(PDF) A félelem hídja

A félelem hídja

A terrorizmus és a civilizációs neurózis

Szakdolgozat

Mihalik Judit

Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Kiegészítő

képzés

2005.

Konzulens: Dr. Deák Péter

„A tornyos égboltra

és a megígért napra,

a tanúra és a tanúsítottra!

Pusztuljanak az árok emberei,

A szünet nélkült táplált tűzé,

amikor majd körülötte ülnek,

s tanúságot tesznek arról, amit a hívőkkel tettek,

s csak azért fenekedtek ellenük, mert hittek a hatalmas és magasztalt Allahban,

akié az egek és a föld országlása,. Allah mindenek tanúja.

Akik próbára tették a hívő férfiakat és nőket, s aztán nem tanúsítottak

megbánást, azoknak a gyehenna a büntetése, a pokoltűz büntetés lesz az

osztályrészük.

Akik azonban hisznek és jótetteket cselekszenek, azoknak kertjeik lesznek,

amelyek alatt patakok folynak. Ez a nagy diadal.”1

Korán

A Tornyok

1 Korán: A tornyok – 85:1-11. In: Korán, Helikon, 1987 (Fordította: Simon Róbert – a

továbbiakban is ezt a fordítást használom )

© Mihalik Judit 2005.
Tartalom
Bevezetés..............................................................................................................4
Félelem és reszketés..........................................................................................4
Öldöklő szimbolizmus......................................................................................5
Módszertani kitérő............................................................................................7
Katarzis a nézőtéren..........................................................................................9
Civilizációk (h)arca.............................................................................................11
Az átlényegítő vallás.......................................................................................11
Istenek és népeik.............................................................................................13
Az igaz és az igazabb......................................................................................16
Az erőszak története és filozófiája az iszlámban................................................20
A dzsihád.........................................................................................................20
A hitetlenek seregei.........................................................................................22
„A filozófusok eddig csak magyarázták a világot...”......................................25
Harcosok, hősök, gyilkosok................................................................................29
A mártír...........................................................................................................29
A fáklya...........................................................................................................30
Az iszlám és a terrorizmus..................................................................................33
A Maffia és a Sátán.........................................................................................33
A Galambok és a Héják..................................................................................34
Wanted............................................................................................................35
Rizikók............................................................................................................37
A Nyugat és a biztonság......................................................................................39
Európa nagy dzsihádja....................................................................................39
A hübrisz öt alakja..........................................................................................42
A Híd...................................................................................................................45
Felhasznált irodalom...........................................................................................49

4. oldal

Bevezetés

Félelem és reszketés

Johannes de Silentio (ismertebb nevén Sören Kierkegaard) esszéjének címe

másfél évszázada kerül elő plágiumokban, újraértelmezésekben és idézetekben.

A – sajnos - már „foglalt” szókapcsolat ma is pontosan fejezi ki az utóbb

„posztmodern életérzés”-nek nevezett tapasztalást: azt az állapotot, amikor az

összkomfortos nyugati kultúrában kérdések és kételyek nélkül élő ember

szembenézve a dolgok valódiságával, felismeri tehetetlenségét - és megijed.

Cinikusan azt mondhatnánk: bő másfél évszázada még pusztán kognitív úton is

eljutottak ide a kortársak - a gondolkodás ereje rémisztő súllyal nyomta

gyomrukba a következtetéseket. Ma több kell: pokoli látvány, kép, élmény, hang

és füst -de az eredmény ugyanaz.

Eszünkbe juthat Kierkegaard azért is, mert a fenti „dialektikus líra” alcímmel írt

dolgozat a hit és morál össszeütközéséről, a hitbéli cselekedetek morális

feloldozásáról –vagy annak lehetetlenségéről - szól. Nem feledkezve meg arról,

hogy ama vizsgálódás egy paradigmán belül történt – előfeltételezve, hogy hit

és morál fogalmai értelmezhetőek és mindenki számára ugyanazt jelentik.

Más a helyzet, ha arra vállalkozunk, hogy kitekintünk a bennünket meghatározó

paradigmából: a nehézséget épp az jelenti (ősi probléma), hogy a másik világot

a dolog természetéből következően nem írhatjuk le, még csak nem is

képzelhetjük el másképp, mint saját képzeteink és fogalmaink segítségével.

Erről kívánok írni. Megpróbálom megragadni, mennyiben befolyásolta a

kialakult konfliktust (amelyet Huntington igen hangzatosan „civilizációk

összecsapásának” nevez) a két világ egymásról kialakult percepciója? Nem

lehet-e, hogy miszpercepcióink erősebb médiumok, mint a történeti civilizációs

kölcsönhatások öröksége és a modern tudomány eszközei? Nem lehet-e, hogy

miszpercepcióink, amelyek továbbéléséhez manapság épp a modern Nyugat

zászlóshajói, a tömegmédiumok szállítják az utánpótlást, megcsalnak bennünket

már a kezdet kezdetén, még akkor is, ha a megértés őszinte szándékával a „halk

hangok” felé fordulunk?

5. oldal

Vagyis: nem lehet-e, hogy mindazok, akik a civilizációkat önmagukban, a

kulturális identitástól, vallási hagyományok rétegeitől elkülönítve szemlélik,

alapvetően tévednek, mert abból indulnak ki, hogy a civilizáció maga

alapvetően a materiális létezés, a történelem során keletkező események,

kialakuló status quo-k történetének együttese, nem pedig abból, hogy a

civilizáció sokkal inkább a világ szemléletének módja (beleértve a más-világ

szemléletének módját is)?

Nem lehet-e tehát, hogy eleve tévúton indulunk el, ha nem ezt vizsgáljuk

először, másodszor és harmadszor is?

Balassa Péter foglalata a „Félelem és reszketés”-ről: „A hit főképpen negatív

meghatározást nyer: nem megfelelni a világnak”.2

És mi más volna a terrorizmus, mint ez: szemben az egész világgal? Persze,

nem csak ez. De ez - mindenképp.

Kierkegaard Ábrahám történetében egy szenvedélyfilozófiát tár elénk: az egyes

esetből mutatja meg az általánost. A ma pragmatikusa ezt úgy mondaná: veled is

megtörténhet...3

Öldöklő szimbolizmus

A „civilizációk összecsapása” – ha van ilyen- természetesen megközelítőleg

sem azonos a terrorizmussal. Mint ahogyan a terrorizmus sem szűkíthető

civilizációk közötti konfliktus kérdésére. De jó okom van arra, hogy az

áttekinthetetlen, mindenféle definíciónak, kategorizálásnak, diszciplináris

besorolásnak ellenálló terrorizmus lényegét ebben az írásban alapvetően

civilizációs ügyként próbáljam megragadni.

Ha a terrorizmus természetrajzát bemutatni kísérlő tág értelemben vett kortárs

irodalmat vizsgáljuk, alapvetően kétféle attitűddel találkozunk: egyfelől az

átfűtött „megmondó-irodalommal” valamint az „egyrészt-másrészt”

közelítésekkel. Utóbbiak közé – jó értelemben véve- tartoznak a legkiválóbb

2 Balassa Péter utószava in: Kierkegaard: Félelem és reszketés, Európa, 1986. p243.

3 Ez a tudat még akkor is ott munkál mindannyiunkban, ha az utóbbi évezredek evolúciós

folyamataiban bámulatos kontraszelekcióval erősödtek az ember ön-izolációs képességei.

6. oldal

tudományos munkák,4 amelyek többnyire enciklopédikus igényességgel, kiváló

annotációval vezetik tekintetünket tárgyukon vertikálisan és horizontálisan is.

Sajnos azonban ezek a tanulmányok –természetüknél fogva- úgy tűnik, nem

adnak, nem adhatnak választ azokra a kérdésekre, amelyek mindannyiunkat - a

diszciplínával egyébként nem foglalkozó laikusokat - a leginkább feszítenek.

Az én választásom tehát önkényes, amikor alább olyan munkákat helyezek a

tárgylemezre, amelyek nem feltétlenül mind a legértékesebbek, de alkalmasak

arra, hogy vitatkozzak velük vagy épp felvetnek olyan kérdéseket, amelyekre

további – esetleg vegyes helyiértékű - forrásoknál kereshetünk választ.

Mindjárt ez elején célszerű tisztáznom azt is, mit értek terrorizmuson ebben a

dolgozatban. Ez a döntés is esetleges, de szükségszerű. A jelenség definíciója a

szakirodalomban sem egységes, én a magam használatára alkottam egyet. Nem

tökéletes, de egyelőre megteszi.

Azt módszeres, szimbolikus erejű, civil célpontok ellen irányuló erőszakot

tekintem terrorizmusnak, amely céljait - a tudatosan használt kommunikációs

eszközökkel végletekig fokozott - félelem kiváltásával és fenntartásával éri el.

Módszeres, mert a cselekvések mögött világos, artikulált ideológia áll,

végrehajtóik, a szellemi szerzők minden médiacsatornán (ideértve a legősibbet,

a fatvát és a legkorszerűbb eszközöket, mint a televíziós interjú, vagy az

internet) azt bizonyítják, hogy tetteiket nem a vaksors irányítja.

Megszorítás az is, hogy csak szimbolikus célpontok ellen irányuló

terrorakciókat tekintem ilyennek – ebből az értelmezés-szűkítésből következően

sem az ellenséges katonai objektumok, sem a polgári lakosság ellen intézett,

pusztán a „mennyiségi pusztítást” szolgáló akciók nem tartoznak ide, mint

például a beszlani iskolai tömeges túszejtés és öldöklés. (Ezzel egyelőre

kikerülni remélem azt a bonyolult feladatot is, hogy a politikai, az ideológiailag

színezett és a tisztán vallási – fundamentalista - eredetű és küldetésű iszlám

terrorizmus közötti határokat meghúzzam.) Mi több, az elpusztított emberek

4 Köszönettel és mély elismeréssel kell szólnom Rostoványi Zsolt valamennyi tanulmányáról és

kötetéről. Dolgozatom írásakor a magyar nyelvű irodalom körében legnagyobb hasznát két

utóbbi kézikönyvének vettem. A szerző munkássága egyébként számomra tanulságos tükre a

magyar politika és történelemtudomány utóbbi néhány évtizednyi együttélésének is.

7. oldal

száma meglehetősen másodlagos amögött, hogy a célpontok jól azonosíthatóan

a Nyugat ikonográfiailag is közérthető szimbólumai legyenek: a fogyasztás, az

élvezetek templomai (kávéhézak, diszkók, bevásárlóközpontok), az üzleti és

pénzvilág palotái, a hatalomgyakorlók erődjei, és a távolságzabálók, azaz a

közlekedési eszközök .

A kommunikációs eszközök szakszerű, tudatos használata arról tanúskodik,

hogy a „szellemi atyák” nagyon is sokat tudnak a Nyugat vezető „brand”-jei,

vagyis a modern tömegmédiumok működéséről. (Épp azért, mert kevésbé

állnak a hatása alatt, vagyis saját értékítéletüket világosabban elkülöníthetik a

rájuk tukmált vizuális appercepcióktól. Ami mi tegnap láttunk a tévében, ma

már önkéntelenül saját véleményüknek érezzük, gyakran mindenféle reflexió

vagy kritika nélkül. Ők, némileg megőrizve elkülönülésüket, talán többet is

megértettek belőle, mint mi magunk, de mindenesetre bizonyosan nem fékezik

őket morális aggályok a média felelősségét illetően.)

Végül pedig a félelemről.

A félelem a híd, amelyen át a régi világ, az ősi ösztönök, hitek és kételyek a

posztmodern korba látogatnak.

Ezen állításom kifejtéséhez rövidesen visszatérek.

Módszertani kitérő

Előbb azonban a fogalomhasználatot illetően számot kell vetnem saját

képzeteimmel is. Mivel magam ahhoz a többséghez tartozom, akik a terrorizmus

kifejezéshez automatikusan az iszlám terrorizmust kapcsolják (ennek – általam

vélt - okáról szintén lesz még szó), elismerve ennek felületességét, végig ehhez

tartom magam.

Ennek csak részben oka, hogy tisztában vagyok saját korlátaimmal; ennél

erősebb indok, hogy ha nem irodalmi leltárt vagy ügyeskedő kompilációt

kívánok készíteni, akkor talán meg kell próbálnom egy szeletet kihasítani a

tárgyból és azt a lehető legkisebb alkatrészekre lebontani, hogy

megvizsgálhassam.

8. oldal

Iszlám terrorizmuson azt értem, amely területileg, kulturálisan, szellemileg vagy

spirituálisan a muszlim világhoz, a valláshoz, valamely államalakulathoz vagy

személy(ek)hez kapcsolható.

Az iszlám kifejezés természetesen csak afféle ernyő: valamennyi szerző egyetért

abban, hogy sem civilizációs, sem földrajzi értelemben nem egzakt fogalom. A

vallás korai elágazásai miatti sokféleség, a területi szétszórtság, az etnikai

sokszínűség, az államformák különbözősége – ezen belül az állam és vallás

viszonya -, valamint a valláson belüli új irányzatok, a történeti-kulturális

keveredés vagy elzárkózás, a hagyományos és az újkeletű társadalmi

strukturálódás, a vallási hierarchia hiánya vagy épp rendje nyilvánvalóvá teszik,

hogy az iszlám fogalma, ahogyan a közbeszédben használjuk, valójában merő

absztrakció. Ez egyben azt is jelenti, hogy a legtöbb kérdésben ha magyarázatot,

tételt, állítást vagy cáfolatot keresünk, pusztán annyit tehetünk, hogy egy vagy

több forrást önkényesen kiválasztunk, és döntésünk mellett következetesen

argumentálunk. 5

Rostoványi Zsolt még ennél is kevesebb kételyt (vagy reményt) hagy nekünk:

„a lehetetlenséggel lenne határos autentikus iszlám álláspontról beszélni szinte

bármely kérdésben”.6

Attól tartok tehát, a helyzet az, hogy minél többet tudunk az iszlámról, annál

kevésbé merjük azt mondani, hogy bármit is tudunk róla.

