Tudománypolitika a menedzserizmus, etatizmus és populizmus metszéspontjában avagy fejezet az autonómia-vesztések XXI. századi történetéből

Abstract

Az Eötvös Csoport felkérésére 2019. március 6-án tartott előadás írásos, szerkesztett változata. kézirat.

Full text

Fábri Gxörgy – Tudománypolitika - kézirat
Tudománypolitika
a menedzserizmus, etatizmus és populizmus metszéspontjában
avagy fejezet az autonómia-vesztések XXI. századi történetéből
Fábri György
Az Eötvös Csoport felkérésére 2019. március 6-án tartott előadás írásos, szerkesztett változata. kézirat
Mondandóm a tudományművelés- és tudás-átadás nyugati tradíciójában formálódott akadémiai
autonómia rezignált védelmét képviseli. Az autonómiát mint a leginkább produktív és a tudomány
társadalmi missziójában nélkülözhetetlen kutatás-fejlesztési tényezőt mutatja be, jelenleg zajló
visszaszorítását azonban nem elsősorban az aktuális személyi-politikai törekvésekkel magyarázza.
***
Több évtizedes, alapvetően ideológiai és ezen keresztül társadalomszerveződési folyamatok eredője az
akadémiai szféra ma világszerte tapasztalható technicizálódása, „népakarat” alá vonásának kísérlete és
finanszírozási kiszolgáltatottsága. A tudomány társadalmi percepciójában politikai determinációjú
elmozdulás figyelhető meg, ami a civil támogatottságot csökkenti s így a pártpolitikai alapú
hatalomszerveződés mozgásterét bővíti.
A magyar helyzet sajátossága a menedzserizmus, etatizmus és populizmus találkozása a
tudománypolitikában. Ráadásul magabiztos hatalmi háttérrel felerősödött ennek az iránynak
cselekvőképessége – miközben az akadémiai világban is tapasztalható az államhatalomtól független
intézmények és értelmiségi gondolkodás gyengesége, az együttműködés-kultúra hiánya.
A tudományművelés szabadsága és tudományos (egyetemi) autonómia a középkori és újkori tudomány
több évszázados történetében formálódott eszmévé, szemben a fenntartók városi, állami vagy éppen
egyházi hatalmával. Főként a Felvilágosodás nyomán stilizálódott ez a történet a szabadon gondolkodó
tudós (pl. Galilei eszményítése) és az elnyomó ideológiájú egyház konfliktusaként, miközben már az
eredet-történetben is sokkal összetettebb viszonyrendszer határozta meg a tudósok szakmai és
ideológiai mozgásterét, különösképpen pedig az egyetemi közösségek és a városok vagy éppen
tudományos társaságok viszonyát.
A tudományos kutatás szabadsága ma is többféle szinten értelmeződik. A jogi és egyetem-szociológiai
szakirodalom megkülönbözteti az egyén (tudós, professzor) autonómiáját az intézmény autonómiájától,
felhívva a figyelmet, hogy ezek helyenként össze is ütközhetnek (pl. a professzorok kurzus-
meghirdetési joga az intézményi elvárásokkal vagy éppen minőségbiztosítással) vagy a rugalmas
alkalmazás és a tenure-rendszer konfliktusában.. Az autonómia mindettől különböző dimenziója a
tudományos intézmények/egyetemek önigazgatása, s különösen az abban való tudósi részvétel

