelés növeli a remisszió tartamát.5
A honeymoon periódus hátterében az autoim-
mun béta-sejt-károsodás hullámzó, remissziók-
kal/relapszusokkal tarkított lefolyása állhat.6 Főleg
atal felnőttkorban kezdődő, enyhe – minimális
vércukoremelkedés mellett nagyon lassan kiala-
kuló – cukorbetegség-esetekben a diabetes pontos
klasszikációjára is törekedni kell, aminek gyakor-
lati kivitelezését illetően utalunk a Diabetologia
Hungaricában 2017-ben megjelent közleményre.7
A jelen esetközlésünk érdekessége a 3 éves tar-
tamú remisszió folyamán kiviselt terhesség és
az ennek tartama alatti extrém inzulinigény, majd
a remisszió folytatódása.
Esetismertetés
Az 1988-ban született nő anyai nagybátyja egyéves kora óta
diabeteses. Nála 2014 májusában szűrővizsgálat kapcsán
7,6 mmol/l-es vércukorszintet mértek 6,3%-os HbA
1c
mellett.
Az ekkor elvégzett orális glükóztolerancia-teszt (OGTT) vér-
cukorértékeinek eredménye – két további mellett – az 1. táb-
lázatban látható. A normális alkatú beteg testtömegindexe
21,6 kg/m2 volt. Klasszikáció céljából és a béta-sejt-károso-
dás dinamizmusának becslésére GADA tesztet és éhgyomri,
valamint OGTT során vett mintákból vércukor- és inzulin/C-
peptid vizsgálatot végeztünk (1. táblázat).
1. táblázat. A cukorbetegség klasszikációja és
a kórlefolyás meggyelése érdekében végzett
vizsgálatok. Meggyelhető a béta-sejt-funkciózavar
fokozatos súlyosbodása és a béta-sejt-pusztulás miatt
az inzulinszekréciós kapacitás fokozatos beszűkülése
2014. 05. 2015. 04. 2017. 09.
GADA (IU/ml) 87 71 69
0. perc
Vércukor (mmol/l) 6,9 7,8 8,8
Inzulin (mU/l) 5,5 nincs adat nincs adat
C-peptid (ng/ml) 1,15 1,38 0,48
60. perc
Vércukor (mmol/l) 13,4 12,2 19,2
Inzulin (mU/l) 20,6 nincs adat nincs adat
C-peptid (ng/ml) nincs adat 2,40 0,95
120. perc
Vércukor (mmol/l) 12,6 12,3 22,0
Inzulin (mU/l) 28,9 nincs adat nincs adat
C-peptid (ng/ml) nincs adat 2,29 1,01
Referenciatartományok: inzulin: 2,6–24,9 mU/l, C-peptid: 0,8–4,2 ng/ml,
GADA: <20 IU/ml
Kazuisztika
107
Szokatlanul hosszú remisszió T1DM-ben, közben kiviselt terhességgel
A beteg 2014-ben kereste fel először szakrendelőnket, ahol
az adatok ismeretében diétás kezelés mellett bázisinzulin-ke-
zelést kezdtünk, kezdetben 2 E glargin inzulin esti adásával.
Ezt követően a beteg az inzulin adagolását többször több hét-
re elhagyta. Majd a glargin adagját több lépésben 8 E-ig (0,13
E/testsúly kg) emeltük.