Azt azonban ne adjuk fel, hogy – ha már az iszlámról magáról csak annyit

állíthatunk biztosan, hogy bizonyosan nem állíthatunk róla semmit – saját

percepcióinkat megvizsgáljuk. A dolgozat egy részében kísérletetet teszek erre.

Abban a tudatban kezdtem a munkához, hogy a terrorizmus és az iszlám

szakirodalmának legalább valamelyes ismeretéhez is évekig tartó elmélyült

munka volna szükséges – de végtére is, a lakmuszpapírtól sem várjuk, hogy

mindent megtudjunk a vegyületről, amelybe belemártottuk. Ebből következően

már a gondolkodásom irányainak meghatározása is esetleges: leginkább azt

mondhatnám, foglalkozom mindazzal, ami az általam ismert megközelítésekből

kimaradt – ha tetszik, hiányérzeteim listáját készítem el, illetve kapcsolatokat

5 Nem igyekszem már az elején mentséget keresni, természetesen a lehetőségekhez képest

igyekszem felvillantani minden érintett kérdésben a lehetséges válaszok közül többet is.

6 Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a Nyugat, Corvina 2004 p.12

9. oldal

keresek egymástól (látszólag) független szerzők, gondolatok, elméletek,

történeti, társadalomelméleti és teológiai vonatkozások között.

A szövegben dőlt betűvel jelölöm saját prekoncpcióimat és következtetéseimet,

mármint azokat, amelyeket (esetleg csak a teljes irodalom nem ismerete miatt)

sajátomnak tekintek. Ebből következik, hogy ezen állításaimnak önmagukért

kell jót állniuk, vagyis nincs mögöttük más autoritás, mint a személyes

meggyőződésem.7 Minden ezen kívüli hivatkozást vagy közvetlen forrást

megjelölök, illetve jelzem azt is, ha azzal kapcsolatban fenntartásaim vannak.

Ha tehát a terrorizmus és az iszlám (vagy tovább: az iszlámizmus) azonosságait,

egymáshoz való viszonyát akarjuk tisztázni, hamar ott találjuk magunkat,

mintha két, általunk nem ismert lény házasságát és születendő gyermekeiket

próbálnánk meg leírni. Abban szerzők egészen szélsőséges kivételektől

eltekintve (mint például a sokat hivatkozott Daniel Pipes, a Middle East Forum

igazgatója) egyetértenek, hogy a dzsihád, az igazhitű muszlimok szent

kötelessége nem azonos a történetileg és mai formájában létező terrorizmussal.

Csakhogy míg elkülönítések általában főként olyas érveket hoznak, hogy a kettő

nem azonos hitelességgel származtatja magát a Koránból vagy annak

interpretációiból, esetleg azt emelik ki, hogy a modern kor terrorizmusa csak

paravánként használja az ősi vallást nagyon is szekuláris, modern politikai céljai

érdekében, ezzel szemben én úgy látom, hogy másutt, a dolog természetét

illetően is van lényegi különbség.

Ezt a különbséget próbálom – implicit módon - felfejteni ebben a dolgozatban.

Katarzis a nézőtéren

Állításom a következő: a terrorizmus sem fogalmilag, sem megvalósulásában

nem köthető a dzsihádhoz. Nem vezethető le belőle, nem „elfajzott” változata

annak, mert az elve, a mozgatórugói eredendően mások. Azért, mert ha a mi

paradigmánkban akarjuk értelmezni, azt kell mondanunk: a terrorizmus nem

háború.

7 Ha esetleg utóbb kiderül, hogy csek egy “wow” élményt éltem át, kellő alázattal fogadom majd

az előttem szólók szavait.

10. oldal

A terrorizmus ugyanis kettős játszma.

A terrorizmus nem egyoldalú aktus.

Terrorizmus épp attól van, ha sikerül bevonni a másik felet is. Ahogyan a színek

csak látás által, a szagok csak szaglás által, a hangok csak hallás által

érzékelhetőek számunkra, terrorizmusról is csak akkor beszélhetünk, ha két

szereplője van.

Az egyik oldalon (a hit vagy megszállottság által vezérelt, egyébként

szentimentális) rémült és zavarodott harcosok, és vezetőik, gyakran látomásos,

küldetéses, paranoid értelmiségiek, azaz az aktorok vannak – ők a terroristák.

A másik oldalon ott a félelem és reszketés: a civilizációs neurózisba süppedt,

elszigetelt, az általuk kreált világ emberi léptéken felüliségétől (sebesség,

magasság, mesterséges intelligencia) szorongó civil reaktorok – ők a

terrorizáltak.

Úgy is mondhatjuk, a terrorizmus csak egyfajta nézetben aszimmetrikus: igazi

természetét tekintve nagyon is két-oldalú jelenség.

Ha innen nézzük, egy pillanatra akár elhanyagolható az a körülmény, hogy a két

fél egyben két világ reprezentánsa is.

Ha innen nézzük, világos, hogy a dolog lényege nem a történés: ha a rendszer

működésbe lendült, a nem-történés (nem-csapás) a legfőbb fegyver. A terrorista

akciók ebben az értelemben inkább egyfajta (negatív) katarzist jelentenek:

bármilyen szörnyűség történt is, a terrorizáltak többsége nyilván nem válik

áldozattá, tehát a szorongásba fojtott energiák – ha rövid időre is -

felszabadulhatnak. Egy rövid pillanatra megfordul a „veled is megtörténhet” –

hogy aztán egy újabb fordulatot véve még nagyobb súllyal nehezedjen rájuk.

Amikor ezt az írást rendeztem, hat fejezetté állt össze.

Vannak, akik nem hisznek a véletlenekben.

11. oldal

Civilizációk (h)arca

Az átlényegítő vallás

Noha a bevezetőben kissé nagyvonalúan túlléptem az iszlám közelebbi

meghatározásán, szükségesnek látszik röviden áttekinteni mindazt, amit tudunk

és azt is, amit ebből érteni vélünk.

Iszlámon mindenekelőtt azt a világvallást értjük, amelyet ma világon több, mint

1 milliárd 300 millió ember követ.

Az arab szalima szó jelentése: épnek, sértetlennek, biztosnak lenni. (Igei alakja,

az aszlama némileg mást jelent, de erről később.)

Könyves vallás: a Korán számos helyen hivatkozik a Tórára, a Zsoltárokra és az

Evangéliumra, úgy azonban, mint azok foglalata. A tanítás szerint az iszlám

szintézise és meghaladása a korábbi két könyves vallásnak, és szent könyve, a

Korán tartalmazza mindazt, ami a korábbi szentírásokból a muszlim hívő

számára érvényes.

”Azt a törvényt szabta nektek a vallásban, amit Noénak parancsolt meg, s amit

néked sugalltunk s amit Ábrahámnak, Mózesnek és Jézusnak parancsoltunk,

mondván: Tartsátok be a vallás előírásait és ne szakadjatok szét felekezetekre!

Keserves dolog a pogányok számára az, amire szólítasz. Ám Allah kiválasztja

arra, akit akar és odavezeti azt, aki megbánással fordul hozzá.”8

A Korán azonban (ma ismert formájában) több, mint a huszonhárom éven át

tartó kinyilatkoztatás-sorozat gyűjteménye: bizonyos értelemben politikai9

breviárium is. Nem olyan meglepő állítás ez annak fényében, hogy Mohamed

élettörténe az egymással törzsi háborúban álló törzsek (mai kifejezéssel)

integrációjának története: ahogyan ez idő alatt a közösség színe előtt Allah egy

istenből az Istenné vált, a Könyv szövetében is a spirituális és pragmatikus

szálak szövik át egymást.

8 Korán, 42: 13

9 Az angol policy kifejezéssel

12. oldal

„Mohamed sikerei alátámasztották a Korán szavait: az a közösség, amely nem

engedelmeskedik az új rendnek, pusztulásra van ítélve. (...) A szellemi kaland,

az emberiség történelmén keresztül Isten szándékának kifürkészése soha nem ér

véget: újabb és újabb próbatételekkel kell majd megbirkózniuk. Lesz olyan,

hogy a muszlimoknak fegyvert kell fogniuk, de olyan is lesz, hogy békében

élhetnek. A történelem és az egyes emberek megváltására esküdtek fel, arra,

hogy beteljesítik mindazt, ami a világ számára meg van írva. Fogadalmukat a

muszlimok mind a mai napig komolyan veszik.”10

A Korán azonban nem az egyetlen kútfő. A vallási és a mindennapi életet (ezen

belül a jogrendet) egyszerre szabályozó forrás még a hagyomány / szokásjog

(hadisz / szunna), ezt azonban felülírhatja az ezeket értelmező közmegegyezés

(idzsma). Mindezeken túl pedig teret kap az önálló (vallástudósi)

véleményalkotás, az idzstihád, részint a már meglévő szabályok értelmezésében,

részint a Koránban nem szabályozott új dolgokról és körülményekről.

„Az iszlám teoretikusok legújabb műveiben az idzstihád kivétel nélkül központi

helyet fogal el (önálló véleményalkotás jelentésében), és vele az iszlám

nyitottságát, új iránti fogékonyságát igazolják, cáfolva, hogy zárt rendszer

lenne.”11

További érdekesség, hogy az idzstihád nyelvtanilag azonos tőről fakad, mint a

dzsihád – vagyis mindkét kifejezés immanensen a harcot, a küzdelmet, az

ütközést, ütköztetést jeleníti meg.

Mindezeket a közismert tényeket nem a repetíció kedvéért rögzítettem:

megpróbálok most néhány összevetést tenni egy másik, a dolgozat

szempontjából alapvető paradigmával, keresztény gondolkodással.

Az iszlám tehát merőben gyakorlatias, a kinyilatkoztatást és a mindennapokat

egyetlen egészként kezelő vallás.

Az iszlám forrásai mind ugyanoda vezethetők vissza: a kinyilatkoztatás tényére.

Míg az Evangélium és értelmezései (Szent Ágostontól Chestertonig) az egyéni

útkeresés, a bizonyossághoz vezető (olykor magunk taposta) ösvény térképei,

10 Karen Armstrong: Mohamed p. 385. Európa Kiadó, Bp.1998.

11 Rostoványi Zsolt: Mit kell tudni az iszlámról? p.63 Kossuth Kiadó 1983

13. oldal

addig a Korán és a máig keletkezésben lévő többi iszlám-forrás a megtalált

bizonyosság (viszonylagosan felhasználóbarát) katalógusa.

A keresztény gondolkodás megengedi, sőt feltételezi az irracionalitást. De ez

nem szervesül benne; ha a gyermek okosabb lehet, mint az agg, a misztikum

öncél.

Az iszlám ezt nem engedi meg, a misztikum megmarad Allah ontológiai

sajátjának.

Világos, hogy mindebből nem elsősorban az következik, hogy az egyik vallás

kontemplatívabb volna, mint a másik.

De következik, hogy az iszlámnak kevesebb dolga van az apológiával –

következésképp magabiztosabb és így kevesebb oka van téríteni is. Ezt

bizonyítják a történeti tények – az iszlám területi hódítások során a zsidók és a

keresztények választhattak a megtérés és az alávetettség között, ez utóbbi

azonban cseppet sem lelki nyomásgyakorlás módján, hanem nagyon is

gyakorlatias formában, adófizetés és bizonyos eléggé ésszerű előírások, korlátok

formájában jelent meg.12

Az iszlám azonban több mint vallás, az iszlám „egy civilizáció belső lényege”13

– ahogyan Mohamed élete, a Korán keletkezésének körülményeiről szóló

história, végül maga a szent könyv is egy teljes élet-világ leképezése.

Mármost, ha nem találjuk a konfliktus (állítólagosan a civilizációk között

feszülő) igazi, immanens okát az egyik oldalon, vizsgáljuk meg a másikat.

Istenek és népeik

A már idézett Karen Armstrong történész a nyugati világ muszlimgyűlöletének

okait az első keresztes hadjárat idejére vezeti vissza. A 9. században

megerősödött pápai hatalom, az általa életre hívott európai koalíció előbb az

Ibériai-félszigetet foglalta vissza, majd 1099-ben a lovagok seregei

felszabadították Jeruzsálemet és megalapították az első keresztény államokat a

Közel-Keleten. Ekkortól dokumentálható az az elterjedt nézet, amely szerint

12 Lásd bővebben: Claude Cahen: Az iszlám a kezdetektől az oszmán birodalom létrejöttéig p.

18-20. Gondolat, 1989.

13 Rostoványi Zsolt: Az iszlám a 21.század küszöbén p. 73. Aula, 1998.

14. oldal

Mohamed nem volt más, mint szakadár keresztény, azaz eretnek, személyében

pedig erkölcstelen életet élő gátlástalan szemfényvesztő.

Armstrong érvelése figyelemreméltó, azt állítja (ha nem is épp így fogalmaz):

tetten érte az első frusztráció / versus miszpercepció keletkezését.

