ThesisPDF Available

Abstract

Megpróbálom megragadni, mennyiben befolyásolta a kialakult konfliktust (amelyet Huntington igen hangzatosan „civilizációk összecsapásának” nevez) a két világ egymásról kialakult percepciója? Nem lehet-e, hogy miszpercepcióink erősebb médiumok, mint a történeti civilizációs kölcsönhatások öröksége és a modern tudomány eszközei? Nem lehet-e, hogy miszpercepcióink, amelyek továbbéléséhez manapság épp a modern Nyugat zászlóshajói, a tömegmédiumok szállítják az utánpótlást, megcsalnak bennünket már a kezdet kezdetén, még akkor is, ha a megértés őszinte szándékával a „halk hangok” felé fordulunk?
© Mihalik Judit 2005.
A félelem hídja
A terrorizmus és a civilizációs neurózis
Szakdolgozat
Mihalik Judit
Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Kiegészítő
képzés
2005.
Konzulens: Dr. Deák Péter
© Mihalik Judit 2005.
„A tornyos égboltra
és a megígért napra,
a tanúra és a tanúsítottra!
Pusztuljanak az árok emberei,
A szünet nélkült táplált tűzé,
amikor majd körülötte ülnek,
s tanúságot tesznek arról, amit a hívőkkel tettek,
s csak azért fenekedtek ellenük, mert hittek a hatalmas és magasztalt Allahban,
akié az egek és a föld országlása,. Allah mindenek tanúja.
Akik próbára tették a hívő férfiakat és nőket, s aztán nem tanúsítottak
megbánást, azoknak a gyehenna a büntetése, a pokoltűz büntetés lesz az
osztályrészük.
Akik azonban hisznek és jótetteket cselekszenek, azoknak kertjeik lesznek,
amelyek alatt patakok folynak. Ez a nagy diadal.”1
Korán
A Tornyok
1 Korán: A tornyok – 85:1-11. In: Korán, Helikon, 1987 (Fordította: Simon Róbert – a
továbbiakban is ezt a fordítást használom )
© Mihalik Judit 2005.
Tartalom
Bevezetés..............................................................................................................4
Félelem és reszketés..........................................................................................4
Öldöklő szimbolizmus......................................................................................5
Módszertani kitérő............................................................................................7
Katarzis a nézőtéren..........................................................................................9
Civilizációk (h)arca.............................................................................................11
Az átlényegítő vallás.......................................................................................11
Istenek és népeik.............................................................................................13
Az igaz és az igazabb......................................................................................16
Az erőszak története és filozófiája az iszlámban................................................20
A dzsihád.........................................................................................................20
A hitetlenek seregei.........................................................................................22
„A filozófusok eddig csak magyarázták a világot...”......................................25
Harcosok, hősök, gyilkosok................................................................................29
A mártír...........................................................................................................29
A fáklya...........................................................................................................30
Az iszlám és a terrorizmus..................................................................................33
A Maffia és a Sátán.........................................................................................33
A Galambok és a Héják..................................................................................34
Wanted............................................................................................................35
Rizikók............................................................................................................37
A Nyugat és a biztonság......................................................................................39
Európa nagy dzsihádja....................................................................................39
A hübrisz öt alakja..........................................................................................42
A Híd...................................................................................................................45
Felhasznált irodalom...........................................................................................49
4. oldal
Bevezetés
Félelem és reszketés
Johannes de Silentio (ismertebb nevén Sören Kierkegaard) esszéjének címe
másfél évszázada kerül elő plágiumokban, újraértelmezésekben és idézetekben.
A sajnos - már „foglalt” szókapcsolat ma is pontosan fejezi ki az utóbb
„posztmodern életérzés”-nek nevezett tapasztalást: azt az állapotot, amikor az
összkomfortos nyugati kultúrában kérdések és kételyek nélkül élő ember
szembenézve a dolgok valódiságával, felismeri tehetetlenségét - és megijed.
Cinikusan azt mondhatnánk:másfél évszázada még pusztán kognitív úton is
eljutottak ide a kortársak - a gondolkodás ereje rémisztő súllyal nyomta
gyomrukba a következtetéseket. Ma több kell: pokoli látvány, kép, élmény, hang
és füst -de az eredmény ugyanaz.
Eszünkbe juthat Kierkegaard azért is, mert a fenti „dialektikus líra” alcímmel írt
dolgozat a hit és morál össszeütközéséről, a hitbéli cselekedetek morális
feloldozásáról –vagy annak lehetetlenségéről - szól. Nem feledkezve meg arról,
hogy ama vizsgálódás egy paradigmán belül történt előfeltételezve, hogy hit
és morál fogalmai értelmezhetőek és mindenki számára ugyanazt jelentik.
Más a helyzet, ha arra vállalkozunk, hogy kitekintünk a bennünket meghatározó
paradigmából: a nehézséget épp az jelenti (ősi probléma), hogy a másik világot
a dolog természetéből következően nem írhatjuk le, még csak nem is
képzelhetjük el másképp, mint saját képzeteink és fogalmaink segítségével.
Erről kívánok írni. Megpróbálom megragadni, mennyiben befolyásolta a
kialakult konfliktust (amelyet Huntington igen hangzatosan „civilizációk
összecsapásának” nevez) a két világ egymásról kialakult percepciója? Nem
lehet-e, hogy miszpercepcióink erősebb médiumok, mint a történeti civilizációs
kölcsönhatások öröksége és a modern tudomány eszközei? Nem lehet-e, hogy
miszpercepcióink, amelyek továbbéléséhez manapság épp a modern Nyugat
zászlóshajói, a tömegmédiumok szállítják az utánpótlást, megcsalnak bennünket
már a kezdet kezdetén, még akkor is, ha a megértés őszinte szándékával a „halk
hangok” felé fordulunk?
5. oldal
Vagyis: nem lehet-e, hogy mindazok, akik a civilizációkat önmagukban, a
kulturális identitástól, vallási hagyományok rétegeitől elkülönítve szemlélik,
alapvetően tévednek, mert abból indulnak ki, hogy a civilizáció maga
alapvetően a materiális létezés, a történelem során keletkező események,
kialakuló status quo-k történetének együttese, nem pedig abból, hogy a
civilizáció sokkal inkább a világ szemléletének módja (beleértve a más-világ
szemléletének módját is)?
Nem lehet-e tehát, hogy eleve tévúton indulunk el, ha nem ezt vizsgáljuk
először, másodszor és harmadszor is?
Balassa Péter foglalata a „Félelem és reszketés”-ről: „A hit főképpen negatív
meghatározást nyer: nem megfelelni a világnak”.2
És mi más volna a terrorizmus, mint ez: szemben az egész világgal? Persze,
nem csak ez. De ez - mindenképp.
Kierkegaard Ábrahám történetében egy szenvedélyfilozófiát tár elénk: az egyes
esetből mutatja meg az általánost. A ma pragmatikusa ezt úgy mondaná: veled is
megtörténhet...3
Öldöklő szimbolizmus
A „civilizációk összecsapása” ha van ilyen- természetesen megközelítőleg
sem azonos a terrorizmussal. Mint ahogyan a terrorizmus sem szűkíthető
civilizációk közötti konfliktus kérdésére. De okom van arra, hogy az
áttekinthetetlen, mindenféle definíciónak, kategorizálásnak, diszciplináris
besorolásnak ellenálló terrorizmus lényegét ebben az írásban alapvetően
civilizációs ügyként próbáljam megragadni.
Ha a terrorizmus természetrajzát bemutatni kísérlő tág értelemben vett kortárs
irodalmat vizsgáljuk, alapvetően kétféle attitűddel találkozunk: egyfelől az
átfűtött „megmondó-irodalommal” valamint az „egyrészt-másrészt”
közelítésekkel. Utóbbiak közé értelemben véve- tartoznak a legkiválóbb
2 Balassa Péter utószava in: Kierkegaard: Félelem és reszketés, Európa, 1986. p243.
3 Ez a tudat még akkor is ott munkál mindannyiunkban, ha az utóbbi évezredek evolúciós
folyamataiban bámulatos kontraszelekcióval erősödtek az ember ön-izolációs képességei.
6. oldal
tudományos munkák,4 amelyek többnyire enciklopédikus igényességgel, kiváló
annotációval vezetik tekintetünket tárgyukon vertikálisan és horizontálisan is.
Sajnos azonban ezek a tanulmányok –természetüknél fogva- úgy tűnik, nem
adnak, nem adhatnak választ azokra a kérdésekre, amelyek mindannyiunkat - a
diszciplínával egyébként nem foglalkozó laikusokat - a leginkább feszítenek.
Az én választásom tehát önkényes, amikor alább olyan munkákat helyezek a
tárgylemezre, amelyek nem feltétlenül mind a legértékesebbek, de alkalmasak
arra, hogy vitatkozzak velük vagy épp felvetnek olyan kérdéseket, amelyekre
további – esetleg vegyes helyiértékű - forrásoknál kereshetünk választ.
Mindjárt ez elején célszerű tisztáznom azt is, mit értek terrorizmuson ebben a
dolgozatban. Ez a döntés is esetleges, de szükségszerű. A jelenség definíciója a
szakirodalomban sem egységes, én a magam használatára alkottam egyet. Nem
tökéletes, de egyelőre megteszi.
Azt módszeres, szimbolikus erejű, civil célpontok ellen irányuló erőszakot
tekintem terrorizmusnak, amely céljait - a tudatosan használt kommunikációs
eszközökkel végletekig fokozott - félelem kiváltásával és fenntartásával éri el.
Módszeres, mert a cselekvések mögött világos, artikulált ideológia áll,
végrehajtóik, a szellemi szerzők minden médiacsatornán (ideértve a legősibbet,
a fatvát és a legkorszerűbb eszközöket, mint a televíziós interjú, vagy az
internet) azt bizonyítják, hogy tetteiket nem a vaksors irányítja.
Megszorítás az is, hogy csak szimbolikus célpontok ellen irányuló
terrorakciókat tekintem ilyennek – ebből az értelmezés-szűkítésből következően
sem az ellenséges katonai objektumok, sem a polgári lakosság ellen intézett,
pusztán a „mennyiségi pusztítást” szolgáló akciók nem tartoznak ide, mint
például a beszlani iskolai tömeges túszejtés és öldöklés. (Ezzel egyelőre
kikerülni remélem azt a bonyolult feladatot is, hogy a politikai, az ideológiailag
színezett és a tisztán vallási fundamentalista - eredetű és küldetésű iszlám
terrorizmus közötti határokat meghúzzam.) Mi több, az elpusztított emberek
4 Köszönettel és mély elismeréssel kell szólnom Rostoványi Zsolt valamennyi tanulmányáról és
kötetéről. Dolgozatom írásakor a magyar nyelvű irodalom körében legnagyobb hasznát két
utóbbi kézikönyvének vettem. A szerző munkássága egyébként számomra tanulságos tükre a
magyar politika és történelemtudomány utóbbi néhány évtizednyi együttélésének is.
7. oldal
száma meglehetősen másodlagos amögött, hogy a célpontok jól azonosíthatóan
a Nyugat ikonográfiailag is közérthető szimbólumai legyenek: a fogyasztás, az
élvezetek templomai (kávéhézak, diszkók, bevásárlóközpontok), az üzleti és
pénzvilág palotái, a hatalomgyakorlók erődjei, és a távolságzabálók, azaz a
közlekedési eszközök .
A kommunikációs eszközök szakszerű, tudatos használata arról tanúskodik,
hogy a „szellemi atyák” nagyon is sokat tudnak a Nyugat vezető „brand”-jei,
vagyis a modern tömegmédiumok működéséről. (Épp azért, mert kevésbé
állnak a hatása alatt, vagyis saját értékítéletüket világosabban elkülöníthetik a
rájuk tukmált vizuális appercepcióktól. Ami mi tegnap láttunk a tévében, ma
már önkéntelenül saját véleményüknek érezzük, gyakran mindenféle reflexió
vagy kritika nélkül. Ők, némileg megőrizve elkülönülésüket, talán többet is
megértettek belőle, mint mi magunk, de mindenesetre bizonyosan nem fékezik
őket morális aggályok a média felelősségét illetően.)
Végül pedig a félelemről.
A félelem a híd, amelyen át a régi világ, az ősi ösztönök, hitek és kételyek a
posztmodern korba látogatnak.
Ezen állításom kifejtéséhez rövidesen visszatérek.
Módszertani kitérő
Előbb azonban a fogalomhasználatot illetően számot kell vetnem saját
képzeteimmel is. Mivel magam ahhoz a többséghez tartozom, akik a terrorizmus
kifejezéshez automatikusan az iszlám terrorizmust kapcsolják (ennek általam
vélt - okáról szintén lesz még szó), elismerve ennek felületességét, végig ehhez
tartom magam.
Ennek csak részben oka, hogy tisztában vagyok saját korlátaimmal; ennél
erősebb indok, hogy ha nem irodalmi leltárt vagy ügyeskedő kompilációt
kívánok készíteni, akkor talán meg kell próbálnom egy szeletet kihasítani a
tárgyból és azt a lehető legkisebb alkatrészekre lebontani, hogy
megvizsgálhassam.
8. oldal
Iszlám terrorizmuson azt értem, amely területileg, kulturálisan, szellemileg vagy
spirituálisan a muszlim világhoz, a valláshoz, valamely államalakulathoz vagy
személy(ek)hez kapcsolható.
