ThesisPDF Available

MIHALIK JUDIT: A KÁDÁR-KORSZAK HÍRADÓJÁNAK TÖRTÉNETE 1970-1989

Authors:

Abstract

A kutatás, amelynek eredményeképp ez a munka megszületett, több, mint két évtizede zajlott, egy diplomamunka keretében. Bár azóta a kéziratot egyéni kérésre többször rendelkezésére bocsátottam, a széles szakmai nyilvánosság számára eddig nem volt hozzáférhető. Tárgyilagos igényű történeti rekonstrukciós kísérlet lévén, semmit sem vesztett érvényességéből, és az utóbbi évek médiapiaci fejleményei tükrében nagyon is indokoltnak tűnik közzététele. Értékét talán csak növeli, hogy sajnos időközben több, forrásomként idézett személyes közlő-köztük a főszerkesztő Matúz Józsefné-elhunyt. A kutatás során azt a kort vizsgáltam, amelynek terjedelmesebb időszakát a "kádári puha diktatúra időszaka"-ként szokás nevezni, utolsó éveit pedig az "átmenet társadalma"-ként emlegetik. A Híradó ekkor a hatalom fizetett dalnoka, de mégis: a kor tükre. Ha az nem is tudható meg belőle teljes hitelességgel, mi történt akkor a világban, tanulságokkal mégis szolgálhat az utókor számára arról, milyennek is szeretett volna látszani az a világ. A korszakot, amelyet bemutatok, azért emeltem ki a televíziózás 42 éves történetéből, mert bár híradó már a Televízió kezdeteitől létezett, csak 1970-ben jelent meg a képernyőn az a hírműsor, amely formájában és tartalmában is inkább hasonlított a mai értelemben vett híradóra, mint mozgóképes elődjére, a Filmhíradóra. A stúdióban bemondók, belpolitikai és külpolitikai műsorvezetők ismertették a híreket, átkötőszövegeket mondtak az anyagok előtt. Meghonosodott a kommentár műfaja, a sporthírek és az időjárásjelentés elkülönült a hírblokktól. A következő másfél évtizedben kisebb változtatásokkal ezt a műsort láthatta a néző a képernyőn. 1986 a fordulat éve: új vezetés került a műsor élére, gyökeres szemléleti és formai változások következtek. Eltűntek a kommentátorok, a stúdióban egyetlen műsorvezető nézett a kamerába, aki meghívott vendéggel alkalmanként élő interjút is készített. Mindaz, ami 1990 januárja után történt a Híradó életében, nem tárgya ennek az írásnak. A rendszerváltás utáni híradózás értékelése ugyanis megítélésem szerint nem választható el a politikai és társadalmi változások részletes elemzésétől. Ezért fejeződik be a korszak feldolgozása 1989 végén.
MIHALIK'JUDIT:'
A' KÁDÁR-KORSZAK' HÍRADÓJÁNAK'
TÖRTÉNETE''
1970-1989'
A kutatás, amelynek eredményeképp ez a munka megszületett, több, mint két évtizede zajlott,
egy diplomamunka keretében. Bár azóta a kéziratot egyéni kérésre többször rendelkezésére
bocsátottam, a széles szakmai nyilvánosság számára eddig nem volt hozzáférhető.
Tárgyilagos igényű történeti rekonstrukciós kísérlet lévén, semmit sem vesztett
érvényességéből, és az utóbbi évek médiapiaci fejleményei tükrében nagyon is indokoltnak
tűnik közzététele. Értékét talán csak növeli, hogy sajnos időközben több, forrásomként idézett
személyes közlő köztük a főszerkesztő Matúz Józsefnéelhunyt.
A'TÉMA- ,'ÉS'IDŐTERMINUS-VÁLASZTÁS'ÉS'A'KUTATÁSI'MÓDSZER'
A kutatás során azt a kort vizsgáltam, amelynek terjedelmesebb időszakát a „kádári puha
diktatúra időszaka”-nt szokás nevezni, utolsó éveit pedig az „átmenet társadalma”-ként
emlegetik. A Híradó ekkor a hatalom fizetett dalnoka, de mégis: a kor tükre. Ha az nem is
tudható meg belőle teljes hitelességgel, mi történt akkor a világban, tanulságokkal mégis
szolgálhat az utókor számára arról, milyennek is szeretett volna látszani az a világ.
A korszakot, amelyet bemutatok, azért emeltem ki a televíziózás 42 éves történetéből, mert
bár híradó r a Televízió kezdeteitől létezett, csak 1970-ben jelent meg a képernyőn az a
hírműsor, amely formájában és tartalmában is inkább hasonlított a mai értelemben vett
híradóra, mint mozgóképes elődjére, a Filmhíradóra. A stúdióban bemondók, belpolitikai és
külpolitikai műsorvezetők ismertették a híreket, átkötőszövegeket mondtak az anyagok előtt.
Meghonosodott a kommentár műfaja, a sporthírek és az időjárásjelentés elkülönült a
hírblokktól. A következő másfél évtizedben kisebb változtatásokkal ezt a műsort thatta a
néző a képernyőn. 1986 a fordulat éve: új vezetés került a műsor élére, gyökeres szemléleti és
formai változások következtek. Eltűntek a kommentátorok, a stúdióban egyetlen műsorvezető
nézett a kamerába, aki meghívott vendéggel alkalmanként élő interjút is készített.
Mindaz, ami 1990 januárja után történt a Híraéletében, nem tárgya ennek az írásnak. A
rendszerváltás utáni híradózás értékelése ugyanis megítélésem szerint nem választható el a
politikai és társadalmi változások részletes elemzésétől. Ezért fejeződik be a korszak
feldolgozása 1989 végén.
'
A munka során négy forrásból merítettem: a Híradóval közvetlenül vagy közvetetten
foglalkozó korabeli szakirodalmon kívül értékes segítséget kaptam a műsor egykori és
jelenlegi munkatársaitól. Az interjúk készítése közben megkerestem azokat a személyeket is,
akik a Híradó életét nem belülről és nem közvetlenül, hanem a hatalom nézőpontjából
ismerhették. (Elsősorban a Tájékoztatási Hivatal vezetői, az MSZMP KB Agitációs és
Propaganda Osztályának egykori munkatársai.) Sajnos közülük, az akkor még élők közül
senki sem akart beszélni erről a korszakról. A megszólalók egy része viszont „off the record”
válaszolt kérdéseimre, ezért véleményüket is így építettem be.
A legértékesebb, primer forrás természetesen maga a Híradó - pontosabban mindaz, ami az
archívumban fellelhető volt. A munkát nehezítette, hogy a vizsgált időszakból a híradó-
tudósítások egy része csak képben maradt fenn, a szövegek a kutatás idején mikrofilmen
voltak olvashatóak, néhol igen rossz minőségben. A teljes adások archiválása csak 1986-ban
kezdődött, de a VHS kazetták egy része később elveszett. Ezért a stúdióképpel, az
adásrendezés kérdéseivel foglalkozni (például: kamerahasználat, vágások, műsorvezetői
attitűd, etc.) nem láttam értelmét.
A terjedelmes anyagot természetesen nem tekinthettem át teljes egészében. Ezért a részletes
elemzések tárgyául az 1970 és 1989 közötti időszakban minden évben szeptember első hetét
választottam. A döntés mellett szólt, hogy e napokban általában már a nyári szünet után
eseménydús a közélet, nincsenek azonban nagy állami és családi ünnepek.
Munkamódszerem a következő volt: az adásnapok mikrofilmen tárolt dokumentációi
(adástükrök, riporteri és műsorvezetői szövegek) tanulmányozása után megnéztem a meglévő
teljes heti kép és hanganyagot. Az elemzéshez felhasználtam olyan elsődleges és utánközölt
forrásokat is, amelyek a vizsgált témákat érintik (pl. párthatározatok, állásfoglalások, egyéb
dokumentumok.) Egyes kérdésekben (bányászat, oktatás) pedig a korszakot ismerő szakértők
véleményét kértem.
A'HÍRADÓ'KEZDETEI'-'TÖRTÉNETI'ELŐZMÉNYEK'1970-IG'
Matúz Józsefné 1957 májusában kapott megbízást, hogy az Magyar Rádióhoz tartozó
Televízióban híradóműsort készítsen. Ekkor ötezer televíziókészülék volt az országban, az
épp elkezdett mozgóképes kísérleti adásokhoz közvetítőkocsit használtak. A műsorban
bemutatták a mozikban vetített Magyar Híradó egyes számait is. Alig egy hónap múlva
megjelent a képernyőn a saját gyártású hírműsor, a Képes Újság. Első, tízperces kiadása két
hétig készült. Kölcsön felvevő- és vetítőgéppel dolgoztak, a tekercseket a Filmgyárban
laborálták, nem volt még stábautó és saját külföldi híranyaguk sem. A Képes Újság, amely a
következő évben már a Televízió Híradója nevet viselte, kezdetben hetente egyszer, majd
háromszor jelentkezett. Frissességére jellemző, hogy az adás előtt egy nappal történt hazai
események már nem kerülhettek be a kiadásba.
1960-ban már minden hétköznap este fél nyolckor jelentkezett a Híradó. A technológia a
Filmhíradóhoz képest azért vált gyorsabbá, mert a hang-és képszalag külön készült és azokat
adás közben állították szinkronba. A munkafolyamatot tovább gyorsította és az előállítást
olcsóbbá tette a keskenyfilm bevezetése. Ennek ellenére a látvány inkább még a mozihíradóra
emlékeztetett: a narrációval készült mozgóképes anyagok között nem volt átkötés, a filmeket
főcímek illetve wish-ek választották el.
1961 tavaszán egy miskolci amatőrfilmes jelentkezett a szerkesztőségben saját felvételével,
amelyen a kiöntött Szinva patak áradása látható. Ő lett az első vidéki tudósító. A következő
években kiépült az ekkor még csak operatőrökből álló állandó vidéki tudósítói hálózat. A
'
helyben forgatott master anyagokat azonban még évtizedekig busszal vagy vonattal juttatták
el Budapestre, ahol a laborálás és a vágott változat készült.
Ugyanebben az időszakban egyre több külföldi anyagot is használt a Híradó. A hatvanas
években túlsúlyban voltak az Intervíziós filmek, ezek voltak egyben a legfrissebbek , mert
elektronikus úton kapták, bár film formában vágták a képsorokat. Ezen kívül a Híradó már
ekkor vásárolt anyagokat a UPI amerikai és a Visnews angol hírügynökségtől is - e
tudósítások kisebb késéssel, repülővel érkeznek. 1965-től az Intervízió rendszeresen cserélt
anyagokat az Eurovízióval, így a Híradó az európai ügynökség anyagaihoz is hozzájutott.
1964-ben az esti főkiadás mellett késő esti híradót is sugároztak. A híreket bemondó olvasta
fel, gyakran állóképpel, fotóval illusztrálva. Egy rövid időre a kezdés időpontja fél nyolcról
nyolcra módosult, de a közönség tiltakozása és egy párthatározat miatt hamarosan visszaállt
az eredeti állapot. 1968-ban bevezették a hatodik adásnapot, egy évvel később megkezdődtek
a kísérleti színes adások. Az évtized végére több mint másfélmillió televízió előfizető volt az
országban, de a Híradó nézőinek száma meghaladta a hárommilliót.
A'KOR'NYILVÁNOSSÁGA,'TÁJÉKOZTATÁSPOLITIKA'ÉS'“SZÓLÁSSZABADSÁG”'
A hetvenes évek elejére a politikai konszolidálódással együtt a tájékoztatáspolitika
diktatórikus merevsége is változott. A folyamat megértéséhez vissza kell tekintenünk 1956-ig.
A forradalom után szervezeti, módszerbeli és szemléletbeli fordulat következett be. Az új
pártvezetés a sajtó irányításában felhagyott a korábbi erőfitogtató hatalmi politikával.
„A pártvezetés ugyanis tisztában volt azzal, hogy a magyar tömegkommunikációnak a hazai
közönség megnyeréséért meg kell küzdenie a nyugati riválisokkal, mindenekelőtt a Szabad
Európa rádió versenyével, hiszen a hallgatók (olvasók) elvonása csak rendészeti eszközökkel
(rádióadások zavarása, külföldi sajtótermékek elkobzása stb.) mint ezt a közelmúlt
tapasztalatai mutatták nem járt sikerrel.” (1)
Az újságírókat megpróbálták együttműködésre bírni, ami hatásosabbnak bizonyult, mint az
engedelmesség kikényszerítése. A korábbi hierarchia helyén „bizalmi körök” épültek ki a
nyilvánosságban és a sajtóban, az operatív irányítás helyett a rendszerben működtek olyan
fékek és automatizmusok, amelyek a hatalom céljait szolgálták. A szisztéma tehát rendkívül
komplikált volt, de hatékony.
„A pártirányítást a gyakorlatban nem, de az ideológia / imázs szintjén államizálta, majd a
személyi felelősség elvének messzemenő kiszélesítésével, később a bizalmas tájékoztatóknak
az egyre szélesebb körre kiterjedő, beavató gesztusával a végsőkig személyessé tette. Ezzel a
társadalom egy jelentős részét megdöbbentő gyorsasággal vonta be a középszintű
hatalomgyakorlás elfogadó / lojális rendjébe.” (2)
A szervezeti keretek a forradalom után ugyancsak átalakultak. Újjászervezték a korábban
megszüntetett Tájékoztatási Hivatalt, ily módon legalábbis látszólag a kormány hatáskörébe
utalva a sajtóirányítást. Az eközben folyamatosan működő Agitációs és Propaganda Osztály
(a továbbiakban: APO) mindig is ellenőrizte a Hivatalt, és a hatvanas évek elejétől már vissza
is szerzett minden komoly funkciót. A Hivatal egészen a rendszerváltásig fennmaradt, de csak
végrehajtó szervként, a komoly döntéseket az APO és az Agitációs és Propaganda Bizottság
hozta.
A hetvenes évekre tehát a rendszer ráébredt: hogy a sajtó nagyobb hasznot hajt számára, ha
engedi dolgozni. Egy akkori felelős intézményvezető szerint: „Az abszolút hamisítástól
eljutottunk egyfajta realitásig”. (3))
'
A sajtó pártirányításának első számú eszköze a Magyar Távirati Iroda volt. Ez volt az
egyetlen intézmény, ahol előzetes cenzúra működött (4), és ez volt az az intézmény, amely
minden más sajtótermék számára mértékadóul szolgált. Jóllehet, az MTI mindig is számos
hírforrásból dolgozott, a hatvanas évek végéig csak a központi irányítás, illetve a TASZSZ
által is megerősített közlemények kerülhettek a nyilvánosság elé. Egy találó jellemzés szerint
az MTI ekkoriban olyan volt, mint egy tölcsér: bármi is áramlott be felül, alul csak egy szűk
keresztmetszeten szivároghatott ki valamicske. A hírszerkesztők több mint 400 külföldi
napilapot és folyóiratot olvastak (5), néztek és hallgattak egyes nyugati tévé- és
rádiócsatornákat, de a beérkező információkat 1989-ig a cenzorcsoport szelektálta. A nemzeti
hírügynökségek jelentéseit szintén megkapták, de csak a nyolcvanas évek közepétől kezdve
kezelték mértékadó forrásként egy-egy hír kapcsán.
A belpolitikai eseményekről csak a hetvenes évek derekától tudósíthatott a távirati
iroda: addig az volt a gyakorlat, hogy az APO maga készítette el a kommünikét, amelyet
kötelező közlésre az MTI-n keresztül juttattak el a pártlapokhoz, a rádióhoz és a televízióhoz.
A késő kádárizmus időszakában a „források bizonyos értelemben felszabadultak”(6): a
hírszolgálat maga küldhetett gyorsírókat egy-egy politikai eseményre, ahol többnyire
pártvezetők tartottak beszédet. Az így elkészült írásokat a politikus saját cenzora hagyta jóvá.
A nyolcvanas évek közepétől a tudósítók jelen lehettek a Központi Bizottság ülésein is
végterméket még ekkor is cenzúrázták. A korszak elején még mindig általános, hogy
tisztviselők, minisztériumi vezetők csak az APO engedélyével nyilatkozhattak. Ha a riporter
egyáltalán lehetőséget kapott saját kérdésekre is, ezeket előre, írásban kellett eljuttatni a
hivatalhoz - mi több, általában maga a riportalany is előre megírt válaszokat olvasott fel.
A „kettős hírszolgálat” rendszere egészen a rendszerváltásig fennmaradt. Közismert,
hogy az MTI sajtó számára készült kiadványai mellett összeállítottak úgynevezett „bizalmas”
(„C-jelűvagy „piros csíkos”) heti periodikákat is. Ezekben azokat a híreket foglalták össze,
amelyeket nem a nyilvánosságnak szántak, de az újságírók számára fontos információkat
tartalmaztak. Elvileg semmi sem tiltotta ezek publikálását, a gyakorlatban azonban az
öncenzúra jól működött senkinek sem jutott eszébe, hogy karrierjét kockára tegye egy ilyen
hír közlésével. A nyolcvanas évektől ezen kívül a „Szerkesztőségek tájékoztatására” címmel
is készültek összeállítások, amelyek jórészt a nemzetközi sajtóból vett szemelvényeket,
háttéranyagokat tartalmaztak, szintén nem publikus céllal.
A párt sajtópolitikai irányelveit kétféle módon tette közzé: részben a sajtóról szóló
határozatokban, részben az egyes politikai kérdésekről kiadott állásfoglalásokhoz kapcsolt
megjegyzésekben. E záradékok a Híradó akkori felelős szerkesztőinek elmondása szerint
gyakran tartalmazzák e kitételt: a Híradó készítsen beszámolót az eseményről-témáról,
megszabott terjedelemben.
„Az elnökök, a főszerkesztők pártmunkások, a párt bizalmából töltik be megbízatásukat, így
nyilvánvaló, hogy a lapszerkesztésben, a műsorkészítésben, a hírügynökségi munkában a párt
politikáját kell érvényre juttatniuk. A főszerkesztők a politikai követelmények érvényesítéséért,
a lap politikai irányvonaláért, a televízióban megjelenő műsorokért egy személyben
felelősek.”(7))
A Központi Bizottság 1973 november 28-án kelt határozatában tételesen definiálta a politikai
alkalmasság kritériumait. A média felsővezetői kasztja olyan pártmunkásokból állt, akik
maguk is pártvezetők (PB és VB tagok) voltak. Közvetlen beavatkozással a párt hivatalosan
csak a pártlapok főszerkesztőit utasíthatta.