„A fenti fantáziakép egyes elemei a kibomlófélben lévő keresztény azonosság-

tudatot terhelő kételyeket tükrözik. Az iszlámot a keresztes háborúk idején

bélyegezték a kard vallásának, épp egy olyan korban, amikor a keresztények is

elnyomták a Krisztus békeüzenetétől fényévnyi távolságra került vallásuk

erőszakossága miatti lelkiismereti aggályaikat. Egy olyan korban, amikor az

egyház a vonakodó papságra kényszeríti a cölibátust, Mohamed szexuális

életének megdöbbentő részletekkel teli taglalása többet árul el a keresztények

elfojtott vágyairól, mint a Próféta életének hiteles történetéről. (...) S végezetül,

a nyugati világ és nem az iszlám tiltotta a hitkérdések nyilvános megvitatását. A

keresztes háborúk idején Európa mintha mániákusan a szellemi egysíkúságra

törekedett volna, s azokat, akik eltértek az előírásoktól, a vallások történetében

páratlan módon büntette.”14

Rövid kitérőt téve, ha arról is meg akarunk tudni valamit, hogyan vélekednek a

muszlimok a történelemről, (mármint a nyugatiak szerint…) fordulhatunk

Bernard Lewis-hoz. Lewis kiemeli: az iszlám történelemfelfogás nem ismeri a

nemzet nyugati értelemben vett fogalmát. Nincs jelentősége az etnikai vagy

területi meghatározásoknak ott, ahol a világ a vallás követőire és a hitetlenekre

oszlik fel. Mi több, a Mohamed előtti történelmet sem ismeri (pontosabban nem

tekinti relevánsnak), és mivel az állam és egyház elkülönülése (így a

szekularizáció fogalma) sem értelmezett, sokkal inkább mondhatjuk, az

iszlámnak vannak országai, nem pedig az országoknak vallásai.15

Az iszlám a közösségről gondolkodik, az umma a világon élő muszlimok

közössége. ”Az Umma magának az Ummának a védelme alatt áll”16- az

összetartozás tudata az aszabija, amely minden belső viszály ellenére magasabb

egységet teremt. (Ez a belső szolidaritás az államhatalom alapja is, mi több,

14 Armstrong id. mű p.32.

15 Bernard Lewis: Az iszlám válsága. Európa, 2004 p: 61.

16 Claude Cahen: id. mű p.146 és 182

15. oldal

érvényesül még az államhatalommal szemben is, ha az evilági hatalom

gyakorlóját –a kalifát- a nép nem tekinti a törvény forrásának.)

Az elvek mellé szankciókat is kapcsol: a közösség szétrombolása egyike a

legnagyobb bűnöknek. Vessük ezt össze a nyugati állam önvédelmi

mechanizmusaival: azt mondhatjuk, utóbbi a közösség életét megzavarókkal,

vagy a fennálló rendet és biztonságot veszélyeztetőkkel szemben legfeljebb

rendészeti eszközöket alkalmaz, de nem fenyeget kiközösítéssel vagy más

visszafordíthatatlan következményekkel. Az iszlám az előírásoknak sokkal

inkább a prevenció a célja, és a kilátásba helyezett kemény szankciók is ennek

eszközei.

Ebből –számomra- tehát megint következik egy éles különbség.

A muszlim közösség viszonya az államhoz bizonyos értelemben eredetileg sokkal

közvetlenebb volt, mint a (görög demokrácia örököseként továbbélő) nyugati

kultúráké.

Az ellentmondás csak látszólagos.

Formálisan ugyanis a szuverenitás gyakorlásának valóban közvetlenebb módja

a választott képviselők útján, vagy közvetlen szavazatokkal gyakorolt részvétel a

közös ügyekről való döntésekben, ez azonban –jól tudjuk- valójában számos

közvetítő médiumon keresztül valósítjuk meg.

A Nyugat mélyen és vakon hisz az intézményekben, maga a demokrácia is

intézmény.

Hogy ismét visszatérjünk az origóhoz: maga a keresztény vallás is intézmény. A

Patrimonium Sancti Petri (Szent Péter öröksége) eredeti érelmében is egyszerre

jelentette a szakrális, transzcendentális, szellemi örökséget és a pápai hatalom

nagyon is materiális, ha tetszik, politikai fundamentumát. 17

Épp annyiban, amennyiben a politikumhoz való viszony áttételesebb, maga

demokrácia, vagyis a közösség együttélésének szabályrendszere is elvontabb:

azt is mondhatjuk, a nyugati kultúra az iszlámhoz viszonyítva ebben (de csak

ebben) az értelemben merő absztrakció.

17Másképpen azt mondhatnánk: a kereszténység, mint vallás az elnyomottak vigaszaként kezdte

karrierjét, majd részint a többségi hatalom (politikai) szolgálóleányává és ágyasává lett, részint

önálló politikai erőként játszott szerepet.

16. oldal

Az iszlám ezzel szemben –szintén ilyen értelemben- sohasem intézményesült. A

vallás öt parancsa a mindennapok cselekvéseinek részét képezi.

A Koránt olvasva szembeötlik: a Korán privatizál.

A hívőt személyesen szólítja meg, minden egyes muszlimnak személyes

kötelességévé teszi az imát, az alamizsnálkodást (ami egyik célját tekintve

szintén a közösségen belüli szolidaritás manifeszt eszköze), a zarándoklatot, a

böjtöt és a dzsihádot. Ez utóbbit azzal a megkötéssel, hogy azok számára

kötelező, akik képesek magukat feláldozni a közösségért. Az ő személyes tettük

egyben a többi hívő számára tett felajánlás, amellyel mintegy megváltják a

többiek kötelezettségét is.

Ibn Tamijja 13. századi teológus (akit a modern fundamentalizmus egyik

előfutárának is tekintenek) egyenesen hasznosnak nevezi a dzsihádot, mind a

közösség, mind az egyén szempontjából. Az élet és a halál minden élőlény

közös sorsa, a szent háborúban győzedelmeskedni vagy mártírhalált halni ezen

belül a lehető legjobb választás, mert ez az elképzelhető legnagyobb boldogság

forrása az életben és a halálban is.

Az igaz és az igazabb

Térjünk vissza egy kissé a történelemhez. Dag Tessore, a fiatal olasz

egyháztörténész a kultúrák és vallások háborúhoz, erőszakhoz való viszonyát

vizsgáló tanulmányában18 azt állítja: az első keresztes háború idején a

muzulmánok még nem voltak hitharcosok. Védekeztek a támadás ellen, de a

szellemiségben nem volt még nyoma vallásos lelkesültségnek. Tessore úgy véli,

épp a keresztesek lelki fűtöttsége vezetett oda, hogy a nagy muzulmán

uralkodók felismerve és a maguk javára fordítva helyzetet, visszanyúlva a

Koránhoz, megpróbálták feléleszteni a dzsihád parancsát. Sikerrel. A

jeruzsálemi Vérmezőn 1119-ben lezajlott ütközetben már két fanatizált hadsereg

állt egymással szemben, két évtizeddel később pedig már Núr ad-Dín uralkodás

idején Szíria valamennyi mecsetében szent harcra buzdítottak. Szaladin 1187-

ben visszafoglalta Jeruzsálemet.

18 Dag Tessore: A háború misztikája Akadémiai Kiadó, 2004

17. oldal

Tessore így folytatja: „Szaladin halála (1193) után a muzulmánoknak ugyanúgy

küzdeniük kellett a keresztények ellen, de a kezdeti vallásos hevület háttérbe

szorult, a háborúk éppúgy, mint a ritka békekötések inkább a katonai és politikai

érdekek alapján folytak illetve születtek. (…) A vallási apológia és a dzsihádra

való hivatkozás persze ekkor sem hiányozhatott, de úgy tűnik, a XX. századig

kell várnunk, hogy a szent háború igazi, mélyen átérzett szellemiségét újra

megragadhassuk.”19

(Ezen a helyen magyarázatot kell adnom arra, miért kerülünk egy jókora

ugrással az újkorba, valamint miért nem foglalkozom az iszlám történetén belüli

vallási, politikai mozgalmakkal, irányzatokkal, amelyek a fenti nagyvonalú

képet jóval árnyaltabbra festhetnék. Nyilvánvaló, hogy a dolgozat kereteit

meghaladja még a felületes leírás is, amely a jókora szakirodalomból merítve

egyébként is csupán gyenge kompiláció lehetne. A fő ok azonban nem ez: a

történeti vizsgálatok általában abból az előfeltevésből indulnak ki, hogy létezik

fejlődés - azaz a történések, eszmeáramlatok egymásra hatása, rétegződése

valamiképpen előrehaladást jelent nem csupán az időben, de a dolgok

kifinomultságában is.

Ha azonban komolyan akarjuk venni eredeti célunkat, hogy legalább egy

kukucskálónyíláson megpróbáljunk kitekinteni paradigmánk

elefántcsonttornyából, ezt az attitűdöt el kell vetnünk. Amint az iszlám

gondolkodásmódja sokkal inkább körkörös mozgással írható le, úgy magam is

vissza-visszatérek majd ugyanazokhoz az alapkérdésekhez, és minden történeti

kalandozást igyekszem a megértés szolgálatában féken tartani.)

A keresztes háborúk tehát fordulatot jelentettek a Nyugat és az iszlám világ

kapcsolatában, ám a keresztes Reconqista versus a következő évszázadok

muszlim hódításai Európában alapvetően területfoglalási céllal indultak. Az

ideológiai hátteret illetően azonban volt egy lényeges különbség: míg az európai

imperializmus a „civilizátor” zászlaját vitte, és (mutatis mutandis) alapvetően

nem hagyott választási lehetőséget a meghódítottaknak, azaz politikai és

világnézeti paradigmáját, értékrendjét erőszakosan rátelepítette a meghódítottra,

az iszlám hódítók (ahogyan már említettem) sosem akartak mindenáron

19 Uo.p. 119

18. oldal

„téríteni” – sem vallási, sem politikai, sem kulturális értelemben. Az, hogy az

általuk elfoglalt területek lakossága számára meghagyták a választás

lehetőségét, hogy megtérjenek. Az, hogy azok továbbra is megtarthatták

mindennapi szokásaikat, jogrendszerüket, arra enged következtetni, hogy a

hódítás mögött egy végső soron türelmes szemlélet húzódik meg. Mint az imént

már említettem, a muszlimok kötelessége volt, hogy lehetővé tegyék a hitetlenek

számára a megtérést, ezzel az előnyös ajánlattal azonban azoknak nem volt

kötelező élniük, és ha ezt nem tették, nem várt rájuk sem fizikai üldözés, sem

lelki terror.

Tegyünk itt egy megjegyzést, amelynek később jelentősége lesz. Az iszlám szerint

a legnagyobb bűnök egyike a hitehagyás, és a hitszegők büntetése halál. Bár

látszólag ebben is mutatkozik egyfajta párhuzam a kereszténységgel, ez ismét

csalóka látszat. Az inkvizíció ugyanis szintén a már említett intézményesedés

következménye, maga az inkvizíció a katolikus egyház belső elhárítása és

erőszakszervezete volt. Valójában semmi köze sem volt a hithez vagy annak

megtagadásához; kizárólag a nyáj egyben tartásának, az elrettentésnek volt az

eszköze.

Ebből fakadó további, bár nehezebben alátámasztható következtetésem, hogy az

első keresztesháború és az újkor közötti kilenc hosszú évszázadban keletkeztek

a további maradandó kölcsönös frusztrációk: egyfelől az európai ember lelke

mélyén tudta, hogy nem azonos mércével mér (már csak azért is, mert a

meghódított európai területek lakói megtapasztalták a –relatíve- toleráns iszlám

uralmat20), a muszlimok pedig szembesültek társadalmi rendszerük és katonai

erejük korlátozottságával. (Ez utóbbinak –itt nem részletezett- haditechnikai és

technikai okai is voltak, de az állítás szempontjából fontosabb, hogy a

megszálló Napóleont nem a muszlimok, hanem egy másik nyugati hatalom, az

angol flotta kergette ki Egyiptomból.)

Ez mindkét oldalon maradandó, mély, soha ki nem beszélt frusztrációkat

okozott.

20 Gondoljunk csak a hódoltság korában játszódó közismert és közkedvelt magyar irodalmi

művekre, vagy –profán példa- a “hagyományos” magyar konyha fogásaira (amelyeket a törökök

is legsajátabbnak vallanak), de akár az együttélés nyelvi emlékeit is emélíthetnénk, nem is

beszélve a 18-19.századi magyar poltikai emigráció históriájáról.

19. oldal

Az is igaz persze, hogy ha percepciókról beszélünk, ezen nem a „társadalom”

vagy az „átlagember” percepcióját kell értenünk. A huszadik század közepéig,

amíg a formátum-tömegmédiumok vetőszálai nem jelentek meg a társadalom

szövetében, vagyis addig, amíg az ember legalább előfeltevésként gondolhatta

azt, hogy nézetei a világról valóban a sajátjai, nem pedig egy - tudattalanul -

beléje ivódott kép darabjai, addig a harcoktól távol élő európaiak többsége

alighanem kevéssé érzett akár morális felelősséget, akár intellektuális

válaszkényszert a kialakult helyzet miatt.

Mindezek „spétreflex-szel” csak jóval később jelentek meg a nyugati

kultúrában.

A fentiek kijelölik a következő kitérő irányát is: ismét visszakanyarodva a

gyökerekhez, nézzük meg, mi volna az erőszak értelmezése a nyugati és az

iszlám paradigmában.

20. oldal

Az erőszak története és filozófiája az iszlámban

A dzsihád

A történelmi áttekintésből kiderül, hogy bizonyos megszorításokkal a

kereszténység és az iszlám erkölcsi és vallási szempontból is egyaránt

elfogadhatónak tartja az erőszakot és a háborút.

„Elmondhatjuk, hogy a háború kérdésében az iszlám és a keresztény álláspont

alapvetően hasonló. Így tehát nehezen érthető az egyik és másik hit követőit

jellemző kölcsönös értetlenség”21 –írja Dag Tessore.