Az iszlám kifejezés természetesen csak afféle ernyő: valamennyi szerző egyetért
abban, hogy sem civilizációs, sem földrajzi értelemben nem egzakt fogalom. A
vallás korai elágazásai miatti sokféleség, a területi szétszórtság, az etnikai
sokszínűség, az államformák különbözősége ezen belül az állam és vallás
viszonya -, valamint a valláson belüli új irányzatok, a történeti-kulturális
keveredés vagy elzárkózás, a hagyományos és az újkeletű társadalmi
strukturálódás, a vallási hierarchia hiánya vagy épp rendje nyilvánvalóvá teszik,
hogy az iszlám fogalma, ahogyan a közbeszédben használjuk, valójában merő
absztrakció. Ez egyben azt is jelenti, hogy a legtöbb kérdésben ha magyarázatot,
tételt, állítást vagy cáfolatot keresünk, pusztán annyit tehetünk, hogy egy vagy
több forrást önkényesen kiválasztunk, és döntésünk mellett következetesen
argumentálunk. 5
Rostoványi Zsolt még ennél is kevesebb kételyt (vagy reményt) hagy nekünk:
„a lehetetlenséggel lenne határos autentikus iszlám álláspontról beszélni szinte
bármely kérdésben”.6
Attól tartok tehát, a helyzet az, hogy minél többet tudunk az iszlámról, annál
kevésbé merjük azt mondani, hogy bármit is tudunk róla.
Azt azonban ne adjuk fel, hogy – ha már az iszlámról magáról csak annyit
állíthatunk biztosan, hogy bizonyosan nem állíthatunk róla semmit saját
percepcióinkat megvizsgáljuk. A dolgozat egy részében kísérletetet teszek erre.
Abban a tudatban kezdtem a munkához, hogy a terrorizmus és az iszlám
szakirodalmának legalább valamelyes ismeretéhez is évekig tartó elmélyült
munka volna szükséges de végtére is, a lakmuszpapírtól sem várjuk, hogy
mindent megtudjunk a vegyületről, amelybe belemártottuk. Ebből következően
már a gondolkodásom irányainak meghatározása is esetleges: leginkább azt
mondhatnám, foglalkozom mindazzal, ami az általam ismert megközelítésekből
kimaradt ha tetszik, hiányérzeteim listáját készítem el, illetve kapcsolatokat
5 Nem igyekszem már az elején mentséget keresni, természetesen a lehetőségekhez képest
igyekszem felvillantani minden érintett kérdésben a lehetséges válaszok közül többet is.
6 Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a Nyugat, Corvina 2004 p.12
9. oldal
keresek egymástól (látszólag) független szerzők, gondolatok, elméletek,
történeti, társadalomelméleti és teológiai vonatkozások között.
A szövegben dőlt betűvel jelölöm saját prekoncpcióimat és következtetéseimet,
mármint azokat, amelyeket (esetleg csak a teljes irodalom nem ismerete miatt)
sajátomnak tekintek. Ebből következik, hogy ezen állításaimnak önmagukért
kell jót állniuk, vagyis nincs mögöttük más autoritás, mint a személyes
meggyőződésem.7 Minden ezen kívüli hivatkozást vagy közvetlen forrást
megjelölök, illetve jelzem azt is, ha azzal kapcsolatban fenntartásaim vannak.
Ha tehát a terrorizmus és az iszlám (vagy tovább: az iszlámizmus) azonosságait,
egymáshoz való viszonyát akarjuk tisztázni, hamar ott találjuk magunkat,
mintha két, általunk nem ismert lény házasságát és születendő gyermekeiket
próbálnánk meg leírni. Abban szerzők egészen szélsőséges kivételektől
eltekintve (mint például a sokat hivatkozott Daniel Pipes, a Middle East Forum
igazgatója) egyetértenek, hogy a dzsihád, az igazhitű muszlimok szent
kötelessége nem azonos a történetileg és mai formájában létező terrorizmussal.
Csakhogy míg elkülönítések általában főként olyas érveket hoznak, hogy a kettő
nem azonos hitelességgel származtatja magát a Koránból vagy annak
interpretációiból, esetleg azt emelik ki, hogy a modern kor terrorizmusa csak
paravánként használja az ősi vallást nagyon is szekuláris, modern politikai céljai
érdekében, ezzel szemben én úgy látom, hogy másutt, a dolog természetét
illetően is van lényegi különbség.
Ezt a különbséget próbálom – implicit módon - felfejteni ebben a dolgozatban.
Katarzis a nézőtéren
Állításom a következő: a terrorizmus sem fogalmilag, sem megvalósulásában
nem köthető a dzsihádhoz. Nem vezethető le belőle, nem „elfajzott” változata
annak, mert az elve, a mozgatórugói eredendően mások. Azért, mert ha a mi
paradigmánkban akarjuk értelmezni, azt kell mondanunk: a terrorizmus nem
háború.
7 Ha esetleg utóbb kiderül, hogy csek egy “wow” élményt éltem át, kellő alázattal fogadom majd
az előttem szólók szavait.
10. oldal
A terrorizmus ugyanis kettős játszma.
A terrorizmus nem egyoldalú aktus.
Terrorizmus épp attól van, ha sikerül bevonni a másik felet is. Ahogyan a színek
csak látás által, a szagok csak szaglás által, a hangok csak hallás által
érzékelhetőek számunkra, terrorizmusról is csak akkor beszélhetünk, ha két
szereplője van.
Az egyik oldalon (a hit vagy megszállottság által vezérelt, egyébként
szentimentális) rémült és zavarodott harcosok, és vezetőik, gyakran látomásos,
küldetéses, paranoid értelmiségiek, azaz az aktorok vannak – ők a terroristák.
A másik oldalon ott a félelem és reszketés: a civilizációs neurózisba süppedt,
elszigetelt, az általuk kreált világ emberi léptéken felüliségétől (sebesség,
magasság, mesterséges intelligencia) szorongó civil reaktorok ők a
terrorizáltak.
Úgy is mondhatjuk, a terrorizmus csak egyfajta nézetben aszimmetrikus: igazi
természetét tekintve nagyon is két-oldalú jelenség.
Ha innen nézzük, egy pillanatra akár elhanyagolható az a körülmény, hogy a két
fél egyben két világ reprezentánsa is.
Ha innen nézzük, világos, hogy a dolog lényege nem a történés: ha a rendszer
működésbe lendült, a nem-történés (nem-csapás) a legfőbb fegyver. A terrorista
akciók ebben az értelemben inkább egyfajta (negatív) katarzist jelentenek:
bármilyen szörnyűség történt is, a terrorizáltak többsége nyilván nem válik
áldozattá, tehát a szorongásba fojtott energiák – ha rövid időre is -
felszabadulhatnak. Egy rövid pillanatra megfordul a „veled is megtörténhet”
hogy aztán egy újabb fordulatot véve még nagyobb súllyal nehezedjen rájuk.
Amikor ezt az írást rendeztem, hat fejezetté állt össze.
Vannak, akik nem hisznek a véletlenekben.
11. oldal
Civilizációk (h)arca
Az átlényegítő vallás
Noha a bevezetőben kissé nagyvonalúan túlléptem az iszlám közelebbi
meghatározásán, szükségesnek látszik röviden áttekinteni mindazt, amit tudunk
és azt is, amit ebből érteni vélünk.
Iszlámon mindenekelőtt azt a világvallást értjük, amelyet ma világon több, mint
1 milliárd 300 millió ember követ.
Az arab szalima szó jelentése: épnek, sértetlennek, biztosnak lenni. (Igei alakja,
az aszlama némileg mást jelent, de erről később.)
Könyves vallás: a Korán számos helyen hivatkozik a Tórára, a Zsoltárokra és az
Evangéliumra, úgy azonban, mint azok foglalata. A tanítás szerint az iszlám
szintézise és meghaladása a korábbi két könyves vallásnak, és szent könyve, a
Korán tartalmazza mindazt, ami a korábbi szentírásokból a muszlim hívő
számára érvényes.
”Azt a törvényt szabta nektek a vallásban, amit Noénak parancsolt meg, s amit
néked sugalltunk s amit Ábrahámnak, Mózesnek és Jézusnak parancsoltunk,
mondván: Tartsátok be a vallás előírásait és ne szakadjatok szét felekezetekre!
Keserves dolog a pogányok számára az, amire szólítasz. Ám Allah kiválasztja
arra, akit akar és odavezeti azt, aki megbánással fordul hozzá.”8
A Korán azonban (ma ismert formájában) több, mint a huszonhárom éven át
tartó kinyilatkoztatás-sorozat gyűjteménye: bizonyos értelemben politikai9
breviárium is. Nem olyan meglepő állítás ez annak fényében, hogy Mohamed
élettörténe az egymással törzsi háborúban álló törzsek (mai kifejezéssel)
integrációjának története: ahogyan ez idő alatt a közösség színe előtt Allah egy
istenből az Istenné vált, a Könyv szövetében is a spirituális és pragmatikus
szálak szövik át egymást.
8 Korán, 42: 13
9 Az angol policy kifejezéssel
12. oldal
„Mohamed sikerei alátámasztották a Korán szavait: az a közösség, amely nem
engedelmeskedik az új rendnek, pusztulásra van ítélve. (...) A szellemi kaland,
az emberiség történelmén keresztül Isten szándékának kifürkészése soha nem ér
véget: újabb és újabb próbatételekkel kell majd megbirkózniuk. Lesz olyan,
hogy a muszlimoknak fegyvert kell fogniuk, de olyan is lesz, hogy békében
élhetnek. A történelem és az egyes emberek megváltására esküdtek fel, arra,
hogy beteljesítik mindazt, ami a világ számára meg van írva. Fogadalmukat a
muszlimok mind a mai napig komolyan veszik.”10
A Korán azonban nem az egyetlen kútfő. A vallási és a mindennapi életet (ezen
belül a jogrendet) egyszerre szabályozó forrás még a hagyomány / szokásjog
(hadisz / szunna), ezt azonban felülírhatja az ezeket értelmező közmegegyezés
(idzsma). Mindezeken túl pedig teret kap az önálló (vallástudósi)
véleményalkotás, az idzstihád, részint a már meglévő szabályok értelmezésében,
részint a Koránban nem szabályozott új dolgokról és körülményekről.
„Az iszlám teoretikusok legújabb műveiben az idzstihád kivétel nélkül központi
helyet fogal el (önálló véleményalkotás jelentésében), és vele az iszlám
nyitottságát, új iránti fogékonyságát igazolják, cáfolva, hogy zárt rendszer
lenne.”11
További érdekesség, hogy az idzstihád nyelvtanilag azonos tőről fakad, mint a
dzsihád vagyis mindkét kifejezés immanensen a harcot, a küzdelmet, az
ütközést, ütköztetést jeleníti meg.
Mindezeket a közismert tényeket nem a repetíció kedvéért rögzítettem:
megpróbálok most néhány összevetést tenni egy másik, a dolgozat
szempontjából alapvető paradigmával, keresztény gondolkodással.
Az iszlám tehát merőben gyakorlatias, a kinyilatkoztatást és a mindennapokat
egyetlen egészként kezelő vallás.
Az iszlám forrásai mind ugyanoda vezethetők vissza: a kinyilatkoztatás tényére.
Míg az Evangélium és értelmezései (Szent Ágostontól Chestertonig) az egyéni
útkeresés, a bizonyossághoz vezető (olykor magunk taposta) ösvény térképei,
10 Karen Armstrong: Mohamed p. 385. Európa Kiadó, Bp.1998.
11 Rostoványi Zsolt: Mit kell tudni az iszlámról? p.63 Kossuth Kiadó 1983
13. oldal
addig a Korán és a máig keletkezésben lévő többi iszlám-forrás a megtalált
bizonyosság (viszonylagosan felhasználóbarát) katalógusa.
A keresztény gondolkodás megengedi, sőt feltételezi az irracionalitást. De ez
nem szervesül benne; ha a gyermek okosabb lehet, mint az agg, a misztikum
öncél.
Az iszlám ezt nem engedi meg, a misztikum megmarad Allah ontológiai
sajátjának.
Világos, hogy mindebből nem elsősorban az következik, hogy az egyik vallás
kontemplatívabb volna, mint a másik.
De következik, hogy az iszlámnak kevesebb dolga van az apológiával
következésképp magabiztosabb és így kevesebb oka van téríteni is. Ezt
bizonyítják a történeti tények az iszlám területi hódítások során a zsidók és a
keresztények választhattak a megtérés és az alávetettség között, ez utóbbi
azonban cseppet sem lelki nyomásgyakorlás módján, hanem nagyon is
gyakorlatias formában, adófizetés és bizonyos eléggé ésszerű előírások, korlátok
formájában jelent meg.12
Az iszlám azonban több mint vallás, az iszlám „egy civilizáció belső lényege”13
ahogyan Mohamed élete, a Korán keletkezésének körülményeiről szóló
história, végül maga a szent könyv is egy teljes élet-világ leképezése.
Mármost, ha nem találjuk a konfliktus (állítólagosan a civilizációk között
feszülő) igazi, immanens okát az egyik oldalon, vizsgáljuk meg a másikat.
Istenek és népeik
A már idézett Karen Armstrong történész a nyugati világ muszlimgyűlöletének
okait az első keresztes hadjárat idejére vezeti vissza. A 9. században
megerősödött pápai hatalom, az általa életre hívott európai koalíció előbb az
Ibériai-félszigetet foglalta vissza, majd 1099-ben a lovagok seregei
felszabadították Jeruzsálemet és megalapították az első keresztény államokat a
Közel-Keleten. Ekkortól dokumentálható az az elterjedt nézet, amely szerint
12 Lásd bővebben: Claude Cahen: Az iszlám a kezdetektől az oszmán birodalom létrejöttéig p.
18-20. Gondolat, 1989.
13 Rostoványi Zsolt: Az iszlám a 21.század küszöbén p. 73. Aula, 1998.
14. oldal
Mohamed nem volt más, mint szakadár keresztény, azaz eretnek, személyében
pedig erkölcstelen életet élő gátlástalan szemfényvesztő.