A Tájékoztatási Hivatalban kéthetente, később havonta tartották azokat a főszerkesztői
értekezleteket, amelyen a párt központi lapja és a távirati iroda vezetői mellett ott volt a
Magyar Rádió televízióért felelős elnökhelyettese (később a Televízió elnöke). Forrásaim
'
szerint a Híradó főszerkesztője személyesen szinte soha nem vett részt ezeken a
megbeszéléseken. Később a belpolitikai és külpolitikai vezető szerkesztők számára külön
tartottak eligazításokat. A találkozók részét képezték a kádári sajtópolitika körkörös
stratégiájának: bizalmas információkhoz juthattak, ezáltal úgy érezhették, a beavatottak közé
kerültek. Valójában pedig a hatalom cinkosaivá váltak a nyilvánosság korlátozásában. Az
eligazítások alkalmat adtak az „utólagos cenzúra” gyakorlására is; általában itt tették szóvá a
pártvezetés kifogásait az egyes sajtótermékekkel kapcsolatban. Az értekezleteken
elhangzottakat sehol sem lehetett közölni, a kiadható információkról viszont a Hivatal maga
készített összeállítást, amelyeket később eljuttattak a szerkesztőségekbe.
Az újságírók kiszolgáltatott helyzetükből (a körülményekből) következő sajátos szellemi és
erkölcsi skizofrénia állapotában gyakorolták hivatásukat. Ma is elismerik: aki a pályán,
pontosabban a hivatalos sajtóban dolgozott, annak folyamatos, tudatos és reflex-szerű
öncenzúrát kellett gyakorolnia.
„Az öncenzor ugyanis- az író ikertestvére, az a bizonyos hasonmás, aki áthajol a feje fölött,
beleolvas a szövegébe in statu nascendi, s figyelmezteti, nehogy eltévelyedjen eszmeileg. És
ezt a hasonmás cenzort nem lehet átejteni, olyan, mint a Isten, mindent lát és mindent tud,
mert ott sarjadt, ott csírázott ki a saját agytekervényeinkben és fantazmagóriáinkban.”(8)
Akik magukon tapasztalták, milyen alattomosan működik az öncenzúra, általában így
fogalmaznak: „szándékosan nem hazudtunk, de tendenciózusan elhallgattunk dolgokat.” A
tilalomfák a lt tabui (1956 értékelése, ezen belül Kádár János szerepe) és a jelen
viszonyokra érvényes konszenzusok (például: a szocialista országokról csak az közölhető,
amit azok magukról is állítanak; a Szovjetunió hegemóniája és a szovjet csapatok
magyarországi állomásoztatása nem kérdőjelezhető meg) között viszonylag széles mezsgyét
jelöltek ki, amelyen az igazán jó szakemberek kiválóan egyensúlyoztak. A párt a nyolcvanas
évek második felében egy akkori vezető híradós szerkesztő szerint „kritikusan lojális”
magatartást várt el a televíziósoktól, és a félhivatalos indoklás szerinte valahogy így hangzott:
„minél kevesebb indokot adni Moszkvának arra, hogy a magyar ügyekbe, az
államszocializmus lebontásának folyamatába beleavatkozzon.”
A'HÍRADÓ'SAJÁTOS'HELYZETE'A'KORABELI'SAJTÓBAN'ÉS'A'TELEVÍZIÓBAN'
„A rádió és a televízió a közéleti tevékenység egyik terrénuma, a szocialista demokrácia
érvényesülésének egyik lehetősége, a vezetők és a dolgozók közötti párbeszéd egyik
csatornája.”(9)
A hatvanas évek végén a pártvezetés figyelme feltűnően a Televízió felé fordult. Állítólag
Kádár János soha nem ismerte fel a televízióban rejlő propagandalehetőségeket, és a
tömegmédiumot állítólag Aczél György és a köre sem tartotta sokra. (Egy kétes eredetű
anekdota szerint ennek köszönhető, hogy egészen 1974ig fennmaradt a hétfői adásszünet-
abban a reményben, hogy ha nincs műsor, ezen az estén az emberek majd színházba mennek.
Más források szerint, mivel a hétfő hagyományosan a párttaggyűlések napja volt, a mozgalmi
élet elsorvadásától tartott a pártvezetés.)
1966 májusában a Politikai Bizottság részletesen foglalkozott a televízió munkájával. Egy
három évvel később keltezett dokumentum megállapítja: az azóta eltelt időben a politikai
adások színvonala javult, nézettségük emelkedett, többet szerepelnek a képernyőn a párt- és
állami vezetők. A PB a hetvenes évek elején több állásfoglalásban sürgette az „ideológiailag
és politikailag következetesebb szerkesztői munkát”, amely „sokoldalúbban és széleskörűbben
mutassa be a munkásosztály vezető szerepét” (10).
'
Ugyanott:„Célunk az, hogy az átfogó, hiteles és gyors, pártos tájékoztatás jobb
megvalósításával a tévé lehetőségeit jobban kiaknázzuk.”
Látható, hogy a „pártos tájékoztatás”-t éppen olyan komolyan gondolták, mint ma a pártatlan
tájékoztatás követelményét. A pártosság tehát itt nem pusztán a világnézeti hovatartozás,
hanem, ami ebből következik: az elvárt és követendő szemlélet, látásmód. Azt a követelményt
állítja a kommunikátor elé, hogy ne magukat a tényeket, hanem eleve csak a tények egyfajta
szelekcióját tekintse kiadható információnak. A dokumentumokból az is kitetszik: a
műsorokat egyfajta olyan közegnek is tekintik, amelynek közvetítenie kell a párt és a nép
között vagyis „tükrözniük kell, hogy a politikai vezetés odafigyel a munkások és parasztok
egészséges közszellemet tükröző megjegyzéseire”. (11) (Gyanítom, hogy az előbbi
„egészséges közszellem” kifejezés - sok más hasonló között - olyan lehetett, mint a mesebeli
király új ruhája: senki sem tudta volna megmondani, valójában mit is tesz, de mindenki úgy
tett, mintha jelentése nyilvánvaló volna. )
Az új elvárások nyomán született meg 1968-ban a „Fórum” című műsor is, amelyben párt-és
kormányvezetők, neves publicisták válaszoltak a nézők előzetesen telefonon feltett (és
természetesen gondosan kigyomlált”) kérdéseire. Rétegműsorok indultak, amelyek
társadalmi és korosztályi csoportokat, a fiatalokat, a nőket, a falun élő parasztságot és a városi
munkásokat próbálták megszólítani. A politikai műsorok ekkor az adásidő egynegyedét
töltötték ki. A Híradó egy párthatározat nyomán már az este hat órai adáskezdéskor is
jelentkezett hírekkel, viszont megszűnt a vasárnapi kiadás - hírek hiányában.
Egy ekkoriban készült felmérés szerint (12) az esti hírműsor nézettsége 1972-ben általában
40-50% között mozgott, gyakran megelőzve ezzel a főműsoridős filmet, különösen a hét
középső napjain. (Igaz, a kutatók szerint a politikai műsorok csak a szellemi
foglalkozásúaknál álltak első helyen, a szakmunkások és nyugdíjasok körében „A négy
páncélos és a kutya” című sorozat vezette a nézettségi listát.) Négy évvel később az első
kiadás nézettsége már több, mint húsz százalékos szórást mutat, de még mindig eléri akár a
60%-ot is. (13) Többségükben férfiak és a 30-49 éves korosztály nézte ekkoriban a Híradót.
A Híradó sajtón belül elfoglalt helyét meglehetősen sok ellentmondás jellemezte.
Egyfelől kivételezett helyzetet élvezett (kamerája sok olyan helyre is bejutott, ahová más
tudósítókat nem engedtek be), másfelől mivel esténként több, mint hárommillióan látták az
adást, a pártvezetés tartott attól, hogy hatása felett elveszítik a kontrollt. Emiatt nagy
óvatossággal bántak vele. Az ellenőrzés első számú biztosítéka maga a főszerkesztő volt.
Matúz Józsefné egyszemélyben garantálta az átfogó, pártos tájékoztatást, lévén, minden
forgatás engedélyezése az ő kezén ment át. A felelős szerkesztőknek tartaniuk kellett magukat
a kőbe vésett alapszabályhoz: hír az, amit az MTI kiad. Saját információkat szerezni tehát
hiábavaló fáradozás lett volna, a távirati irodát nem lehetett megelőzni, hírversenyről szó sem
volt.. Ráadásul - az érintettek bizalmas közlése szerint - esetenként még az is előfordult, hogy
a teljes körben publikusként kiadott hírügynökségi jelentés megjelenésekor az agit-prop
osztály telefonon figyelmeztette a montázsszerkesztőt: a műsorban nem szerepelhet a hír.
A Híradó kivételezett helyzetét megvilágítja az a kutatás is (14), amely a
hírfogyasztás összetételét társadalmi csoportok és iskolai végzettség szerint elemezte a
hetvenes évek derekán. A tanulmányból kiderül: míg a munkások majdnem fele szinte
semmilyen hírforrással nem került kapcsolatba, egyharmaduk rendszeresen nézett televíziót.
Meglepő módon az értelmiség és a vezető beosztásúak körében még ennél is magasabb volt a
tévénézők aránya, de hasonló mértékben többen voltak köztük újságolvasók is. A Híradó
befogadó közegének szélesebb körű nyilvánossága tehát szükségképpen együtt járt az
információk nyilvánosságának korlátozásával. A korabeli forrásokból kitetszik: a hetvenes
években a hatalom már számolt a műholdas műsorszórás feltartóztathatatlan terjedésével és
'
tisztában volt a várható következményekkel. Ezért is szorgalmazta a hazai műsorválaszték
szélesítését, a kettes csatorna és a színes adások technikai fejlesztését. Azt remélték, ha az
ellenőrizhetetlen szatellitadók helyett a mikrolánc és a kábelhálózatok kiépítését támogatják,
még ideig-óráig fenntartható a kontroll.
A' HÍREKEN' TÚL,' HÍREK'HELYETT' ' A' HÍRADÓ' EGYÉB' FUNKCIÓI'
KOMMUNIKÁTOROK'ÉS'RIPORTALANYOK'
„A szocialista időszakban a megváltás részeként a média tele volt a gazdasági
növekedésről, a büszkeség és erény felmutatásához szükséges eredményekről szóló
tudósításokkal: ötéves tervekkel, hatalmas vízi erőművekkel és boldog téeszekkel.”(15)
A Híradó a hetvenes-nyolcvanas években mivel a rendszer ideológiájának reprezentánsa
volt-, legitimációs funkciója és a sajátos történelmi peremfeltételek együttes eredőjeként
számos olyan sajátosságot hordozott magán, amelyek miatt a híradó klasszikus funkciói
úgyszólván számonkérhetetlenek. A hatalom a létező világ eseményeinek bemutatása helyett
ugyanis egy idealizált, fiktív világ kreálását szánta küldetéséül. Idealizált normarendszerrel,
idealizált szellemi kultúrával, idealizált egzisztenciális feltételekkel, egy idealizált jövőkép
tükrében tételezett idealizált jelent kellett felmutatnia. Ez a világ hamarosan „életre kelt”:
saját törvényei lettek, önmozgóvá vált, mint egy túl jól sikerült gép: a szimulált valóságban
éppen úgy „történtek” a dolgok, mint az életben, csak éppen ez egy párhuzamos, virtuális
létezés volt. A mozgókép segített re-konstruálni a Patyomkin-falut, amelyben békében és
jólétben él a közösség, a nép, amelynek vezetői időről időre maguk is megjelentek a
képernyőn, amely legitimálta hatalmukat. E repetitív aktus hatalom birtokosainak fizikai
értelemben vett létezését, tevékenységét minden addiginál kézzelfoghatóbbá és egyszersmind
minden addiginál elérhetetlenebbé tette. A hétköznapi ember számára a Híradóban megjelenni
a kiválasztottságot jelentette. A Híradót a nézők nem mint hírek egymásutánját, mint napról
napra esetlegesen kialakuló produktumot, hanem - akárcsak a mozifilmeket- egységes
egésznek tekintették. Így aztán a Híradóban az ország nagyjai „társaságában” akár csak
néhány másodpercig felmutatott egyszerű halandó maga is része lett a „megváltásnak”.
A szerkesztők azonban (talán, mert a maguk szakmáját mégiscsak jobban ismerték
elöljáróiknál), igen sajátos módon értelmezték a feladatot. Kialakult egy műsormodell, amely
gyakorta inkább népnevelő intézményhez, ügyintéző fórumhoz, színes, szolgáltató
magazinhoz, kulturális-tudományos breviáriumhoz, mint hírműsorhoz volt hasonlatos. A
Híradó intézmény, hivatal lett és hatalom, a maga kiszolgáltatottságával is állam az államban.
Mert olyan kivételes hivatal volt, ahol az ügyeket el lehetett intézni, vagy legalábbis ezt el
tudta hitetni magáról és olyan hatalom, amely nem kérkedett erejével. Már 1958-ban, egy
évvel az indulás után a szerkesztőbizottság felhívással fordult a nézőkhöz: „Szerkesszük
együtt a híradót!” jelszóval. Alkalmasint komolyan gondolták. A demokrácia és a társadalmi
nyilvánosság fogalmának a korra jellemző sajátos kiterjesztő és leszűkítő értelmezése érhető
tetten itt. A hetvenes évekre a nevelő-oktató hangvételű tudósítások már önálló rovatokként
(pl.: „Utánanéztünk” és „Mi történt azóta?”) jelentkeztek az adásban. A Híradó felvállalt
ügyeket, a riporter véleményt képviselt, kérdéseivel számon kért, a néző (a nép) helyett, a
néző (a nép) nevében igazságot tett, ítéletet mondott.
A kritikai hangvétel a nyolcvanas évek elejétől még inkább felerősödött. Ekkorra a nézők
maguk is elhitték: csak egy telefon, és a Híradó minden elintéz. Mindaz, amit ostobaságból,
nemtörődömségből, hozzá-nem-értésből valaki (a nézők közül valaki m á s) elrontott, ha
packázott a hivatal, ha a kis mindennapi ügyekben sérültek a jogok, az állampolgár felett álló
és egyben az állampolgárt képviselő tévé képernyőjére kerülhet. Értesülhettek az új
találmányokról, tudományos és technikai érdekességekről, furcsaságokról, divatról, a
'
fagyasztott magyar pizza megjelenéséről, könyv-és színházi premierekről, vetélkedőkről,
kiállításoktól. A montázsszerkesztők különösen kedvelték a zenés anyagokat, mert a „kis
színes„ rovatban az adás végén bármikor lekeverhették és így az adásidőt másodpercre
pontosan betarthatták.
Az 1973-ban indított „Autós sorozat” közlekedési kultúráról beszél, de valójában a szocialista
erkölcs moráliáit tételezi. A szerkesztő fejcsóválva megró és kioktat, akár a tanár bácsi a
vásott gyereket. A képsorokon eközben impozáns Opelek és csillogó Renault-ok agresszíven
a kis Trabantok és a lomha Wartburgok elé vágnak, a nyugati autók indexelés nélkül előznek,
nem adják meg az elsőbbséget a kereszteződésekben és így tovább. Az ártatlan témaválasztás
dacára is kivilágló nevelő szándék jól mutatja, mit jelentett, milyen forrásból táplálkozott és
mire használtatott valójában a Híradó tekintélye.
A filmhíradó öröksége volt, de még a hetvenes évek elején is tartotta magát egy
sajátos jelenség, amely a funkcionalitás (propagandaeszköz), a hírszerkesztés és a merev
formai szabályrendszer kontextusában újabb, önnön jelentőségénél messzebbre mutató
attribútuma volt a Híradónak. A kommunikátorok hanghordozásáról van szó, arról a különös
és összetéveszthetetlen intonációról, amely gyakorta inkább emlékeztetett a vásári
kikiáltókéra vagy a korabeli reklámokra, mint higgadt hírközlőkre. Mai füllel hallva úgy
tetszik: a lelkesedés hangja szólt a híradós tudósításokból, a hír hozója hírnök, küldönc,
messenger. Az átszellemült, néhol pátoszos, néhol harsány voice over önmagában is jelezte:
nincs szó sem távolságtartásról, sem tárgyilagosságról. A Patyomkin-faluról szóló hírek
világában minden eszköz a büszkeség és a lelkesedés kiterjesztését szolgálta.
1970 és 1990 között a riporter füle mindössze centiméterekkel közeledett a
kamerához. A riportalany a kérdező felé fordul, hozzá beszél, azaz testtel a képből kifelé. Itt a
néző csak voyeur egy szituációban, amelyet azonban számára teremtettek, hiszen a riporter
időről időre feléje (azaz a kamerába) fordul, bemutat valakit, ismertet egy helyzetet,
egyszóval, az „ügy ura”. Alázatos, gyakran kényszerűen görnyedt testtartása éppúgy jelezheti
a leereszkedést, mint amennyire szervilis előzékenységet sugall.
A filmekben megszólaló, megjelenő „civilek” jól láthatóan alapos szelekció után kerülnek be
a forgatókönyvbe. Nincs esetlegesség, véletlenszerűség, nem nyilvánítanak véleményt, csak a
tényekről kérdezik őket. Nincs spontaneitás a válaszokban sem: szinte mindig „betanult”
szöveget mondanak. Valószínűleg sokan mások által- megírt szöveget mondanak fel. Ez
utóbbira érzékletes példa az 1977-es „75 éves a halasi csipke” című riport. A munkásnő a
varrógép mellett ülve nyilatkozik a hozzá lehajoló riporternek. A természetesnek ható
szituációnak tökéletesen ellentmond iskolás hanghordozása. Olyan adatokat sorol, amelyeket
aligha tudhat fejből, kicsit hadar is, azt a benyomást kelti, mint aki hamar túl akar lenni az
egészen. Mondatai az eredményekről, büszkeségről szólnak, szeméből riadtság sugárzik.