Véleményem szerint némileg magyarázatot ad erre a mélyben meghúzódó

princípiumok vizsgálata.

Az első különbség az iszlám és a keresztény szent háború indítékai között a

szent könyvekben foglalt parancsolatokból következik. Míg a keresztények

„Isten nevében” indított hódításai mögött valójában egy absztrakt imperatívuszt

találunk (hiszen a Biblia expressis verbis nem teszi a hívő feladatává a térítést,

tehát Istenre való hivatkozás ebben az értelemben önkényes, esetleg

profánabb/megengedőbb kifejezéssel: kreatív), a Korán közvetlen és

egyértelmű, nagyon világos utasításokat fogalmaz meg. Az „Isten útján vívott

háború” a fegyveres harcot jelenti, annyiben konkrétabb, mint a közkeletűen

használt dzsihád kifejezés. (Ez utóbbi azonos jelentésű a görög aiszkészisz-zel,

vagyis erőfeszítést, törekvést jelent – hozzátapadt értelme szerint lemondást.

Maga dzsihád egyszerre jelenti a külső ellenséggel vívott harcot és az

önmagunkkal vívottat is, és az utóbbi a nagyobb küzdelem – ennyiben tehát

nem csupán szemantikailag rokon az aiszkézisszel.)

A másik (ezt említi Tessore is), hogy bár a kereszténység bizonyos esetekben

megengedhetőnek tartja a háborút, történetileg létezik egy erősen pacifista

vonulata is. Ezzel szemben a dzsihád megkérdőjelezhetetlen parancs, olyan

kötelesség, amelynek elmulasztása bűn.

21 Dag Tessore: id.mű p. 142

21. oldal

A szerzők általában a „Kard versét”, a Korán 9. szúrájának 5. versét említik,

mint a szent harcra való felhívás fő tételét.

„...öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket! Fogjátok el őket!

Ostromoljátok meg őket! Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyről!(..)”22

A mérsékeltebb értelmezők itt általában megjegyzik, hogy a könyv ezen

szakasza egy meglehetősen konkrét helyzetre vonatkozik, mivel a szövegek első

fele a harcos medinai korszakban keletkezett, amikor Mohamed és hívei

élethalálharcot vívtak a „hitetlen” arab törzsekkel.

Valóban, a vers folytatása is bizonyítja, hogy nem Allah a mindenáron való

konfliktusra buzdít: „(...) ha azonban megbánással fordulnak Allahhoz, elvégzik

az istentiszteletet és zakatot adnak, akkor hagyjátok őket szabadon az útjukon!

Allah megbocsátó és kegyes.”23

A harmadik lehetséges magyarázat a kölcsönös miszpercepcióra a szent háborút

illetően a metafizikai megalapozottság: a dzsihád célja az isteni gondviselés

beteljesítése. E gondviselést azonban Allah irányítja, az ember nem érhet fel

hozzá.

„Előíratott nektek a harc a hitetlenek ellen, holott az ellenetekre van. Lehet,

hogy valami ellenetekre van, noha az jó nektek, és lehet, hogy szerettek valamit,

noha az rossz nektek. Allahnak tudása van, ti azonban nem tudtok.”24

Világos tehát, hogy a dzsihádot teljesítő harcost nem a siker éhsége hajszolja – ő

azért harcol, mert nála az igazság..

A keresztény hagyomány ugyan szintén ismeri az „Isten terve” gondolatot, de

más értelemben, a keresztes szent háborúk idológiájában nem kerül elő.

Magam inkább a mindent átszövő kauzalitást látom: a Nyugat által indított

háborúk elképzelhetetlenek „casus belli” nélkül. A háború (valós vagy

konstruált) okának megnevezése úgyszólván conditio sine qua non, ami

azonban már sokkal inkább a (görög-latin eredetű) nyugati racionalista filozófiai

hagyományban, mintsem a keresztény ortodoxiában gyökerezik.

22 Korán: 9:5

23 uo.

24 Korán 2:216

22. oldal

A hitetlenek seregei

Ez azonban már elvezet bennünket a háború modern, deszakralizált fogalmához.

„Túllépve ama harcos – egy bizonyos nemességet még nem nélkülöző - szintjén,

aki a becsületért és fejedelme jogáért harcol, eljutunk a közönséges katona

típusához, a minden transzcendens elem, vagy akár az egyszerű vallásosság

eltűnéséhez is. Az Isten útján való küzdelem a középkori fanatizmus ügyének

tűnt, a legszentebb ügynek viszont a patrióta és nemzeti eszményekért és egyéb

mithoszokért vívott küzdelmet tekintették; ezek azonban a jelenlegi korszakban

ledobták álarcukat és úgy jelentek meg, mint az irracionális, materialista és

destruktív erők eszközei.”25

Julius Evolát, a nagy hatású fasiszta ideológust idéztem, nem véletlenül.

Történeti tény, hogy az újkor kezdetén defenzívába szorult muszlim világ előbb

a náci Németországban, majd a hidegháború évtizedeiben a Szovjetunióban

vélte megtalálni szövetségesét. A kutatók általában a történelmi aspektusokat

emelik ki: előbb Európa, majd a háborúban gazdaságilag-lelkileg megrogyott

kontinens után a vele szemben megerősödő Amerika ellen valóban ők voltak a

„természetes szövetségesek”.

De találhatunk még egy fontos párhuzamot, még ha nem is ilyen könnyen

bizonyíthatót. Talán csak érdekes egybeesés, talán több is annál: a totalitárius

rendszerekről eszünkbe kell jusson az iszlám világkép totalitása. Nem

ideológiai, fajelméleti, hatalmi aspirációs értelemben persze, hanem a materiális

és spirituális világ egységének, teljességének értelmében. Mint azt fent leírtam, a

muszlim felfogás szerint nincs két síkja a létezésnek, földi létünk idején nincs

külön vallási és világi helytartó, nincs kétféle háború (csak kis és nagy dzsihád

van), nincs kétféle morál – és sorolhatnánk.

Evola egy korai munkájában (Pogány imperializmus) azt írja, Európa elvesztette

tett és a szemlélődés, a parancs és az engedelmesség iránti érzékét.

„A nacionalizmusok kora hozta létre a két nagy tradícionális csúcs: a spirituális

tekintély univerzalitásának és a heroikus univerzalitásnak méltó

25 Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen p. 164

23. oldal

következményét: az imperializmust. Miközben a polgári életben

szégyenletesnek találjuk, hogy valaki -pusztán, mert megkívánta vagy szüksége

van rá - erőszakkal elrabolja más javait, úgy tűnt, hogy ugyanez a magatartás a

nemzeti és nemzetközi kapcsolatokban természetes és jogszerű dolog, amely

megszenteli a harc ideáját és az imperialista idea alapjává válhat. (…) Bizonyos

esetekben odáig jutottak el, hogy mesterségesen olyan helyzetet hozzanak létre,

hogy a nemzetet imperialista hódításra ösztönözzék. (…) A túltermelés és azon

nemzetek állapota, amelyek demográfiailag vagy iparilag nincsen életterük,

szükségessé teszi a piacok megszerzését, és ahol ennek megszerzéséhez nem

elegendőek a közvetlen háborúk és diplomáciai cselszövések, katonai akciókat

kezdenek, amelyek a mi szemünkben sokkal, de sokkal alacsonyabb rendűek,

mint a barbárok betörései voltak.”26

Nem vitás, hogy ez a summázat meglehetősen leegyszerűsítő. De jó beleérzéssel

tükrözi a nyugatiakkal szembeni muszlim ellenérzések okát, és egyben példa

arra is, hogy a nyugati szellem(- és politika-)történeten belül is akadtak/akadnak

kritikusok szép számmal.

Különös, milyen különböző alapállásokból mennyire hasonló válaszok

születnek arra a kérdésre (már ha felmerül), miért is kell megkérdőjeleznünk,

hogy a Nyugat szükségképpen a modernitást képviselné a Kelettel szemben.

Egy alternatív megközelítést én is javaslok. Ha jobban megnézzük, a

modernitás csak az idő múlásának más (extremitásig felgyorsult) módja. A

dolgok ugyanúgy történnek, csak egységnyi idő alatt több változás zajlik le.

Csak azért, mert Keleten másképp telik az idő, nem mondhatjuk azt, hogy

lemaradásban van. Hozzánk képest talán igen, önmaga idejéhez, saját

paradigmájához mérten pedig épp ott tart, ahol lennie kell. Elismerjük például,

hogy az arabok kétezer évvel ezelőtti kultúraközvetítő szerepe nélkül a

keresztény egyházatyák nem ismerték volna meg az antik irodalmat – de nem

ismerjük el, ha most, az utóbbi évszázadokban más ritmusban kívánnak élni.

Konrad Lorenz az emberiség egyik főbűnének tartja a tradíció lerombolását.

Hiszen ez volna az a „luxupoggyász”, amelyet egyetlen faj sem cipel magával

26 Uo. p. 165

24. oldal

az emberen kívül. Lorenz a nemzeti gyűlölethez hasonló indulatnak nevezi a

fiatalok lázadását az idősebb generáció ellen.

„A nem racionális kulturális ismeretek mértéktelen alábecsülése, és ugyanilyen

felértékelése mindannak, amit az ember, mint homo faber az esze segítségével

képes létrehozni, egyáltalán nem az egyetlen, kultúránkat megsemmisítő

tényező, de még csak nem is döntő tényező.”27

Ott tartottam az imént, hogy az iszlám világ gyors egymásutánban (történetében

először) politikai szövetségesre lelt két olyan hatalomban, amelyekkel két közös

vonása is volt: a közös ellenség azonosítása és a teljesség óhajtása.

Addigra persze, mire ehhez a fenti „szövetségekhez” a két civilizáció egyes

államai eljutottak, a világ meglehetően bonyolulttá vált.

A második világháború utáni évtizedekben minden világossá vált: Amerika ( a

Nagy Sátán) olajéhsége (amely nem közvetlenül az erőforrás megszerzésére

vagy felhasználására, netán az üzleti részesedésre, sokkal inkább a disztrubúció

ellenőrzésére és az ehhez szükséges hatalmi viszonyok uralására, a regionális

hegemónia megakadályozására vonatkozott), az amerikai termékek és vágyak az

arab államokba becsordogáló búvópatakja, és nem utolsó sorban a

gyarmatbirodalmak felbomlása. Utóbb követte ezt a fenntartható fejlődés

elvének nyilvánvaló, de soha be nem ismert csődje, illetve ennek következtében

például a piacszerzés, környezetkárosítás, energiaéhség kérdései miatt sürgetővé

váló tennivalók.

Amit a keleti teoretikusok leginkább a Nyugat szemére vetnek, röviden úgy

összegezhető: a „fejlődésnek”, „haladásnak” mondott úgynevezett „előnyök”,

amelyeket a Nyugat az ezt megelőző évszázadokban az iszlám államokba

exportált, leginkább a nyugati kultúra selejtjei és környezetkárosító

melléktermékei. Szerintük Nyugatról jött a korrupció, a divat szerint méretre

szabott identitás, a hivatalnoki és politikusi hatalmaskodás, a sikeréhség –

27 Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne p. 64. Lorenz egyébként emlékeztet

Erik Erikson “látszat fajképződés elméletére. E szerint minden definit kulturális hajlik arra,

hogy magát egyedi fajnak tekintse, a többieket pedig ne tartsa teljes értékű embernek, tehát

megengedje az agressziót. Lorenz ehhez hasonlítja a fiatalabb generációk idősebbek iránti

indulatait is.

25. oldal

vagyis csupa olyasmi, ami a pragmatikus, világos, követhető, szolidaritáselvű

ősi hagyományt, végső soron pedig magát az igazhitet rombolja. A legfőbb bűn

azonban az iszlám világ utolsó bástyája, az Ottomán Szultanátus bekebelezése

és felosztása volt: a maradék Törökország háborús veresége után nem sokkal

szekularizált állammá lett.28

A másik oldalról tény, hogy a független iszlám államok területe 1920 és 1993

között egy nagyságrenddel bővült: 1.8 millió négyzetmérföldről 11 millió

négyzetmérföldre növekedett.

A rájuk erőltetett modernizációval azonban egyelőre mind gazdasági, mind

katonai, mind politikai értelemben kudarcot vallott az iszlám világ. Olyan

pályán kell boldogulniuk, ahol a játékszabályokat nem ők diktálják – ez tovább

csökkenti esélyeiket. Az egyetlen terület, ahol nyilvánvaló fejlemények

történtek, a régi-új identitástudat formálódása volt.

„A filozófusok eddig csak magyarázták a világot...”

A huszadik század utolsó harmadában soha nem tapasztalt szellemi izgalom lett

úrrá a világ tudóstársadalmában. Pótcselekvés volt ez persze, hiszen akkor senki

sem gondolta komolyan, hogy ezeknek a gondolatoknak akár a politikusok

döntéseire, akár a mindennapok gondolkodására bármiféle hatása lesz.

Nagy hatású munkák születtek, amelyek nem kevesebbre vállalkoztak, mint

hogy megpróbáljanak jóslatokat adni az emberi civilizáció sorsának jövőjéről.

A diskurzus azonban (én úgy látom) egy szűk értelmiségi elit ügye maradt, a

„művelt Nyugat” tömegeihez problémáik épp oly kevéssé jutottak el, mint

mondjuk Pakisztán elzárt falvaiba.