Armstrong érvelése figyelemreméltó, azt állítja (ha nem is épp így fogalmaz):
tetten érte az első frusztráció / versus miszpercepció keletkezését.
„A fenti fantáziakép egyes elemei a kibomlófélben lévő keresztény azonosság-
tudatot terhelő kételyeket tükrözik. Az iszlámot a keresztes háborúk idején
bélyegezték a kard vallásának, épp egy olyan korban, amikor a keresztények is
elnyomták a Krisztus keüzenetétől fényévnyi távolságra került vallásuk
erőszakossága miatti lelkiismereti aggályaikat. Egy olyan korban, amikor az
egyház a vonakodó papságra kényszeríti a cölibátust, Mohamed szexuális
életének megdöbbentő részletekkel teli taglalása többet árul el a keresztények
elfojtott vágyairól, mint a Próféta életének hiteles történetéről. (...) S végezetül,
a nyugati világ és nem az iszlám tiltotta a hitkérdések nyilvános megvitatását. A
keresztes háborúk idején Európa mintha mániákusan a szellemi egysíkúságra
törekedett volna, s azokat, akik eltértek az előírásoktól, a vallások történetében
páratlan módon büntette.”14
Rövid kitérőt téve, ha arról is meg akarunk tudni valamit, hogyan vélekednek a
muszlimok a történelemről, (mármint a nyugatiak szerint…) fordulhatunk
Bernard Lewis-hoz. Lewis kiemeli: az iszlám történelemfelfogás nem ismeri a
nemzet nyugati értelemben vett fogalmát. Nincs jelentősége az etnikai vagy
területi meghatározásoknak ott, ahol a világ a vallás követőire és a hitetlenekre
oszlik fel. Mi több, a Mohamed előtti történelmet sem ismeri (pontosabban nem
tekinti relevánsnak), és mivel az állam és egyház elkülönülése (így a
szekularizáció fogalma) sem értelmezett, sokkal inkább mondhatjuk, az
iszlámnak vannak országai, nem pedig az országoknak vallásai.15
Az iszlám a közösségről gondolkodik, az umma a világon élő muszlimok
közössége. ”Az Umma magának az Ummának a védelme alatt áll”16- az
összetartozás tudata az aszabija, amely minden belső viszály ellenére magasabb
egységet teremt. (Ez a belső szolidaritás az államhatalom alapja is, mi több,
14 Armstrong id. mű p.32.
15 Bernard Lewis: Az iszlám válsága. Európa, 2004 p: 61.
16 Claude Cahen: id. mű p.146 és 182
15. oldal
érvényesül még az államhatalommal szemben is, ha az evilági hatalom
gyakorlóját –a kalifát- a nép nem tekinti a törvény forrásának.)
Az elvek mellé szankciókat is kapcsol: a közösség szétrombolása egyike a
legnagyobb bűnöknek. Vessük ezt össze a nyugati állam önvédelmi
mechanizmusaival: azt mondhatjuk, utóbbi a közösség életét megzavarókkal,
vagy a fennálló rendet és biztonságot veszélyeztetőkkel szemben legfeljebb
rendészeti eszközöket alkalmaz, de nem fenyeget kiközösítéssel vagy más
visszafordíthatatlan következményekkel. Az iszlám az előírásoknak sokkal
inkább a prevenció a célja, és a kilátásba helyezett kemény szankciók is ennek
eszközei.
Ebből –számomra- tehát megint következik egy éles különbség.
A muszlim közösség viszonya az államhoz bizonyos értelemben eredetileg sokkal
közvetlenebb volt, mint a (görög demokrácia örököseként továbbélő) nyugati
kultúráké.
Az ellentmondás csak látszólagos.
Formálisan ugyanis a szuverenitás gyakorlásának valóban közvetlenebb módja
a választott képviselők útján, vagy közvetlen szavazatokkal gyakorolt részvétel a
közös ügyekről való döntésekben, ez azonban –jól tudjuk- valójában számos
közvetítő médiumon keresztül valósítjuk meg.
A Nyugat mélyen és vakon hisz az intézményekben, maga a demokrácia is
intézmény.
Hogy ismét visszatérjünk az origóhoz: maga a keresztény vallás is intézmény. A
Patrimonium Sancti Petri (Szent Péter öröksége) eredeti érelmében is egyszerre
jelentette a szakrális, transzcendentális, szellemi örökséget és a pápai hatalom
nagyon is materiális, ha tetszik, politikai fundamentumát. 17
Épp annyiban, amennyiben a politikumhoz való viszony áttételesebb, maga
demokrácia, vagyis a közösség együttélésének szabályrendszere is elvontabb:
azt is mondhatjuk, a nyugati kultúra az iszlámhoz viszonyítva ebben (de csak
ebben) az értelemben merő absztrakció.
17Másképpen azt mondhatnánk: a kereszténység, mint vallás az elnyomottak vigaszaként kezdte
karrierjét, majd részint a többségi hatalom (politikai) szolgálóleányává és ágyasává lett, részint
önálló politikai erőként játszott szerepet.
16. oldal
Az iszlám ezzel szemben –szintén ilyen értelemben- sohasem intézményesült. A
vallás öt parancsa a mindennapok cselekvéseinek részét képezi.
A Koránt olvasva szembeötlik: a Korán privatizál.
A hívőt személyesen szólítja meg, minden egyes muszlimnak személyes
kötelességévé teszi az imát, az alamizsnálkodást (ami egyik célját tekintve
szintén a közösségen belüli szolidaritás manifeszt eszköze), a zarándoklatot, a
böjtöt és a dzsihádot. Ez utóbbit azzal a megkötéssel, hogy azok számára
kötelező, akik képesek magukat feláldozni a közösségért. Az ő személyes tettük
egyben a többi hívő számára tett felajánlás, amellyel mintegy megváltják a
többiek kötelezettségét is.
Ibn Tamijja 13. századi teológus (akit a modern fundamentalizmus egyik
előfutárának is tekintenek) egyenesen hasznosnak nevezi a dzsihádot, mind a
közösség, mind az egyén szempontjából. Az élet és a halál minden élőlény
közös sorsa, a szent háborúban győzedelmeskedni vagy mártírhalált halni ezen
belül a lehető legjobb választás, mert ez az elképzelhető legnagyobb boldogság
forrása az életben és a halálban is.
Az igaz és az igazabb
Térjünk vissza egy kissé a történelemhez. Dag Tessore, a fiatal olasz
egyháztörténész a kultúrák és vallások háborúhoz, erőszakhoz való viszonyát
vizsgáló tanulmányában18 azt állítja: az első keresztes háború idején a
muzulmánok még nem voltak hitharcosok. Védekeztek a támadás ellen, de a
szellemiségben nem volt még nyoma vallásos lelkesültségnek. Tessore úgy véli,
épp a keresztesek lelki fűtöttsége vezetett oda, hogy a nagy muzulmán
uralkodók felismerve és a maguk javára fordítva helyzetet, visszanyúlva a
Koránhoz, megpróbálták feléleszteni a dzsihád parancsát. Sikerrel. A
jeruzsálemi Vérmezőn 1119-ben lezajlott ütközetben már két fanatizált hadsereg
állt egymással szemben, két évtizeddel később pedig már Núr ad-Dín uralkodás
idején Szíria valamennyi mecsetében szent harcra buzdítottak. Szaladin 1187-
ben visszafoglalta Jeruzsálemet.
18 Dag Tessore: A háború misztikája Akadémiai Kiadó, 2004
17. oldal
Tessore így folytatja: „Szaladin halála (1193) után a muzulmánoknak ugyanúgy
küzdeniük kellett a keresztények ellen, de a kezdeti vallásos hevület háttérbe
szorult, a háborúk éppúgy, mint a ritka békekötések inkább a katonai és politikai
érdekek alapján folytak illetve születtek. (…) A vallási apológia és a dzsihádra
való hivatkozás persze ekkor sem hiányozhatott, de úgy tűnik, a XX. századig
kell várnunk, hogy a szent háború igazi, mélyen átérzett szellemiségét újra
megragadhassuk.”19
(Ezen a helyen magyarázatot kell adnom arra, miért kerülünk egy jókora
ugrással az újkorba, valamint miért nem foglalkozom az iszlám történetén belüli
vallási, politikai mozgalmakkal, irányzatokkal, amelyek a fenti nagyvonalú
képet jóval árnyaltabbra festhetnék. Nyilvánvaló, hogy a dolgozat kereteit
meghaladja még a felületes leírás is, amely a jókora szakirodalomból merítve
egyébként is csupán gyenge kompiláció lehetne. A ok azonban nem ez: a
történeti vizsgálatok általában abból az előfeltevésből indulnak ki, hogy létezik
fejlődés - azaz a történések, eszmeáramlatok egymásra hatása, rétegződése
valamiképpen előrehaladást jelent nem csupán az időben, de a dolgok
kifinomultságában is.
Ha azonban komolyan akarjuk venni eredeti célunkat, hogy legalább egy
kukucskálónyíláson megpróbáljunk kitekinteni paradigmánk
elefántcsonttornyából, ezt az attitűdöt el kell vetnünk. Amint az iszlám
gondolkodásmódja sokkal inkább körkörös mozgással írható le, úgy magam is
vissza-visszatérek majd ugyanazokhoz az alapkérdésekhez, és minden történeti
kalandozást igyekszem a megértés szolgálatában féken tartani.)
A keresztes háborúk tehát fordulatot jelentettek a Nyugat és az iszlám világ
kapcsolatában, ám a keresztes Reconqista versus a következő évszázadok
muszlim hódításai Európában alapvetően területfoglalási céllal indultak. Az
ideológiai hátteret illetően azonban volt egy lényeges különbség: míg az európai
imperializmus a „civilizátor” zászlaját vitte, és (mutatis mutandis) alapvetően
nem hagyott választási lehetőséget a meghódítottaknak, azaz politikai és
világnézeti paradigmáját, értékrendjét erőszakosan rátelepítette a meghódítottra,
az iszlám hódítók (ahogyan már említettem) sosem akartak mindenáron
19 Uo.p. 119
18. oldal
„téríteni” sem vallási, sem politikai, sem kulturális értelemben. Az, hogy az
általuk elfoglalt területek lakossága számára meghagyták a választás
lehetőségét, hogy megtérjenek. Az, hogy azok továbbra is megtarthatták
mindennapi szokásaikat, jogrendszerüket, arra enged következtetni, hogy a
hódítás mögött egy végső soron türelmes szemlélet húzódik meg. Mint az imént
már említettem, a muszlimok kötelessége volt, hogy lehetővé tegyék a hitetlenek
számára a megtérést, ezzel az előnyös ajánlattal azonban azoknak nem volt
kötelező élniük, és ha ezt nem tették, nem várt rájuk sem fizikai üldözés, sem
lelki terror.
Tegyünk itt egy megjegyzést, amelynek később jelentősége lesz. Az iszlám szerint
a legnagyobb bűnök egyike a hitehagyás, és a hitszegők büntetése halál. Bár
látszólag ebben is mutatkozik egyfajta párhuzam a kereszténységgel, ez ismét
csalóka látszat. Az inkvizíció ugyanis szintén a már említett intézményesedés
következménye, maga az inkvizíció a katolikus egyház belső elhárítása és
erőszakszervezete volt. Valójában semmi köze sem volt a hithez vagy annak
megtagadásához; kizárólag a nyáj egyben tartásának, az elrettentésnek volt az
eszköze.
Ebből fakadó további, bár nehezebben alátámasztható következtetésem, hogy az
első keresztesháború és az újkor közötti kilenc hosszú évszázadban keletkeztek
a további maradandó kölcsönös frusztrációk: egyfelől az európai ember lelke
mélyén tudta, hogy nem azonos mércével mér (már csak azért is, mert a
meghódított európai területek lakói megtapasztalták a –relatíve- toleráns iszlám
uralmat20), a muszlimok pedig szembesültek társadalmi rendszerük és katonai
erejük korlátozottságával. (Ez utóbbinak –itt nem részletezett- haditechnikai és
technikai okai is voltak, de az állítás szempontjából fontosabb, hogy a
megszálló Napóleont nem a muszlimok, hanem egy másik nyugati hatalom, az
angol flotta kergette ki Egyiptomból.)
Ez mindkét oldalon maradandó, mély, soha ki nem beszélt frusztrációkat
okozott.
20 Gondoljunk csak a hódoltság korában játszódó közismert és közkedvelt magyar irodalmi
művekre, vagy –profán példa- a “hagyományos” magyar konyha fogásaira (amelyeket a törökök
is legsajátabbnak vallanak), de akár az együttélés nyelvi emlékeit is emélíthetnénk, nem is
beszélve a 18-19.századi magyar poltikai emigráció históriájáról.
19. oldal
Az is igaz persze, hogy ha percepciókról beszélünk, ezen nem a „társadalom”
vagy az „átlagember” percepcióját kell értenünk. A huszadik század közepéig,
amíg a formátum-tömegmédiumok vetőszálai nem jelentek meg a társadalom
szövetében, vagyis addig, amíg az ember legalább előfeltevésként gondolhatta
azt, hogy nézetei a világról valóban a sajátjai, nem pedig egy - tudattalanul -
beléje ivódott kép darabjai, addig a harcoktól távol élő európaiak többsége
alighanem kevéssé érzett akár morális felelősséget, akár intellektuális
válaszkényszert a kialakult helyzet miatt.
Mindezek „spétreflex-szel” csak jóval később jelentek meg a nyugati
kultúrában.
A fentiek kijelölik a következő kitérő irányát is: ismét visszakanyarodva a
gyökerekhez, nézzük meg, mi volna az erőszak értelmezése a nyugati és az
iszlám paradigmában.