(lásd:Filmmellékletek, 1)
Hasonló mesterkéltség süt át az ugyanabban az évben készült „Mától: dolgozók” (1977/173)
című anyagon is. Ez utóbbit, valamint a szintén példaként említhető „Tanévnyia Hernád
utcában” című összeállítást az iskolakezdésekről szóló fejezetben tárgyalom részletesen.
A képeken felmutatott nett és tiszta ország nem a Híradós operatőrök ízlését dicséri. A
közhiedelemmel ellentétben a derűs, boldog világ nem a rendezők munkája; a Híradóban
megjelenni olyan tisztességnek számított, hogy (a kortársak szerint) nem volt szükség efféle
instrukciókra. Mivel a forgatást mindig több nappal előre egyeztették, a szereplőknek volt
idejük a felkészülésre. Az esztergályosok (önként, vagy a gyárvezetés utasítására?) frissen
vasalt munkaruhát vettek fel a nagy napra, a kórházi nővérek előző nap munka után a
fodrászhoz siettek, talpig sminkben állt a gép mellé a szövőnő. Úgy tetszik, a
'
„híradószereplés” még a hetvenes évek elején is hasonló esemény lehetett, mint amilyen a
dagerrotípiára dolgozó vándorfotográfus megjelenése az eldugott faluban, százötven éve.
GYÁRTÁSI' MECHANIZMUS,' TECHNIKAI' KONDÍCIÓK,' TUDÓSÍTÓI' HÁLÓZAT,'
HÍRCSERE'
A Híradó a vizsgált korszakban szervezeti mechanizmusát tekintve inkább hasonlított egy
szocialista nagyüzemre, mint egy naprakész, dinamikus hírműsorra. Hírgyár volt ez is csak
éppen a tervgazdaság korában. A szerkesztőség a tévé-vezetés által jóváhagyott éves
gazdasági tervek alapján végezte munkáját, amelyet a rovatvezetők (akkor: osztályvezetők)
által összeállított havi tervekre bontottak le. Ezek már a Tájékoztatási Hivatal, illetve az
MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya utasításai, valamint az MTI eseménynaptára
alapján készültek. A havi terveket a szerkesztők kívánságai szerint a rovatvezetők bontották
heti egységekre.
A saját forgatott anyagokat az adásnapot megelőző hét szerdájáig lehetett a gyártásvezetőnél
diszponálni, és a tervezetnek másnap meg kellett kapnia a főszerkesztő jóváhagyását is. Az
egészen rendkívüli eseményeket leszámítva tehát az adás gerince tartalmilag már legalább öt
(!) nappal a sugárzás előtt összeállt. A jóváhagyott diszpozíciók törzslapot kaptak, amely a
munka sorsát egészen az archiválásig végigkísérte. Az elfogadott törzslapok alapján készült a
heti tükör, amely tartalmazta a témákat, az alkotók nevét, a szinopszist és a szerkesztői
utasításokat, a forgatás technikai feltételeit, az anyagok hosszát és a vágás pontos idejét,
valamint az esetleges külföldi kiajánlásra is javaslatot tett. A sokszorosított heti tükröt minden
televíziós vezető, szerkesztő, diszpécser, valamint az MTV társfőosztály vezetői és a
Magyarországon akkreditált szocialista TV tudósítók is megkapták. A hétfő reggeli egyeztető
heti értekezlet után a tükröt már csak a főszerkesztő engedélyével a napi felelős szerkesztő
módosíthatta. Utóbbi volt az, aki az adásnap minden kiadásáért személyesen felelt.
Felügyelete alá tartozott a bel-és külturnusvezető és a hozzájuk beosztott szerkesztők, az
inter-eurovíziós koordinátor, a műsorvezetők, az ügyeletes stáb, a diszpécser és a gyártási
apparátus (vágók, telexgépkezelők, gépírók), az adásrendező és asszisztense, az archívum, a
grafikusok és a lektor.
Az adásnapon reggel nyolckor indult a munka. Az ügyeletes diszpécser ellenőrizte, hogy az
előző éjjel érkezett külföldi és vidéki filmanyagok laborálása és átírása rendben van-e,
napközben az ő dolga volt a gyártási folyamat kontrollja. Kilenckor kezdődött a napindító
értekezlet (ez egészen a legutóbbi időkig így volt a Híradóban), itt döntöttek a nem tervezett
forgatásokról, az intervíziós koordinátor ismertette az aznapra kiajánlott filmek listáját, a
vidéki riportokat gondozó szerkesztő beszámolt a beérkezett anyagokról. Mivel ekkorra már
több tervezett adásanyag dobozban volt, a felelős szerkesztő még a délelőtt folyamán átvette
azokat. A műsorvezetők délután egykor érkeztek, ekkor döntöttek a kommentár témájáról,
amelyet a műsorvezető írt meg. Délután kettőkor már kész tükörből dolgozott a stáb, ez
azonban elvileg egészen az adáskezdésig módosulhatott. (A gyakorlatban azonban a hetvenes
években ritkán fordult elő, hogy a tervezet jelentősen változzon).
A tükörben szerepelt minden olyan tartalmi és technikai elem, amely az adás lebonyolításához
szükséges volt (a bejátszás paraméterei, dia, fotó, súgógép, mikrofonok, kameraváltások). A
hírcserés átvételek egy része ezután érkezett és a külföldi tudósítók telefonjelentéseit is ekkor
rögzítették. A filmes korszakban komoly teljesítménynek számított, hogy az ötkor kezdődő
átvételekből származó anyagok egy órás laborálás után (tehát leghamarabb fél hétkor) a
vágóasztalon, fél nyolckor pedig már adásban voltak. Ebből is kitűnik: míg a belpolitikai
hírek zöme „konzerv” volt, a külföldi eseményekről jó eséllyel kaphatott friss információt a
néző.
'
A Híradó operatőrei 1957-től több mint negyedszázadon át ECLAIR és BL ARRIFLEX
kamerákkal, valamint UHER magnetofonokkal forgattak. A stúdiómunkákhoz már a hetvenes
években elektronikus AMPEX (ún. kétcolos) technikát is használtak, de UMATIC
kamerákkal csak 1984 óta dolgoztak, és a vidéki tudósítóknak ezután még éveket kellett
várniuk az elektronikus technikára. Budapesti kollégáik két év múlva már a korszerűbb
Betacam rendszerrel készítettek felvételeket. A Híradó kivételezett helyzetét (és sokak
szerint Matúzné személyes befolyását) jellemzi, hogy a nyolcvanas évek technikai változásait
alig néhány hónap lemaradással követhette, míg a Televízió többi műsora csak évek múlva
kapott pénzt ugyanerre. 1970-ben fejezték be a Televízió 3-as stúdiója felújítását, ahonnan a
Híradó adását sugározták - ekkor már részben színesben. Az új díszlet mellett alkalmazhatták
a „blue box” technikát, volt rögzített caption kamera, nem volt viszont feliratozó berendezés,
így a grafikusok továbbra is mechanikusan gyártották a szövegeket. 1986-ban elkészült a 6-os
stúdió felújítása, amelyet az akkori legmodernebb technikával szereltek fel és közel
negyedszázadot szolgált.
A vidéki tudósítói hálózat, ahogyan korábban már említettem, a hősi kezdetektől”
fokozatosan jutott el az önálló körzeti szerkesztőségek kiépítéséig. Az amatőrfilmesekből lett
operatőrök mellé a hetvenes évek elején több vidéki városban rádiósok és MTI-tudósítók
kerültek szerkesztőként. 1977 óta Győrben, Miskolcon, Szegeden, Pécsett és Debrecenben
állandó stáb dolgozik a Híradónak. A szerkesztők az alső években rendszeres szakmai képzést
kaptak, A párthatározatokban megfogalmazott igényeknek megfelelően a Híradó valóban
súlyozottan szerepeltek a vidék, az agrárium életét bemutató riportok. 1978 augusztusában
például a belpolitikai anyagok túlnyomó részét (a hónap folyamán sugárzott 244-ből 145-öt)
vidéken forgatták. Ebben az időben a tíz évvel azelőtti tendencia megfordult: a nézők
négyötöde kistelepülésen vagy vidéki városban élt.
A hetvenes évek eleje fordulópont volt a külpolitikai tájékoztatásban is: ekkor küldték ki az
első saját külföldi tudósítót Moszkvába. Addig - és a világ más nagyvárosaiban még sokáig -
a Magyar Rádió vagy az MTI kiküldött tudósítói adtak telefonjelentést egy-egy eseményről,
amelyhez a külföldi átvételekből kapott képekből készült illusztráció. A Szovjetunióban
1970-ig nem készült saját forgatott anyag, és az első munkák után azonnal gyorsan kiderült:
az emberibb hangú, „hétköznapi embereket bemutató” riportokkal a magyar nézőknek jobban
eladhatók még a „megrendelt” anyagok is. Az MTV-belül a Szovjetunió-beli forgatások
előkészítésével (és feltehetőleg cenzúrájával) az ún. Közös Felvételek Csoportja foglalkozott
(16), egyes forrásaim szerint a szovjet titkosszolgálattal együttműködve. A kiküldött
tudósítók azonban munkájuk során inkább ottani saját, informális jellegű kapcsolataikra
támaszkodtak. A moszkvai tudósítói poszt egészen a rendszerváltásig fennmaradt, betöltői
bizalmi emberek, gyakorlott külpolitikai újságírók, illetve a fiatal tehetségek közül kerültek
ki.
A Híradó már a kezdetekkor bekapcsolódott a nemzetközi hírcserébe, és ebben nagy
szerepe volt annak, hogy első főszerkesztője igen korán felismerte az egyezményekben rejlő
lehetőséget. Hetente egyszer elektronikus hírcserét bonyolítottak le az Intervízióval és ezen
keresztül, egy nemzetközi egyezmény révén hozzájuthattak az Eurovízió anyagaihoz, ami
azért volt rendkívül fontos, mert ez szervezet kapcsolatban állt amerikai, ázsiai és afrikai
társaságokkal is.1982-ben már másfélszer annyi ( 1600) anyagot vett át a Híradó az európai
ügynökségtől, mint a szocialista országoktól. Ezen kívül a Híradó folyamatosan vásárolt
filmtudósításokat a VISNEWS és a UPTN hírügynökségektől is- ezek a nyolcvanas évek
elejéig dobozban, repülőgépen érkeztek, csak ezután tértek át az elektronikus, majd a
műholdas adatátvitelre.
'
A'HÍRADÓ'NYELVEZETE'
Korábban már utaltam a Híradó nyelvi világának sajátosságaira, „A vizsgált adások
áttekintése” című fejezetben pedig az egyes adásanyagok tartalmi ismertetésénél a verbális
szimbólumok közül mutatok be néhányat. Jelen munkának nem tárgya a részletes nyelvi
elemzés, így az alábbi összefoglaló csak az egyéb megközelítésekhez készült illusztrációnak
tekinthető. Szemléltetésképp egy 1977-es (Lázár György Szófiában TVH 173 K1) és egy
1989-es (TVH 241 K1) anyagot választottam. A két anyag közös jellegzetessége, hogy egyik
sem tartalmaz szinkronbetétet (riportrészletet, sound bite-ot), vagyis mindkettő tudósítás.
Hozzávetőlegesen hasonló hosszúságúak, mindkettő egy aznap történt eseményt foglal össze.
A t szövegben található igéket, mellékneveket és idegen szavakat megvizsgálva
szembeszökő különbségeket találunk.
Igék a szövegben:
Lázár György Szófiában
Háromoldalú tárgyalások
érkezett
távolmarad
köszöntötte
lendültek túl
voltak
vált
alakult
fejezte ki
látnak el
lesz
elhelyezte
állt elő
vonzott
folytassák
választotta
vár
áll
hozott
kezdődött
átnyújtotta
bekapcsolódtak
kértek
hangsúlyozta
vettek elő
fejlődnek
engedélyezze
jellemezte
volt
épült
vonatkozott
vezérelte
kívánják
vált
tagozódna
volt
kérhetné
kapták
kellene
adnak
kéri
látják
'
befejeződtek
ad
tárgyal
tájékoztatjuk
Noha mindkét szöveg aznapi történésekről számol be, igehasználatukban teljesen eltérnek
egymástól. A Lázár-látogatást szinte kizárólag múlt időben, kijelentő módban írja le a
tudósító. Az igék között sok a patetikus, emelkedett, szépirodalmiasan választékos kifejezés
(vonzott, vezérelte), valamint a hivatalos, diplomáciai nyelvből ismert fordulat (hangsúlyozta,
tárgyal). Az igék általában pozitív előjelű cselekvést fejeznek ki (köszöntötte, fejlődnek).
Nincsenek elváló igekötők, a létige múlt időben többször szerepel. A háromoldalú
tárgyalásokról szóló tudósítás néhány igéje feltételes módban van (tagozódna, kérhetné),
néhány pedig felszólító módban (folytassák, engedélyezze). Szinte minden ige jelen idejű,
múlt időben egyetlen sincs, jövő időben a létige szerepel. Gyakoriak a szöveget nehézkessé
tevő hátravetett elváló igekötők (fejezte ki, vettek elő) és a határozós szerkezetek (lendültek
túl).
Míg tehát a korábbi szöveg az igéket tekintve egy befejezett cselekvéssor benyomását kelti,
az 1989-es tudósítás igéi lebegtetik az események végkifejletét. Másképpen: az előző
higgadtságot, utóbbi inkább hektikus hangulatot közvetít.
Melléknevek a szövegben:
Lázár György Szófiában
Háromoldalú tárgyalások
vendéglátó
összeülő
ünnepélyes
meghatározó
kedves
szakértői
nagyon szép
végleges
hivatalos
vonatkozó
baráti
tárgyaló
katonai
munkahelyi
harcoló
ellenzéki
békés
új
kegyeletteljes
fegyveres
nagy
módosító
kellemes
bármely
nyárias
első
'
kiegyensúlyozott
dinamikus
szilárd
kölcsönös
megértő
lendületes
kedvezőek
gondos
A melléknevek száma magáért beszél: az 1977-es szöveg hemzseg a pozitív és patetikus
töltetű, gyakran szubjektív értékítéletet hordozó minőségjelzőktől. A felsorolásban egyaránt
megtalálhatók a hivatalos nyelv jellegzetes fordulatai, és a választékos nyelvhasználat egyes
elemei. A sorrendből a szöveg többi részének ismerete nélkül is világos logikai vonal
rajzolódik ki (hivatalos-kedves-katonai-békés-kellemes-kiegyensúlyozott-kölcsönös-gondos).
Csaknem valamennyi mondatban van valamilyen jelző és a kulcsszerepet betöltő (a
mondanivaló gerincét adó) főnevek mindegyike több állandó melléknévvel párosul. Ezek:
látogatás hivatalos, baráti
kapcsolat kiegyensúlyozott, dinamikus
nézetazonosság szilárd, politikai
együttműködés kölcsönös, jó
Az 1989-es textus érdekessége, hogy jelzői szófajukat tekintve nem melléknevek, hanem
többségükben folyamatos melléknévi igenevek. Ezek általában a jelenben történő,
befejezetlen eseményekkel kapcsolatban használatosak. A felsorolás a másik oszloppal
szemben inkább definiál, leír, körülhatárol, mint minősít, közlései a kijelentésekhez szorosan
kapcsolódnak, nem tükrözik a tudósító benyomásait, érzéseit, véleményét.
Idegen eredetű szavak és terminus technicusok a szövegben:
Lázár György Szófiában
Háromoldalú tárgyalások
Diplomácia
Plénum
Fórum
Delegáció
Téma
Intsrukció
Szimbólum
'
Az első anyag a köznyelv elemeiből építkezik, a korábban már felsorolt állandó, többnyire a
hivatalos nyelvhasználatból vett szókapcsolatok, jelzőtársítások segítségével. A későbbi
tudósítás számos, a sajtónyelvben azóta zömmel meghonosodott, de az írás keletkezése idején
még szakszókincsnek számító kifejezést használ.
A két szöveg között jellegzetes különbség az is, hogy míg a korábbi szinte halmozza a
redundáns elemeket („helyi idő szerint néhány perccel tíz óra előtt érkezett; köszöntötte
először; a hivatalos köszöntések után;a hivatalos baráti látogatás első aktusa”,stb.) , a későbbit
inkább értelemzavaró összevonások („a pártok működésére vonatkozó téma vitája”) teszik
áttekinthetetlenné.
A Lázár-látogatás szövegének sajátossága, hogy szereplő nevek szövegbeli sorrendje
teljességgel megegyezik a protokolláris sorrenddel. Ez nem véletlen, hanem a korabeli
követelményeknek megfelelő. A szereplők hivatali rangjuk szerint lépnek színre: előbb a
magyar, majd a bolgár miniszterelnök, annak helyettesei és külügyminisztere, végül a magyar
nagykövet. Minden szereplőt (kivéve a magyar miniszterelnököt) minden alkalommal teljes
névvel és ranggal említ a szerkesztő.
Az 1989-es évben csak Pozsgay Imrét említi a tudósító. További érdekesség, hogy a
szövegben külön bekezdésben jelenik meg az MSZMP és Pozsgay Imre ezáltal azt a hamis
képzetet keltve, mintha az államiniszter nem az állampárt képviselőcsoportjának tagja lett
volna.