A beteg 2016. június végén teherbe esett, majd egy hónap
múlva átállítottuk napi többszöri inzulinadagolásra (MDI)
kétszeri NPH és háromszori gyors hatású humán inzulinok
alkalmazásával. Az inzulinigénye a graviditás alatt folya-
matosan nőtt, és végül meghaladta a terhesség előtti igény
11-szeresét (1. ábra), majd a 38. terhességi héten, hüvelyi
úton történt szülést követően 3800 g-os egészséges leánygyer-
meknek adott életet. Inzulinigénye a terhesség utolsó 3 heté-
ben rohamosan csökkent, és szülés után 3 hónapon keresztül
a terhesség előtti minimális, 9 E körüli szintre állt be, napi
egyszeri glargin inzulin adása mellett. Miután vércukorérté-
kei lassan emelkedni kezdtek, ismételt OGTT végzése mellett
újból meghatároztuk a C-peptid-szintet, amely drámai módon
csökkent. (Az OGTT végzése manifeszt diabetesben a szak-
ma szabályai szerint kerülendő, mi ennek ellenére azért él-
tünk a teszt végzésével, hogy a korábbi OGTT-nek megfelelő
0
2016. július
40
80
100
terhesség
váltás
MDI-re
E/nap
2016. augusztus
2016. szeptember
2016. november
2017. január
2017. február
2017. március
2017. április
2017. június
2018. március
2018. szeptember
2019. január
2019. október
20
60
10
50
90
30
70 váltás MDI-re
analóg inzulinokkal
szülés
terhesség
8
7
6
5
HbA
1c
(%)
2014 2015 2016 2017 2018 2019
1. ábra. Az inzulinigény alakulása a terhesség folyamán és a szülést követően
2. ábra. A HbA1c-szintek alakulása az elmúlt 5 évben
108
DIABETOLOGIA HUNGARICA
XXVIII. évfolyam 2. szám Fövényi József
3. ábra. CGM-görbék egy évvel a szülést követően, 2018-ban
4. ábra. CGM-görbék 2019 augusztusában
Kazuisztika
109
Szokatlanul hosszú remisszió T1DM-ben, közben kiviselt terhességgel
körülményeket biztosítsunk a C-peptid-szint meghatározásá-
hoz. A beteg közben glükózszenzort viselt, és így folyamato-
san gyelemmel kísérhettük a vércukor emelkedését, majd
a 120. percet követően glulizin inzulin adásával korrigáltuk
a hyperglykaemiát.) Ezt követően visszaálltunk MDI terá-
piára napi egyszeri glargin, majd 2019 elejétől degludec in-
zulint használva bázisként, napi háromszori étkezési glulizin
inzulin mellett. Napi inzulinigénye 30–33 E körül stabilizáló-
dott. HbA1c-értékei túlnyomórészt 6–7% között ingadoztak
(2. ábra). 2016 végétől az ujjbegyes vércukor-önellenőrzés-
ről FreeStyle Libre szenzor használatára (CGM) váltott, ami
nagymértékben segítette abszolút normális életvitele – gyer-
mekét nevelő anya, PhD-fokozattal rendelkező kutató, egye-
temi oktató – folytatásában (3., 4. ábra).
Megbeszélés
A T1DM-re vezető autoimmun folyamat során
részben béta-sejt-funkciózavar (ezt jelzi az inzu-
linszekréció korai fázisának kiesése), részben béta-
sejt-nekrózis (ezt jelzi a globális inzulinszekréciós
kapacitás fokozatos beszűkülése) következik be.
Ennek hullámzó lefolyása mellett színezi a klini-
kai képet az inzulinszükséglet mértéke, amelyet
az inzulinérzékenység (fontos tényezője a testtö-
megindex) és a kontrainzuláris hormonok (terhes-
ség alatt) határoznak meg.
A T1DM remissszióját illetően a férakénál ki-
sebb esélye a nők remissziójának, és bár rendkívül
széleskörűen és főként gyermekkorban nagy eset-
számban tanulmányozták a remisszió feltételeit,
nem ismert a remisszió során bekövetkező sikeres
terhesség és utána a remisszió folytatódása. Ese-
tünk különlegessége az, hogy a közel 3 éven át
fennálló, többször több héten át teljesnek nevezhe-
tő remisszió során terhesség következett be, amely
során az azt megelőzőhöz képest az inzulinigény
11-szeresére emelkedett. A szülés után viszont
a terhesség előtti szintre csökkent. Megjegyzendő,
hogy esetünkben a terhesség előtti és utáni remisz-
sziós fázisban csupán bázisinzulint kapott a beteg,
nem alkalmaztunk MDI-t, erre a szülést követő 3.
hónapban, az inzulinigény növekedése, azaz a re-
misszió vége után került sor. E terápián a beteg
az eltelt 2 éven át kiváló anyagcsere-állapotnak ör-
vendett és teljes értékű életet élhetett.
A szerkesztőség megjegyzése
A kézirat élénk vitát váltott ki a szerkesztőségben,
tekintettel az ismert cukorbetegen végzett ismételt
OGTT-vizsgálatra. Bár a közzétett változat tartal-
mazza, hogy egyedi megfontolásból, a reziduális
inzulintermelés felmérése céljából került sor el-
végzésükre, e helyütt is hangsúlyozni kívánjuk,
hogy ismert diabetesben tekintet nélkül az ak-
tuális anyagcserehelyzetre – a glukózterhelés vég-
zése ellenjavallt.