20. oldal
Az erőszak története és filozófiája az iszlámban
A dzsihád
A történelmi áttekintésből kiderül, hogy bizonyos megszorításokkal a
kereszténység és az iszlám erkölcsi és vallási szempontból is egyaránt
elfogadhatónak tartja az erőszakot és a háborút.
„Elmondhatjuk, hogy a háború kérdésében az iszlám és a keresztény álláspont
alapvetően hasonló. Így tehát nehezen érthető az egyik és másik hit követőit
jellemző kölcsönös értetlenség”21 –írja Dag Tessore.
Véleményem szerint némileg magyarázatot ad erre a mélyben meghúzódó
princípiumok vizsgálata.
Az első különbség az iszlám és a keresztény szent háború indítékai között a
szent könyvekben foglalt parancsolatokból következik. Míg a keresztények
„Isten nevében” indított hódításai mögött valójában egy absztrakt imperatívuszt
találunk (hiszen a Biblia expressis verbis nem teszi a hívő feladatává a térítést,
tehát Istenre való hivatkozás ebben az értelemben önkényes, esetleg
profánabb/megengedőbb kifejezéssel: kreatív), a Korán közvetlen és
egyértelmű, nagyon világos utasításokat fogalmaz meg. Az „Isten útján vívott
háború” a fegyveres harcot jelenti, annyiben konkrétabb, mint a közkeletűen
használt dzsihád kifejezés. (Ez utóbbi azonos jelentésű a görög aiszkészisz-zel,
vagyis erőfeszítést, törekvést jelent hozzátapadt értelme szerint lemondást.
Maga dzsihád egyszerre jelenti a külső ellenséggel vívott harcot és az
önmagunkkal vívottat is, és az utóbbi a nagyobb küzdelem ennyiben tehát
nem csupán szemantikailag rokon az aiszkézisszel.)
A másik (ezt említi Tessore is), hogy bár a kereszténység bizonyos esetekben
megengedhetőnek tartja a háborút, történetileg létezik egy erősen pacifista
vonulata is. Ezzel szemben a dzsihád megkérdőjelezhetetlen parancs, olyan
kötelesség, amelynek elmulasztása bűn.
21 Dag Tessore: id.mű p. 142
21. oldal
A szerzők általában a „Kard versét”, a Korán 9. szúrájának 5. versét említik,
mint a szent harcra való felhívás fő tételét.
„...öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket! Fogjátok el őket!
Ostromoljátok meg őket! Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyről!(..)”22
A mérsékeltebb értelmezők itt általában megjegyzik, hogy a könyv ezen
szakasza egy meglehetősen konkrét helyzetre vonatkozik, mivel a szövegek első
fele a harcos medinai korszakban keletkezett, amikor Mohamed és hívei
élethalálharcot vívtak a „hitetlen” arab törzsekkel.
Valóban, a vers folytatása is bizonyítja, hogy nem Allah a mindenáron való
konfliktusra buzdít: „(...) ha azonban megbánással fordulnak Allahhoz, elvégzik
az istentiszteletet és zakatot adnak, akkor hagyjátok őket szabadon az útjukon!
Allah megbocsátó és kegyes.”23
A harmadik lehetséges magyarázat a kölcsönös miszpercepcióra a szent háborút
illetően a metafizikai megalapozottság: a dzsihád célja az isteni gondviselés
beteljesítése. E gondviselést azonban Allah irányítja, az ember nem érhet fel
hozzá.
„Előíratott nektek a harc a hitetlenek ellen, holott az ellenetekre van. Lehet,
hogy valami ellenetekre van, noha az jó nektek, és lehet, hogy szerettek valamit,
noha az rossz nektek. Allahnak tudása van, ti azonban nem tudtok.”24
Világos tehát, hogy a dzsihádot teljesítő harcost nem a siker éhsége hajszolja – ő
azért harcol, mert nála az igazság..
A keresztény hagyomány ugyan szintén ismeri az „Isten terve” gondolatot, de
más értelemben, a keresztes szent háborúk idológiájában nem kerül elő.
Magam inkább a mindent átszövő kauzalitást látom: a Nyugat által indított
háborúk elképzelhetetlenek „casus belli” nélkül. A háború (valós vagy
konstruált) okának megnevezése úgyszólván conditio sine qua non, ami
azonban már sokkal inkább a (görög-latin eredetű) nyugati racionalista filozófiai
hagyományban, mintsem a keresztény ortodoxiában gyökerezik.
22 Korán: 9:5
23 uo.
24 Korán 2:216
22. oldal
A hitetlenek seregei
Ez azonban már elvezet bennünket a háború modern, deszakralizált fogalmához.
„Túllépve ama harcos – egy bizonyos nemességet még nem nélkülöző - szintjén,
aki a becsületért és fejedelme jogáért harcol, eljutunk a közönséges katona
típusához, a minden transzcendens elem, vagy akár az egyszerű vallásosság
eltűnéséhez is. Az Isten útján való küzdelem a középkori fanatizmus ügyének
tűnt, a legszentebb ügynek viszont a patrióta és nemzeti eszményekért és egyéb
mithoszokért vívott küzdelmet tekintették; ezek azonban a jelenlegi korszakban
ledobták álarcukat és úgy jelentek meg, mint az irracionális, materialista és
destruktív erők eszközei.”25
Julius Evolát, a nagy hatású fasiszta ideológust idéztem, nem véletlenül.
Történeti tény, hogy az újkor kezdetén defenzívába szorult muszlim világ előbb
a náci Németországban, majd a hidegháború évtizedeiben a Szovjetunióban
vélte megtalálni szövetségesét. A kutatók általában a történelmi aspektusokat
emelik ki: előbb Európa, majd a háborúban gazdaságilag-lelkileg megrogyott
kontinens után a vele szemben megerősödő Amerika ellen valóban ők voltak a
„természetes szövetségesek”.
De találhatunk még egy fontos párhuzamot, még ha nem is ilyen könnyen
bizonyíthatót. Talán csak érdekes egybeesés, talán több is annál: a totalitárius
rendszerekről eszünkbe kell jusson az iszlám világkép totalitása. Nem
ideológiai, fajelméleti, hatalmi aspirációs értelemben persze, hanem a materiális
és spirituális világ egységének, teljességének értelmében. Mint azt fent leírtam, a
muszlim felfogás szerint nincs két síkja a létezésnek, földi létünk idején nincs
külön vallási és világi helytartó, nincs kétféle háború (csak kis és nagy dzsihád
van), nincs kétféle morál – és sorolhatnánk.
Evola egy korai munkájában (Pogány imperializmus) azt írja, Európa elvesztette
tett és a szemlélődés, a parancs és az engedelmesség iránti érzékét.
„A nacionalizmusok kora hozta létre a két nagy tradícionális csúcs: a spirituális
tekintély univerzalitásának és a heroikus univerzalitásnak méltó
25 Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen p. 164
23. oldal
következményét: az imperializmust. Miközben a polgári életben
szégyenletesnek találjuk, hogy valaki -pusztán, mert megkívánta vagy szüksége
van rá - erőszakkal elrabolja más javait, úgy tűnt, hogy ugyanez a magatartás a
nemzeti és nemzetközi kapcsolatokban természetes és jogszerű dolog, amely
megszenteli a harc ideáját és az imperialista idea alapjává válhat. (…) Bizonyos
esetekben odáig jutottak el, hogy mesterségesen olyan helyzetet hozzanak létre,
hogy a nemzetet imperialista hódításra ösztönözzék. (…) A túltermelés és azon
nemzetek állapota, amelyek demográfiailag vagy iparilag nincsen életterük,
szükségessé teszi a piacok megszerzését, és ahol ennek megszerzéséhez nem
elegendőek a közvetlen háborúk és diplomáciai cselszövések, katonai akciókat
kezdenek, amelyek a mi szemünkben sokkal, de sokkal alacsonyabb rendűek,
mint a barbárok betörései voltak.”26
Nem vitás, hogy ez a summázat meglehetősen leegyszerűsítő. De jó beleérzéssel
tükrözi a nyugatiakkal szembeni muszlim ellenérzések okát, és egyben példa
arra is, hogy a nyugati szellem(- és politika-)történeten belül is akadtak/akadnak
kritikusok szép számmal.
Különös, milyen különböző alapállásokból mennyire hasonló válaszok
születnek arra a kérdésre (már ha felmerül), miért is kell megkérdőjeleznünk,
hogy a Nyugat szükségképpen a modernitást képviselné a Kelettel szemben.
Egy alternatív megközelítést én is javaslok. Ha jobban megnézzük, a
modernitás csak az idő múlásának más (extremitásig felgyorsult) módja. A
dolgok ugyanúgy történnek, csak egységnyi idő alatt több változás zajlik le.
Csak azért, mert Keleten másképp telik az idő, nem mondhatjuk azt, hogy
lemaradásban van. Hozzánk képest talán igen, önmaga idejéhez, saját
paradigmájához mérten pedig épp ott tart, ahol lennie kell. Elismerjük például,
hogy az arabok kétezer évvel ezelőtti kultúraközvetítő szerepe nélkül a
keresztény egyházatyák nem ismerték volna meg az antik irodalmat de nem
ismerjük el, ha most, az utóbbi évszázadokban más ritmusban kívánnak élni.
Konrad Lorenz az emberiség egyik főbűnének tartja a tradíció lerombolását.
Hiszen ez volna az a „luxupoggyász”, amelyet egyetlen faj sem cipel magával
26 Uo. p. 165
24. oldal
az emberen kívül. Lorenz a nemzeti gyűlölethez hasonló indulatnak nevezi a
fiatalok lázadását az idősebb generáció ellen.
„A nem racionális kulturális ismeretek mértéktelen alábecsülése, és ugyanilyen
felértékelése mindannak, amit az ember, mint homo faber az esze segítségével
képes létrehozni, egyáltalán nem az egyetlen, kultúránkat megsemmisítő
tényező, de még csak nem is döntő tényező.”27
Ott tartottam az imént, hogy az iszlám világ gyors egymásutánban (történetében
először) politikai szövetségesre lelt két olyan hatalomban, amelyekkel két közös
vonása is volt: a közös ellenség azonosítása és a teljesség óhajtása.
Addigra persze, mire ehhez a fenti „szövetségekhez” a két civilizáció egyes
államai eljutottak, a világ meglehetően bonyolulttá vált.
A második világháború utáni évtizedekben minden világossá vált: Amerika ( a
Nagy Sátán) olajéhsége (amely nem közvetlenül az erőforrás megszerzésére
vagy felhasználására, netán az üzleti részesedésre, sokkal inkább a disztrubúció
ellenőrzésére és az ehhez szükséges hatalmi viszonyok uralására, a regionális
hegemónia megakadályozására vonatkozott), az amerikai termékek és vágyak az
arab államokba becsordogáló búvópatakja, és nem utolsó sorban a
gyarmatbirodalmak felbomlása. Utóbb követte ezt a fenntartható fejlődés
elvének nyilvánvaló, de soha be nem ismert csődje, illetve ennek következtében
például a piacszerzés, környezetkárosítás, energiaéhség kérdései miatt sürgetővé
váló tennivalók.
Amit a keleti teoretikusok leginkább a Nyugat szemére vetnek, röviden úgy
összegezhető: a „fejlődésnek”, „haladásnak” mondott úgynevezett „előnyök”,
amelyeket a Nyugat az ezt megelőző évszázadokban az iszlám államokba
exportált, leginkább a nyugati kultúra selejtjei és környezetkárosító
melléktermékei. Szerintük Nyugatról jött a korrupció, a divat szerint méretre
szabott identitás, a hivatalnoki és politikusi hatalmaskodás, a sikeréhség
27 Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne p. 64. Lorenz egyébként emlékeztet
Erik Erikson “látszat fajképződés elméletére. E szerint minden definit kulturális hajlik arra,
hogy magát egyedi fajnak tekintse, a többieket pedig ne tartsa teljes értékű embernek, tehát
megengedje az agressziót. Lorenz ehhez hasonlítja a fiatalabb generációk idősebbek iránti
indulatait is.
25. oldal
vagyis csupa olyasmi, ami a pragmatikus, világos, követhető, szolidaritáselvű
ősi hagyományt, végső soron pedig magát az igazhitet rombolja. A legfőbb bűn
azonban az iszlám világ utolsó bástyája, az Ottomán Szultanátus bekebelezése
és felosztása volt: a maradék Törökország háborús veresége után nem sokkal
szekularizált állammá lett.28
A másik oldalról tény, hogy a független iszlám államok területe 1920 és 1993
között egy nagyságrenddel bővült: 1.8 millió négyzetmérföldről 11 millió
négyzetmérföldre növekedett.
A rájuk erőltetett modernizációval azonban egyelőre mind gazdasági, mind
katonai, mind politikai értelemben kudarcot vallott az iszlám világ. Olyan
pályán kell boldogulniuk, ahol a játékszabályokat nem ők diktáljákez tovább
csökkenti esélyeiket. Az egyetlen terület, ahol nyilvánvaló fejlemények
történtek, a régi-új identitástudat formálódása volt.
„A filozófusok eddig csak magyarázták a világot...”
A huszadik század utolsó harmadában soha nem tapasztalt szellemi izgalom lett
úrrá a világ tudóstársadalmában. Pótcselekvés volt ez persze, hiszen akkor senki
sem gondolta komolyan, hogy ezeknek a gondolatoknak akár a politikusok
döntéseire, akár a mindennapok gondolkodására bármiféle hatása lesz.
Nagy hatású munkák születtek, amelyek nem kevesebbre vállalkoztak, mint
hogy megpróbáljanak jóslatokat adni az emberi civilizáció sorsának jövőjéről.
A diskurzus azonban (én úgy látom) egy szűk értelmiségi elit ügye maradt, a
„művelt Nyugat” tömegeihez problémáik épp oly kevéssé jutottak el, mint
mondjuk Pakisztán elzárt falvaiba.