Francis Fukuyama a hidegháború végén úgy vélte: véget ért a történelem,

egyszer s mindenkorra győzött a liberális demokrácia, nincs tehát további

célpontja a fejlődésnek. 29

A nagy hatású munkát legalább annyian támadták, mint amennyien hivatkoztak

rá: Samuel Huntington például ezzel szemben azt állította, új tektonikus

28 A BBC 2001. októberében több videofelvételt is bemutatott, amelyeken Osama bin Laden az

al- Kaida hitvallását fejti ki. Itt hivatkozik arra, hogy a muszlim világ 80 éve szenved a

megaláztatástól. Ez a dátum nyilvánvalóan a világi Törökország megalakulásával esik egybe.

Forrás: http://news.bbc.co.uk/2/low/south_asia/1585289.stm

29 Lásd: Francis Fukuyama: The end of History and the last Man. Penguin, London, 1992

26. oldal

törésvonalak alakulnak ki a világban.30 Úgy véli, a már kialakult kultúrák egyre

inkább a saját útjukat járják, ez pedig új és újabb konfliktusok kialakulásához

vezet. Az iszlám civilizáció esetében a forráspontot a kohézió lehetősége nélküli

identitástudat jelenti, azért, mert a társadalom szerkezetében (Huntington

kifejezésével: a ”lojalitás-skálán”) a nemzetállam helye üres, a nagycsalád és az

umma között nincs semmi, tehát szervező erő sincs. (Különös, ha egy

társadalomtudós meg sem próbál kitekinteni saját paradigmájából. Az ugyanis,

hogy a társadalom összetartozását csupán saját empíriánk, egyfajta historizmus

talaján vagyunk képesek elképzelni, egyszerre groteszk és szomorú.)

Huntington ezzel magyarázza, hogy míg az iszlám csoportok közötti háborúk

gyakoriak, az iszlám államok konfliktusaira kevesebb példa akad, és ebből

következik szerinte az is, hogy az Iszlám Újjászületés mozgalom (mintegy

pótcselekvésként a pánarab állam helyett) létrejött.

Edward Said, Huntington és Lewis legélesebb kritikusa egyenesen „ügyetlen

író”-nak és „pallérozatlan gondolkodó”-nak31 nevezi Huntingtont. Said szinte

„tudományos fundamentalista” (a lehető legpozitívabb értelemben bátorkodom

használni ezt a furcsa szóösszetételt), és főként azt veti a nyugati történészek

szemére, hogy a kultúrákkal kapcsolatos prekoncepcióik felületesek, és

fogalomhasználatuk, következésképp premisszáik, továbbá következtetéseik is

túlságosan kötődnek saját paradigmájukhoz, és nem látják, hogy az egymással

harcban álló civilizációk mennyire kötődnek egymáshoz. (Persze, csendben

jegyzem meg, ha ad absurdum desztilláljuk Said állításait, abból azt is

levezethetjük, hogy épp a kulturális elkülönülések, ha tetszik, szellemi

törésvonalak – mert mi más volna a világról való gondolkodásunk korlátja? -

miatt nem képes egy nyugati identitású gondolkodó kellően körültekintő

lenni…)

„A Kelet helyett Európa beszél: a beszéd az ő előjoga, ám ez a kiváltságos

helyzet nem a bábjai alakját idéző bábművész alakját idézi, hanem a teremtőét.

Az ő alkotó akarata képviseli, kelti életre és jeleníti meg az ismerős vidékeken

túl húzódó hallgatag és veszélyekkel teli teret.”32

30 Lásd. Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása

31 Edward B. Said: A tudatlanság összecsapása. The Nation, 2001. október 22. Magyarul In:

Kovács Zsuzsa- Németi Tamás (szerk): Szeptember 11. Balassi Kiadó, Bp 2002

32 Edward W. Said: Orientalizmus p. 103.

27. oldal

Rostoványi Zsolt egy egész kötetet („Az iszlám világ és a Nyugat”) szentelt

annak megvizsgálására, hányféle „kályha” létezik a civilizációk kapcsolatának

vizsgálatakor. Arra jutott, hogy szinte egyetlen premisszában sincs egyetértés,

de még kompromisszum sem. Az interpretációk általa számba vett és egyenként

megvizsgált ütközési pontoknak még a katalógusa is terjedelmes: vita van az

iszlámon belül az iszlám és annak a politikával való viszonyának értelmezése

körül, a Nyugathoz és a modernitáshoz való viszonyáról, vita az iszlám és a

Nyugat között a civilizációk szemléletének üdvözítő módjáról, polémia folyik a

háború fogalmáról, a terrorizmus pontos elkülönítéséről, a szuverenitás

megsértésének vádja alól felmentést adó lehetséges okokról, a háborúk (civil)

áldozatai miatt morális felelősségről illetve az ez alól „felmentést adó”

körülményekről, az amerikai és iszlám fundamentalizmus párhuzamairól – és

folytathatnám, egyszóval mindenről, amely biztos talajt jelenthetne egy

(tetszőleges) diszciplína művelője számára.

Itt elérkeztünk az orientalizmus-vita kellős közepébe. Bár ez az egyik

legérdekesebb aspektusa a Nyugat és az iszlám kultúra és gondolkodás mai

viszonyának, ezért szívesen időznék itt, kiterjedése miatt lemondok további

ismertetéséről.

Visszatérve: van azonban valami, amit –minden fenntartásom ellenére- mégis

fontosnak tartok felidézni Huntington állításaiból. A keleti kultúrák új

reneszánszát Huntington Ronald Dore kifejezését továbbfejlesztve

„őshonosodás”-nak nevezi.33

Arról a nagyon lényeges folyamatról van szó, amelyek során az addig alávetett,

nem nyugati kultúrák felfedezik, újra-felfedezik saját értékeiket, mi több,

ráébrednek arra, hogy ezek magasabb rendűek, mint az általuk korábban elérni

vágyott nyugatiasodás. E folyamat kicsiny, de –témánk szempontjából- nagyon

is meghatározó szelete az oktatás.

Míg a gyarmati sorban élő államok (első, nyugati értelemben vett) értelmiségi

elitje külföldön (Nyugaton) szerezte diplomáját a múlt század középső

évtizedeiben, az új elit, a legfiatalabb tanult generációk már a helyi

33 Huntington id. mű p. 139-140

28. oldal

egyetemeken nevelődnek. Természetes, hogy lelki és szellemi identitásuk is

kötődik saját anya-kultúrájukhoz.

Mindezt azért jegyzem meg itt, mert alább arról lesz szó, hogy a modern

terrorizmus nem létezik intellektuális vezetők nélkül, még akkor is, ha maguk a

végrehajtók többnyire tanulatlanok.

29. oldal

Harcosok, hősök, gyilkosok

A mártír

Az imént tettem egy elkülönítést abban, miért harcol a dzsihádot teljesítő

harcos. Azzal érveltem, hogy a hitharcos cél-tudata más: mivel tudja, hogy

igazság az ő oldalán áll, mivel a harc nem választás, hanem kötelesség, mivel

tehát a harc maga ön-cél, ezért a siker nem attribútuma a feladat eredményes

teljesítésének.34

Kiegészítve a bevezetőben leírt állításomat a terrorizmus alapvető

természetéről: a terrorizmus azért sem azonos a szent háborúval, mert

utóbbinál a tett - az erőfeszítés maga, vagyis a dzsihád teljesítése

eredményfüggetlen. Ezzel ellentétben a terrorizmus nagyon pontosan,

kitapintható kiszámítottsággal, szervezettséggel, bemért hatékonysággal,

világos akciócélokkal dolgozik. (A látszólagos hasonlóság ellenére azonban

nem nyugati típusú hadviselés ez: mindenekelőtt azért, mert az imperializmus, a

területi hódítás, a közvetlen materiális indítékok etc. hiányoznak.)

De tovább is van: az iszlám igei alakja, az aszlama annyit tesz: „behódol, átadja

magát, alárendeli magát.” Ez az ára annak, hogy a muszlim ember harmóniában

éljen önmagával, részévé válva egy teljes egésznek, alávetve magát az isteni és

szándéknak. Ez vonatkozik az élet nagy döntéseire (mint az előre elrendezett

házasság) és a halálra is. Ha Allah úgy látja jónak, halálba is küldheti hívét, és

ebben az esetben neki nincs módja mérlegelni vagy ellenszegülni az isteni

akaratnak.

Ha ezt következetesen végiggondoljuk, az eredmény válasz arra az ellenvetésre

is, amit gyakran hangoztatnak; azaz, mivel a Korán szigorúan tiltja az

öngyilkosságot (az öngyilkos a pokolra jut), ezért az iszlám elveivel az

öngyilkos merénylet összeegyeztethetetlen, vagyis a tisztán politikai

gengszterizmus ezen formája csak álöltözetként viseli a turbánt. Valóban így

van, ha azt tételezzük (ismét saját individualista paradigmánk foglyaként), hogy

34 Vö. Tamás Gáspár Miklós: Huntington téved c. írásában In: Magyar Lettre Internationale

1998/28 sz.

30. oldal

a terrorista képes önmagát szemlélni az eseményben, vagyis öngyilkosságnak

tekinti tettét. Ha azonban elfogadjuk, hogy a tettet magát küldetésnek látja, és

önmagát ebben csak eszköznek (Allah eszközének), akkor saját paradigmájában

következetes, nem mond ellent vallásának és okkal számít az üdvözülésre.

Jason Burke is hasonlóan gondolkodik. „Olyan konfliktusra még nem volt példa

a világon, ahol mindkét fél vetett volna be öngyilkos merénylőket. Az öngyilkos

merénylet azt bizonyítja, hogy hite csak az egyik félnek van s aki csak tudomást

szerez a mártír tettéről (tehát minden „tanú”) levonhatja azt a következtetést,

hogy hite csak az egyik félnek van, hogy a szembenálló erők ugyan

egyenlőtlenek, de ha a legfontosabb tulajdonságról van szó - a hosszú távú

győzelemhez szükséges hitről - azzal csak az öngyilkos merénylő

rendelkezik.”35

A fáklya

A mártírium ős-eredeti (ellenség keze általi) és fenti értelmezése mentén meg

kell próbálnom óvatos határvonalat rajzolni a politikai és vallási mozgalmak

közé, ehhez segédfogalomként szükségem lesz a fundamentalizmusra is.

A legerősebb hatású újkori radiális muszlim ideológus az egyiptomi Szajjid

Kutb volt. Elsőgenerációs értelmiségiként kairói tanulmányai után két évet az

Egyesült Államokban töltött, majd csatlakozott az Iszlám Testvériség

szervezetéhez, utóbb (kivégzéséig) annak fő-ideológusa lett. A Muszlim

Testvériség, amely tevékenységében nagyon is erőszakos, kifejezett politikai

célokért dolgozó szervezet, nagyon jó példa a fundamentalizmussal kapcsolatos

dilemmákra. Hiszen az iszlám maga „fundamentalista”, amennyiben ősforrásait

ma is elsődlegesnek tekintő vallás. Ha Kutb-idézeteket olvasunk, gondolhatjuk

az is, hogy a Korán medinai szúráinak egy későbbi értelmezését látjuk. Pedig

nem erről van szó.

35 Jason Burke: al-Kaida. HVG Könyvek, 2004 p. 55.

31. oldal

„Totális háborút indítunk minden emberi hatalom ellen, bármily formában

jelentkezzék és bármilyen rendszerben működjék is. (..) Az iszlám azt hirdeti,

hogy Allah elbitorolt hatalmát vissza kell állítani (…) ez annyit jelent, hogy az

emberi uralmat le kell rombolni, és ahogyan a Korán is tanítja, Allah királyságát

fel kell építenünk a földön.”36

Kutb-ot számosan (például az egyik korai szektás mozgalom utódai, a

vahabiták) élesen támadják, de még többen követik. Benne és más újkori

muszlim ideológusokban különbözőségeik ellenére az látszik közösnek, hogy

filozófiájuk kifejezetten területfoglalási, államépítési célokat eredményez, és

nézeteik lényege széles körben ismert.

Ha analógiát akarnánk keresni, próbáljuk meg elképzelni, hogyan lehetne

Aquinoi Szent Tamás vagy mondjuk Spengler populáris manapság. Pedig

mindketten jelen vannak mai gondolkodásunkban, épp úgy, ahogyan a

muszlimokéban Kutb vagy még inkább a jóval radikálisabb, nyíltan agresszív

Abdul Azzam.

A magyarázat alighanem a szájhagyományban keresendő.

„Az al-Kaidáról való beszéd kifejezetten divatba jött.(…) a téma szimbolikája

erőteljes és érthető. Azonnali kielégülést és hatalomérzetet nyújt. Bárki vagy

bármely csoport találhat benne kedvére valót. Az élmény ugyanúgy testre

szabható, akár McDonalds éttermek, amelyek Delhiben „maharadzsaburgert”

kínálnak, Hollandiában majonézes hasábburgonyát.”37

Burke egyenesen úgy fogalmaz: bin Ladennek körül egyfajta személyi kultusz

alakult ki. Ennek nyilván az az oka, hogy bin Laden hiteles személyiség: a

körülötte kialakul legenda szerint, bár gazdag, aszkéta módon él.

„Amikor bin Laden visszatért a frontról (ti. Afganisztából-MJ), Azzammal és az

új önkéntesekkel kívánt maradni, és velük aludt a puszta földön. Azzam így

szólt a katonákhoz: Látjátok, ennek az embernek a hazájában mindene megvan.