KÉPEK'A'HÍRADÓBAN''
A Híradó képi világára kezdetben jótékony hatással volt, hogy első operatőrei a Filmgyár
játékfilmes operatőrei közül kerültek ki. Mivel bőven volt idő a forgatások előkészítésére
(szinte minden alkalommal terepszemle előzte meg a munkát), az operatőrök és a vágók
professzionálisan képzettek voltak, a stáb tagja volt a helyszínen dolgozó rendező is ezért a
gyártási mechanizmus és maga a végeredmény is inkább emlékeztetett fikciós filmre, mint
híradótudósításra. A képek feladata a puszta illusztráció volt, a kamera a képzelet
szolgálóleányává szegődött. A dokumentatív funkció csak akkor és ott bukkant fel, ha a
valóságban is „akció volt”- vagyis, ha megkerülhetetlenül és valóban eseményről, vagyis
hírről számolt be a tudósítás (jellemző példa: az 1970-es nagy árvíz vagy a zsanai gázkitörés
krónikája). A képi hitelesség és egyidejűség egyébként nem is volt cél: a külföldi hírekhez
rendelt mozgóképek esetében például teljesen elfogadott gyakorlat volt, hogy ha nem érkezett
hírcserés mozgókép a hírrel együtt, akkor az archívumból elővett anyagot jelen idejűként
mutatták be, és nem jelezték, hogy a felvétel korábban készült. Ez ugyanis nem volt
szempont. (Egy árulkodó mondat az archívum akkori vezetőjétől: „csak arra kellett
figyelnünk, hogy ha a kapott telefotón Brezsnyev például világos öltönyben volt, mi is olyan
korábbi filmet keressünk, amin hasonlót visel”.)
A hatvanas évek közepén a szakmailag felkészült első operatőrgeneráció után és mellett
megjelentek a televízió saját neveltjei. Ez meg is látszik az egyenetlen színvonalú képeken.
Gyakoriak az igénytelen beállítások, koncepciótlan képhalmazok, túl hosszú, időkitöltő,
sehonnan sem induló és sehová sem vezető variók és svenkek, a látvány gyakran statikus,
állványról dolgoznak, nincs mozgás, „lábfahrt”. Ugyanakkor számos üdítő kivételt is lehet
találni („A vizsgált adások áttekintése” c. fejezetben ezzel külön foglalkozom). A statikus
látványvilág különösen jellemző az ideológiai töltésű, láthatóan „megrendelt” anyagokra, és
még fokozottabban a politikusokat ábrázoló képekre. Ez utóbbiakról külön is érdemes szót
ejteni.
'
A Híradóban látható politikus nem magányos fajta: az első számú pártvezetőt (Kádár Jánost)
leszámítva szinte mindig csoportosan jelenik meg a filmeken. (Kivétel ez alól a
beszédmondó, de többnyire az is inkább környezetében pulpitus, asztal mellett ülő elnökség-
látható.) Az obligát séma szerint a rangidőst kissé lemaradva követik a többiek, egyszerre
„védelmezve” hátulról és oldalról. A filmek ebben az esetben hitelesen dokumentálják a
valóságot vagyis a kádárizmus érdekeken alapuló korporatív vonásait : az egyéni felelősség
teljes hiányát egyfelől, a csakis az egyéni (karrier, befolyás) érdekek mentén szerveződő
vazallusrendszert másfelől. Megkockáztatom: tudatosan, vagy sem, de a megmutatott kép és a
felmutatott jel-kép ugyanazt kommunikálja: nincsenek személyiségek, testületek vannak,
amelyek képviseletet magát jelenítik meg, vagyis a démosz reprezentánsai. Tökéletesnek
kellett tehát látszaniuk, példát mutatni és támadhatatlannak maradni.
A Híradóban előírássá vált, hogy a Parlament ülésezése idején a képviselőkről az ülésszak
első napján fel kellett venni az összes vágóképet, amit a későbbiekben is használtak:
másnaptól ugyanis már üresek voltak a padsorok, és ezt tilos volt megmutatni. Arra is figyelni
kellett tehát, hogy a felszólaló háta mögötti gazdátlan székek később ne látsszanak, így össze
lehetett vágni a korábban készült, tömeget ábrázoló vágóképekkel.
A személyiség tagadása jelenik meg a látószögválasztásban is: a vizsgált húsz évben készült
felvételek között alig találni tág secondnál közelebbi képet politikusról. Nem látszanak a
gesztusok, a mimika, nem készülnek kézközelik, ansnittek is ritkán, semmi, ami szokatlan,
portréisztikus. Nem dohányoznak, nem esznek, nem sétálnak ide-oda, nem szállnak autóba a
házuk előtt, nem lapozgatnak könyveket és újságokat, nem tüsszentenek és nem néznek a
semmibe. A „bizalmaskodástól” való irtózást egyesek Kádár puritán természetéből
eredeztetik: a pártvezető maga sosem értékelte és valószínűleg nem is ismerte fel a
nyilvánosan vállalt „emberközeliség” politikai PR-értékét.
Tabu volt tehát a politikusok magánélete, életmódja, vagyoni helyzete, egészsége. Érthető
okból. A hetvenes évektől egyre nyilvánvalóbban szánalmasan elöregedő szovjet és keleti
blokkbeli vezető politikusgeneráció számára fontos volt, hogy az utódlás halogatott, de
elkerülhetetlen politikai kérdését ne maszatolják össze az emberi gyarlóságok, mint például az
életkor és a testi-szellemi kondíció emlegetésével. Leonyid Brezsnyev halála előtti utolsó,
1979-es magyarországi látogatásakor például az operatőrök és vágók elmondása szerint az
eredetileg felvett musteren már szembeszökő volt, hogy az elaggott szovjet pártvezetőnek
minden megtett lépés hallatlan erőfeszítést jelent. A vágott anyagon azonban mindez nem
látszik: az operatőrt utasították, hogy vegyen fel nagy mennyiségű vágóképet, amivel a kínos
pillanatok „lefedhetőek”.
Fontos kellékei voltak a politikusok nyilvános szerepléseinek az olyan formaságok, mint
például az öltözködés. Mindenütt és minden helyzetben az öltönyt és nyakkendőt, a világ
urainak e századi egyenruháját kellett viselniük, kivételt itt is csupán Kádár jelentett
időnként, válságos helyzetekben (például árvíz idején a gáton) ingujjban és kalapban jelent
meg. Ez azonban inkább a „nép fia” image-ből következett és semmiképp sem tűnik egy
tudatos médiastratégia részének.
A politikusok híradós szerepléseinek egyik obligát színtere a híradós szlegben „Ibusz-
híreknek” nevezett műfaj. A reptéri búcsúztatások és fogadások családias és egyben
kölcsönösen kínos feszengést tükröző képsorairól van szó, amelyek készítését egészen a
nyolcvanas évek végéig kötelező penzumként írták elő a Híradónak. Itt közvetlenül és
leplezetlenül megmutatkozik a Kádár-kori híradó jellegzetessége. A pőre képek
nyilvánvalóvá teszik, ami másutt csak közvetett módon érhető tetten: a látvány színjáték, amit
a kamera kedvéért rendeztek. Konstruált alibihelyzet, azért találták ki, hogy egy nem létező
történetet tartalommal tölthessenek meg. Vagyis: hogy el lehessen mondani egy hírt, ami
'
valójában persze nem hír, de a látvány ereje hitelesíti majd a közlés tartalmát. Az üzenet
pedig az: mi, akik benneteket képviselünk, tesszük a dolgunkat. Ha kell, elutazunk távoli
vidékekre (repülőre szállni: a félig zárt országban kevesek kiváltsága, és képletesen is elemel
a mindennapok valóságától), kiismerjük magunkat a világ bonyolult dolgaiban is. Az utazás
több mint pragmatikus cselekvés, nem egyszerűen helyváltoztatás, hanem Útrakelés. A
jelenlévők: tanúságtevők, a távozó: követ, az érkező: hírnök. Az „Ibusz-hírek” alkalmasint
arra is szolgáltak, hogy a hivatalban lévőkről demonstrálják: még mindig bírják pozíciójukat,
még mindig fontos emberek. Egy másik hasonló séma a nagyköveti megbízólevelek átadása
csak éppen itt az üzenet más: a világ házhoz jön. Fontosak vagyunk, számítunk, még akár a
mienknél hatalmasabb országok számára is, nagyköveteik fognak kezet vezetőinkkel, mi itt
itthon vagyunk.
Végül, kissé előrevetítve a részletes tartalmi elemzés egyik megállapítását: a politikusok tévés
szerepléseinek elengedhetetlen kellékei a gyerekek is. Kiváló választás: a gyerekek szeretnek
színházat játszani. Nem kérdezik, ki a bácsi, boldogan szavalnak és énekelnek, integetnek és
néha kicsit megszeppenve, engedelmesen adják át a virágot. A hatalom purifikálása történik
itt, a tisztaságban és ártatlanságban való megmerítkezés, testkontaktus (puszik és buksi-
simogatás) és egyben tanúságtevés. (Akit egy ártatlan kisgyerek szeret, rossz ember nem
lehet.) Anakronisztikus helyzet, amelyben a többnyire idős férfi politikusok és a nyakukat
átkaroló kiskamaszok egyaránt meglehetősen sután viselkednek. Ez a viszony se nem
személyes, se nem hivatalos - furcsa és mesterkélt.
A'HÍRADÓ'FŐCÍMEI'
A Híradó első főcíme az indulás évében, 1957-ben készült. Mivel akkoriban csupán egyetlen
operatőr volt, a jól ismert képen látható PYR típusú kamera mögött valójában egy
gyártásvezető állt. További ellentmondás, hogy az elforduló kamera egy épület előtt
(valójában egy pódiumon megemelve) látható, noha ez a típus csak stúdióadás közvetítésére
volt alkalmas. A híradósok nagyon büszkék voltak a környező szocialista országhoz képest
igen magas technikai felszereltségükre, talán ennek köszönhető, hogy az új stúdiókamerát a
főcímben is meg akarták mutatni. Másfelől, az impozáns méretű Gép (úgy is, mint a
korszakban legfontosabb szimbólumok egyike), valóban nagyobb hatást kelt, mint a
valóságban kézikameraként akkoriban használatos könnyű kis Arriflex. Az épület, a
Szabadság téri Tőzsdepalota az alsó gépállás miatt valóságos méreteinél is
monumentálisabbnak tűnik, így inkább emlékeztet a századelői japán birodalmi építészet
helytartósági szállásaira, mint klasszicista palotára. A fúvós hangszerekre írt, gonggal
kezdődő katonás, kemény zene alatt a kamera befordul, úgy ahogyan ezt egyébként soha nem
teszi: a néző felé. A négy óriási fekete objektív mint négy óriási fegyver csöve, a képernyőn
át ránk szegeződik, és akár egy golyózápor, onnan jönnek ki a főcím betűi. A zárókép mintha
azt sugallná: vigyázz, a Nagy Testvér figyel. Valójában persze aligha ez volt a cél.
Valószínűbb, hogy egy logikai bakugrással a - kissé didaktikusra sikeredett - képsor azt
üzente volna, hogy a műsort azokról és azoknak készítették, akik este otthon a Híradó előtt
ülnek.
1975 május 1-re elkészül az új, színes főcím. Hogy mennyire ragaszkodtak a 18 évvel korábbi
ötlethez, mutatja: annak ellenére is létrehozták pontosan ugyanazt a látványt, hogy a
megvalósítás technikailag nem volt kivitelezhető. A Tőzsdepalota ugyanis az ebben az időben
épp folyó felújítási munkák miatt ki sem látszott az építési állványok mögül. Egy korábbi fotó
segítségével, bluebox -ban készült tehát az új főcímváltozat.
'
A Híradó történetének második főcíme huszonkilenc évvel az alapítás után, 1986
márciusában készül el. A látvány egyszerre jelzi múlttal való látványos szakítást és az
angolszász trend aktuális hatásait. Amit látunk, animáció - nem fikciós képi szekvencia,
hanem absztrakt szimbólum. Középpontjában a legtökéletesebb térbeli forma, a teljesség
jelképe, a gömb. A dinamikus ritmusú szintetizátorzene Presser Gábor, az akkoriban
professzionalizálódó „nagy generáció” ifjúkori bálványának új szerzeménye. Radikálisan
más. A globalizáció jelképe, a forgó, fémesen csillogó, hideg glóbusz otthonossá lesz az
egyenként felé repülő, majd rajta megtelepedő betűktől, amelyek végül magyar szót
formáznak: Híradó. Aczél Endre, az új főszerkesztő eredetileg azt tervezte: kétévente
megújítja a főcímet és a zenét. Ezt egyszer sikerült megvalósítania. A következő, már digitális
változaton ismét a glóbusz látható, mögötte a világűr. Új színek: a kék és a zöld (csak
utalásszerűen néhány jelentés: ég-föld, béke-remény, tenger-szárazföld, Jahve-Allah). A
gömb (forgás közben) előbb térben, majd síkban szeletekre válik szét, alul megjelenik a
Híradó felirat és a dátum.
A két korszakot jelképező főcímek egyetlen közös vonása: a kép középpontjában álló
objektum (a kamera és a glóbusz) egyaránt a dinamika érzetét kelti: vagyis mindegyik balról
jobbra forog. A különbség pedig: míg az előbbi az eszközről és az emberről szól, ami és aki
megmutat - a glóbusz a világról, amely megmutattatik.
A'HÍREK:'SZERKESZTÉSI'GYAKORLAT''
A Híradó adásainak előkészítését, a szerkesztőbizottság végezte. Az egyes adások szerkezete
kiadásonként hasonló sémát követ. 1970 és 1985 között általánosnak mondható, hogy az adás
külpolitikai hírblokkal indul. Ezt megelőzheti egy, de legfeljebb két belpolitikai hír, de
kizárólag akkor, ha magas rangú párt- vagy állami vezető szerepel benne. Ezek az
„előredobott” anyagok néha igen rövidek, és gyakran a „kötelezően előírt” kategóriába (lásd
később) tartoznak. Itt szerepelnek a nagy jelentőségű politikai beszédek, külföldi politikusok
látogatásai pártvezetőknél, az „Ibusz-hírek”, protokollesemények, és általában minden erős,
direkt ideológiai töltetű anyag. 1975-ig belső főcímek is tagolták az adást (Itthon történt,
Tudósítóink jelentik, Hazai tudósítások, etc.) illetve a tudósítások maguk is címet kaptak.
Saját főcímmel jelentkeztek a rovatok és sorozatok is (mint például a már említett
„Kerekeken” autós sorozat). A külpolitikai és belpolitikai hírek általában blokkokba
szerveződnek, a szerkesztési gyakorlatban így keveredik a fontossági sorrend és a tematikai
csoportosítás.
Az 1.sz. táblázatban a szeptember 4-ét alapmintának tekintve (kivéve, ha aznap nem volt
adás) vastag betűvel jelöltem a vezető kül-és belpolitikai híreken belül az adásindító hírt. A
tábla harmadik és negyedik oszlopában összegzés mutatja, hogy a vizsgált héten (ezt az
egyszerűség kedvéért négy adásnapnak vettem, hiszen korszakom kezdetén négy hétköznapon
volt adás) a vezető hírek között milyen volt a bel-és külpolitikai vonatkozásúak aránya.
Látható, hogy a mérleg többnyire a külpolitikai hírek javára billen. Ez két dolgot jelenthet.
1. 1970 és 1985 között ritkán történt olyan hazai esemény, amelyről az esti Híradónak
vezető hírként kellett volna beszámolnia.
2. 1970 és 1985 között a Híradó ritkán számolt be olyan hazai hírről, amellyel - a szakma
szabályait is figyelembe véve - Híradót lehetett volna indítani.
Az érdekesség kedvéért: a szóbeszéd szerint ez a szerkesztési rend a pártétekezletek
szcenárióját követte, mivel azok mindig a nemzetközi helyzet elemzésével kezdődtek.
Akárhogyan is, az üzenet világos: a fontos dolgok nem az országhatáron belül történnek, a
'
néző is helyesen teszi, ha figyelmét a nagyvilágra irányozza és nem firtatja a magyar
belpolitikai kérdéseket.
1986 és 1989 között, Aczél Endre főszerkesztősége idején (a ritka kivételektől eltekintve)
szándékoltan mindig belpolitikai hírrel indult az adás. Ennek részint az volt az oka, hogy a
Grósz-, és Németh-kormány idején a politikai változásokkal párhuzamosan szaporodtak a
valódi események is, részint a korábbi és az új szerkesztőségvezetés közötti szemléletbeli és
koncepcionális különbség. A 2.sz. tábla azt mutatja, milyen volt a külpolitikai és belpolitikai
hírek számaránya az egyes főkiadásokban heti négy adásnapon. (Belpolitikai hírnek
tekintettem a részben külföldi vonatkozású magyar eseményeket és külpolitikai hírnek a
külföldön történt részben magyar vonatkozású eseményeket is.) Különösen érdekes , hogy
1974 és 1985 között mennyire szétnyílik az olló: az arány akár a 2:1 is lehet a belpolitika
kárára. Azután megfordul a tendencia és 1989-re már az ellenkező végletbe esik a Híradó: a
„forró” belpolitikai események mellett alig jut idő a nemzetközi élet híreire. Úgy vélem, hogy
a folyamatot jól mutatja ez az összesítés, a mintavétel esetleges egyenetlensége és a
számadatok korlátossága mellett is. Fontos azonban hozzátenni: a hírek száma korántsem
azonos az adásban elfoglalt terjedelemmel. Míg a külpolitikai hírek sokszor egy percnél is
rövidebbek voltak, a belpolitikai forgatott riportok hossza akár a 2,5-3 percet is elérhette. (A
hírek terjedelméről az egyes fennmaradt adástükrök olvashatatlansága miatt sajnos nem
lehetett pontos kimutatást készíteni, ezért az összevetés alapja a darabszám.)
A harmadik tábla az (1.) esti főkiadás és a későbbi (2.) kiadás szerkezetét veti össze.
Mintának tekintettem, hogy az egyes adásokban az első tíz hírben milyen arányban
szerepeltek a belpolitikai és külpolitikai vonatkozású tudósítások. Látható, hogy a tendencia
az 1.számú táblázathoz hasonlatos. Megfigyelhető az is, hogy az első kiadásban vezető
helyen szereplő belpolitikai hírek közül általában csak azok kerültek a második kiadásba,
amelyek valódi hírértékkel (és/vagy nemzetközi protokoll-jelentőséggel) bírtak (nagy
jelentőségű politikai beszédek, államfői látogatások, államközi kapcsolatok). Ez utóbbi állítás
teljes argumentációját terjedelmi okokból mellőzöm, alább szemléltetésképp- csak a korszak
első és utolsó két évének K1 és K2 kiadásainak adástükrét vetem össze.