Francis Fukuyama a hidegháború végén úgy vélte: véget ért a történelem,
egyszer s mindenkorra győzött a liberális demokrácia, nincs tehát további
célpontja a fejlődésnek. 29
A nagy hatású munkát legalább annyian támadták, mint amennyien hivatkoztak
rá: Samuel Huntington például ezzel szemben azt állította, új tektonikus
28 A BBC 2001. októberében több videofelvételt is bemutatott, amelyeken Osama bin Laden az
al- Kaida hitvallását fejti ki. Itt hivatkozik arra, hogy a muszlim világ 80 éve szenved a
megaláztatástól. Ez a dátum nyilvánvalóan a világi Törökország megalakulásával esik egybe.
Forrás: http://news.bbc.co.uk/2/low/south_asia/1585289.stm
29 Lásd: Francis Fukuyama: The end of History and the last Man. Penguin, London, 1992
26. oldal
törésvonalak alakulnak ki a világban.30 Úgy véli, a már kialakult kultúrák egyre
inkább a saját útjukat járják, ez pedig új és újabb konfliktusok kialakulásához
vezet. Az iszlám civilizáció esetében a forráspontot a kohézió lehetősége nélküli
identitástudat jelenti, azért, mert a társadalom szerkezetében (Huntington
kifejezésével: a ”lojalitás-skálán”) a nemzetállam helye üres, a nagycsalád és az
umma között nincs semmi, tehát szervező erő sincs. (Különös, ha egy
társadalomtudós meg sem próbál kitekinteni saját paradigmájából. Az ugyanis,
hogy a társadalom összetartozását csupán saját empíriánk, egyfajta historizmus
talaján vagyunk képesek elképzelni, egyszerre groteszk és szomorú.)
Huntington ezzel magyarázza, hogy míg az iszlám csoportok közötti háborúk
gyakoriak, az iszlám államok konfliktusaira kevesebb példa akad, és ebből
következik szerinte az is, hogy az Iszlám Újjászületés mozgalom (mintegy
pótcselekvésként a pánarab állam helyett) létrejött.
Edward Said, Huntington és Lewis legélesebb kritikusa egyenesen „ügyetlen
író”-nak és „pallérozatlan gondolkodó”-nak31 nevezi Huntingtont. Said szinte
„tudományos fundamentalista” (a lehető legpozitívabb értelemben bátorkodom
használni ezt a furcsa szóösszetételt), és főként azt veti a nyugati történészek
szemére, hogy a kultúrákkal kapcsolatos prekoncepcióik felületesek, és
fogalomhasználatuk, következésképp premisszáik, továbbá következtetéseik is
túlságosan kötődnek saját paradigmájukhoz, és nem látják, hogy az egymással
harcban álló civilizációk mennyire kötődnek egymáshoz. (Persze, csendben
jegyzem meg, ha ad absurdum desztilláljuk Said állításait, abból azt is
levezethetjük, hogy épp a kulturális elkülönülések, ha tetszik, szellemi
törésvonalak mert mi más volna a világról való gondolkodásunk korlátja? -
miatt nem képes egy nyugati identitású gondolkodó kellően körültekintő
lenni…)
„A Kelet helyett Európa beszél: a beszéd az ő előjoga, ám ez a kiváltságos
helyzet nem a bábjai alakját idéző bábművész alakját idézi, hanem a teremtőét.
Az ő alkotó akarata képviseli, kelti életre és jeleníti meg az ismerős vidékeken
túl húzódó hallgatag és veszélyekkel teli teret.”32
30 Lásd. Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása
31 Edward B. Said: A tudatlanság összecsapása. The Nation, 2001. október 22. Magyarul In:
Kovács Zsuzsa- Németi Tamás (szerk): Szeptember 11. Balassi Kiadó, Bp 2002
32 Edward W. Said: Orientalizmus p. 103.
27. oldal
Rostoványi Zsolt egy egész kötetet („Az iszlám világ és a Nyugat”) szentelt
annak megvizsgálására, hányféle „kályha” létezik a civilizációk kapcsolatának
vizsgálatakor. Arra jutott, hogy szinte egyetlen premisszában sincs egyetértés,
de még kompromisszum sem. Az interpretációk általa számba vett és egyenként
megvizsgált ütközési pontoknak még a katalógusa is terjedelmes: vita van az
iszlámon belül az iszlám és annak a politikával való viszonyának értelmezése
körül, a Nyugathoz és a modernitáshoz való viszonyáról, vita az iszlám és a
Nyugat között a civilizációk szemléletének üdvözítő módjáról, polémia folyik a
háború fogalmáról, a terrorizmus pontos elkülönítéséről, a szuverenitás
megsértésének vádja alól felmentést adó lehetséges okokról, a háborúk (civil)
áldozatai miatt morális felelősségről illetve az ez alól „felmentést adó”
körülményekről, az amerikai és iszlám fundamentalizmus párhuzamairól és
folytathatnám, egyszóval mindenről, amely biztos talajt jelenthetne egy
(tetszőleges) diszciplína művelője számára.
Itt elérkeztünk az orientalizmus-vita kellős közepébe. Bár ez az egyik
legérdekesebb aspektusa a Nyugat és az iszlám kultúra és gondolkodás mai
viszonyának, ezért szívesen időznék itt, kiterjedése miatt lemondok további
ismertetéséről.
Visszatérve: van azonban valami, amit –minden fenntartásom ellenére- mégis
fontosnak tartok felidézni Huntington állításaiból. A keleti kultúrák új
reneszánszát Huntington Ronald Dore kifejezését továbbfejlesztve
„őshonosodás”-nak nevezi.33
Arról a nagyon lényeges folyamatról van szó, amelyek során az addig alávetett,
nem nyugati kultúrák felfedezik, újra-felfedezik saját értékeiket, mi több,
ráébrednek arra, hogy ezek magasabb rendűek, mint az általuk korábban elérni
vágyott nyugatiasodás. E folyamat kicsiny, de –témánk szempontjából- nagyon
is meghatározó szelete az oktatás.
Míg a gyarmati sorban élő államok (első, nyugati értelemben vett) értelmiségi
elitje külföldön (Nyugaton) szerezte diplomáját a múlt század középső
évtizedeiben, az új elit, a legfiatalabb tanult generációk már a helyi
33 Huntington id. mű p. 139-140
28. oldal
egyetemeken nevelődnek. Természetes, hogy lelki és szellemi identitásuk is
kötődik saját anya-kultúrájukhoz.
Mindezt azért jegyzem meg itt, mert alább arról lesz szó, hogy a modern
terrorizmus nem létezik intellektuális vezetők nélkül, még akkor is, ha maguk a
végrehajtók többnyire tanulatlanok.
29. oldal
Harcosok, hősök, gyilkosok
A mártír
Az imént tettem egy elkülönítést abban, miért harcol a dzsihádot teljesítő
harcos. Azzal érveltem, hogy a hitharcos cél-tudata más: mivel tudja, hogy
igazság az ő oldalán áll, mivel a harc nem választás, hanem kötelesség, mivel
tehát a harc maga ön-cél, ezért a siker nem attribútuma a feladat eredményes
teljesítésének.34
Kiegészítve a bevezetőben leírt állításomat a terrorizmus alapvető
természetéről: a terrorizmus azért sem azonos a szent háborúval, mert
utóbbinál a tett - az erőfeszítés maga, vagyis a dzsihád teljesítése
eredményfüggetlen. Ezzel ellentétben a terrorizmus nagyon pontosan,
kitapintható kiszámítottsággal, szervezettséggel, bemért hatékonysággal,
világos akciócélokkal dolgozik. (A látszólagos hasonlóság ellenére azonban
nem nyugati típusú hadviselés ez: mindenekelőtt azért, mert az imperializmus, a
területi hódítás, a közvetlen materiális indítékok etc. hiányoznak.)
De tovább is van: az iszlám igei alakja, az aszlama annyit tesz: „behódol, átadja
magát, alárendeli magát.” Ez az ára annak, hogy a muszlim ember harmóniában
éljen önmagával, részévé válva egy teljes egésznek, alávetve magát az isteni és
szándéknak. Ez vonatkozik az élet nagy döntéseire (mint az előre elrendezett
házasság) és a halálra is. Ha Allah úgy látja jónak, halálba is küldheti hívét, és
ebben az esetben neki nincs módja mérlegelni vagy ellenszegülni az isteni
akaratnak.
Ha ezt következetesen végiggondoljuk, az eredmény válasz arra az ellenvetésre
is, amit gyakran hangoztatnak; azaz, mivel a Korán szigorúan tiltja az
öngyilkosságot (az öngyilkos a pokolra jut), ezért az iszlám elveivel az
öngyilkos merénylet összeegyeztethetetlen, vagyis a tisztán politikai
gengszterizmus ezen formája csak álöltözetként viseli a turbánt. Valóban így
van, ha azt tételezzük (ismét saját individualista paradigmánk foglyaként), hogy
34 Vö. Tamás Gáspár Miklós: Huntington téved c. írásában In: Magyar Lettre Internationale
1998/28 sz.
30. oldal
a terrorista képes önmagát szemlélni az eseményben, vagyis öngyilkosságnak
tekinti tettét. Ha azonban elfogadjuk, hogy a tettet magát küldetésnek látja, és
önmagát ebben csak eszköznek (Allah eszközének), akkor saját paradigmájában
következetes, nem mond ellent vallásának és okkal számít az üdvözülésre.
Jason Burke is hasonlóan gondolkodik. „Olyan konfliktusra még nem volt példa
a világon, ahol mindkét fél vetett volna be öngyilkos merénylőket. Az öngyilkos
merénylet azt bizonyítja, hogy hite csak az egyik félnek van s aki csak tudomást
szerez a mártír tettéről (tehát minden „tanú”) levonhatja azt a következtetést,
hogy hite csak az egyik félnek van, hogy a szembenálló erők ugyan
egyenlőtlenek, de ha a legfontosabb tulajdonságról van szó - a hosszú távú
győzelemhez szükséges hitről - azzal csak az öngyilkos merénylő
rendelkezik.”35
A fáklya
A mártírium ős-eredeti (ellenség keze általi) és fenti értelmezése mentén meg
kell próbálnom óvatos határvonalat rajzolni a politikai és vallási mozgalmak
közé, ehhez segédfogalomként szükségem lesz a fundamentalizmusra is.
A legerősebb hatású újkori radiális muszlim ideológus az egyiptomi Szajjid
Kutb volt. Elsőgenerációs értelmiségiként kairói tanulmányai után két évet az
Egyesült Államokban töltött, majd csatlakozott az Iszlám Testvériség
szervezetéhez, utóbb (kivégzéséig) annak fő-ideológusa lett. A Muszlim
Testvériség, amely tevékenységében nagyon is erőszakos, kifejezett politikai
célokért dolgozó szervezet, nagyon jó példa a fundamentalizmussal kapcsolatos
dilemmákra. Hiszen az iszlám maga „fundamentalista”, amennyiben ősforrásait
ma is elsődlegesnek tekintő vallás. Ha Kutb-idézeteket olvasunk, gondolhatjuk
az is, hogy a Korán medinai szúráinak egy későbbi értelmezését látjuk. Pedig
nem erről van szó.
35 Jason Burke: al-Kaida. HVG Könyvek, 2004 p. 55.
31. oldal
„Totális háborút indítunk minden emberi hatalom ellen, bármily formában
jelentkezzék és bármilyen rendszerben működjék is. (..) Az iszlám azt hirdeti,
hogy Allah elbitorolt hatalmát vissza kell állítani (…) ez annyit jelent, hogy az
emberi uralmat le kell rombolni, és ahogyan a Korán is tanítja, Allah királyságát
fel kell építenünk a földön.”36
Kutb-ot számosan (például az egyik korai szektás mozgalom utódai, a
vahabiták) élesen támadják, de még többen követik. Benne és más újkori
muszlim ideológusokban különbözőségeik ellenére az látszik közösnek, hogy
filozófiájuk kifejezetten területfoglalási, államépítési célokat eredményez, és
nézeteik lényege széles körben ismert.
Ha analógiát akarnánk keresni, próbáljuk meg elképzelni, hogyan lehetne
Aquinoi Szent Tamás vagy mondjuk Spengler populáris manapság. Pedig
mindketten jelen vannak mai gondolkodásunkban, épp úgy, ahogyan a
muszlimokéban Kutb vagy még inkább a jóval radikálisabb, nyíltan agresszív
Abdul Azzam.
A magyarázat alighanem a szájhagyományban keresendő.
„Az al-Kaidáról való beszéd kifejezetten divatba jött.(…) a téma szimbolikája
erőteljes és érthető. Azonnali kielégülést és hatalomérzetet nyújt. Bárki vagy
bármely csoport találhat benne kedvére valót. Az élmény ugyanúgy testre
szabható, akár McDonalds éttermek, amelyek Delhiben „maharadzsaburgert”
kínálnak, Hollandiában majonézes hasábburgonyát.”37
Burke egyenesen úgy fogalmaz: bin Ladennek körül egyfajta személyi kultusz
alakult ki. Ennek nyilván az az oka, hogy bin Laden hiteles személyiség: a
körülötte kialakul legenda szerint, bár gazdag, aszkéta módon él.
„Amikor bin Laden visszatért a frontról (ti. Afganisztából-MJ), Azzammal és az
új önkéntesekkel kívánt maradni, és velük aludt a puszta földön. Azzam így
szólt a katonákhoz: Látjátok, ennek az embernek a hazájában mindene megvan.