És mégis itt hál veletek, a legszegényebbekkel, ebben a szobában.”38

36 Idézi: Tessore id.mű p.157.

37 Burke p. 59.

38 Paul L. Williams: Al Queda. Pearson Education Company, 2002,USA p. 76.

32. oldal

Feltűnő, mert sokakra igaz, hogy mind az ideológusok, mind a vezérek

életútjában van egy megtagadás-mozzanat: miután megtapasztalták a

gazdagságot, tanulmányoztak egy nyugati tudományt, vagy saját szemükkel

látták a Nyugatot, hirtelen, erős radikalizmussal visszatérnek az ősi hithez.

A katonák, a végrehajtók, sokkal nehezebben jellemezhetők. A katonai

kiképzőtáborokba meglehetősen vegyes társaság kerül: jó részük a

reménytelenségbe süllyedt szegény falvakból érkezik, de vannak köztük

kalandorok és csalódott értelmiségiek is.

Az iszlám eszme kevésbé militáns követőinek szellemi központjai a deobandi39

madraszák. Ezek a vallási iskolák iskolázatlan szegények százezreit oktatják a

legszigorúbb értelemben vett iszlám ortodoxia alapaira. Tudásuk, ha ez annak

nevezhető, igen szűk látókörű és dogmatikus.

Bárhogyan is próbáljuk, a legnehezebb feladat megérteni egy öngyilkos

terrorista lelkivilágát.

Pedig sokat tudunk róluk: a 2001-es WTC-merénylet után nem sokkal

nyilvánosságra került Mohamed Atta apjához írt búcsúlevele, számos

tényfeltáró kötetben idézik meghiúsult, öngyilkosnak szánt merényletekre

felkészült, elfogott más terroristák különböző vallomásait.40

Tudjuk, hogy bár tetteik pszichopata gyilkosra utalnak, kutatások szerint nem

számottevően több köztük az elmebeteg, mint az átlagos populációban.

Tudjuk, hogy meggyőződésük: az egyetlen igaz úton, Allah ösvényén járnak,

beteljesítenek egy náluk magasabbrendű akaratot.

De nem tudjuk, valóban a Paradicsomba jutottak-e, vagy a gyehenna tüzére.

39 Indiai muszlim refommozgalom, amely a 19. századtól kezdődően ma már 9 ezer teológiai

iskolát működtet.

40 Paul Williams (i.m. p. 146-151) is idéz egy ilyen kihallgatást, amelyben egy elkeseredett,

kapkodó, zavarodott ember világa tárul elénk.

33. oldal

Az iszlám és a terrorizmus

A Maffia és a Sátán

Noha már több koncentrikus körben visszatértem az iszlám és a terrorizmus

kapcsolatára, igyekeztem kikerülni, hogy színt kelljen vallanom, mit tartok a

kettő igazi összefüggéseiről. Mielőtt megvizsgálnánk, mit állítanak a főbb

interpretációk, térjünk vissza ismét az origóhoz.

A Korán és a muszlim élet alaptétele, hogy mindennek ára van. A kölcsönt

vissza kell fizetni – átvitt értelemben is. Ezt azt is jelenti, hogy a családon vagy

a Közösségen esett sérelem megtorlása nem választás kérdése: csakúgy, mint a

dzsihád teljesítése, kötelesség, elmulasztása bűn.

(Csak közbevetőleg: ez a szemlélet a nyugati ember számára leginkább a Maffia

világát idézi meg. Nincsenek véletlenek. A maffia arab eredetű szó, nagyon

valószínű tehát, hogy a klánokba szerveződött, családi kötelékeken alapuló, de

tágabb értelemben, a hallgatás és bosszú – lásd terrorizmus - elvén működő

erőszakszervezet a mór örökség máig élő hagyománya. Jegyezzük meg az

érdekesség kedvéért, Silvio Berlusconi az egyike volt azoknak, akik a

legdurvább kirohanásokat intézték az iszlám világ ellen.)

Az iszlám patriarchális társadalom tekintélyelvű működéséből következően a

muszlimoknak a gyarmatosítás korában nem csupán az alávetettséget volt nehéz

elviselniük: a férfiak tekintélyét, önbecsülését átvitt értelemben is folyamatosan

rombolta, hogy teljesítményük a körülmények miatt nem teljesedhetett ki:

miközben a világ másik felén felhőkarcolókat, űrhajókat építettek, egyre

gyorsabb és nagyobb autókkal jártak, fegyvereket fejlesztettek, a muszlim világ

férfitársadalma naponta szembesült azzal, hogy –szemben a hagyomány, a

közöség és a saját maga támasztotta elvárással- még családját sem tudja

eltartani. Nem látok abban semmi meglepőt, ha egy –önhibáján kívül-

végletekig frusztrált férfi bármi árat hajlandó megfizetni azért, hogy - ha csak

egy múló pillanatra is - élet-halál urának, parancsolónak, felsőbbrendűnek

érezhesse magát.

34. oldal

Ha ennek következményein gondolatban végigmegyünk, meglehetősen

skolasztikusnak tűnik az a vita, amely az „iszlám vagy iszlamizmus”

dichotómiájával foglalható össze.

A Galambok és a Héják

A mérsékelt elemzők azt állítják, létezik centrum és periféria abban az

értelemben, ahogyan minden társadalomban léteznek ideológiai galambok és

héják. Ők higgadtan szemlélik a folyamatokat, és természetesnek tekintik, hogy

az identitását kereső iszlám világ különböző válaszokat termel ki magából. A

határt ott húzzák meg, ahol az erőszak érvvé válik, úgy vélik azonban, hogy a

militáns politikai csoportok jól elkülöníthetők a többségtől.

A radikális iszlámellenesek (mint a már említett Daniel Pipes) minden

iszlamistát szélsőségesnek, tehát veszélyesnek és üldözendőnek tartanak. És

akadnak olyanok is, akik nem kíváncsiak a bonyolult összefüggésekre, mert az

iszlámot (úgy is, mint etnikumot, vallást, közösséget) eredendően erőszakosnak,

gyilkosnak, tehát megsemmisítendőnek látják.

Salman Rushdie, aki a maga bőrén tapasztalja az iszlámizmust, szintén

megpróbál határvonalat húzni a „muzulmán” szerinte általános és politikailag

semleges fogalma és az „iszlámizmus” (ide értve a Muzulmán Testvériséget, a

tálibokat, az algériai Iszlám Üdvfrontot, az iráni Fegyveres Iszlám Csoportot és

a többit) kompromittálódott alakulatai között. Tesz egy nagyon fontos kitételt is:

az iszlamizmus, a harcos iszlám modern, politikai változata nem csupán a

hitetlenek ellen harcol.41

Véleményem szerint ez a legfontosabb (noha nem egyetlen) differencia

specifica az iszlamizmus definíciójában. Ebből érthető meg, miért olyan fontos

a muszlim értelmiség számára a tiltakozás lehetősége az ellen, hogy vallásukat

kisajátítva, a muszlim hagyomány önképét és képét összemázoló hamis próféták

telepedjenek rá az eredendően személyes hitre.

41 Vö. a 17. lábjegyzettel

35. oldal

A világ (ha tetszik: az átlagember) számára ez a „skolasztikus” kérdés 2001.

szeptember 11. után vált sorsdöntővé.

„Nem az iszlámról van szó - ismétlik a világ vezetői ezt a mantrát már hetek

óta; egyrészt azt remélve, hogy így egyrészt visszafogják a nyugaton élő

muzulmánok elleni bosszúakciókat, másrészt azért, mert ha az Egyesült

Államok fenn akarja tartani a terrorellenes koalícióját, nem tűrhet olyan

véleményt, hogy az iszlám és a terrorizmus valamilyen módon kapcsolódnak

egymáshoz.

Csak az a baj ezzel az állítással, hogy nem igaz. Ha nem az iszlámról van szó,

akkor miért tüntettek mindenhol a muzulmán világban Oszama bin Laden és az

al-Kaida mellett? Miért gyülekezik kardokkal és fejszékkel felfegyverzett több

ezres tömeg a pakisztáni-afgán határon valamelyik molla dzsihádra hívó

szavára?”42

Wanted

Ne legyenek illúzióink: az efféle vitákat nem a tudomány magyarázat-éhsége

váltja ki. Noha az értelmiség színe-java szinte azonnal megszólalt, először a

megdöbbenés, felháborodás, majd ismét a polémia sokszólamú hangján, a

hirtelen beállott csendben, a döbbenet és félelem csendjében nem csak a

honfitársak figyeltek a professzorok szavaira.

A politikának ma mindennél nagyobb szüksége van legitimációját erősítő

ideológiai hinterlandra.

Ha a hatalmi és történelmi, etnikai, geopolitikai helyzet nem is volna annyira

szövevényes, ha a döntéshozókat (ad absurdum, csak a gondolatkísérlet

kedvéért posztulálva:) valóban csak a józan ész és a tiszta szív vezetné, ha a

republikánus adminisztráció nem adott volna annyi kételyre okot az emberi

jogokkal, a transzparens döntésekkel kapcsolatos elkötelezettségére

vonatkozóan, ha nem volna olyan nyilvánvaló, hogy Amerikának már egy jó

évtizede sürgősen szüksége van egy jól beazonosítható, világos kontúrokkal

felrajzolható, tiszta ideológiai színnel befesthető ellenségre, lehetőleg azon a

42 Salman Rushdie: Az iszlámról az iszlamizmus ellen. Magyarul In: Kovács Zsuzsa- Németi

Tamás (szerk): Szeptember 11. p. 139.

36. oldal

geostratégiai tájékon, ahol leginkább veszélyben vannak az érdekei – ha ez mind

nem volna, a hidegháború óta akkor is nyitott kérdés, mihez képest definiálható

az igazság, méltányosság, demokrácia földje.

Said kiemeli az írástudók felelősségét: szerinte nem az a fő baj a historicista,

fejlődéshívő, paradigmájuk magaslati puha meleg vackában kucorgó nyugati

tudóstársaival, hogy nem hajlandók sem átvitt, sem valóságos értelemben véve

kidugni az orrukat elefántcsonttornyukból (szemben vele, aki nem csupán az

érvek nyilait, hanem nagyon is valóságos köveket is kész elhajítani, ha azt érzi

helyénvalónak). Said szerint a fő baj az, hogy a „civilizációk harca” elmélet

túlságosan is csábító a hiteles ellenségkép megrajzolásával foglalatoskodó

politikusok számára, ily módon messze túllép a tudomány kompetenciáján, mi

több, ártalmas. Sokkal inkább fogyasztóbarát megoldás, mint a spiritualizmus,

esztétikum, teológia mélyvizében való megmerítkezés.

„A Huntington által feltételezett – az iszlám és a Nyugat közötti-

szembenállásból következő csatarend azonban ennél sokkal megnyugtatóbb, és

a hivatalos diskurzus ebből merítette szókincsét a szeptember 11-ét követő

napokban.”43

(Megerősíthetem, ha valóban a korszerű kommunikáció elvei szerint targetálják

az üzeneteiket – és miért ne ezt tennék-, mondaniuk kell valamit a moralizáló,

kétkedő, fanyalgó –és nem mellesleg véleményvezér- értelmiségnek is: a

civilizációs összecsapás grandiózus elmélete pedig erre valóban igen

alkalmasnak látszik.)

Nem kérdés tehát, hogy mindkét „hadviselő fél” tisztában volt a félelem erejével

– és a nyugati hatalom sem hadakozik túl sokat saját erkölcsi aggályaival, ha

alkalom kínálkozik kihasználni azt (a félelem hídját), amit a terroristák a maguk

számára felépítettek.

A nyugati hatalom azonban a félelmet a rapid legitimitásteremtés eszközeként

alkalmazza.

A nyugati kormányok nincsenek könnyű helyzetben: miközben a megbicsaklott

személyes és katonai biztonságot kérik rajtuk számon, folyamatos támadások

43 Edward B. Said: A tudatlanság összecsapása. The Nation, 2001. október 22. Magyarul In:

Kovács Zsuzsa- Németi Tamás (szerk): Szeptember 11. p. 36.

37. oldal

kereszttüzében állnak az iszlám világgal szemben alkalmazott módszerek miatt:

ha beavatkoznak, azért, ha nem teszik, azért.

Noam Chomsky egy interjúban44 egyenesen úgy fogalmaz: az „alacsony

intenzitású háború” valójában tartalmilag (per definitionem) azonos a

terrorizmussal.

Rizikók

Richard Falk belátóbb, ha tetszik, kevésbé radikálisan civil. Szerinte a

terrorizmus világméretű támadásra háromféle lehetséges válasz adódik: a

pacifista attitűd nem pusztán csekély sikerrel kecsegtet, de öncélúságával

veszély is; az ENSZ mindenhatóságában reménykedők csalódni fognak, mert a

világszervezet nem elég erős és nem elég hatékony az ilyen típusú

válságkezeléshez; a markáns militánsok pedig minden korábbinál nagyobb

kockázatot vállaltatnának az emberiséggel.

Falk tehát egy negyedik megoldást javasol. „A múlt nagy háborúival

ellentétben, az apokaliptikus terrorizmusnak erre a kihívásra adott válasza csak

akkor lehet hatékony, ha széles körben legitimnek ismerik el. Viszont csak akkor

lehet legitim, ha a háborúskodásban a katonai erő szerepe marginális, és az

erkölcsi, jogi és vallási korlátozásokat aggályosan tiszteletben tartjuk.(…) Az

egyetlen módja annak hogy ez a háború eredményes legyen, az, ha biztosítjuk

hogy a katonai erőt csak korlátozott mértékben használják. (…) Az amerikai

temperamentum hajlik a háború olyan megközelítésére, mintha a gonosszal való

szembenállás kérdése volna. Egy ilyen szemlélet szerint a győzelmet csak a

másik elpusztításával és ezáltal a jó diadalával lehet megvalósítani.”45

Sajnos, ha ez igaz (márpedig elég meggyőzőnek tűnik), attól tarthatunk,

Amerika vesztésre áll. Elnöke az első adandó drámai alkalommal a jó és a rossz

birodalmára osztotta a világot, és egy új keresztes háború ígéretével hadat üzent.

a gonosznak.