1970. szept.4. TVH 211 K1
1970. szept.4. TVH 211 K2
McClosky nyilatkozata
Eban tv-beszéde
Moszkvai emlékest
Damaszkusz
Űrhajósok
Brezsnyev Tadzsikisztánban
Etamandi Varsóban
Indokína
Suharto Bonnban
Párizsi ünnepség
Ky USA-ba utazik
Gowon egyiptomi látogatása
Bondor elutazása
Nigéria
Kapunyitás Brnoban
Dán parlamenti küldöttség Moszkávában
Két magyar aranyérem Lipcsében
Román küldöttség koszorúz
Magyar-bolgár jegyzőkönyv aláírása
Kaunda sajtóértekezlete
Bányászkitüntetések
Athéni merénylet
'
Szeptemberi határ (2 film)
Kongresszusi verseny a Dunai Vasműben
Favágóverseny
Közlekedési konferencia
Művelődési ház a Ganz-vagnak
Automaták
Szófiai kulturális napok
Találmány kiállítás
Város a tengerben
Pilseni lövészverseny
'
1971. szept.4. TVH 177 K1
1971. szept.4. TVH 177 K 2
Nemzetközi bélyegkiállítás
Honecker interjúja
Új MABÉOSZ-székház
(?) rádióinterjúja
Tímár Mátyás elutazása
Szovjet űrkiállítás
Chile egy éve
Kairói per
Losonczi a KNDK-ba utazik
Kairói per
Wilson nyilatkozata
Nyugat-Berlin és hogyan tovább
Dél-vietnami választások
Schiller Rómában
Kínai balettegyüttes
Ismét bombázták a VDK-t
Árvíz Mongóliában
Észak-ír helyzet
Kisplasztikai biennálé
Wilson nyilatkozata
Favágóverseny
Catar függetlensége
Japán Kína-politikája
Strassbourgi robbanás
Tájékoztató a Malév-balesetről
Bányásznap, 1971
Zrínyi-ünnepség Szigetvárott
Az ügyintézés gyorsaságáért
-es autóút építése
Nemzetközi alkotótábor
Fegyverbemutató
Látható, hogy ezekben az években a két kiadás felépítése hasonló abban, hogy mindkettő
külpolitikai hírblokkal indul. Ezen belül azonban mind a hírek tartalma, mind az egyező
vonatkozású hírek helye különbözik. A főkiadásban „idegen testként” ékelődik be a headline
és a vezető külpolitikai hírek közé néhány hazai vonatkozású anyag. A késői kiadásban
egyáltalán nem kapott helyet a vezető belpolitikai hír (Bondor József miniszter elutazása -
példa a „Képek a Híradóban” című fejezetben említett „Ibusz-hír” típusra, illetve a
bélyegkiállítás). A magyar vonatkozású hírek a két kiadásban még köszönőviszonyban
sincsenek egymással, úgy tetszik, bármelyik hír bármelyik másikkal felcserélhető. Így a
végeredmény inkább egy magazin színes oldalaira emlékeztet, mint aktuális információkat
közlő hírműsorra.
'
1988.szept. 3. TVH 223 K1
1988. szept.3 TVH 223 K2
Lengyel sztrájk
Szöul: még két hét
Dukakis-Saasso
20 Vasarely ajándék
Sevarnadze-USA
Lakitelek
Kurdok
Lakitelek
Jascsenko-térképek
Dunakör- 2. Nap
Kémhold fellövése
Wembley-koncert
Wembley
Mandela kiszabadul?
Demokrata Fórum
Sevarnadze-USA
Dunakör 2. Nap
Rogacsov tárgyal
Fiatal városok
Lengyel sztrájkhelyzet
Új diplomások
Rude Pravo-cáfolat
Szemészkongresszus
NSZK-temetés
A juhtenyésztés kérdőjelei
Titán-kudarc
Őszi képaukciók előtt
Szovjet térképek
Uszoda- miből, mikor
Bankrablás Nasville-ban
Országos Munkásőr-gyakorlat
1989. szept.4. TVH 246 K1
1989. szept.4. TVH 246 K2
Háromoldalú tárgyalások
Háromoldalú tárgyalások
Parlamenti közvetítés
Menekültek
Gazdasági reformbizottság
Emberi jogi bizottság
Uniccenter
Grósz Helsinkiben
Évnyitó a Politikai Főiskolán
Németh Miklós-interjú
Grósz Helsinkiben
El nem kötelezettek
El nem kötelezettek
Azerbajdzsán-Karabah
Menekültügy
Moldávia
Lengyel kormányátalakítás
Lengyel kormány
Szovjet zavarok
Szojuz TM
'
Bakui sztrájk
Gazdasági reformbizottság
Soproni petíció
Uniccenter
KIOSZ-érdekvédelem
Pártfőiskola
Áremelések
Évnyitó
Új raktáráruház
Duna vízminőség
Tanévnyitó
Tüntetés az iskoláért
Keresztury kitüntetése
Kubai szerencsétlenség
A korszak utolsó két évében az első és második kiadás tartalmilag meglehetősen nagy átfedést
mutat. 1988-ban a hírek egyharmada, 1989-ben a hírek több mint fele mindkét kiadásban
egyaránt megtalálható és a főbb hírek sorrendje is hasonló. (A harmadik kiadást az
egyszerűség kedvéért nem vontam bele az összehasonlításba, az arány egyébként a 2.és 3.
kiadás hírei között hasonlatos az 1. és 2. kiadás között mutatkozó összefüggésekhez.)
A hírek műfajában és megjelenítésében már a korszak kezdetén meglehetősen nagy
változatosság tapasztalható. Az adástükrökből kiderül: az atmoszférával és szinkronhanggal
kevert filmtudósításokon kívül gyakran adtak (igaz, jobb híján) állóképes illusztrációt a
bemondói szöveg fölé. A képek telefotógépen az MTI-ből érkeztek. A kommentárokhoz
általában térképet vagy grafikai illusztrációt készítettek manuálisan, illetve diapozitívról
archív állóképet is vetítettek. Csak elvétve fordul elő az élőben elmondott szöveghez vetített
(néma-)film és a „csak szinkron”- bejátszások is csak 1986 után honosodtak meg: ezek
többnyire hosszabb interjúrészletek voltak.
Ekkortól a műsorból teljesen eltűnt a kommentár, illetve a korábban gyakori, nem kommentár
műfajú és terjedelmű, de értékelő, kommentatív elemeket is tartalmazó „Közbeszólás” (kvázi
átkötés két hasonló témájú anyag között), és a bejátszásokhoz fűzött „Megjegyzés”. Az
átkötés nem tartalmazott visszautalást az előző hírre, tartalma pedig nem bevezető gondolat,
hanem az anyagban kifejtendő hír maga, azaz a lead. A műsor szerkezetét a hírek fontossági
sorrendje alakította, a keresett összefüggésekre és párhuzamokra felfűzött, asszociatív, epikus
lendületű „történetmesélést” szikár logikai sorrend váltotta fel. A külföldi és belföldi hírek
általában nem tömörültek egy-egy blokkba, az egyre ritkább „kis színesnél” is előfeltétel az
aktualitás.
KÜLPOLITIKAI'KÉPES'HÍREK''
ELSŐ'KORSZAK:'1970-1985'
A 2. számú táblázatból látható, hogy 1970 és1985 között a Híradóban a nagyvilág hírei
túlsúlyban voltak a belföldi hírekkel szemben. A külföldi hírek maguk is szelektív képet
mutattak a világról bár ez mindenütt így van, hiszen országonként más földrajzi térségek
iránt nagyobb az információigény (gondoljunk csak a gyarmattartókra). Terestyéni Tamás
1979-ben végzett kutatása szerint Magyarországon a televízióban a külföldi hírek részaránya
'
jóval magasabb, mint bármely más tömegmédiumban. A vizsgálat során 3245 hírt elemzett,
összevetve a sajtó, a rádió és a napilapok anyagát. A magyar tömegtájékoztatásban
kirajzolódó világtérképen ekkor csupán parányi folt Afrika, Dél-Amerika, Kanada és a
skandináv államok, egyáltalán nem szerepelt például Új-Zéland és a Karibi szigetvilág,
Grönland, Izland és a Déli-sark.
„A magyar tömegtájékoztatási eszközök külföldi információinak megközelítőleg a fele a kelet-
európai szocialista országokra és a Szovjetunióra vonatkozott, a többi térségből egyedül
Nyugat-Európára irányult viszonylag nagyobb figyelem. Észak-Amerika gyakorlatilag az
Egyesült Államokat jelentette. A Latin-Amerikából származó hírek nem egészen 40%-a kubai
és nicaraguai vonatkozású volt. A közel-keleti térségből Irán, Izrael, Egyiptom, a PFSZ és
Libanon kapott nagyobb hangsúlyt, míg Afrikából Rhodesia és a Dél-Afrikai Köztársaság. Az
ázsiai hírek többsége Vietnamról, Kínáról, Kambodzsáról és Japánról tartalmazott
információt.” (17)
Prioritást tehát a politikailag fontos térségek élveztek, ezt megerősítik az általam vizsgált
időszakok adásnapjai is. A hírek tartalmát nézve ez a kép még árnyaltabb lesz. Bár magam
terjedelmi okokból nem geztem hasonló nagyságrendű összevetést, a vizsgált hetek
kiadásaiból a szükséges statisztikai sokaság nélkül is számos tanulságos következtetés adódik.
Az alábbiakban az 1970 és 1985 közötti időszak egy-egy adásnapjának külpolitikai híreit
tartalmi vonatkozásuk szerint csoportokra bontva számláltam össze.mA hírekkel egyenértékű
egységnek vettem a kommentárokat. Ezek ugyan többnyire nem tartalmaztak friss hírt, de a
műsorban elfoglalt terjedelmük és helyük miatt azonos besorolást kaptak. A kommentárok
egyébként igen problematikus szerepet játszottak a korszak Híradójában: számos olyan
információt tartalmaztak, aminek forrását nem jelölték meg, véleményként jelenítettek meg
tényeket és tényként mutattak be véleményeket. Fő funkciójuk az volt, hogy „orientálják” a
nézőt, hogyan kell helyesen gondolkodnia egy-egy kérdésről, tartalmaztak ismeretterjesztő
jellegű történeti és háttérinformációkat is. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a kommentár,
mint szubjektív műfaj egyaránt volt kifinomult eszköze a tudatos befolyásolásnak és az
árnyaltabb (az objektivitáshoz és a tényekhez közelebb álló) tájékoztatásnak.
Diplomácia, nemzetközi kapcsolatok,
protokoll
Fegyveres konfliktusok
Belpolitikai kérdések más országokban
Gazdasági élet
Katasztrófák, természeti csapások
Tudomány, kultúra, érdekességek
Összesen
'
A világból beengedett információk között tehát vitathatatlanul vezetnek az államközi
kapcsolatokról szóló híradások. Ha ezt az eredményt összevetjük a fent idézett tanulmány
megállapításaival (nevezetesen, hogy a sajtóban felülreprezentált külföldön belül is
túlhangsúlyosak a keleti blokk államai), az ebből fakadó következtetés némi
leegyszerűsítéssel így szól: 1970 és 1985 között a Híradó külpolitikai híreinek java része a
közel-keleti helyzet fejleményeivel, valamint szocialista országok és szövetségeseik
államközi kapcsolataival és a nemzetközi szervezetek tevékenységével foglalkozott. Kevés
szó esett gazdasági kérdésekről és a klasszikus „bulvártémák” bármelyikéről.
További kutatásokat igényel, hogy a hírek értéktartalma hogyan oszlik meg. Önálló
szakmunka tárgya lehetne annak elemzése, hogy a Híradóban a megjelenő eseményeknél
milyen összefüggésben van a földrajzi elhelyezkedés és a pozitív illetve negatív ideológiai
tartalom. (Ilyenek például a demokrácia, a politikai függetlenség, emberi-és szabadságjogok,
faji, vallási és etnikai ellentétek, a nukleáris fegyverek korlátozása és az energiaválság.)
A vizsgált források alapján általánosságban az mondható: a hírekben megjelenő
fegyveres és politikai konfliktusok, természeti kataszrófák az ország határaitól földrajzilag is
távol történnek. Ugyanez a helyzet az emberi jogok, egyéni szabadságjogok sérelmével és az
etnikai, vallási és faji üldözésekről szóló híradásokkal. A szocialista országok gazdasági és
belpolitikai kérdései szinte soha nem kerülnek szóba, legfeljebb nemzetközi egyezmények és
diplomáciai protokollesemények kapcsán, történeti jellegű összefoglalókban,
háttérösszeállításokban.
'
MÁSODIK'KORSZAK:'1986-1989'
Korszakom utolsó éveiben - ahogyan az a 2. számú táblázatban a számok tükrében látható -
az egyre melegedő belpolitikai helyzet fokozatosan kiszorította a külvilág kevésbé fontos
híreit. A következő összesítés a folyamatot az előzőekhez hasonlóan nem ábrázolja, a négy
évet, egy-egy adásnapot mintának tekintve azonos terminusként kezeli.
Diplomácia, nemzetközi kapcsolatok, protokoll
8
Fegyveres konfliktusok
8
Belpolitikai kérdések más országokban
12
Gazdasági élet
5
Kultúra, tudomány, érdekességek
2
Katasztrófák, természeti csapások, balesetek
1
Összesen
36
Az összesítésből jól látszik: míg korábban a diplomácia és a nemzetközi protokoll hírei az
összes hírnek csaknem felét tették ki, ebben az időszakban a negyedét sem érik el.
Szembeszökő a konfliktushelyzetekről szóló híradások számának emelkedése, ez egyébként
nem csupán a katonai összecsapásokra érvényes, hanem általában a vitás kérdések
bemutatására is. Röviden és általánosságban az mondható, hogy a megközelítés korábban
leíró jellegű volt, ekkor pedig problémaközpontú lett. Ugyancsak emelkedett a gazdaság és a
társadalom életéről szóló beszámolók száma. Különbség az is, hogy bár továbbra is a
földrajzilag és politikailag közel álló országok voltak többségben, az ottani hírek ekkor
általában nem az eredményekről, és a békés mindennapokról, hanem a konfliktusokról,
nehézségekről, feszültségekről szóltak.(Példák: szovjet bérrendszer, nemzetiségi problémák a
Szovjetunióban, lengyelországi sztrájk.) Kiszorult a kultúra és a „kis színes” műfaj, bejutottak
viszont a nagy balesetekről szóló hírek.
BELPOLITIKAI'KÉPES'HÍREK'
„A belpolitikai hírekben nem lehetett hazudni, mert az emberek a saját szemükkel látták, mi
történik körülöttük”- állította egy kortárs újságíró, avagy ugyanez egy csipetnyi sóval: „egy
nyilvánvalóan hazudozó műsor sohasem érhetett volna el hatvan százalékos nézettséget”.
A nyilvánosságról szóló fejezetben már utaltam rá, hogy a sajtóirányítás „személyi
felelősségen” és kiszolgáltatottságon alapuló rendszeréből fakadóan a korszak sajtómunkásai
sajátosan értelmezték a hazugság és igazmondás fogalmait. A kettő közötti széles
határmezsgyén ott az elhallgatás, a tematizálás (propaganda) és a mellébeszélés. A
vélemények további elemzése helyett azonban célszerű ismét a számokhoz fordulni válaszért.
Alább az előző fejezetben alkalmazott módszer szerint két korszaknak tekintve a vizsgált két
évtizedet, ismét egy-egy adásnapot alapul véve típusokba sorolom a híreket.
'
ELSŐ'KORSZAK:'1970-1985'
Állami, párt- és kormányesemények, protokoll, „ibusz-hírek”, ünnepségek,
kitüntetések, politikai beszédek
36
Gazdasági és pénzügyi vonatkozású hírek: államháztartás, költségvetés
2
Mezőgazdaság, élelmiszertermelés, környezetvédelem
15
Ipar, infrastruktúra
13
Oktatás, egészségügy, ifjúságpolitika
20
Kulturális események és műszek, tudományos újdonságok
24
Versenyek, megnyitók, bemutatók
12
Ügyes-bajos dolgok, „oknyomozás”, népnevelés
12
Összesen
134
A táblázatban szereplő csoportosítást a kényszer szülte. Az utolsó rovatba olyan, sehová sem
sorolható témák kerültek, amelyek sem a hírműsor funkcionális kereteibe, sem az itt felsorolt
kategóriákba nem illeszkednek. (Például: Őszi közlekedési tanácsok”, „Az ügyintézés
gyorsaságáért”, A diákélelmezés gondjai”. Tartalmukat tekintve ugyan érintenek egyes
területeket, de a megközelítés és a feldolgozás módja olyan szubjektív, hogy a hírek közé nem
sorolhatók.) Idetartoznak a belpolitikai kommentárok is. A külpolitikai kommentároktól
eltérően ezek a többnyire „Átkötés”, „Megjegyzés” vagy „Közbeszólás” címmel jelzett
elemek nem tartalmaznak sem háttérinformációt, sem történeti sem ténybeli adatokat,
közléseket. A belpolitikai kommentár teljes egészében szubjektív műfaj, leginkább a
jegyzethez hasonlatos, de nem pusztán gondolatokat, hanem morális állásfoglalást is
tartalmaz. A szerkesztő (a szerkesztőség) véleményét tükrözi arról, hogy a cselekvésekben és
a gondolatokban mi helyes és mi helytelen.
Az utolsó csoportba sorolt anyagok közös jellegzetessége, hogy gyakran kritikai
hangvételűek. A problémaközpontú megközelítés azonban csak és kizárólag az egyes esetre
vonatkozik, az általánosig, a jelenségig és az okok vizsgálatáig sohasem jut el, nem is akar
eljutni. (Ezért neveztem aposztrofált „oknyomozó” riportnak az ilyen típusú anyagokat.)
Közös vonás a film végére kerülő pozitív tanulság, összegzés is - ahogyan a kortárs kollégák
nevezték, a „vörös farok”. Az üzenetet a közhellyé vált fordulattal írhatjuk le: „vannak még
hibák” de az út, az irány, az elvek, a rendszer nem lehet kritika tárgya. Jellegzetes példa
ebből a korszakból az 1983-ban készült Életveszélyes iskolák Balmazújvárosban” című
riport. Ennek ismertetésére a részletes elemzések fejezetének második részében
(Tanévnyitók) még visszatérek.