És mégis itt hál veletek, a legszegényebbekkel, ebben a szobában.”38
36 Idézi: Tessore id.mű p.157.
37 Burke p. 59.
38 Paul L. Williams: Al Queda. Pearson Education Company, 2002,USA p. 76.
32. oldal
Feltűnő, mert sokakra igaz, hogy mind az ideológusok, mind a vezérek
életútjában van egy megtagadás-mozzanat: miután megtapasztalták a
gazdagságot, tanulmányoztak egy nyugati tudományt, vagy saját szemükkel
látták a Nyugatot, hirtelen, erős radikalizmussal visszatérnek az ősi hithez.
A katonák, a végrehajtók, sokkal nehezebben jellemezhetők. A katonai
kiképzőtáborokba meglehetősen vegyes társaság kerül: részük a
reménytelenségbe süllyedt szegény falvakból érkezik, de vannak köztük
kalandorok és csalódott értelmiségiek is.
Az iszlám eszme kevésbé militáns követőinek szellemi központjai a deobandi39
madraszák. Ezek a vallási iskolák iskolázatlan szegények százezreit oktatják a
legszigorúbb értelemben vett iszlám ortodoxia alapaira. Tudásuk, ha ez annak
nevezhető, igen szűk látókörű és dogmatikus.
Bárhogyan is próbáljuk, a legnehezebb feladat megérteni egy öngyilkos
terrorista lelkivilágát.
Pedig sokat tudunk róluk: a 2001-es WTC-merénylet után nem sokkal
nyilvánosságra került Mohamed Atta apjához írt búcsúlevele, számos
tényfeltáró kötetben idézik meghiúsult, öngyilkosnak szánt merényletekre
felkészült, elfogott más terroristák különböző vallomásait.40
Tudjuk, hogy bár tetteik pszichopata gyilkosra utalnak, kutatások szerint nem
számottevően több köztük az elmebeteg, mint az átlagos populációban.
Tudjuk, hogy meggyőződésük: az egyetlen igaz úton, Allah ösvényén járnak,
beteljesítenek egy náluk magasabbrendű akaratot.
De nem tudjuk, valóban a Paradicsomba jutottak-e, vagy a gyehenna tüzére.
39 Indiai muszlim refommozgalom, amely a 19. századtól kezdődően ma már 9 ezer teológiai
iskolát működtet.
40 Paul Williams (i.m. p. 146-151) is idéz egy ilyen kihallgatást, amelyben egy elkeseredett,
kapkodó, zavarodott ember világa tárul elénk.
33. oldal
Az iszlám és a terrorizmus
A Maffia és a Sátán
Noha már több koncentrikus körben visszatértem az iszlám és a terrorizmus
kapcsolatára, igyekeztem kikerülni, hogy színt kelljen vallanom, mit tartok a
kettő igazi összefüggéseiről. Mielőtt megvizsgálnánk, mit állítanak a főbb
interpretációk, térjünk vissza ismét az origóhoz.
A Korán és a muszlim élet alaptétele, hogy mindennek ára van. A kölcsönt
vissza kell fizetni – átvitt értelemben is. Ezt azt is jelenti, hogy a családon vagy
a Közösségen esett sérelem megtorlása nem választás kérdése: csakúgy, mint a
dzsihád teljesítése, kötelesség, elmulasztása bűn.
(Csak közbevetőleg: ez a szemlélet a nyugati ember számára leginkább a Maffia
világát idézi meg. Nincsenek véletlenek. A maffia arab eredetű szó, nagyon
valószínű tehát, hogy a klánokba szerveződött, családi kötelékeken alapuló, de
tágabb értelemben, a hallgatás és bosszú lásd terrorizmus - elvén működő
erőszakszervezet a mór örökség máig élő hagyománya. Jegyezzük meg az
érdekesség kedvéért, Silvio Berlusconi az egyike volt azoknak, akik a
legdurvább kirohanásokat intézték az iszlám világ ellen.)
Az iszlám patriarchális társadalom tekintélyelvű működéséből következően a
muszlimoknak a gyarmatosítás korában nem csupán az alávetettséget volt nehéz
elviselniük: a férfiak tekintélyét, önbecsülését átvitt értelemben is folyamatosan
rombolta, hogy teljesítményük a körülmények miatt nem teljesedhetett ki:
miközben a világ másik felén felhőkarcolókat, űrhajókat építettek, egyre
gyorsabb és nagyobb autókkal jártak, fegyvereket fejlesztettek, a muszlim világ
férfitársadalma naponta szembesült azzal, hogy –szemben a hagyomány, a
közöség és a saját maga támasztotta elvárással- még családját sem tudja
eltartani. Nem látok abban semmi meglepőt, ha egy –önhibáján kívül-
végletekig frusztrált férfi bármi árat hajlandó megfizetni azért, hogy - ha csak
egy múló pillanatra is - élet-halál urának, parancsolónak, felsőbbrendűnek
érezhesse magát.
34. oldal
Ha ennek következményein gondolatban végigmegyünk, meglehetősen
skolasztikusnak tűnik az a vita, amely az „iszlám vagy iszlamizmus”
dichotómiájával foglalható össze.
A Galambok és a Héják
A mérsékelt elemzők azt állítják, létezik centrum és periféria abban az
értelemben, ahogyan minden társadalomban léteznek ideológiai galambok és
héják. Ők higgadtan szemlélik a folyamatokat, és természetesnek tekintik, hogy
az identitását kereső iszlám világ különböző válaszokat termel ki magából. A
határt ott húzzák meg, ahol az erőszak érvvé válik, úgy vélik azonban, hogy a
militáns politikai csoportok jól elkülöníthetők a többségtől.
A radikális iszlámellenesek (mint a már említett Daniel Pipes) minden
iszlamistát szélsőségesnek, tehát veszélyesnek és üldözendőnek tartanak. És
akadnak olyanok is, akik nem kíváncsiak a bonyolult összefüggésekre, mert az
iszlámot (úgy is, mint etnikumot, vallást, közösséget) eredendően erőszakosnak,
gyilkosnak, tehát megsemmisítendőnek látják.
Salman Rushdie, aki a maga bőrén tapasztalja az iszlámizmust, szintén
megpróbál határvonalat húzni a „muzulmán” szerinte általános és politikailag
semleges fogalma és az „iszlámizmus” (ide értve a Muzulmán Testvériséget, a
tálibokat, az algériai Iszlám Üdvfrontot, az iráni Fegyveres Iszlám Csoportot és
a többit) kompromittálódott alakulatai között. Tesz egy nagyon fontos kitételt is:
az iszlamizmus, a harcos iszlám modern, politikai változata nem csupán a
hitetlenek ellen harcol.41
Véleményem szerint ez a legfontosabb (noha nem egyetlen) differencia
specifica az iszlamizmus definíciójában. Ebből érthető meg, miért olyan fontos
a muszlim értelmiség számára a tiltakozás lehetősége az ellen, hogy vallásukat
kisajátítva, a muszlim hagyomány önképét és képét összemázoló hamis próféták
telepedjenek rá az eredendően személyes hitre.
41 Vö. a 17. lábjegyzettel
35. oldal
A világ (ha tetszik: az átlagember) számára ez a „skolasztikus” kérdés 2001.
szeptember 11. után vált sorsdöntővé.
„Nem az iszlámról van szó - ismétlik a világ vezetői ezt a mantrát már hetek
óta; egyrészt azt remélve, hogy így egyrészt visszafogják a nyugaton élő
muzulmánok elleni bosszúakciókat, másrészt azért, mert ha az Egyesült
Államok fenn akarja tartani a terrorellenes koalícióját, nem tűrhet olyan
véleményt, hogy az iszlám és a terrorizmus valamilyen módon kapcsolódnak
egymáshoz.
Csak az a baj ezzel az állítással, hogy nem igaz. Ha nem az iszlámról van szó,
akkor miért tüntettek mindenhol a muzulmán világban Oszama bin Laden és az
al-Kaida mellett? Miért gyülekezik kardokkal és fejszékkel felfegyverzett több
ezres tömeg a pakisztáni-afgán határon valamelyik molla dzsihádra hívó
szavára?”42
Wanted
Ne legyenek illúzióink: az efféle vitákat nem a tudomány magyarázat-éhsége
váltja ki. Noha az értelmiség színe-java szinte azonnal megszólalt, először a
megdöbbenés, felháborodás, majd ismét a polémia sokszólamú hangján, a
hirtelen beállott csendben, a döbbenet és félelem csendjében nem csak a
honfitársak figyeltek a professzorok szavaira.
A politikának ma mindennél nagyobb szüksége van legitimációját erősítő
ideológiai hinterlandra.
Ha a hatalmi és történelmi, etnikai, geopolitikai helyzet nem is volna annyira
szövevényes, ha a döntéshozókat (ad absurdum, csak a gondolatkísérlet
kedvéért posztulálva:) valóban csak a józan ész és a tiszta szív vezetné, ha a
republikánus adminisztráció nem adott volna annyi kételyre okot az emberi
jogokkal, a transzparens döntésekkel kapcsolatos elkötelezettségére
vonatkozóan, ha nem volna olyan nyilvánvaló, hogy Amerikának már egy
évtizede sürgősen szüksége van egy jól beazonosítható, világos kontúrokkal
felrajzolható, tiszta ideológiai színnel befesthető ellenségre, lehetőleg azon a
42 Salman Rushdie: Az iszlámról az iszlamizmus ellen. Magyarul In: Kovács Zsuzsa- Németi
Tamás (szerk): Szeptember 11. p. 139.
36. oldal
geostratégiai tájékon, ahol leginkább veszélyben vannak az érdekei – ha ez mind
nem volna, a hidegháború óta akkor is nyitott kérdés, mihez képest definiálható
az igazság, méltányosság, demokrácia földje.
Said kiemeli az írástudók felelősségét: szerinte nem az a baj a historicista,
fejlődéshívő, paradigmájuk magaslati puha meleg vackában kucorgó nyugati
tudóstársaival, hogy nem hajlandók sem átvitt, sem valóságos értelemben véve
kidugni az orrukat elefántcsonttornyukból (szemben vele, aki nem csupán az
érvek nyilait, hanem nagyon is valóságos köveket is kész elhajítani, ha azt érzi
helyénvalónak). Said szerint a baj az, hogy a „civilizációk harca” elmélet
túlságosan is csábító a hiteles ellenségkép megrajzolásával foglalatoskodó
politikusok számára, ily módon messze túllép a tudomány kompetenciáján, mi
több, ártalmas. Sokkal inkább fogyasztóbarát megoldás, mint a spiritualizmus,
esztétikum, teológia mélyvizében való megmerítkezés.
„A Huntington által feltételezett az iszlám és a Nyugat közötti-
szembenállásból következő csatarend azonban ennél sokkal megnyugtatóbb, és
a hivatalos diskurzus ebből merítette szókincsét a szeptember 11-ét követő
napokban.”43
(Megerősíthetem, ha valóban a korszerű kommunikáció elvei szerint targetálják
az üzeneteiket és miért ne ezt tennék-, mondaniuk kell valamit a moralizáló,
kétkedő, fanyalgó –és nem mellesleg véleményvezér- értelmiségnek is: a
civilizációs összecsapás grandiózus elmélete pedig erre valóban igen
alkalmasnak látszik.)
Nem kérdés tehát, hogy mindkét „hadviselő fél” tisztában volt a félelem erejével
és a nyugati hatalom sem hadakozik túl sokat saját erkölcsi aggályaival, ha
alkalom kínálkozik kihasználni azt (a félelem hídját), amit a terroristák a maguk
számára felépítettek.
A nyugati hatalom azonban a félelmet a rapid legitimitásteremtés eszközeként
alkalmazza.
A nyugati kormányok nincsenek könnyű helyzetben: miközben a megbicsaklott
személyes és katonai biztonságot kérik rajtuk számon, folyamatos támadások
43 Edward B. Said: A tudatlanság összecsapása. The Nation, 2001. október 22. Magyarul In:
Kovács Zsuzsa- Németi Tamás (szerk): Szeptember 11. p. 36.
37. oldal
kereszttüzében állnak az iszlám világgal szemben alkalmazott módszerek miatt:
ha beavatkoznak, azért, ha nem teszik, azért.
Noam Chomsky egy interjúban44 egyenesen úgy fogalmaz: az „alacsony
intenzitású háború” valójában tartalmilag (per definitionem) azonos a
terrorizmussal.
Rizikók
Richard Falk belátóbb, ha tetszik, kevésbé radikálisan civil. Szerinte a
terrorizmus világméretű támadásra háromféle lehetséges válasz adódik: a
pacifista attitűd nem pusztán csekély sikerrel kecsegtet, de öncélúságával
veszély is; az ENSZ mindenhatóságában reménykedők csalódni fognak, mert a
világszervezet nem elég erős és nem elég hatékony az ilyen típusú
válságkezeléshez; a markáns militánsok pedig minden korábbinál nagyobb
kockázatot vállaltatnának az emberiséggel.
Falk tehát egy negyedik megoldást javasol. „A múlt nagy háborúival
ellentétben, az apokaliptikus terrorizmusnak erre a kihívásra adott válasza csak
akkor lehet hatékony, ha széles körben legitimnek ismerik el. Viszont csak akkor
lehet legitim, ha a háborúskodásban a katonai erő szerepe marginális, és az
erkölcsi, jogi és vallási korlátozásokat aggályosan tiszteletben tartjuk.(…) Az
egyetlen módja annak hogy ez a háború eredményes legyen, az, ha biztosítjuk
hogy a katonai erőt csak korlátozott mértékben használják. (…) Az amerikai
temperamentum hajlik a háború olyan megközelítésére, mintha a gonosszal való
szembenállás kérdése volna. Egy ilyen szemlélet szerint a győzelmet csak a
másik elpusztításával és ezáltal a jó diadalával lehet megvalósítani.”45
Sajnos, ha ez igaz (márpedig elég meggyőzőnek tűnik), attól tarthatunk,
Amerika vesztésre áll. Elnöke az első adandó drámai alkalommal a jó és a rossz
birodalmára osztotta a világot, és egy új keresztes háború ígéretével hadat üzent.
a gonosznak.