Irodalom
1. Karges B, Durinovic-Bello I, Heinze E, Boehm
BO, Debatin K-M, Karges W: Complete long-term
recovery of β-cell function in autoimmune type 
diabetes after insulin treatment. Diabetes Care ;
(): -. DOI: 10.2337/diacare.27.5.1207
2. Hramiak IM, Dupre J, Finegood DT: Determinants of
clinical remission in recent-onset IDDM. Diabetes Care.
; (): -. DOI: 10.2337/diacare.16.1.125
3. Abdul-Rasoul M, Habib H, Al-Khouly M: ‘The
honeymoon phase’ in children with t ype 
diabetes mellitus: frequency, duration, and
inuential factors. Pediatr Diabetes ; ():
-. DOI: 10.1111/j.1399-543X.2006.00155.x
4. Schölin A, Berne C, Schvarcz E, Karlsson FA, Björk
E: Factors predicting clinical remission in adult
patients with type  diabetes. J Intern Med ;
():-. DOI: 10.1046/j.1365-2796.1999.00426.x
5. Martin S, Pawlowski B, Greulich B, Ziegler
AG, Mandrup-Poulsen T, Mahon J: Natural
course of remission in IDDM during st yr
after diagnosis, Diabetes Care ; ():
-. DOI: 10.2337/diacare.15.1.66
6. Megen KM, Spindler MP, Keij FM, Bosch I, Sprangers
F, van Royen-Kerkhof A, et al.: Relapsing/remitting
type  diabetes. Diabetologia ; ():
-. DOI: 10.1007/s00125-017-4403-3
7. Pánczél P, Lukács K, Hosszúfalusi N: Diabetestipizálás
a mindennapi gyakorlatban: a preciziós
diabetológia első lépései. Diabetologia Hungarica
; (): -. DOI: 10.24121/dh.2017.27
ResearchGate has not been able to resolve any citations for this publication.
Article
Full-text available
Aims/hypothesisType 1 diabetes is believed to be an autoimmune disease associated with irreversible loss of insulin secretory function that follows a chronic progressive course. However, it has been speculated that relapsing/remitting disease progression may occur in type 1 diabetes. Methods We report the case of an 18-year-old girl with Graves’ disease, chronic inflammatory demyelinating polyneuropathy (CIDP) and multiple islet autoantibodies, presenting with relapsing/remitting hyperglycaemia. Peripheral blood mononuclear cells were analysed for islet autoimmunity. ResultsThere were two instances of hyperglycaemia relapse during CIDP flare-ups that required insulin therapy and remitted after i.v. immunoglobulin (IVIG) therapy improving neurological symptoms. A diagnosis of type 1 diabetes was assigned on the basis of insulin need, HbA1c and islet autoantibodies. Insulin requirements disappeared following IVIG treatment and peaked during CIDP flare-ups. Pro- and anti-inflammatory cytokine responses were noted against islet autoantigens. Conclusions/interpretationWe provide clinical evidence of relapsing/remitting type 1 diabetes associated with IVIG treatment and the regulation of islet autoimmunity. Despite sufficient residual beta cell mass, individuals can experience episodes of impaired glycaemia control. This disconnect between beta cell mass and function highlighted by our case may have implications for the use of beta cell function as the primary endpoint for immune intervention trials aiming to protect beta cell mass rather than function. Immune modulation may restore beta cell function and glycaemic control.
Article
Full-text available
To describe the natural course of clinical remission in insulin-dependent diabetes mellitus (IDDM) when insulin dose is minimized without loss of target glycemia and to identify factors that predict clinical remission. Ninety-five patients, who were placebo-treated control subjects in the Canadian-European multicenter randomized trial of cyclosporin A in recent-onset IDDM, were studied. The mean insulin dose decreased during the first months after diagnosis, with a nadir at 3 mo, when 27% of the patients did not require insulin to maintain target glycemia. At 1 yr, 10% of patients still did not need insulin. Patients not receiving insulin who had glycosylated hemoglobin within the normal range were called remitters. Mean basal and glucagon-stimulated C-peptide values were significantly (P less than 0.025) higher in remitters than nonremitters at the start of the study. Therefore, all patients were divided into those with values above the mean stimulated C-peptide (0.4 nM) and those with values below the mean at entry. The probability of entering a remission with a stimulated C-peptide greater than 0.4 nM was 10 times as high (P less than 0.05) as for those with a stimulated C-peptide below this level. Surprisingly, the beginning and end of the remission were associated with neither major changes in C-peptide levels nor islet cell antibody and insulin-antibody titer. A more rapid loss of stimulated C-peptide occurred in patients who lacked HLA-DR3 and -DR4 (P less than 0.05 at mo 9). This study shows a higher spontaneous clinical remission rate than expected during the 1st yr after diagnosis. Preserved beta-cell function at entry predicts a greater chance of entering a remission, and a more rapid loss of beta-cell function was seen in patients without HLA-DR3 and -DR4.