A számok azt mutatják: a külföldi hírekhez hasonlóan számos protokollesemény, formális
aktusról szóló hír, állami-, párt és kormányzati önreprezentációt szolgáló anyag került be a
Híradóba. Nem tudni pontosan, ezek milyen hányada volt „kötelezően előírt”, gyaníthatóan a
többség.
Hangsúlyos szerepet kap a kultúra és az oktatás is - utóbbira magyarázatul szolgál, hogy a
mintavételt némileg torzítja az adatvétel időpontja (az iskolakezdés körüli napokról van szó).
A többi hírhez viszonyítva aránytalanul sok művészportré, számtalan kiállítás- és biennále
'
megnyitó, színházi-és könyvpremier kapott helyet ebben a korszakban. A televíziózás
kezdetekor ugyanez még indokolt lehetett, hiszen nem alakult ki olyan műsorstruktúra, amely
a különböző érdeklődésű nézői igényeket kiszolgálta volna. A hetvenes években azonban már
voltak önálló kulturális magazinműsorok, a Híradó tehát már nem szükségből vállalt
„kultúraközvetítő” szerepet. Feltehető, hogy a szerkesztők személyes érdeklődése és ambíciói
éppúgy segítették e jellegzetesen nem híradós elemek túlélését, mint a hivatalos utasítások.
Árulkodó a gazdasági hírek hiánya: az a közös pénzügyekről egyetlen hír sincs a vizsgált
adásokban. A hetvenes években a tabuk között még szerepeltek a mezőgazdasági
termeléseredmények is: a gabona egy részét ugyanis a Szovjetunióba szállították, és az erről
szóló adatok nem voltak publikusak. (Kereteinket meghaladja annak elemzése, milyen hírek
szerepeltek a Híradóban a szovjet mezőgazdaságról: éppen szeptember első napjaiban
kerülnek adásba azok a beszámolók, amelyek a szovjetunióbeli gabonabetakarításról szólnak.
A szovjet pártvezetők ezekben a hetekben tettek látogatást a szövetségi államok
éléskamráiban, például Azerbajdzsánban és Kazahsztánban.)
MÁSODIK'KORSZAK:'1986-1989'
Állami, párt- és kormányesemények, protokoll, „ibusz-hírek”, ünnepségek,
kitüntetések, politikai beszédek
3
Gazdasági és pénzügyi vonatkozású hírek: államháztartás, költségvetés
6
Mezőgazdaság, élelmiszertermelés, környezetvédelem
6
Ipar, infrastruktúra
2
Oktatás, egészségügy
6
Kulturális események és műszek, tudományos újdonságok
3
Érdekvédelem, civil mozgalmak, politikai rtok
9
Egyházak, hitélet
1
Összesen
36
Mint látható, az 1986 utáni adások már újabb csoportosítást igényeltek. Megjelentek például
az egyházakról szóló híradások, teljességgel eltűntek a megnyitóünnepségek, versengések,
szpartakiádok, kevesebb teret kaptak a kulturális és művészeti események, nincs szó a
mindennapi bosszúságokról. A tényfeltáró riportok mélyebbre ásnak, attól sem riadnak vissza,
hogy a hivatalosságot leleplezzék. Az 1989-ben készült „Iskolabotrány” című riportot a
következő fejezetben részletesen is bemutatom. Ami ennél is fontosabb: a Híradó megtelik a
formálódó civil mozgalmakról, társaságokról és az alakuló politikai pártokról szóló hírekkel.
Az állami és kormányzati munkáról szóló hírek között kevesebb a protokoll, kiveszőben
vannak az „elutazott-megérkezett” típusú tudósítások. (Az oktatással kapcsolatos anyagok
száma itt is magas a tanévkezdés miatt.) Majd minden mintául szolgáló adásban előfordul
makrogazdasági vonatkozású hír: például a vízlépcsőberuházás-vita, az energiaellátás, az
aszálykárok gazdasági következményei. 1986-ban a szerkezeti és tartalmi változásokon túl két
fontos változást tapasztalhatott a híradónéző. Eltűnt a műsorból a kommentár, a bejátszások
között csak átkötéseket mondott a műsorvezető. A headline, amely 1970 óta hagyományosan
két önálló részre oszlott, és a belpolitikai és a külpolitikai műsorvezetők külön olvasták fel,
ekkortól rövidebb lett és hazai valamint külföldi híreket egyaránt tartalmazott, fontossági
sorrendben.
'
A'VIZSGÁLT'ADÁSOK'ÁTTEKINTÉSE'
Az elemzés alapjául szolgáló szeptemberi adáshéten belül két, rendszeresen, minden évben
visszatérő eseményt tárgyalok részletesen. Az egyik a szeptember első vasárnapján megtartott
bányásznapi ünnepségsorozat, a másik a szeptember első hétfőjén kezdődő iskolaév.
Mindkettő érinti a társadalom nagy csoportjait, mindkettő magán viseli a kor jellegzetességeit,
anélkül, hogy a nagypolitikához közvetlenül kapcsolódna. Csak látszólag civil események, az
állam számára igen fontosak, ezért vizsgálatuk a hatalom médiahasználatának és a médium (a
Híradó) állapotának is tükröt tart. A vizsgált húsz évből sajnos nem sikerült minden anyagot
hiánytalanul megtalálni, ezért a tematikus elemzés itt-ott foghíjas, egy-egy évad kimarad. A
tendencia azonban így is jól látható.
Saját észrevételeimet a korszakot két kutatójának (18) véleményével, kommentárjaival
szembesítettem, azaz az értelmezés alapjául a velük készített személyes interjúk szolgáltak.
BÁNYÁSZNAPOK
A bányásznap tipikus szocialista ünnep, 1950 óta létezik. Mint minden céhes, szakmai
összejövetel, ez is egyfajta összetartozást, közösségteremtést hivatott segíteni. A bányászat
azonban hagyományai miatt is, történetileg, szintén az egyik legmarkánsabb ön-reprezentáló
szakma Magyarországon. A szocializmus idején a civil testületként is megtartották (a
szervezet militáns vonásait is jelző) saját ünnepi egyenruhájukat, fúvószenekarokat és
kulturális egyleteket szerveztek. Egykor a „bányászok nagy családja” az eltartottakkal együtt
több, mint egyötöde volt Magyarország lakosságának. Korszakom kezdetén, 1970-ben így
majd félmillió embert érintett egzisztenciálisan, hogy az 1968-as gazdaságpolitikai
irányváltás következményeként komoly leépítések kezdődtek az ágazatban. Bezárták a
veszteséges aknaüzemeket, a dolgozók, akik addig a fizikai munkát végzők között a
legjobban fizetettek voltak, elestek a többletet hozó pótlékoktól és juttatásoktól. Két évvel
később a világban megkezdődött az olajválság, amelynek hatásait csak ideig-óráig lehetett
nem tudomásul venni. A politikusok mindig is tudták: a bányászokkal óvatosan kell bánni.
Aki naponta leereszkedik a föld alá, sárban, vízben, szénporban dolgozik, és nem tudja,
hazatér-e családjához, annak kevesebb a vesztenivalója. Ezért volt minden szónak politikai
jelentősége ezeken az eseményeken. Az ünnepi szónokok szavaiban szinte minden évben ott
volt az üzenet: mi lesz a bányászattal és a bányászokkal. A megszólítás a jelenlévőknek szólt,
a mondanivalót az országnak címezték. Jelentősége volt annak is, milyen rangú, kormány,
avagy pártfunkcionáriust jelöltek ki a beszéd megtartására, annak is, hol tartják a központi
ünnepséget. És annak is, hogy a Híradó miről és hogyan, melyik kiadásban, milyen
terjedelemben számolt be az eseményekről.
A bányásznap eseményei kiváló alkalmat teremtetettek a korszak egyik legfontosabb
szimbólumának felmutatására: a Gép jelenik meg újra és újra a képeken. A textusokban
rendre feltűnnek az uralkodó értékrend pozitív töltésű verbális ikonjai: megbecsülés,
helytállás, erőfeszítés, küzdelem, dicséret, elismerés, kitüntetés.
'
1970.'TVH'211'/K1'„BÁNYÁSZKITÜNTETÉSEK’’'
Idézet az átkötésből: „Közismert, hogy a magyar bányászok milyen derekasan helytálltak
mindig, amikor az otthonok fűtésére, a termelés bőtésére szenet - több szenet kért az
ország.” Az összetett mondat két állítmánya („helytálltak” és „kért”) elvonatkoztat a
tényleges cselekvéstől és erős érzelmi töltést ad a kijelentésnek. Az alanypár a „bányászok
és az ország” egyszerre szétválaszt és összekapcsol; megrajzolja az ívet, ami alatt az ünnep
közös élménnyé lesz.
Az adástükör 45 eleméből a 28. helyen szereplő két perces anyag a Nehézipari
Minisztériumban rendezett kitüntetés-átadásról tudósít. Nem idéz a miniszter beszédéből, a
riporter az ünnepség sematikus képei alatt (totálok, kistotálok a közönségről, tág secondok,
bányászarcok) maga foglalja össze - és kommentálja - az eseményt. Az üzenet a szöveg
közepén van: „Fejlődik a technika, de a sikerek, az eredmények továbbra is az emberektől
függnek. A bányászatra még hosszú ideig szükség lesz.” A tények: 1970-ben épp félúton
tartott az a bányabezárások sora, két év múlva a korábbi hetven akna közül csupán 36-ban
folyt szénkitermelés. „És szükség lesz az idősebbek tapasztalataira, valamint a fiatalok
erőfeszítéseire egyaránt.” folytatódik a tudósítás. Árulkodó szavak. A valóságban ezekben
az években bányászok tízezreit küldték nyugdíjba korkedvezménnyel - akkor, amikor az
infláció hivatalosan 0% volt. Később azonban a járandóságok fokozatosan elveszítették
értéküket, és az állam magukra hagyta ezeket az embereket. Az idősebbek tehát valóban csak
tapasztalataikat adhatták, munkát csak a fiatalok kaptak. A megszólaltatott (nyugdíjazás előtt
álló!) bányász arcán zavar, láthatóan idegenül érzi magát a szituációban. Ő mondja ki a
pozitív üzenetet: „megismertem ott a megbecsülést”.
1971.'TVH'177'/K1'„'BÁNYÁSZNAP'1971”'
Az adásban ismét középen, a belpolitikai hírek blokkjában újra kitüntetések átadásáról szól a
tudósítás. Az előző évtől eltérően azonban a képek nem pusztán a protokolleseményt mutatják
be. Az első harmadhoz igényes, lendületes, sok képből és mozgásból összeálló montázs
készült a nehéz munkáról, a Gépről és az Emberről. Közben a tudósító saját hangján mint
utóbb kiderül- a nehézipari miniszter beszédéből idéz. „A szénhidrogénekre való áttérést
tovább kell folytatni, de ez korántsem jelenti, hogy hazánkban a szénbányászatra ne lenne
szükség, de a termelést, az ellátás biztonságát magas műszaki színvonallal és a gazdasági
hatékonyság követelményeivel kell párosítani.”A szenet ekkor már jórészt csak erőművek
fűtésére használták, és a szakmában köztudott volt, hogy a gazdaságos energiatermelés nem a
gazdaságtalan szénkitermelésen, hanem az erőművek (máig halogatott) korszerűsítésén bukott
el. A szónokok erről sosem szóltak. A tudósítás középső harmada maga az ünnepség, ismét
sematikus képek a kitüntetettekről. Az anyag vége nem kapcsolódik közvetlenül a
korábbiakhoz: a tatabányai csendőrsortűz áldozatainak emlékművénél KISZ-es fiatalok
csoportja koszorúz. A kulcsszavak (mártírhalál, hősi múlt) patetikusak, elemelnek a jelentől,
tovább erősítik az áldozathozatal korábban már felsejlő motívumát. A munkásmozgalmi
hősök mitológiája és a köztudottan veszélyes föld alatti munka, a bányászélet mindennapjai
közötti különbség összemosódik. A fiatalok ünnepélyes fogadalma avatási és
befogadószertartás: az eskü által a „hősi múltörököseivé és a „küzdelmes” jelen részeseivé
válnak.
1973.'TVH'177'/K1'„BÁNYÁSZOK'KÖSZÖNTÉSE”'
Szabadtéri ünnepség, félúton a majális és a tribünös-díszelnökséges protokoll között. A
miniszterhelyettes kissé pongyolán fogalmaz, „jó ünneplést kíván”. A képek hasonlóan
'
slamposak: a tavalyi archívból néhány hanyagul odadobott snitt, kistotálok a közönségről.
Amiért mégis említésre érdemes: itt hangzik el először a bűvös szó: „versenyképesség.”
Ebben az évben a hivatalosság még cáfolta, hogy a világban dúló olajválság begyűrűzhet a
magyar gazdaságpolitikába. Mi több, ennek gazdaságpolitikai konzekvenciái is elmaradtak. A
miniszterhelyettes cáfolta, hogy termelés csökkentésére készülne a kormány: „Az alapvető
feltétel azonban az, hogy az energiahordozók termelésében versenyképesek legyünk.”
Hallgatósága sosem tudta meg, pontosan mivel is kell versenyeznie a magyar
szénbányászatnak.
1975.'TVH'177'/K1'”BÁNYÁSZNAPI'KITÜNTETÉSEK”'
Minisztériumi ünnepség, visszafogott hangvétel, a tudósító, akár egy rádiós, közvetít. Ebben
az évben több, mint félmilliárd forint pénzjutalmat osztottak szét. „A föld kincseinek
napvilágra hozóit, a szén, az olaj, a bauxit és ércásvány bányászait köszönti ezekben a
napokban 12 ezer kormánykitüntetés.” (A jutalom tehát a kormány és nem az állam
jótéteménye, a „miniszter kezeiből” veszik át a meghívottak.)
A vizsgált időszakban első alkalommal nem csupán a szénbányászokat említik meg. A
tudósítás elején is egy név szerint kiemelt bauxitbányász veszi át a legmagasabb kitüntetést.
Mindez aligha lehet véletlen. Mint ahogyan az sem: noha a kő- és érckitermelés
nagyságrendje tízszerese volt a szénbányászaténak, a bányásznapokon többnyire mégis csak a
szénbányászatról esett szó. A szénbányászat ugyanis mindvégig politikai kérdés volt, a többi
pedig gazdasági.
1976.'TVH'178'/'K1'„LOSONCZI'NAGYGYŰLÉS'KOMLÓN”'
Adáskezdő belpolitikai hír, több ezres hallgatóság (seregszemle, akár a görög eposzokban), a
szónok az államfő. Komló, a „szocialista Magyarország szülötte, édesgyermeke, a magyar
szén fővárosa” negyedszázados jubileumát ünnepelte. A Híradó több kamerával vonult ki az
esemény helyszínére, a forgatást láthatóan igen alaposan előkészítették, a riporter stand uppal
kezdődő ál-élő tudósítást készített. Noha jelen időben beszél, ezzel az egyidejűség érzését
kelti, a szónoki beszéd közbeni vágásokból kiderül, hogy szerkesztett anyagról van szó. Két
voice over-e tárgyilagos - a szónok felkiáltójelekkel tarkított beszédéhez képest. Losonczi Pál
ekkor mintegy öt percen át beszélt a Híradó első kiadásában. Az Elnöki Tanács elnöke új
virágkor eljövetelét ígérte a bányászoknak, akiket „barátaim”-nak szólított. De nem az ő
jövőjükről beszélt, hanem az „ágazat”, a „város” és a „szakma” sorsáról. A beszédből
kiolvasható az indoklás, miért éppen Komlón rendezték a központi ünnepséget. „A
kokszolható feketeszén sorsa és jövője pedig szinte mindenkor vitán felül áll. Komló szerepét
ez önmagában eldöntötte.”
A beszédben az úgynevezett eocénprogram meghirdetéséről van szó. A sokat vitatott állami
megaberuházásoknak az volt a célja, hogy a megmaradt minőgű szénvagyont felszínre
hozzák. Ezzel párhuzamosan indul meg a mecseki feketeszénmező és egyes nógrádi területek
feltárása is. A döntés később elhibázottnak bizonyult és a program teljes kudarcba fulladt.
Losonczi azt ígérte ekkor: a termelést másfélszeresére emelik.
1982.'TVH'177/'K1'„BÁNYÁSZNAP'PÉCSETT”'
Tíz évvel az olajválság kezdete után, amikor az olaj hordónkénti ára három dollárról
huszonegyre emelkedett, Marjai József, a minisztertanács elnökhelyettese a harminckettedik
bányásznapon a nyilvánosság előtt így beszél a következményekről, az áremelésekről.
'
„Nem jó dolog, nem racionális megoldás, kényszerű megoldás volt, de azért kellett csinálni,
hogy nagyobb bajok ne legyenek.”
A következő évben egyébként Magyarország gazdasága kis híján teljesen összeomlott. A
háttérben három óriási nemzetiszínű zászló, Marjai József végig különböző, érdektelen
totálképekben látható. A majd hatperces anyagban eltekintve itt a pécsi emlékműavatásról
szóló rövidhírtől - kisebb plánváltásokkal végig a vezető van a képen.
1983.'TVH'174'/K1''„BÁNYÁSZNAP”'
Tablókép a minisztériumban: ismét az obligát kitüntetések, ezúttal „emberarcúbban”. A
miniportrék három bányászt mutatnak be, akik egyszerű emberek és nagy igyekezettel keresik
a szavakat. Mégis, keresetlenül természetesnek tűnnek a tíz évvel korábban ugyanott kamera
elé állított idős bányászhoz képest. Jellegzetes Vajek Jutka-féle válogatás, a végén az
olajbányász mondja:
„..és akkor hát az olajbányászatnak megvan a jövője is, a megbecsülés is meglesz, én azt
hiszem, ennyi.”
Egy megjegyzés: a „megbecsülés” ekkor már nem erkölcsi, hanem egyértelműen materiális
kategória. Azt jelenti: jól megfizetett. A szó geneológiája külön elemzést érdemelne.