44 Noam Chomsky: Az Egyesült Államok vezető terrorista állam Magyarul In: Kovács Zsuzsa-
Németi Tamás (szerk): Szeptember 11. p. 55.
45 Richard Falk: Egy jogos háború meghatározása Magyarul In: Kovács Zsuzsa- Németi Tamás
(szerk): Szeptember 11. p. 46.
38. oldal
Falk egyébként bizonyos értelemben nyitott kapukat dönget. A hadtudomány és
a professzionális katonai irányítás már a kilencvenes évektől igyekezett választ
találni a megváltozott geopolitikai és katonapolitikai kihívásokra. Ezt a
folyamatot Huntington így látja:
„A hidegháború utáni világ meghatározó sajátja lett a regionális jellegűvé váló
katonai stratégia és erő. A régiósodás szolgáltatja az ésszerű magyarázatot az
orosz és a nyugati katonai erő csökkentésére és más államok katonai erejének
növelésére.(…) A katonai biztonság világszerte egyre kevésbé függ az erő
globális megoszlásától és a nagyhatalmak tetteitől, és egyre inkább az erő
regionális megoszlás és a civilizációk mag-államainak lépései fogják
meghatározni”46
Ezt a biztonságpolitikai diszciplína művelői azért jóval árnyaltabban látják.
46 Samuel P. Huntington id.mű p.134.
39. oldal
A Nyugat és a biztonság
Európa nagy dzsihádja
Deák Péter több írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a kölcsönös
fenyegetettség, állandó fegyverkezési verseny feszült figyelőállásban töltött
évtizedei után a hidegháborút követő lokális, úgynevezett alacsony intenzitású,
háborús küszöb alatti konfliktusok kényelmessé tették a nagyhatalmakat és
szervezeteket. Tegyük hozzá, okkal, Észak-Amerika épp a gazdasága
felvirágoztatásán szorgoskodott (szép sikerrel), míg a szovjet blokk utódállamai
ráérezve a demokrácia ízére néhol olyan sűrűn váltogatták a miniszterelnököket,
mintha negyven év lemaradását akarnák gyorsan behozni. Oroszország vezetői
új regionális hatalmi harcaikat vívták, a NATO pedig, miután végzett a
Balkánon, már a bővítésen iparkodott, miközben az Európai Unió kifinomult
párbeszédben igyekezett dűlőre jutni önmagával az önálló európai védelmi erő
kérdésében.
Pintér László is a vétkes amerikai könnyelműséget igazolja: „A 2001
januárjában hivatalba lépett adminisztrációnak még nem alakult ki átfogó és
összefüggő nemzetbiztonsági stratégiája, egyes elemeiből azonban már látszott,
hogy az utoljára 1999 decemberében megfogalmazott - hivatalos - Clinton-
stratégiát nem fogják követni.(…) Bár e terrorizmus veszélyére a távozó
Clinton-adminisztráció is felhívta a figyelmet és a Bush-csapat is tudatában volt
ennek, de a terrorizmus ellen elsősorban a nemzeti rakétavédelem kiépítésével
készült fellépni.”47
Deák Péter szerint jóvátehetetlen hiba történt: a nagyhatalmak tétlenül töltötték
a békeéveket – épp azokat, amelyek alkalmasak lehettek volna arra, hogy egy új
biztonsági architektúra alaprajzát papírra vessék és megvessék a
fundamentumot.
47 Pintér László: Az USA bel- és külpolitikai lépései 2001. szeptember 11-e után. In: Tálas Péter
(szerk.): Válaszok a terrorizmusra SVKH-CHARTAPRESS Bp.2002.
40. oldal
Miközben a terrorizmus szívósan egyre közelebbi koncentrikus köröket írt le a
Nyugati civil világ körül, a hadsereg másutt, a lokális konfliktusokban általában
beavatkozó harmadik félként jelentős változásokon ment át.
Laikusként jegyzem meg, talán ez volt a szerencse a szerencsétlenségben.
Kifejlődtek ugyanis azok a képességek, amelyek nem csupán a nyers túlerőre
vagy a technikai lehetőségekre alapozzák az erőfölényt.
„Ez a helyzet a hadügyben struktúra és technikaváltást eredményezett, a
területfoglalás helyett az operativitás, az ehhez szükséges mozgékony képesség
volt szükséges (…) A „háborúkép” az operációs helyszínt állította a
középpontba, már csökkent a terített rombolás, a nehézfegyver koncentráció
jelentősége”48
Ami azonban ennél sokkal fontosabb, hogy megnőtt a hírszerzés és a
rendvédelmi erő szerepe, a légvédelem részben űrvédelemmé alakult, a
mobilitás erősödésével a szárazföldi erőkben egyre nagyobb szerepet kaptak a
kommandós elemek.
Ez utóbbit itt azért tartom különösen fontosnak, mert nyilvánvaló, hogy minden
tekintetben a kommandós harcmodor áll a legközelebb a terrorista
módszerekhez. Nem csupán azért, mert különleges kiképzést kapnak, amely
váratlan helyzetek megoldására is felkészíti ezeket az alakulatokat, és nem
csupán azért, mert sokkal flexibilisebb, ha tetszik, „projekt-szemléletű”
egységekben dolgoznak. A legnagyobb hasznát alkalmasint a pszichológiai elő-
szelekciónak és tréningnek látják (hiszen a terrorizmus elleni harc jelentős
részben pszichológiai hadviselés), de talán szerepet játszik hatékonyságukban a
fegyelem és hierarchia szokványostól eltérő szabályrendszere is.
Noha az így kialakuló modern hadviselés már sem megjelenésében, sem
eszközeiben, sem módszereiben nem hasonlított a hidegháborús doktrína
hadászatához, és noha a késői ocsúdás ellenére biztató jelek mutatkoznak a
terrorizmus elleni Amerika-központú nemzetközi „csillag-koalíció” gyors
kialakulásában és működésében, és noha a hadügy legalábbis a feladatkitűzés
és a módszertanképzés tekintetében - már valószínűleg behozta lemaradását,
48 Deák Péter: Aszimmetria- forradalom a hadviselésben (s.k.)
41. oldal
minden igyekezet ellenére a helyzet, a győzelem esélye sohasem lesz már olyan
reményteli, mint a legutóbbi, hatvan évvel ezelőtti nagykoalíc sikere az
(európai) Sátán elleni küzdelemben.
Ez így van még akkor is, ha a hidegháború belső kovásza megszüntetve-
megőrizve az új érdekszövetségekben is dolgozik.
„A hidegháborúval való hasonlóság aligha tagadható le, hiszen sokan még
maga az amerikai elnök is – egy olyan „új hidegháborúról” beszéltek, amelynek
időbeli tartalma nem jósolható meg, ám abban a kérdésben az államoknak (a
szigorú manicheus logika értelmében) egyértelmű döntést kell hozniuk, hogy a
„jó” vagy a „rossz” oldalán állnak-e.”49
A koalíció érhet (ért) el gyakorlati sikereket. Elvághatja bankszámláiktól a
terroristákat a pénzmosás elleni nemzetközi kampánnyal, jelentősen javíthatja a
polgári repülés biztonságát, szigoríthatja a bevándorlás- és vízumpolitikát,
intézményeket hozhat létre és szervezhet át, megerősítheti a rendvédelmet, még
a szabadságjogokat is korlátozhatja csekély mértékben, felhatalmazással vagy
anélkül felszámolhatja a terrorizmus támogató rezsimek uralmát… és így
tovább.
Ezek a sikerek talán látványosak lesznek, de nem hoznak fordulatot.
A Nyugatnak ugyanis előbb el kellene végeznie a „nagy dzsihádot”. Vagyis meg
kellene haladnia önmagában, értékrendjében, világlátásában azt, amit két
évezred munkájával felépített.
Talán meglepő az állítás, de ha alább felsorolom, miért áll (rövid távon)
vesztésre a Nyugat a terrorizmussal szemben, utólag értelmet nyer ez is.
49 Kiss J. László: Az „új terrorizmus” In: Tálas Péter (szerk.): Válaszok a terrorizmusra SVKH-
CHARTAPRESS Bp.2002.
42. oldal
A hübrisz öt alakja
Először is, a Nyugat nem szokott hozzá ahhoz, hogy mások, különösen a vele
szemben állók mondják meg, kit vagy mit tekintenek ellenségnek. Saját –akár
áttételes, stratégiai érdekeinek felismerésében hallatlan nagy mester, és ma
már minden szellemi és anyagi eszköze megvan ahhoz, hogy ezeket az
érdekeket konfliktusokká alakítsa ott, ahol szükségét érzi, és elsimítson vagy
más színtérre helyezzen át más konfliktusokat, ha úgy látja jónak. Nem tud mit
kezdeni azonban azzal, ha hagyományos eszközei és módszerei (a hadsereg, a
kiépített és tökélyre fejlesztett haderőnemek) számára mások „nem osztanak
lapot”.
Másodszor, értetlenül áll a Nyugat a szimbólumok ellen irányuló hadviseléssel
szemben is. Moralizálásban világelső, de nem rendelkezik kellő empátiával
ahhoz, hogy egy egészen másfajta gondolkodásmódba belehelyezkedjen, ezért
nettó szillogizmusok útján ugyan képes kikövetkeztetni a lehetséges
célpontokat, de sohasem lesz képes megérteni az azok kiválasztásához vezető
utat.50 Ide tartozik még az is, hogy bár tudja, soha nem fogja teljes mélységében
megérteni, hogy a terroristák elsősorban nem az épületekben, repülőgépeken
vagy vonatokon lévő embereket tekintik célpontnak (az csak a ráadás, horribile
dictu). Azért van ez így, mert önmaga az áldozatokról sem képes másképpen
gondolkodni, mint józan mérlegeléssel, a költséghatékonyság szempontjai
szerint: vajon megéri-e? Így gondolkodik a saját veszteségeiről, valamint az
általa okozott tragédiák áldozatairól is.51
Harmadszor, a Nyugat nem tud mit kezdeni egy struktúrák nélküli ellenséggel.
Mint korábban már írtam, a Nyugat történetileg és demokratikus
berendezkedését tekintve is vakon és mindenekfelett intézményhívő. Nem is
50 Viszont remekel a hősmítoszok gyártásában, mint például a „Végveszélyben” címen most futó
televíziósorozat, amelyből első kézből értesülhet a laikus, micsoda intellektuális és technikai
kapacitással és sikerrel veszi fel a versenyt az elhárítás a terroristákkal. Na jó, a happy end-hez
azért mindig kell egy muszlim származású kolléga is, mert a nézőnek is meg kell valahogy
értenie, hogy vannak azért ezek között rendes emberek is. (Deja vu…)
51 Csak egy példa: sokszor felidézik Madelaine Albright külügyminiszter igenlő válaszát arra
riporteri kérdésre, megérte-e az Irak elleni embargó, amelynek következtében félmillió iraki
kisgyerek halt meg.
43. oldal
nagyon van más választása. Zavarba jön azonban akkor, ha olyasmivel
találkozik, ami nem formulázható saját paradigmája szerint. Ha az erő
pozíciójában van, rideggé, óvatossá, elutasítóvá vagy akár ellenségessé is
válhat. Ennek (nyilván számos más ezt kiváltó ok mellett) egyik jele, úgy
vélem, az az idegesség, amely a harmadik világ nukleáris programjait kíséri. A
Nyugat nem bízik ezekben az államokban, részint azért is, mert tisztában van
vele, hogy azok nem valami nagy barátai az intézményeknek. Márpedig mi más
volna a nemzetközi (fegyverzetellenőrző-, korlátozó-, leszerelési) egyezmény,
szerződés, charta, mint intézmény? A Nyugat nem szokott hozzá, hogy akaratát
nem képes a saját eszközeivel és saját logikája szerint rákényszeríteni
partnerére.
Az, hogy az al-Kaida nevéhez szinte azonnal hozzátapadt a képzet és
hozzáragadt maga a kifejezés is, hogy az „szervezet” volna, valószínűleg csak
részben fakadt abból, mert ellenségre 2001. szeptember 11-e után
halaszthatatlanul szükség volt (azokban a drámai pillanatokban azt mégsem
mondhatta az amerikai elnök, hogy valószínűleg egy megátalkodott sivatagi
milliárdos tervelte ki az egészet egyedül, esetleg néhány écceszgéberrel,
szemben állva a támadásokra felkészült amerikai hírszerzéssel, elhárítással és
hadsereggel). Könnyen lehet tehát, hogy valójában a hálózat-elmélet arra is
szolgál, hogy a Nyugat a maga számára értelmezze a történteket.
Jason Burke, a már hivatkozott újságíró könyvében hosszan elemzi, milyen
típusú, eredetű, földrajzi székhelyű, milyen ideológiával, politikai célokkal
(etc.) működő modern radikális militáns iszlám csoportok léteznek a térségben
és milyen bizonyítható vagy valószínűsíthető eszmei, esetleg szervezeti
kapcsolatok lehetségesek köztük. Általános hasonlóság, hogy valamennyi sejt a
klán mintájára működik, de kapcsolataikban legfeljebb az érdek, nem a
hierarchia játszik szerepet. Végül arra jut: legfeljebb a „hálózatok hálózatáról”
beszélhetünk, de ez nem az al-Kaida szervezete. Ilyen típusú csoportosulás
pedig sok lehet a térségben.