44 Noam Chomsky: Az Egyesült Államok vezető terrorista állam Magyarul In: Kovács Zsuzsa-

Németi Tamás (szerk): Szeptember 11. p. 55.

45 Richard Falk: Egy jogos háború meghatározása Magyarul In: Kovács Zsuzsa- Németi Tamás

(szerk): Szeptember 11. p. 46.

38. oldal

Falk egyébként bizonyos értelemben nyitott kapukat dönget. A hadtudomány és

a professzionális katonai irányítás már a kilencvenes évektől igyekezett választ

találni a megváltozott geopolitikai és katonapolitikai kihívásokra. Ezt a

folyamatot Huntington így látja:

„A hidegháború utáni világ meghatározó sajátja lett a regionális jellegűvé váló

katonai stratégia és erő. A régiósodás szolgáltatja az ésszerű magyarázatot az

orosz és a nyugati katonai erő csökkentésére és más államok katonai erejének

növelésére.(…) A katonai biztonság világszerte egyre kevésbé függ az erő

globális megoszlásától és a nagyhatalmak tetteitől, és egyre inkább az erő

regionális megoszlás és a civilizációk mag-államainak lépései fogják

meghatározni”46

Ezt a biztonságpolitikai diszciplína művelői azért jóval árnyaltabban látják.

46 Samuel P. Huntington id.mű p.134.

39. oldal

A Nyugat és a biztonság

Európa nagy dzsihádja

Deák Péter több írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a kölcsönös

fenyegetettség, állandó fegyverkezési verseny feszült figyelőállásban töltött

évtizedei után a hidegháborút követő lokális, úgynevezett alacsony intenzitású,

háborús küszöb alatti konfliktusok kényelmessé tették a nagyhatalmakat és

szervezeteket. Tegyük hozzá, okkal, Észak-Amerika épp a gazdasága

felvirágoztatásán szorgoskodott (szép sikerrel), míg a szovjet blokk utódállamai

ráérezve a demokrácia ízére néhol olyan sűrűn váltogatták a miniszterelnököket,

mintha negyven év lemaradását akarnák gyorsan behozni. Oroszország vezetői

új regionális hatalmi harcaikat vívták, a NATO pedig, miután végzett a

Balkánon, már a bővítésen iparkodott, miközben az Európai Unió kifinomult

párbeszédben igyekezett dűlőre jutni önmagával az önálló európai védelmi erő

kérdésében.

Pintér László is a vétkes amerikai könnyelműséget igazolja: „A 2001

januárjában hivatalba lépett adminisztrációnak még nem alakult ki átfogó és

összefüggő nemzetbiztonsági stratégiája, egyes elemeiből azonban már látszott,

hogy az utoljára 1999 decemberében megfogalmazott - hivatalos - Clinton-

stratégiát nem fogják követni.(…) Bár e terrorizmus veszélyére a távozó

Clinton-adminisztráció is felhívta a figyelmet és a Bush-csapat is tudatában volt

ennek, de a terrorizmus ellen elsősorban a nemzeti rakétavédelem kiépítésével

készült fellépni.”47

Deák Péter szerint jóvátehetetlen hiba történt: a nagyhatalmak tétlenül töltötték

a békeéveket – épp azokat, amelyek alkalmasak lehettek volna arra, hogy egy új

biztonsági architektúra alaprajzát papírra vessék és megvessék a

fundamentumot.

47 Pintér László: Az USA bel- és külpolitikai lépései 2001. szeptember 11-e után. In: Tálas Péter

(szerk.): Válaszok a terrorizmusra SVKH-CHARTAPRESS Bp.2002.

40. oldal

Miközben a terrorizmus szívósan egyre közelebbi koncentrikus köröket írt le a

Nyugati civil világ körül, a hadsereg másutt, a lokális konfliktusokban általában

beavatkozó harmadik félként jelentős változásokon ment át.

Laikusként jegyzem meg, talán ez volt a szerencse a szerencsétlenségben.

Kifejlődtek ugyanis azok a képességek, amelyek nem csupán a nyers túlerőre

vagy a technikai lehetőségekre alapozzák az erőfölényt.

„Ez a helyzet a hadügyben struktúra és technikaváltást eredményezett, a

területfoglalás helyett az operativitás, az ehhez szükséges mozgékony képesség

volt szükséges (…) A „háborúkép” az operációs helyszínt állította a

középpontba, már csökkent a terített rombolás, a nehézfegyver koncentráció

jelentősége”48

Ami azonban ennél sokkal fontosabb, hogy megnőtt a hírszerzés és a

rendvédelmi erő szerepe, a légvédelem részben űrvédelemmé alakult, a

mobilitás erősödésével a szárazföldi erőkben egyre nagyobb szerepet kaptak a

kommandós elemek.

Ez utóbbit itt azért tartom különösen fontosnak, mert nyilvánvaló, hogy minden

tekintetben a kommandós harcmodor áll a legközelebb a terrorista

módszerekhez. Nem csupán azért, mert különleges kiképzést kapnak, amely

váratlan helyzetek megoldására is felkészíti ezeket az alakulatokat, és nem

csupán azért, mert sokkal flexibilisebb, ha tetszik, „projekt-szemléletű”

egységekben dolgoznak. A legnagyobb hasznát alkalmasint a pszichológiai elő-

szelekciónak és tréningnek látják (hiszen a terrorizmus elleni harc jelentős

részben pszichológiai hadviselés), de talán szerepet játszik hatékonyságukban a

fegyelem és hierarchia szokványostól eltérő szabályrendszere is.

Noha az így kialakuló modern hadviselés már sem megjelenésében, sem

eszközeiben, sem módszereiben nem hasonlított a hidegháborús doktrína

hadászatához, és noha a késői ocsúdás ellenére biztató jelek mutatkoznak a

terrorizmus elleni Amerika-központú nemzetközi „csillag-koalíció” gyors

kialakulásában és működésében, és noha a hadügy – legalábbis a feladatkitűzés

és a módszertanképzés tekintetében - már valószínűleg behozta lemaradását,

48 Deák Péter: Aszimmetria- forradalom a hadviselésben (s.k.)

41. oldal

minden igyekezet ellenére a helyzet, a győzelem esélye sohasem lesz már olyan

reményteli, mint a legutóbbi, hatvan évvel ezelőtti nagykoalíció sikere az

(európai) Sátán elleni küzdelemben.

Ez így van még akkor is, ha a hidegháború belső kovásza megszüntetve-

megőrizve az új érdekszövetségekben is dolgozik.

„A hidegháborúval való hasonlóság aligha tagadható le, hiszen sokan – még

maga az amerikai elnök is – egy olyan „új hidegháborúról” beszéltek, amelynek

időbeli tartalma nem jósolható meg, ám abban a kérdésben az államoknak (a

szigorú manicheus logika értelmében) egyértelmű döntést kell hozniuk, hogy a

„jó” vagy a „rossz” oldalán állnak-e.”49

A koalíció érhet (ért) el gyakorlati sikereket. Elvághatja bankszámláiktól a

terroristákat a pénzmosás elleni nemzetközi kampánnyal, jelentősen javíthatja a

polgári repülés biztonságát, szigoríthatja a bevándorlás- és vízumpolitikát,

intézményeket hozhat létre és szervezhet át, megerősítheti a rendvédelmet, még

a szabadságjogokat is korlátozhatja csekély mértékben, felhatalmazással vagy

anélkül felszámolhatja a terrorizmus támogató rezsimek uralmát… és így

tovább.

Ezek a sikerek talán látványosak lesznek, de nem hoznak fordulatot.

A Nyugatnak ugyanis előbb el kellene végeznie a „nagy dzsihádot”. Vagyis meg

kellene haladnia önmagában, értékrendjében, világlátásában azt, amit két

évezred munkájával felépített.

Talán meglepő az állítás, de ha alább felsorolom, miért áll (rövid távon)

vesztésre a Nyugat a terrorizmussal szemben, utólag értelmet nyer ez is.

49 Kiss J. László: Az „új terrorizmus” In: Tálas Péter (szerk.): Válaszok a terrorizmusra SVKH-

CHARTAPRESS Bp.2002.

42. oldal

A hübrisz öt alakja

Először is, a Nyugat nem szokott hozzá ahhoz, hogy mások, különösen a vele

szemben állók mondják meg, kit vagy mit tekintenek ellenségnek. Saját –akár

áttételes, stratégiai – érdekeinek felismerésében hallatlan nagy mester, és ma

már minden szellemi és anyagi eszköze megvan ahhoz, hogy ezeket az

érdekeket konfliktusokká alakítsa ott, ahol szükségét érzi, és elsimítson vagy

más színtérre helyezzen át más konfliktusokat, ha úgy látja jónak. Nem tud mit

kezdeni azonban azzal, ha hagyományos eszközei és módszerei (a hadsereg, a

kiépített és tökélyre fejlesztett haderőnemek) számára mások „nem osztanak

lapot”.

Másodszor, értetlenül áll a Nyugat a szimbólumok ellen irányuló hadviseléssel

szemben is. Moralizálásban világelső, de nem rendelkezik kellő empátiával

ahhoz, hogy egy egészen másfajta gondolkodásmódba belehelyezkedjen, ezért

nettó szillogizmusok útján ugyan képes kikövetkeztetni a lehetséges

célpontokat, de sohasem lesz képes megérteni az azok kiválasztásához vezető

utat.50 Ide tartozik még az is, hogy bár tudja, soha nem fogja teljes mélységében

megérteni, hogy a terroristák elsősorban nem az épületekben, repülőgépeken

vagy vonatokon lévő embereket tekintik célpontnak (az csak a ráadás, horribile

dictu). Azért van ez így, mert önmaga az áldozatokról sem képes másképpen

gondolkodni, mint józan mérlegeléssel, a költséghatékonyság szempontjai

szerint: vajon megéri-e? Így gondolkodik a saját veszteségeiről, valamint az

általa okozott tragédiák áldozatairól is.51

Harmadszor, a Nyugat nem tud mit kezdeni egy struktúrák nélküli ellenséggel.

Mint korábban már írtam, a Nyugat történetileg és demokratikus

berendezkedését tekintve is vakon és mindenekfelett intézményhívő. Nem is

50 Viszont remekel a hősmítoszok gyártásában, mint például a „Végveszélyben” címen most futó

televíziósorozat, amelyből első kézből értesülhet a laikus, micsoda intellektuális és technikai

kapacitással és sikerrel veszi fel a versenyt az elhárítás a terroristákkal. Na jó, a happy end-hez

azért mindig kell egy muszlim származású kolléga is, mert a nézőnek is meg kell valahogy

értenie, hogy vannak azért ezek között rendes emberek is. (Deja vu…)

51 Csak egy példa: sokszor felidézik Madelaine Albright külügyminiszter igenlő válaszát arra

riporteri kérdésre, megérte-e az Irak elleni embargó, amelynek következtében félmillió iraki

kisgyerek halt meg.

43. oldal

nagyon van más választása. Zavarba jön azonban akkor, ha olyasmivel

találkozik, ami nem formulázható saját paradigmája szerint. Ha az erő

pozíciójában van, rideggé, óvatossá, elutasítóvá vagy akár ellenségessé is

válhat. Ennek (nyilván számos más ezt kiváltó ok mellett) egyik jele, úgy

vélem, az az idegesség, amely a harmadik világ nukleáris programjait kíséri. A

Nyugat nem bízik ezekben az államokban, részint azért is, mert tisztában van

vele, hogy azok nem valami nagy barátai az intézményeknek. Márpedig mi más

volna a nemzetközi (fegyverzetellenőrző-, korlátozó-, leszerelési) egyezmény,

szerződés, charta, mint intézmény? A Nyugat nem szokott hozzá, hogy akaratát

nem képes a saját eszközeivel és saját logikája szerint rákényszeríteni

partnerére.

Az, hogy az al-Kaida nevéhez szinte azonnal hozzátapadt a képzet és

hozzáragadt maga a kifejezés is, hogy az „szervezet” volna, valószínűleg csak

részben fakadt abból, mert ellenségre 2001. szeptember 11-e után

halaszthatatlanul szükség volt (azokban a drámai pillanatokban azt mégsem

mondhatta az amerikai elnök, hogy valószínűleg egy megátalkodott sivatagi

milliárdos tervelte ki az egészet egyedül, esetleg néhány écceszgéberrel,

szemben állva a támadásokra felkészült amerikai hírszerzéssel, elhárítással és

hadsereggel). Könnyen lehet tehát, hogy valójában a hálózat-elmélet arra is

szolgál, hogy a Nyugat a maga számára értelmezze a történteket.

Jason Burke, a már hivatkozott újságíró könyvében hosszan elemzi, milyen

típusú, eredetű, földrajzi székhelyű, milyen ideológiával, politikai célokkal

(etc.) működő modern radikális militáns iszlám csoportok léteznek a térségben

és milyen bizonyítható vagy valószínűsíthető eszmei, esetleg szervezeti

kapcsolatok lehetségesek köztük. Általános hasonlóság, hogy valamennyi sejt a

klán mintájára működik, de kapcsolataikban legfeljebb az érdek, nem a

hierarchia játszik szerepet. Végül arra jut: legfeljebb a „hálózatok hálózatáról”

beszélhetünk, de ez nem az al-Kaida szervezete. Ilyen típusú csoportosulás

pedig sok lehet a térségben.