1985.'TVH'176'/K1'„BÁNYÁSZNAP'EGERCSEHIBEN”'
„Egercsehi lakói….nem csak a bányásznapot köszöntik, hanem ami az egercsehiek számára
fontosabb, a közelmúltban bezárásra ítélt bányaüzem megújhódását.”
A település egyike volt azoknak az egyutcás völgyfalvaknak, amelyeket a bánya tartott
életben. Az üzem, éppúgy, mint másutt, nem csupán az ott dolgozóknak adott munkát: mivel
a bányatröszt tartotta fenn az iskolát, az orvosi rendelőt és a tömegközlekedést, a bánya
bezárása a falu halálát jelentette. Politikai okokból ezért nem lehetett kimondani, hogy a
viszonylag sok embert foglalkoztató üzem megszűnik, őrizni kellett a látszatot.
Egercsehi - példa az utolsó utáni kísérletre: az egyszer már elhatározott leépítés után mégis
újabb fejlesztésekbe kezdtek. Mire befejezték, a szénkészlet kimerült. A gépeket később
beolvasztották, a munkaerő elvándorolt. 1985-ben a Híradóban azonban még jódli szól, a
sörsátrak mellett terített asztalnál ünneplőbe öltözött bányászok poharazgatnak.
1986.'TVH'198/K1'„HAVASI-BESZÉD.'BÁNYÁSZNAP”'
Egy évvel a tervgazdasági Bizottság határozata után, amely kimondta a végítéletet. A
bányászat sorsa megpecsételődött: évről évre csökkent az állami támogatás, miközben
változatlan maradt a szén szabott felvásárlási ára. A szakma számára nyilvánvalóvá vált, hogy
a bányaipar sohasem lesz önfenntartó, a politikusok szótárában új fogalom került az első
helyre: a gazdaságosság.
'
„Az iparpolitikában a célkitűzésünk az, hogy az energiaszektor fejlesztését a hatékonyság
növelésével együtt hajtsuk végre.”
A kistotálban szónokló Havasi Ferenc KB titkár nem méltatta a bányászok hősiességét, nem
osztott kitüntetéseket, „válságágazatról” és létszámhiányról beszélt. Ez utóbbi persze nem
jelentette azt, hogy ne lettek volna (látens) munkanélküli bányászok. A korábbi leépítések
miatt valóban hiány volt azonban képzett szakemberekből.
A bányászok 1986-ban Nógrádban magukat ünnepelték: a zenekar a település főutcáján a -
nem sokkal a tudósítás készítése után bezárt - bányász művelődési házig vonult.
1987.'TVH'198/K1'„ÚJ'SZÉNMOSÓ”'
Az egyik leglátványosabb film, amely az új büszkeséget, a bátonyterenyei szénmosót
bemutatja be. A tudósító részletesen leírja működését, a néző tanúja az üzemkezdésnek, a
csillogó gépeken fényes szénrögök futnak tova. Valójában a bátonyterenyei szénmosó egyike
volt a teljesen elhibázott beruházásoknak. A berendezés egyáltalán nem volt alkalmas a
környéken bányászott rossz minőségű barnaszén tisztítására. A drága svájci forgóhengereket
hetek múlva tönkretette a homok, a települést elborította a kiömlő iszap, és rövidesen a
szénmező is kimerült. Ezután távoli bányákból kellett szenet hozatni, hogy a gépek legalább
tizednyi kapacitással működhessenek.
1988.'TVH'223/K1'„BÁNYÁSZNAPI'ÜNNEPSÉG”'
Hosszú idő után ismét adáskezdő hír. A központi ünnepségen a pártfőtitkár-kormányfő mond
beszédet. Grósz Károly egy héttel a spontán szerveződött pécsi István-aknai sztrájk után
minden korábbinál nyíltabban beszél a szénbányászat állami támogatásának leépítéséről.
„A hosszú ideje deklarált szándék tehát tovább nem halasztható, még akkor sem, ha ez
csoport és egyéni érdekeket sért is…. Az a szándékunk, hogy már jövőre 30-40 milliárd
forinttal csökkentjük a költségvetési támogatást.”
A tempó azután felgyorsult: az állami szubvenció gyakorlatilag az év végére megszűnt.
A pártfőtitkár programbeszéde a 12 évvel azelőtti államfői szónoklathoz hasonló díszletek
között zajlott. A különbség az: a rendszerváltás előtt egy évvel nincs „seregszemle”.
Nincsenek egész termet befoglaló nagytotálok, ahogyan nincsenek portrészerű közelik sem a
hallgatóságról. A puritán képi világ nem az eseményre, csak az elhangzottakra koncentrál.
1989.'TVH'241/K1'„PÉCSI'BÁNYÁSZOK”'
Az utolsó bányásznapon nincs ünnepség. Tüntetés van. A bányászok adókedvezményeket és
munkát követelnek, kifügyülik a minisztert, megtapsolják a velük tartó SZOT-főtitkárt és
országos sztrájkkal fenyegetőznek.
A Híradó második helyen számol be a pécsi demonstrációról és a támogató akciókról. (Az
első hírben a szakszervezetek bejelentik: felfüggesztik részvételüket a háromoldalú
tárgyalásokon.)
'
Teljesen eltűntek a képi és verbális ikonok. A tudósítás az eseményt mutatja be, nincsenek
illusztratív képek. Az utcán tüntető bányászok épp olyanok civilben, mint mindenki más.
Nem hősök többé, inkább áldozatok.
AZ ISKOLAKEZDÉS BEMUTATÁSA A HÍRADÓBAN
„Szemünk fénye, a gyermek”- közhely, szlogen, jel-képe a rendszernek, amely múltbeli
hagyományoknak híján volt és a jelenben is a jövőnek élt.
Miképpen a bányászathoz kapcsolódott „a föld kincse” allegória, akár a „kincs”, ebben a
képben a „fény” jeleníti meg a többletet, a transzcendentálist, ami elemel a mindennapoktól.
De a gyerekek, az ifjúság nem csupán elvont értelemben jelentettek mást, mint a család és a
társadalom egy korcsoportját. Gyermeknek lenni a szocializmusban önérték volt, hiszen ők
voltak a „jövő záloga”. Itt kapcsolódott össze a jelenben élők személyes története és a
társadalom közös történelme. A rendszer számos jelét adta, milyen fontos számára a gyermek
(azaz a jövő). Teljes körű ingyenes oktatás, családközpontú szociális ellátások, kiemelten
támogatott árú tanszerek és gyerekruházat, ingyenes üdültetés és a többi. Az iskolakezdés, a
tanévnyitók mindenkor alkalmat kínáltak az értékrend konfirmálására, szólni arról, hogy a
gyerektársadalom nem más, mint a felnőtt társadalom kicsiben - dolgozniuk kell a
gyerekeknek is, munkájuk a tanulás.
A vizsgált korszak kísérőjelensége a demográfiai hullám. Az általános iskolákban 1975-ben
tetőzött, így a felsőoktatásban a nyolcvanas évek második felében érte el csúcsát. A Híradó
ebben hű tükre a valóságnak: a korszak elején az alapfokú oktatás kapott nagyobb hangsúlyt,
az utolsó években, mint látni fogjuk, az egyetemek felé fordult a figyelem.
1973.'TVH'177''K1'„ÚJ'ISKOLÁK”'
Az 1968-as gazdasági fordulat az iskolaügyben is éreztette hatását. A több évtizedes stagnálás
után a korábbinál felszabadultabb szellemiség, politikailag támogatott szakmai reformok
következtek. 1970-ben rendezték az V. Nevelésügyi Kongresszust, és 1972 júniusában
párthatározat is foglalkozott az oktatással. Ebben a hatvanas évek óvatos kritikája jelenik
meg: világossá válik, hogy nem sikerült elérni a kitűzött célokat, mindenekelőtt a középfokú
végzettség kiterjesztését. A kudarc beismerése jelének tekinthető, hogy a következő években
a középiskolákról szinte alig esik szó, sokkal inkább a „tömegek iskolájáról”, az alapfo
oktatásról. A középfokú végzettség általánossá tételéhez ugyanis pénz, sokkal több pénz
kellett volna, így az évek óta tervezett szervezeti reform álom maradt helyette tantervi
reformok sora következett. 1973-ban mindezekről nincs szó a híradóban: az újonnan épült
iskolákról szóló győzelmi jelentéseket mutatták be. A képek még a tanítás kezdete előtt
készültek, mai szemmel inkább sivárnak tetszenek az üres termek, kongó folyosók. Talán épp
emiatt, a feldolgozás egysíkú és igénytelen. A filmek Nyíregyházán, Hajdúszoboszlón,
Enyingen és Barcson készültek.
1975.'TVH'175''K1'„KEZDŐDIK'A'SULI”'
1975.'TVH'175''K1'„KÖZGAZDASÁGI'SZAKKÖZÉPISKOLA”'
1975-ben, a demográfiai hullám csúcsán több mint egymillió általános iskolás kezdte az évet
szeptemberben. Ekkor mindössze kétszázezer volt a középiskolások száma. A művelődési
'
miniszter mégis egy szakközépiskolát adott át. Az iskolaépítés a hivatalos ideológia szerint
nem pusztán egy az állam feladatai közül: a társadalom minden egyes tagjának (ismét csak!)
személyes felelőssége gondoskodni az oktatás fizikai feltételeiről. Ebben az időszakban
számos intézmény épült a helyi üzemek pénzéből.
Idézet a voice overből: „Él és szélesedik az egy üzem, egy iskola mozgalom, ma már az
oktatás nemcsak a minisztérium, a tanácsok, a pedagógusok és a diákok körülhatárolt ügye,
hanem csakugyan össztársadalmi ügy is.”
Az anyagok képi minőségében már érzékelhető a korábban említett „felhígulás”: gyakran
igénytelen, sematikus beállítások, csúnya kameramozgás látható a képeken.
'
1977.'TVH'173'K1'„MÁTÓL:'DOLGOZÓK”'
Noha a szándékkal ellentétben a középiskolai végzettség sohasem lett általánossá, a
propagandában számos jel utal arra, hogy szerették volna népszerűsíteni ezt az oktatási
formát. A frissen munkába álló fiatalokról szóló anyagban hárman szólalnak meg,
mindegyikük középiskolát végzett. A „teljes foglalkoztatottság” időszakában természetesen
nem merülhetett fel a kérdés, hogy az iskolai tanulmányok befejezése után valaki ne
dolgozzon. A filmből az derül ki: szakképzettek könnyen kapnak munkát, míg a
gimnáziumból kikerülők, ha nem jutnak be az egyetemre, főiskolára, csak pótmegoldást
találnak. A szakközépiskolai képzés egyébként mindig is a társadalmi mobilitás, a felfelé
törekvés színtere volt. Az utolsó mondatokban ott a happy end: a gyógyszerész-lány maga a
konszolidálódott kádár-korszak megtestesült lojális polgár-eszménye.
1978'TVH'178''K1'„TANÉVNYITÓ'BORSODBAN”'
1978.'TVH'178''K1'„TANÉVNYITÓ'A'HERNÁD'UTCÁBAN”'
A két összeállítás egymás után szerepelt az adásban. Közös sajátosságuk, hogy mindkettőn
érződik: merev, szerkesztett, megrendezett mű amelyből az alkotók igyekezete minden
életszerűséget száműzött. A borsodi tudósítás esetén ez inkább a képekre érvényes, az
igényes, átgondolt operatőri munkát hiteltelenné teszik a kreált szituációk.
A Hernád utcai anyagnak számos egyéb tanulsága is van. A mesterkéltség itt a szöveg
felépítésénél plasztikusabb. A kamera elé állított gyerekek (az utolsó kislány egyébként -
nyilván nem véletlenül roma) láthatóan „leckét” mondanak fel, méghozzá tematikusan,
előre preparált, szerkesztett monológokat. Ezek egymásutánjából kerekedik ki a történet
Mihina néniről, a közös pénzkeresésről és a szovjetunióbeli kirándulásról.
A Bokányi Dezső Általános Iskola egyike volt annak a két intézménynek, ahol már a
hetvenes évek végétől kísérleti oktatás folyt. A Baranya megyei „szentlőrinci mozgalom”-ból
nőttek ki később az alternatív iskolák, ebben az időszakban azonban még kakukktojásnak
számítottak az efféle intézmények, működésüket külön miniszteri engedély tette lehetővé.
Létrejöttüket az évtized elején megindult szellemi-szakmai frissítésnek köszönhették, tanítási
módszereik forrásvidéke a fiatal Marx pedagógiai elvei és Németh László munkái voltak.
Ezért aztán egyszerre jelentették a kor oktatási rendszerének „balról jövőkritikáját és a jóval
később elterjedő úgynevezett integrált oktatás korai és korlátok közé szorított kezdeményeit.
Ekkoriban, az évtized eleji szellemi felfrissülésnek köszönhetően az addig felesleges,
teoretikus okoskodásnak tartott pedagógiai kutatásokat már államilag is finanszírozták,
akadémiai csoport jött létre, amely a pártállami retorika mögött a modern műveltségelemekről
'
(idegen nyelvek és társadalmi ismeretek oktatása, esztétikai nevelés) szólva informális módon
is befolyásolta a döntéshozókat. A hatalom sáncain azonban mindig is a pártbürokraták, és
nem a szakemberek hozták meg a döntéseket.
1980.'TVH'175'K1'„ELSŐ'TANÍTÁSI'NAP”'
Az elsőz év „szépségdíjas” anyaga, zenés montázs, sok képpel, a kézi kamerahasználat
magasiskolája. Tablót készít: iskolatáska, olvasókönyv, tantermek és lakótelep, sietős fiatal
szülők és ráérős nagyszülők.
„Egymillió 163 ezer iskolás megkezdte a munkát.”
A szó, a „munka” azt üzeni: az iskolában nem holmi kedves, gyermeki időtöltés folyik. A
kicsik, akárcsak a felnőttek a munkahelyükön, dolgoznak. Senki sem vonhatja ki magát a
közös tevékenységből, ki-ki erejéhez mérten veszi ki részét a feladatokból. Késői utórezgése
ez a hatvanas évek makarenkói „munkaiskolájának”, amelynek feladata lett volna kinevelni a
„szocialista embertípust”. A slampos magyar diktatúra ebben sohasem nyújtott szovjet
előképéhez hasonló teljesítményt az eredményt nem mérték hitelesen, mivel senkit sem
érdekelt.
1983.'TVH'173'K1'„ÉLETVESZÉLYES'ISKOLÁK'BALMAZÚJVÁROSBAN”'
„Tényfeltáró” riport, egy összeomló iskola kapcsán készült korrajz. Megszólal az
iskolaigazgató, az építésvezető, a tanácselnök. A helyzet világos: nincs elég pénz a felújításra,
a toldozott-foltozott épület végül majdnem rádől a diákokra.
A riportból kirajzolódó logikai lánc azonban így fest:
a falak vályogból vannak, mindenki tudja, hogy rossz állapotúak
az igazgató a tanácshoz fordul
a tanácsnak nincs pénze
a tésznek lenne, de elvitte az aszály
Konklúzió: a fal az aszály miatt omlott le.
A riport eleje jól indul, a felelősök keresésében egészen a tanácselnökig eljut. De az elnököt
már nem, csak az iskolaigazgatót vonja kérdőre, mit tettek a baj elkerüléséért. Az igazgató
kitérő választ ad: „…az az igazság, hogy Balmazújváros tanácsa nagy erőfeszítéséket tesz
azért, hogy a városnak öt iskolája legyen.” A tanácselnök, akinek nem kell felelnie a
kellemetlen kérdésre, csodás eufemizmussal vonul be a Híradó történetébe:
„Mindenféleképpen úgy gondolom, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben, konkrétan 1983-
ban, ami a mezőgazdaságban bekövetkezett, az aszálykárok és az ezzel járó anyagi,
fejlesztési, alapképzési problémák NEM TÁG LEHETŐSÉGET (kiemelés tőlem, M.J.)
biztosítanak a mezőgazdasági nagyüzemeknek arra, hogy jelentős összeggel hozzájáruljanak
fejlesztési célok közös megvalósításához.”
Ezek az anyag utolsó mondatai, ha tetszik, az üzenet, a tanulság. Nem keres felelősöket, nem
firtatja a következményeket. Hatását tovább tompítja a lekonferálás, amely az átadott,
elkészült, új iskolákról szól.
'
1984.'TVH'177'K1'„TANÉVNYITÓ'A'MISKOLCI'MŰEGYETEMEN”'
1984,'TVH'177'K1'„TANÉVNYITÓ'BUDAPESTEN”''''''
1984.'TVH'177'K1'”SZARVAS:'150'ÉVES'GIMNÁZIUM”'
Szűrös Mátyás KB titkár 1984-ben Miskolcon a „jövő mérnökeiről” szónokolt, beszédének
kulcsszavai ezek:
„szellemi tőke”
„anyagi megbecsülés”
„szemléletváltozás”
A műszaki értelmiséget érzékenyen érintette az a hetvenes évek elején megkezdődött erózió,
amely elsősorban a bányászatot és a nehézipart érintette. Egyes szakmákban valóságos
munkaerőhiány alakult ki felsőfokú végzettségű mérnökökből, üzemgazdászokból. Szűrös
beszéde politikai programbeszéd, szándéknyilatkozat, amely a műszaki értelmiségi pályát
próbálja vonzóvá tenni.
Ugyanaznap a budapesti Gábor Ignác általános iskola tanévnyitójáról a Híradó így tudósít:
„…a köszöntő szavak után a csapatvezető felolvasta a Magyar Úttörőszövetség levelét.” A
képen: hatalmas csarnok, tele gyerekekkel seregszemle. (Így nevezték egyébként a korabeli
úttörőversenyeket is ennek oka külön nyelvi elemzést érdemelne.) A levél nem más, mint a
12 pont kibontása egyetlen gondolatkörben: béke, család, barátok, szeretet, gondoskodás,
haza, egészség, környezet, együtt egymásért.