„Ibn Ládinnak nem áll hatalmában olyan utasításokat kiadni, amelyeket azonnal
végrehajtanak. Ő nem egy hadsereg parancsnoka. Egyáltalán: számos harcias
név ellenére, amelyet az iszlám csoportok viselnek, az a mozgalom nem
emlékeztet semmiféle hadseregre.”52
52 Burke id.mű p.35
44. oldal
Negyedszer, az elrettentés módja sem kínál kapaszkodót. A terror ugyanis nem a
fegyverekkel fenyeget: a terroristák fegyvere: a terror. Az eszközök
másodlagosak, gyakran egészen primitívek, néha pedig a legkorszerűbbek (mint
az internet). A Nyugat pedig nem ért a terrorhoz, legalábbis öndefiníciója
szerint, hiszen az a diktatúrák gumibotja. Nem is készült fel rá, hogy éppen
legérzékenyebb, legsebezhetőbb pontján éri támadás (de erről majd rövidesen).
Ötödször, a Nyugat nem ismer másféle hadsereget, mint a nemzetállamok
reguláris haderejét és a (poszt)modern demokráciák hivatásos hadseregét.
Egyáltalán nem tud mit kezdeni olyan katonákkal, akik nem félnek
hadbíróságtól, fogságtól, nem számolnak az ellenfél haderejével, nem ismernek
fegyvernemeket, nem követnek stratégiát de még taktikát sem tartanak
szükségesnek. Az öngyilkos merénylő még abban is megakadályozza a
megtámadott Nyugatot, hogy felmutassa a legyőzöttek seregét még ha
legyőzné is, nem volna trófea.
Bár fenti következtetéseim talán bátornak tűnnek, annyi bizonyosan helytálló,
hogy a Nyugatnak nem csupán az utóbbi évek mulasztásai miatt kell átlépnie
saját árnyékát - és nem is csupán biztonságpolitikai értelemben.
Alább erről lesz szó.
45. oldal
A Híd
A személyi számítógépeken leggyakrabban használt programok egyike a
Microsoft Word – maga is egyike Amerika szimbólumainak. Az alábbi
„érdekesség” ezzel kapcsolatos. Bár kutattam, máig nem ismerem a
magyarázatot, a sors morbid tréfája-e, vagy valamiféle összeesküvést kell
mögötte látnunk (röviddel 2001. szeptember 11-e után mutatta meg egy
barátom, akinek szintén mások hívták fel a figyelmét).
1. Ha leírjuk New York város teljes nevének rövid formáját
NYC
majd a betűket kijelöljük és a Microsoft Word program eredeti betűkészletéből
a Wingdings betűtípust kiválasztjuk, a következő jelsort kapjuk:

A terrorizmus azt hozta el a Nyugat számára, amit saját kétezer éves vallása
nem: a félelmet.
Jézus szerethető, Allahot tisztelni (és félni) kell. A terrorizmus által keltett
félelem a tekintély elismertetésének eszköze.
A mag termő talajba hullt: a félelem veteményét a szorongás fogadta be. Az az
egzisztenciális szorongás, amelyik hűséges társunk már ideje, a modernitás
kezdete óta.
Kétezer év alatt a világ elvesztette emberléptékét: minden sokkal gyorsabb,
nagyobb, bonyolultabb, mint ahogyan az fizikai és pszichikai lehetőségeinkkel
megragadható. Miközben az ember lelki alkata, fizikai felépítése, intellektuális
tartománya mit sem változott (mi több, vélhetően sok képességünk
46. oldal
visszafejlődött), az épített, konstruált környezet, a fizikai és intellektuális
infrastruktúra túllépett rajtunk.
Az első negatív utópiák ezzel a felismeréssel egyidőben, az utóbbi száz évben
keletkeztek: bár a szüzsé sokféle, az üzenet ugyanaz. „Szóma, ha mondom, segít
a gondon”, mantrázzák a Szép Új Világ-ban, avagy: eljön az idő, amikor nem
emlékszünk majd arra, milyen volt az egzisztenciális rettegés. Ma még képesek
vagyunk felfogni, milyen volna önreflexió nélkül, totalitásban élni.
„Igen: integrálni kell a világmindenség grandiózus egyenletét. Igen: ki kell
egyenesíteni a vadság görbéjét, érintőlegesen aszimptotikusan- egyenessé.
Mivel az Egységes Állam vonala az egyenes.”53
Kierkegaard, Zamjatyin, Boris Vien, Aldous Huxley, Sartre, Malcolm Bradbury
sorolhatnánk. Másképp írtak, de ugyanarról. Nem is szokták őket együtt
említeni, pedig van egy közös nevezőjük: a szorongás. Talán nem is tudjuk,
miért, milyen terápiás céllal olvassuk ezeket a jó könyveket, és nem tudjuk, egy
másik kultúrában értelmezhetőek-e.
Öntudatlanok vagyunk: cselekedeteinket kívülről személve látszik csak, mi a baj
a világunkkal, a szabadság világával.
Fukuyama egy könyvében54 a globális világról a társadalomra szűkíti a fókuszt,
és azokat az immanens folyamatokat vizsgálja, amelyek az ipari társadalmakban
zajlottak le. Véleménye szerint a hagyományos nyugati társadalmi struktúrák
szétbomlásához számos ok együttese vezetett: a többi közt a nők megváltozott
társadalmi szerepe, a bűnözés és a bűnözés elleni eredménytelen közdelem, a
demográfiai változások a közösségek szétesését, a lakópark-társadalom
létrejöttét, vagyis egy új, hamis biztonságtudat kialakulását eredményezték.
„Azok az elkerített, szigorúan őrzött lakónegyedek, amelyek gomba módra
szaporodtak az elővárosokban a hetvenes-nyolcvanas években, sokak szerint
ennek az új, bizalmatlan, atomizált és elszigetelődött Amerikának – a
„magányos bowlingozók Amerikájának eleve szimbólumai. Így igaz. Jane
Jacobs zsúfolt városi utcái és az amerikai kisvárosok nyitott tornácai helyett a
mai elkerített „lakóparkok” lakói este, munka után, amikor hazaérnek,
53 Jevgenyij Zamjatyin: Mi p.6.
54 Francis Fukuyama: A Nagy Szétbomlás
47. oldal
áthaladnak egy biztonsági ellenőrző ponton, aztán a kocsijukból egyenesen
besétálnak a tévé előtti kanapéhoz és még a közvetlen szomszédaikat sem kell
feltétlenül ismerniük.55
Nem megyek talán nagyon messzire következtetéseimben, ha a fentieket
szintetizálva azt állítom, a huszadik század párhuzamos társadalom- és
politikatörténete főképp arra szolgál bizonyítékokkal: mennyire nincs
korrelációban a tényleges (objektív vagy katonai) biztonsági helyzet és az
egyéni, személyes (szubjektív) biztonságérzet. Noha a nemzetközi rendszer
utóbb meglepően hatékonynak bizonyult válaszokat tudott adni egy nagyon is
létező, konkrét, de kiszámíthatatlan és bonyolult helyzetre, fenyegetésre, jól
használta és alakította az intézményrendszert, mégis, a társadalmak mindebből
főleg a fenyegetettséget érzékelték. A probléma nagysága túlnőtt az emberi
befogadóképesség határain, ezért egyre mélyebbre süllyedtek a szorongásban.
Nagyon is érthető, hogy a regionális konfliktusok (mivel azok „six-pack Joe-
t”56kevésbé érintették személyesen, vagyis kevesebb közvetlen fenyegetettséget
jelentettek) csekélyebb mértékben telepedtek rá a nyugatiak kedélyére.57
A dolgozat elején tett állításomat tehát –összegzésképpen így ismételném
meg, két pontban.
Kétségtelen, hogy az „iszlám terrorizmus” felületessége miatt kissé félrevezető
fogalom, de annyi bizonyos: az iszlám, mint a világ szemléletének módja, mint
vallás és életvezetési modell, lelki-és és tudatállapot, közösségszervező erő
valóban kitüntetetten alkalmas arra, hogy ezen vallás követőit terrorista akciók
elkövetésére fellelkesítsék.
Az is világos, hogy a Nyugat által iszlám terrorizmusnak tekintett jelenség nem
létezne, ha a terroristák támadása nem a nyugati ember legérzékenyebb
55 Id. mű: p. 176
56 Így nevezi Christopher Lasch a viszonylag kevéssé kifinomult amerikai átlagembert „Az
önimádat társadalma” című könyvében (utalva a 6-os csomagban árusított sörre, amelyek az esti
televíziózás obligát kelléke).
57 Biztosan kimutatható összefüggés a kilencvenes évek fogyasztási láza és a hidegháború
fenyegetése utáni általános felszabadultság között. Nyilvánvaló ugyan, hogy a fegyverkezési
verseny utáni állami konjunktúra részint magyarázattal szolgál a felfokozott keresletre – de én
azt gyanítom, a fogyasztói társadalom örömünnepe minden bonyolultsága ellenére egyszerűen
tetten érhető a kasszapultnál is.
48. oldal
pontjának, egzisztenciális szorongásának közepébe találna bele. Ez a szorongás
pedig nem új keletű, és mint ilyen, független a terrorizmustól. A terrorizmus
legfeljebb annyiban játszik szerepet, hogy nevesíthetővé teszi, tehát félelemmé
változtatja ezt a szorongást.
Nem tudjuk még, lesz-e hozadéka ennek a mostani szörnyű ébredésnek. Nem
tudjuk, megértett-e valamit a Nyugat magáról az utóbbi években. Az bizonyos,
hogy legjobb elméi kétségbeesetten, sután és talán kicsit otrombácska módon,
de valószínűleg szándéktól vezetve próbálkoztak azzal, hogy magyarázatot
adjanak a világ változásaira, megértsék végre azt a másik civilizációt, amelyhez
percről percre közelebb visz a távolságok eltűnése a Föld kerületén. Lehet, az
iszlám világ kortárs szellemi mesterei szerint nem jutottak ezzel többre, mint az
első keresztes lovagok, akik Mohamedről is csak annyit tartottak fontosnak
megjegyezni, hogy bizonyosan több feleség jutott neki, amint nekik,
következésképp a Próféta nyilvánvalóan mondén alak lehetett. Mint ahogyan az
is lehet, hogy túl sokáig voltunk elnézőek magunkkal és valódi bajainkkal
szemben, ideje van tehát a szigornak, félre kell tenni a sértődést.
„A Kelet a múltban és a jelenben is kultúrák és népek egész sorának adott és ad
otthont, amelyek mindennapjainak, történetének, szokásainak, nyers valósága
összehasonlíthatatlanul többet nyom a latban, mint bármi, amit róluk Nyugaton
el lehet mondani.”58
Ha jól értem, Said azt javasolja nekünk, hogy okoskodás helyett üljünk le
csendben, mondjuk a kairuani mecset falánál, vagy egy anatóliai kis falu
teázójában, esetleg a marakeshi Jema el Fna nyüzsgésének közepén, vagy itt, a
közeli Mostarban az arab önkéntesek által újjáépített dzsámiban – és figyeljünk.
Hiszen, „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” 59
Talán ez lehet az egyik dolog, amiben a két civilizáció nagy szellemei
egyetértenek.
58 Edward W.Said: Orientalizmus p.16
59 Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés
49. oldal
Felhasznált irodalom
Karen Armstrong: Mohamed. Európa Kiadó, Bp.1998.
Jason Burke: al-Kaida. HVG Könyvek, 2004
Claude Cahen: Az iszlám a kezdetektől az oszmán birodalom létrejöttéig.
Gondolat, 1989.
David B. Edwards: Before Taliban. University of California Press 2002,
Berkeley, Los Angeles, London
Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen. A Cinóberösvény könyvei, Bp.1997.
(ford. Szongott Rudolf)
Julius Evola: Pogány imperializmus. Nemzetek Európája Kiadó, 2003.
(ford:Turóczy Ferdinánd)
Francis Fukuyama: A Nagy Szétbomlás. Európa, Bp. 2000
Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása.
Európa 2001
Kierkegaard: Félelem és reszketés. Európa, 1986.
Korán. Helikon, 1987 (Fordította: Simon Róbert)
Kovács Zsuzsa- Németi Tamás (szerk): Szeptember 11. Balassi Kiadó, Bp 2002
Bernard Lewis: Az iszlám válsága. Európa, 2004
Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA-SZÁMALK,
Sopron, 1988.
Magyar Lettre Internationale 1998/28 sz.
Rostoványi Zsolt: Mit kell tudni az iszlámról? Kossuth Kiadó 1983
Rostoványi Zsolt: Az iszlám a 21.század küszöbén. Aula, 1998.
Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a Nyugat. Corvina, 2004
Edward W.Said: Orientalizmus. Európa, 2000
Anthony Shadid: Legacy of the Prophet. Westview Press, 2002, USA, Colorado
Tálas Péter (szerk.): Válaszok a terrorizmusra SVKH-CHARTAPRESS
Bp.2002.
Dag Tessore: A háború misztikája. Akadémiai Kiadó, 2004
Paul L. Williams: Al Queda. Pearson Education Company, 2002,USA
Jevgenyij Zamjatyin: Mi (Ford. Földeák István) Európa Kiadó, 1990.
50. oldal
Veszélyes világ- Heller Ágnes a terror infantilizmusáról (Interjú, 168 óra, 2004.
október 7.)
ResearchGate has not been able to resolve any citations for this publication.
Edwards: Before Taliban
  • B David
David B. Edwards: Before Taliban. University of California Press 2002, Berkeley, Los Angeles, London
Lázadás a modern világ ellen. A Cinóberösvény könyvei
  • Julius Evola
Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen. A Cinóberösvény könyvei, Bp.1997. (ford. Szongott Rudolf)
A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása
  • P Samuel
  • Huntington
Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa 2001
Kierkegaard: Félelem és reszketés
Kierkegaard: Félelem és reszketés. Európa, 1986.
  • Bernard Lewis
Bernard Lewis: Az iszlám válsága. Európa, 2004