„Ibn Ládinnak nem áll hatalmában olyan utasításokat kiadni, amelyeket azonnal

végrehajtanak. Ő nem egy hadsereg parancsnoka. Egyáltalán: számos harcias

név ellenére, amelyet az iszlám csoportok viselnek, az a mozgalom nem

emlékeztet semmiféle hadseregre.”52

52 Burke id.mű p.35

44. oldal

Negyedszer, az elrettentés módja sem kínál kapaszkodót. A terror ugyanis nem a

fegyverekkel fenyeget: a terroristák fegyvere: a terror. Az eszközök

másodlagosak, gyakran egészen primitívek, néha pedig a legkorszerűbbek (mint

az internet). A Nyugat pedig nem ért a terrorhoz, legalábbis öndefiníciója

szerint, hiszen az a diktatúrák gumibotja. Nem is készült fel rá, hogy éppen

legérzékenyebb, legsebezhetőbb pontján éri támadás (de erről majd rövidesen).

Ötödször, a Nyugat nem ismer másféle hadsereget, mint a nemzetállamok

reguláris haderejét és a (poszt)modern demokráciák hivatásos hadseregét.

Egyáltalán nem tud mit kezdeni olyan katonákkal, akik nem félnek

hadbíróságtól, fogságtól, nem számolnak az ellenfél haderejével, nem ismernek

fegyvernemeket, nem követnek stratégiát de még taktikát sem tartanak

szükségesnek. Az öngyilkos merénylő még abban is megakadályozza a

megtámadott Nyugatot, hogy felmutassa a legyőzöttek seregét – még ha

legyőzné is, nem volna trófea.

Bár fenti következtetéseim talán bátornak tűnnek, annyi bizonyosan helytálló,

hogy a Nyugatnak nem csupán az utóbbi évek mulasztásai miatt kell átlépnie

saját árnyékát - és nem is csupán biztonságpolitikai értelemben.

Alább erről lesz szó.

45. oldal

A Híd

A személyi számítógépeken leggyakrabban használt programok egyike a

Microsoft Word – maga is egyike Amerika szimbólumainak. Az alábbi

„érdekesség” ezzel kapcsolatos. Bár kutattam, máig nem ismerem a

magyarázatot, a sors morbid tréfája-e, vagy valamiféle összeesküvést kell

mögötte látnunk (röviddel 2001. szeptember 11-e után mutatta meg egy

barátom, akinek szintén mások hívták fel a figyelmét).

1. Ha leírjuk New York város teljes nevének rövid formáját

NYC

majd a betűket kijelöljük és a Microsoft Word program eredeti betűkészletéből

a Wingdings betűtípust kiválasztjuk, a következő jelsort kapjuk:



A terrorizmus azt hozta el a Nyugat számára, amit saját kétezer éves vallása

nem: a félelmet.

Jézus szerethető, Allahot tisztelni (és félni) kell. A terrorizmus által keltett

félelem a tekintély elismertetésének eszköze.

A mag termő talajba hullt: a félelem veteményét a szorongás fogadta be. Az az

egzisztenciális szorongás, amelyik hűséges társunk már jó ideje, a modernitás

kezdete óta.

Kétezer év alatt a világ elvesztette emberléptékét: minden sokkal gyorsabb,

nagyobb, bonyolultabb, mint ahogyan az fizikai és pszichikai lehetőségeinkkel

megragadható. Miközben az ember lelki alkata, fizikai felépítése, intellektuális

tartománya mit sem változott (mi több, vélhetően sok képességünk

46. oldal

visszafejlődött), az épített, konstruált környezet, a fizikai és intellektuális

infrastruktúra túllépett rajtunk.

Az első negatív utópiák ezzel a felismeréssel egyidőben, az utóbbi száz évben

keletkeztek: bár a szüzsé sokféle, az üzenet ugyanaz. „Szóma, ha mondom, segít

a gondon”, mantrázzák a Szép Új Világ-ban, avagy: eljön az idő, amikor nem

emlékszünk majd arra, milyen volt az egzisztenciális rettegés. Ma még képesek

vagyunk felfogni, milyen volna önreflexió nélkül, totalitásban élni.

„Igen: integrálni kell a világmindenség grandiózus egyenletét. Igen: ki kell

egyenesíteni a vadság görbéjét, érintőlegesen – aszimptotikusan- egyenessé.

Mivel az Egységes Állam vonala az egyenes.”53

Kierkegaard, Zamjatyin, Boris Vien, Aldous Huxley, Sartre, Malcolm Bradbury

– sorolhatnánk. Másképp írtak, de ugyanarról. Nem is szokták őket együtt

említeni, pedig van egy közös nevezőjük: a szorongás. Talán nem is tudjuk,

miért, milyen terápiás céllal olvassuk ezeket a jó könyveket, és nem tudjuk, egy

másik kultúrában értelmezhetőek-e.

Öntudatlanok vagyunk: cselekedeteinket kívülről személve látszik csak, mi a baj

a világunkkal, a szabadság világával.

Fukuyama egy könyvében54 a globális világról a társadalomra szűkíti a fókuszt,

és azokat az immanens folyamatokat vizsgálja, amelyek az ipari társadalmakban

zajlottak le. Véleménye szerint a hagyományos nyugati társadalmi struktúrák

szétbomlásához számos ok együttese vezetett: a többi közt a nők megváltozott

társadalmi szerepe, a bűnözés és a bűnözés elleni eredménytelen közdelem, a

demográfiai változások a közösségek szétesését, a lakópark-társadalom

létrejöttét, vagyis egy új, hamis biztonságtudat kialakulását eredményezték.

„Azok az elkerített, szigorúan őrzött lakónegyedek, amelyek gomba módra

szaporodtak az elővárosokban a hetvenes-nyolcvanas években, sokak szerint

ennek az új, bizalmatlan, atomizált és elszigetelődött Amerikának – a

„magányos bowlingozók Amerikájának „ – eleve szimbólumai. Így igaz. Jane

Jacobs zsúfolt városi utcái és az amerikai kisvárosok nyitott tornácai helyett a

mai elkerített „lakóparkok” lakói este, munka után, amikor hazaérnek,

53 Jevgenyij Zamjatyin: Mi p.6.

54 Francis Fukuyama: A Nagy Szétbomlás

47. oldal

áthaladnak egy biztonsági ellenőrző ponton, aztán a kocsijukból egyenesen

besétálnak a tévé előtti kanapéhoz és még a közvetlen szomszédaikat sem kell

feltétlenül ismerniük.55

Nem megyek talán nagyon messzire következtetéseimben, ha a fentieket

szintetizálva azt állítom, a huszadik század párhuzamos társadalom- és

politikatörténete főképp arra szolgál bizonyítékokkal: mennyire nincs

korrelációban a tényleges (objektív vagy katonai) biztonsági helyzet és az

egyéni, személyes (szubjektív) biztonságérzet. Noha a nemzetközi rendszer

utóbb meglepően hatékonynak bizonyult válaszokat tudott adni egy nagyon is

létező, konkrét, de kiszámíthatatlan és bonyolult helyzetre, fenyegetésre, jól

használta és alakította az intézményrendszert, mégis, a társadalmak mindebből

főleg a fenyegetettséget érzékelték. A probléma nagysága túlnőtt az emberi

befogadóképesség határain, ezért egyre mélyebbre süllyedtek a szorongásban.

Nagyon is érthető, hogy a regionális konfliktusok (mivel azok „six-pack Joe-

t”56kevésbé érintették személyesen, vagyis kevesebb közvetlen fenyegetettséget

jelentettek) csekélyebb mértékben telepedtek rá a nyugatiak kedélyére.57

A dolgozat elején tett állításomat tehát –összegzésképpen – így ismételném

meg, két pontban.

Kétségtelen, hogy az „iszlám terrorizmus” felületessége miatt kissé félrevezető

fogalom, de annyi bizonyos: az iszlám, mint a világ szemléletének módja, mint

vallás és életvezetési modell, lelki-és és tudatállapot, közösségszervező erő

valóban kitüntetetten alkalmas arra, hogy ezen vallás követőit terrorista akciók

elkövetésére fellelkesítsék.

Az is világos, hogy a Nyugat által iszlám terrorizmusnak tekintett jelenség nem

létezne, ha a terroristák támadása nem a nyugati ember legérzékenyebb

55 Id. mű: p. 176

56 Így nevezi Christopher Lasch a viszonylag kevéssé kifinomult amerikai átlagembert „Az

önimádat társadalma” című könyvében (utalva a 6-os csomagban árusított sörre, amelyek az esti

televíziózás obligát kelléke).

57 Biztosan kimutatható összefüggés a kilencvenes évek fogyasztási láza és a hidegháború

fenyegetése utáni általános felszabadultság között. Nyilvánvaló ugyan, hogy a fegyverkezési

verseny utáni állami konjunktúra részint magyarázattal szolgál a felfokozott keresletre – de én

azt gyanítom, a fogyasztói társadalom örömünnepe minden bonyolultsága ellenére egyszerűen

tetten érhető a kasszapultnál is.

48. oldal

pontjának, egzisztenciális szorongásának közepébe találna bele. Ez a szorongás

pedig nem új keletű, és mint ilyen, független a terrorizmustól. A terrorizmus

legfeljebb annyiban játszik szerepet, hogy nevesíthetővé teszi, tehát félelemmé

változtatja ezt a szorongást.

Nem tudjuk még, lesz-e hozadéka ennek a mostani szörnyű ébredésnek. Nem

tudjuk, megértett-e valamit a Nyugat magáról az utóbbi években. Az bizonyos,

hogy legjobb elméi kétségbeesetten, sután és talán kicsit otrombácska módon,

de valószínűleg jó szándéktól vezetve próbálkoztak azzal, hogy magyarázatot

adjanak a világ változásaira, megértsék végre azt a másik civilizációt, amelyhez

percről percre közelebb visz a távolságok eltűnése a Föld kerületén. Lehet, az

iszlám világ kortárs szellemi mesterei szerint nem jutottak ezzel többre, mint az

első keresztes lovagok, akik Mohamedről is csak annyit tartottak fontosnak

megjegyezni, hogy bizonyosan több feleség jutott neki, amint nekik,

következésképp a Próféta nyilvánvalóan mondén alak lehetett. Mint ahogyan az

is lehet, hogy túl sokáig voltunk elnézőek magunkkal és valódi bajainkkal

szemben, ideje van tehát a szigornak, félre kell tenni a sértődést.

„A Kelet a múltban és a jelenben is kultúrák és népek egész sorának adott és ad

otthont, amelyek mindennapjainak, történetének, szokásainak, nyers valósága

összehasonlíthatatlanul többet nyom a latban, mint bármi, amit róluk Nyugaton

el lehet mondani.”58

Ha jól értem, Said azt javasolja nekünk, hogy okoskodás helyett üljünk le

csendben, mondjuk a kairuani mecset falánál, vagy egy anatóliai kis falu

teázójában, esetleg a marakeshi Jema el Fna nyüzsgésének közepén, vagy itt, a

közeli Mostarban az arab önkéntesek által újjáépített dzsámiban – és figyeljünk.

Hiszen, „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” 59

Talán ez lehet az egyik dolog, amiben a két civilizáció nagy szellemei

egyetértenek.

58 Edward W.Said: Orientalizmus p.16

59 Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés

49. oldal

Felhasznált irodalom

Karen Armstrong: Mohamed. Európa Kiadó, Bp.1998.

Jason Burke: al-Kaida. HVG Könyvek, 2004

Claude Cahen: Az iszlám a kezdetektől az oszmán birodalom létrejöttéig.

Gondolat, 1989.

David B. Edwards: Before Taliban. University of California Press 2002,

Berkeley, Los Angeles, London

Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen. A Cinóberösvény könyvei, Bp.1997.

(ford. Szongott Rudolf)

Julius Evola: Pogány imperializmus. Nemzetek Európája Kiadó, 2003.

(ford:Turóczy Ferdinánd)

Francis Fukuyama: A Nagy Szétbomlás. Európa, Bp. 2000

Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása.

Európa 2001

Kierkegaard: Félelem és reszketés. Európa, 1986.

Korán. Helikon, 1987 (Fordította: Simon Róbert)

Kovács Zsuzsa- Németi Tamás (szerk): Szeptember 11. Balassi Kiadó, Bp 2002

Bernard Lewis: Az iszlám válsága. Európa, 2004

Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA-SZÁMALK,

Sopron, 1988.

Magyar Lettre Internationale 1998/28 sz.

Rostoványi Zsolt: Mit kell tudni az iszlámról? Kossuth Kiadó 1983

Rostoványi Zsolt: Az iszlám a 21.század küszöbén. Aula, 1998.

Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a Nyugat. Corvina, 2004

Edward W.Said: Orientalizmus. Európa, 2000

Anthony Shadid: Legacy of the Prophet. Westview Press, 2002, USA, Colorado

Tálas Péter (szerk.): Válaszok a terrorizmusra SVKH-CHARTAPRESS

Bp.2002.

Dag Tessore: A háború misztikája. Akadémiai Kiadó, 2004

Paul L. Williams: Al Queda. Pearson Education Company, 2002,USA

Jevgenyij Zamjatyin: Mi (Ford. Földeák István) Európa Kiadó, 1990.

50. oldal

Veszélyes világ- Heller Ágnes a terror infantilizmusáról (Interjú, 168 óra, 2004.

október 7.)

A félelem hídja

Abstract

Recommended publications

A SZOVJETUNIÓ MEGSZŰNT, AZ ELLENSÉGKÉP MEGMARADT

Politikai etika Hannah Arendt filozófiájában

A felsőoktatás harmadik missziója

Gazdaságtámogató az oktatási reform?