A 150 éves szarvasi gimnázium a magyar iskolarendszer ritka kivétele. Érződik ez a
tudósításban is: hangvétele személyes, a megszólaló, humanizmusról, morálról elmélkedő
korszerűtlen öregurak különböznek a sorozat többi szereplőjétől. A gimnázium általában véve
is sajátos szerepet töltött be a közoktatási rendszerben: noha hivatalosan nem volt szelekció,
mindig is elsősorban (bár nem kizárólag) a gazdasági és politikai elit gyermekeinek
gyűjtőhelye volt. Az névleges egalitarianizmus ellenére nyolcvanas évek elejére már
kialakultak az elit-iskolák, ezekből lettek később a kéttannyelvű és más speciális szolgáltatást
nyújtó intézmények.
1985'TVH'176'K1'„CSENGŐ'HELYETT''HARANG”'
1985'TVH'176'K1'„GYŐRI'TANÉVNYITÓ”'
1985'TVH'176'K1'„ISKOLANYITÁS'HERCEGHALMON”'
1985'TVH'176'K1'„TANÉVKEZDÉS'GONDOKKAL”'
Az 1985-ös tanévkezdésről szóló beszámolókat óvatos kritikai hangjuk köti össze. Ismét
épülő iskolákról adnak hírt, ezúttal azonban a Híradó „rámutat a hibákra” is. Az arány
döntetlen, vagyis 2:2. Két optimista hangvételű bejátszást két megrovó hangú tudósítás
követ. Győrben és egy budapesti kollégiumban bizony nem készültek el időben a felújítási
munkákkal. A felelősök ismét az „illetékesek” azaz nem tudni, kik.
A valóságban a szép új és időben elkészült intézmények is messze elmaradtak a kor
követelményeitől. Bár a falak és a padok újak voltak, a többnyire 16 tantermes blokkok nem a
korszerű pedagógiai elvek szerint épültek. Az egyenszabvány tantermek nem voltak
alkalmasak sem kiscsoportos foglalkozásokra, sem közösségi együttlétekre. Csak kevés
'
helyen épült nyelvi oktatási laboratórium, hiányoztak a gyakorlati ismeretek oktatásához
szükséges helyiségek. Erről azonban nem lehetett beszélni, mert az a döntéshozók
inkompetenciáját bizonyította volna.
1984-ben a Híradó az évnyitók sorában a nagyiváni elsősökről számol be legelébb. A riporter
megfogalmazása a késői Kádár-korszak világos üzenete is lehetne: tudd, hol a helyed.
„Van, aki határozottan, van, aki kissé tanácstalanul keresi helyét az osztályban. Aztán
csakúgy, mint több ezer társuk az országban mindenki megtalálja a helyét.”
1986.'TVH'193'K1'„AZ'ELSŐ'TANÍTÁSI'NAP”''
1986.'TVH'193'K1'„POLITIKAI'FŐISKOLA'TANÉVNYITÓ”'
Az 1972-es fordulat után az oktatásügyben 1986 szeptemberében történik újabb nagy
változás: ekkor lép életbe az oktatási törvény. Addig több mint 700 különféle rendelkezés és
határozat szabályozta az iskolák életét nem is beszélve a bonyolult intézményrendszerről.
Az iskolákat a helyi tanács oktatási osztálya felügyelte, az illetékes pártbizottság állandó
kontrollja mellett. A Híradó 1986-ban „az iskolák törvény teremtette önállóságát
hangsúlyozta. Ekkor több intézmény kapott kísérleti státust, eltérhettek a nyolc évvel azelőtt
kidolgozott egységes, kötelező tantervtől, nagyon sok alternatív iskola nyitotta meg kapuit.
A Politikai Főiskolán Horváth István KB-titkár a demokráciáról beszélt. Az új jelszó:
„társadalmi szerepvállalás” mellett furcsán mutatnak a régi idolok: „szervezettség, rend,
fegyelem”. A hatalom még erőt mutat.
Mai feltételeink között ezeket nem erőszakkal, a kényszerítés élesebb viszonyok között
bevetett eszközeivel akarjuk erősíteni, hanem elsősorban a társadalmi szellem, a szemlélet és
a követelmények olyanná formálásával, amelyek éppen, mert demokratikusak, a felelősebb
szerepvállalás révén kényszerítő erejűek is.”
'
1987.'TVH'198'K1'„TANÉVKEZDÉS'AZ'ELTE-N”'
1987.'TVH'198'K1'„TANÉVKEZDÉS'A'NEHÉZIPARBAN”'
A szeptember 5-I adás két vezető híre. A demográfiai hullámtetőzésének idején a
miniszterelnök-helyettes nyitotta meg a tanévet. Politikai változásokrólsenki sem beszél, a
helyszín mégis jelzés: a történelemben a reformidőszakokban mindig szerephez jutott az
egyetemi ifjúság. A jogi kar patinás épületében Maróti László azt mondta: a tudás
hasznosítását üzleti alapokra kell helyezni. A nehézipari egyetemen az eltelt három évben
megállt a visszaesés. Úgy tetszik, visszakapta presztizsét a pedagóguspálya: kétszer annyian
jelentkeztek tanárszakokra, mint korábban.
1988.'TVH'227'K1'„TANÉVNYITÓ”'
A helyszín ismét a Politikai Főiskola. Az egykori pártfőiskola immár politológusi
végzettségről ad diplomát hallgatóinak. A Híradó két kamerával vonul ki, az operatőrök
dokumentatív képeket vesznek a hallgatóságról, a szónokot szokás szerint kistotálban
mutatják.
„A mentét nem levenni, hanem újragombolni akarjuk.”
'
A pártfőtitkár megerőti: a hatalom birtokosai szerint a rendszernek nincs alternatívája. A
beszédben szó sem esik az oktatásról, sem a tanévről. A karót nyelt Grósz Károly így
fogalmaz: „A szocializmust mozgalomnak fogjuk fel, nem társíthatunk hozzá képek, szobrok
sugallta merevséget.”
1989.'TVH'244'K1'„TANÉVNYITÓ”'
1989.'TVH'244'K1'„ISKOLABOTRÁNY”'
Az Országos Pedagógiai Intézet volt székhelyén, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban az
oktatási miniszter nyitja meg a tanévet. A Híradó több, mint három évtizedes történetében
először egyházi intézményben. Glatz Ferenc e liberalizmust szimbolizáló gesztusa nem az
egyetlen: 20%-os béremelést ígér a pedagógusoknak, nyugati igényű oktatást és
nyelvtanítást a diákoknak. A megnyitó csak illusztráció: a miniszter folyosói nyilatkozata
egyszerre nyájas-családias és exkluzív.
A budapesti Fodros utcai iskola felújítási munkáiról készült „Iskolabotrány” című anyag
felidézi a hat évvel korábbi balmazújvárosi történetet. A különbség a két riport között: míg a
korábbi az oknyomozással megállt a tanácselnöknél, ez nyíltan szembesíti a hivatalosságot
saját tehetetlenségével. Ez persze nem minden, de a hat év alatt több is történt
Magyarországon.
A HÍRADÓSOK
A Híradó első szerkesztősége legendás és irigyelt kaszt volt a televízón belül. Közösség,
amelynek tagjai szó szerint életük végéig összetartozónak érzik magukat.
Ma már megítélhetetlen, milyen szerepet játszott az első adás elkészülésében, a gyalogosan
közlekedő operatőrök lelkesedésében a mítosz, amely talán már a kezdetektől jelen volt, talán
időközben nőtt túl a műsor mindennapjain. A híradó, úgy mondják, a „tévés iskola” és
egyben a szakma csúcsa.
Abban mindenki egyetért: Matúz Józsefné rendkívüli vezetői képességekkel irányította a
Híradót 28 éven át. Maga úgy fogalmazott: nem kedvelte a „szobatiszta embereket”. Mások
úgy: „politikai korlátai ellenére is kitűnő menedzser volt, igazi tekintélyuralmi vezető”, aki a
tehetségeseket előrejutatta, a neki ellentmondókat félreállította. Legendák keringtek arról,
hogy a pártközpontban, vagy a tévévezetéssel szemben mindig, minden helyzetben megvédte
beosztottait, még ha valóban hibáztak is - a szankcionálás jogát magának tartotta fenn.
Főszerkesztő-utódja, Aczél Endre is elismerte, hogy kiválóan működő szervezetet vett át
elődjétől.
Bizonyára volt oka a szakmán belüli kivételezett helyzetnek is. Részben, mert a Híradósok
valóban számos kisebb-nagyobb kiváltsághoz jutottak, és viszonylag jól fizetett alkalmazottai
voltak az állami televíziónak. A kasztot azonban összetartotta a kényszer is: az intézményen
belül évtizedekig alig volt migráció. Ha egy műsorkészítő nem tartotta be az írott és íratlan
szabályokat, az nem csupán híradós karrierjének, hanem televíziós pályafutásának végét is
jelentette volna.
De erre nem volt példa.
'
KÖSZÖNET
Köszönöm Dunavölgyi Péter (a munka készítésekor az MTV Rt. Archívum és
Dokumentációs Igazgatóságának vezetője) értékes segítségét.
Köszönöm, hogy személyes visszaemlékezéseikkel és tudásukkal hozzájárultak munkámhoz:
Aczél Endre
Báthory Zoltán
Butskó György
Heltai András
Farkas József
Márványi György
Matúz Józsefné
Mencel János
Pálos Tamás
Szabados Gábor
Vásárhelyi Miklósné
Vecsey Marietta
Zádor György
HIVATKOZÁSOK
1. Pór Edit: A kádári tájékoztatáspolitika 1956-1962 (Kritika, 1997/2)
2. Kalmár Melinda: Ennivaló és hozomány (Magvető, 1998. p. 70-71)
3. Pálos Tamás (1952-1990 az MTI munkatársa, később vezérigazgatója, a Tájékoztatási
Hivatal alelnöke) személyes közlése
4. Pálos Tamás sz.k.
5. Fodor László: Pártirányítás és sajtó (Tankönyvkiadó, 1978. P. 30)
6. Pálos Tamás sz.k.
7. Fodor p.94.
8. Danilo Kis: Cenzúra/öncenzúra (in: Kételyek kora. 1994. Kaligram-Fórum p. 135.)
'
9. Hárs István: Az MSZMP X. Kongresszusából fakadó műsorpolitikai következtetések (in:
TK Tanulmányok 1971/3)
10. Javaslat a Televízió 1970-1971 évi műsorpolitikai irányelveire (1969. november) Magyar
Országos Levéltár
11. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának állásfoglalása a televízió
munkájáról (1972. május) M.O.L.
12. A Műsorfigyelő Szolgálat jelentése a Televízió 1972. szeptember 4-10. Időszakáról (in:
TK Tanulmányok 1972/11)
13. Révész Klára-Vékony Tamás: A tv műsorainak közönségfogadtatása 1976-ban (in: TK T.
1977/8)
14. Angelusz-Csepeli-Kulcsár-S. Molnár: A kommunikáció folyamata és a vélemények
alakulása (in: TK T. 1974/4)
15. Monroe E. Price: A televízió, a nyilnos szféra és a nemzeti identitás (Magvető, 1998)
p.94
16. Farkas József ( a Híradó külpolitikai szerkesztője, montázsszerkesztő, moszkvai tudósító
1971-1975) személyes közlése
17. Teresnyéni Tamás: Geopolitikai térségek a hírekben (in.: Jel-kép 1979)
18. Szabados Gábor főosztályvezető-helyettes, Magyar Bányászati Hivatal
Báthory Zoltán oktatáskutató, egyetemi tanár, JATE
19. Dunavölgyi Péter: Híradó a filmvásznon és a képernyőn (Diplomamunka, Színház és
Filmművészeti Főiskola, 1981)
A FELHASZNÁLT KORTÁRS SZAKIRODALOM
TK tanulmányok:
7211 révész Klára: a hét napjainak hallgatottsága és nézettsége 1971-ben
7303 Dezséry Judit-Jekkel László: A színes és a fekete-fehér televízió hatásában mutatkozó
különbségek
7708 Révész Klára- Vékony Tamás: A tv műsorainak közönségfogadtatása 1976-ban
TK Szakkönyvtár:
7007 Bánkuti Gábor: Híreket mondunk
Jel-kép:
81319 Matúz Józsefné: Vita a világméretű híradócseréről
81120 Tábori András: Szeretnénk több protokollhírt közölni
'
76312 Valkó Emőke: Televízióhíradó
84206 Terestyéni Tamás: A tévéhíradó valóságképnek néhány jellegzetessége
76102 Matúz Józsefné: Tájékoztatási politikák és technikák
77303Nádor Tamás: 20 éves a Híradó
FILMOGRÁFIA
1977. TVH 173 K1 75 éves a halasi csipke
1979. TVH 111 K1 Brezsnyev-városnézés
1970. TVH 211 /K1 „Bányászkitüntetések’’
1971. TVH 177 /K1 „ Bányásznap 1971”
1973. TVH 177 /K1 „Bányászok köszöntése”
1975. TVH 177 /K1 ”Bányásznapi kitüntetések”
1976. TVH 178 / K1 „Losonczi Nagygyűlés Komlón”
1982. TVH 177/ K1 „Bányásznap Pécsett”
1983. TVH 174 /K1 „Bányásznap”
1985. TVH 176 /K1 „Bányásznap Egercsehiben”
1986. TVH 198/K1 „Havasi-beszéd. Bányásznap”
1987. TVH 198/K1 „Új szénmosó”
1988. TVH 223/K1 „Bányásznapi ünnepség”
1989. TVH 241/K1 „Pécsi bányászok”
1973. TVH 177 K1 „Új iskolák”
1975. TVH 175 K1 „Kezdődik a suli”
1975. TVH 175 K1 „Közgazdasági szakközépiskola”
1977. TVH 173 K1 „Mától: dolgozók”
1978 TVH 178 K1 „Tanévnyitó Borsodban”
1978. TVH 178 K1 „Tanévnyitó a Hernád utcában”
1980. TVH 175 K1 „Első tanítási nap”
1983. TVH 173 K1 „Életveszélyes iskolák Balmazújvárosban”
1984. TVH 177 K1 „Tanévnyitó a Miskolci Műegyetemen”
'
1984, TVH 177 K1 „Tanévnyitó Budapesten”
1984. TVH 177 K1 ”Szarvas: 150 éves gimnázium”
1985 TVH 176 K1 „Csengő helyett harang”
1985 TVH 176 K1 „Győri tanévnyitó”
1985 TVH 176 K1 „Iskolanyitás Herceghalmon”
1985 TVH 176 K1 „Tanévkezdés gondokkal”
1986. TVH 193 K1 „Az első tanítási nap”
1986. TVH 193 K1 „Politikai főiskola tanévnyitó”
1987. TVH 198 K1 „Tanévkezdés az ELTE-n”
1987. TVH 198 K1 „Tanévkezdés a nehéziparban”
1988. TVH 227 K1 „Tanévnyitó”
1989. TVH 244 K1 „Tanévnyitó”
1989. TVH 244 K1 „Iskolabotrány”
TÁBLÁZATOK
1. Táblázat
Vezető hírek az 1. kiadásban
Év
Vezető külpolitikai hír
szeptember 4. K1
Vezető belpolitikai hír
szeptember 4. K1
A külpolitikai
nyitóhírek
száma a hét
négy napján
a főkiadásban
A belpolitikai
nyitóhírek
száma a hét
négy napján a
főkiadásban
1970
McCloskey amerikai külügyi
szóvivő a közel-keleti
helyzetről
Bondor József építésügyi
miniszter búcsúztatása
(Franciaországba utazik)
3
1
1971
A chilei forradalom első
évfordulója
Nemzetközi bélyegkiállítás
Budapesten
2
2
1972
szept.5.
Chilei évforduló
Antifasiszta nap
Magyarországon
2
2
1973
Algéria: az el nem kötelezett
országok tanácskozása
A Közgazdasági Egyetem
jubileuma
3
1
1974
USA-NDK egyezmény a
diplomáciai kapcsolatok
felvételéről
Kádár János és Fock Jenő
fogadja a kubai
külügyminisztert
3
1
1975
Egyiptomi-izraeli
megállapodás Genfben
Trautmann Rezső
hazaérkezett Finnországból
3
1
1976
Brezsnyev Alma Atában
Bányásznapi nagygyűlés
Komlón
2
2
1977 szept.
3.
Az Arab Liga Tanácsülése
Losonczi Pál Csongrádban
2
2
1978
szept.5.
Magyar-mongol egyezmény
aláírása Ulánbátorban
Chedi Jagan Kádár
Jánosnál
3
1
1979
Fidel Castro beszéde a
havannai csúcstalálkozón
Helmuth Schmidt
fogadtatása Budapesten
1
3
1980
KEKKONEN KÖSZÖNTÉSE
Lázár György fogadja a
kongói külügyminisztert
3
1
1981
USA-NDK leszerelési
tárgyalások
25 éves a munkásőrség
3
1
1982
Az amerikai külügyminiszter
Bányásznap Pécsett (200
2
2
'
egyiptomi tárgyalásai
éves jubileum)
1983
szept.3.
Biztonsági Tanács ülés-
izraeli csapatkivonások
Tanévnyitó a SOTE-n
3
1
1984
Chile- nemzetközi tiltakozás
Kádár János romániai
pártküldöttséget fogad
3
1
1985
Gorbacsov Tyumenyben új
szovjet leszerelési javaslatok
Földért, kenyérért- a
gabonatermésről
2
2
1986
Martens Berlinben
A lengyel kormányfő
Magyarországon tárgyal
1
3
1987
Ítélet a Ruszt-perben
A parlament mezőgazdasági
bizottsága az adóreformról
1
3
1988
Csurbanov pere
Tanévnyitó
Grósz Károly beszéde
1
3
1989
El nem kötelezett országok
csúcstalálkozója
Háromoldalú tárgyalások
0
4
ResearchGate has not been able to resolve any citations for this publication.
Pártirányítás és sajtó (Tankönyvkiadó, 1978. P. 30)
  • Fodor László
Fodor László: Pártirányítás és sajtó (Tankönyvkiadó, 1978. P. 30)
A színes és a fekete-fehér televízió hatásában mutatkozó különbségek
  • Dezséry Judit-Jekkel László
Dezséry Judit-Jekkel László: A színes és a fekete-fehér televízió hatásában mutatkozó különbségek