Article
Full-text available
To assess the relationship of SI and insulin secretion (C-peptide levels) to remission status in recent-onset IDDM. We followed 22 newly diagnosed patients, of whom 16 received immunomodulatory treatment with low-dose (5 mg.kg-1 x day-1) CsA and/or short-term (72 h) methylprednisolone and 6 received standard insulin treatment, at 3-mo intervals for 12 mo. Insulin secretion was assessed by C-peptide levels and AIRglu, which was determined as the area under the insulin response curve, above the fasting level, from 0-10 min after a 0.3 g.kg-1 x i.v. glucose bolus. SI was assessed by the minimal model technique applied to a frequently sampled IVGTT. Clinical remission was defined in those patients who maintained normal range GHb and capillary blood glucose levels < 7.8 mM premeal without insulin therapy for a minimum of 14 days. The rate of clinical remission was not different with immunomodulatory treatment; nor were the metabolic parameters of plasma C-peptide levels, AIRglu, and SI different in the treatment groups. The mean plasma C-peptide level improved significantly at 3 mo and was maintained to 12 mo. AIRglu was grossly subnormal throughout, but a significant improvement was seen at 3 and 6 mo. Mean SI was normalized at 3 and 6 mo but not maintained beyond 9 mo. The maximum rate of clinical remission was seen at 6 mo. Clinical remission in recent-onset IDDM patients is associated with improvement in both insulin secretion and SI. Although the improvement in basal C-peptide persisted, AIRglu increased only transiently and declined as loss of remission occurred in most patients. Loss of remission to an insulin-requiring state is associated with a decrease in SI.
Article
Full-text available
Progressive loss of β-cell mass in type 1 diabetes results from CD4+ and CD8+ T-cell autoimmunity targeting insulin and other islet cell antigens. After initial treatment of type 1 diabetes, partial disease remission is found in 18–80% of patients, with a mean duration of only 6–10 months (1). A 13-year-old Caucasian boy (BMI 26.4 kg/m2) presented with 3 weeks’ history of polyuria, polydipsia, and weight loss. His serum glucose (26.8 mmol/l), HbA1c (9.4%, normal 3.2–5.5) and fructosamine (628 μmol/l, normal 205–285) levels were highly elevated (Fig. 1), and urinalysis showed glucosuria (+++) and ketonuria (+++). He was HLA-DRB1\*0101,\*0901, DRB4*01, DQA1*0101,03, and DQB1*0303,0501. Plasma C-peptide, determined at a blood glucose …
Article
The honeymoon period (i.e., partial remission) of type 1 diabetes mellitus is characterized by reduced insulin requirements while good glycemic control is maintained. The clinical significance is the potential possibility for pharmacological intervention during this period to either slow down or arrest the ongoing destruction of the remaining beta-cells. A group of 103 diabetic children, younger than 12 yr of age, were prospectively studied to assess the frequency, duration, and factors that may affect partial remission. At the time of admission, patients were characterized by age, gender, symptom duration, diabetic ketoacidosis (DKA), and blood sugar level at admission. The honeymoon period was defined as a period with insulin requirements of less than 0.5 U/kg/day and hemoglobin A1c (HbA1c) level of less or equal to 6%. Partial remission occurred in 71, being complete in three. The length of time until remission was 28.6 +/- 12.3 (mean +/- SD) days. The duration of remission was 7.2 +/- 4.8 months. Remission rates were higher in those patients older than 5 yr compared with those between 3 and 5 yr of age. DKA at presentation and long duration of symptoms were associated with lower duration of remission (p < 0.001 and p < 0.001, respectively). Children in whom remission occurred had significantly lower blood glucose levels and higher pH at presentation (p < 0.001 and p < 0.001, respectively). Young age and severe disease at presentation are associated with decreased residual beta-cells function that is reflected by a lower incidence of partial remission. These observations are important to consider in the research regarding therapies that will have the potential goal to induce prolonged and/or complete remission at disease onset or shortly thereafter.