Fábri Gxörgy – Tudománypolitika - kézirat
kérdése. (Az USA-ban és az Egyesült Királyságban, különösen a finanszírozásról döntő
processzusokban ez nem jellemző, a kivételek – pl. Oxford, Cambridge – a tradíciókból erednek.) A
tudományos autonómiának különleges jellegzetessége a munkaadóra illetve a munkaadói hátteret adó
intézményrendszerre való kritikai reflexió jogának határai, amelyek a magánszféra vagy az állami
igazgatás munkahelyeiben teljesen ismeretlen. Az pedig szintén feszültésgekhez vezet, amikor egy
tudós a társadalmi nyilvánosságban fejti ki véleményét, s nem mindegy az sem, hogy a saját
szakterületéhez ez milyen szorosan kapcsolódik (Bertrend Russel vagy Arnold Toynbee ennek ilyen
esetek kapcsán vesztette el egyetemi állását.) Nem véletlen tehát, hogy akár az angolszász (pl.
Robbins-jelentés /1963/, Nolan Bizottság /1996/ az UK-ban, az USA-ban a Sweezy vs New Hampshire
/1957/ és a Minnesota State Board for Community Colelges vs Knight /1984/ ügy), akár a német (pl. a
Német Alkotmánybíróság 1973-as Hochschulurteil-je) érvelések és újraértelmezések tárgya a
kérdéskör.
Mai hivatkozásaink mégis erre a klasszikus eszmére támaszkodnak, de gyakran figyelmen kívül hagyva
az elmúlt három-négy évtized fejleményét, ami ennek az autonómiának a fokozatos visszaszorítását
hozták. A tudományos autonómiának az ellenfelei is rendszerszerűen jelentek meg a XX. században.
Az ideológiai indoktrinációt használó államhatalom, az ideologikus tömegmozgalmak, a tömegmédián
alapuló demokráciák és egyes társadalmi mozgalmak normarendszerei eleve vitatták, vitatják az
autonómia jogosultságát. Ezekkel szemben ugyanakkor érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy a
tudomány szabadsága és művelésének autonómiája nem politikaelméleti vagy társadalom-
szerveződési kérdés. Ugyanis, bár az autonómia politikai-igazgatási térben fogalmazza meg a
tudományos működés státuszát, érvényes és szükségessége nem politikai elvekből következik. John
Stuart Millre visszautalva, az igazság keresése számára hosszú távon egyedül az autonómia a
megfelelő szerveződési forma, tehát a tudományos intézményekben zajló tevékenységgel inherensen
kapcsolódik egybe a tudományszabadság elve. Polányi nevezetes gondolatmenete a
tudományművelés civilizációs erejéről is ide kapcsolódik: a szabadság és rend, az innováció és
hagyomány társadalmi egyensúlyához a tudomány világának belső dinamikáját vegyük alapul, mivel ez
nem csupán analógia, hanem a nyugatias társadalom egyik leginkább determináló, identifikáló
alrendszerének a realitása is. (Ez az érvelés gyümölcsözőbbnek tűnik, mint a tudomány technológiai
eredményeire való támaszkodás, lévén utóbbi öndestruktív is lehet a tudomány nem-haszonelvű
felfogásai számára.)
Mégis, azt tapasztaljuk, hogy a nyugati világban mindenütt a tudományos intézmények autonómiájának
lejtmenetét észrevételezi a tudományos közösség. A folyamatban együtt, gyakran egymást erősítve van
jelen a különféle társadalmi ideológiai elvárások és normák megjelenése az egyetemeken, a politikai
osztályok etatista hajlama, és különösen a szakirodalomban „menedzserizmusnak” nevezett jelenség.
Ez a neoliberális, monetarista és modernista társadalomképek főáramával vált dominánssá, ami
természetszerűen szembenáll a középkorias autonómia-elvvel. Unalomig ismételgetett kulcsszavai:

Fábri Gxörgy – Tudománypolitika - kézirat
hatékonyság, elszámoltathatóság, hasznosság, professzionalizmus, közpénzek és/vagy magánpénzek
felelős kezelése, vagy éppen a különféle egyetemi rankingek fetisizálása.
Összefoglalva és társadalomelméleti keretbe helyezve tehát, mind a liberális demokrácia, mind az ezt
alkalmazó konzervatív, kereszténydemokrata állam- és társadalom-felfogás (szubszidiaritás!) az
autonómiák (közösségi-helyhatósági, szakmai, egyházi, média, s köztük kiemelten is a tudományos-
egyetemi autonómia) elvét képviseli. Ezzel és ezekkel szemben érvényesíti állami rásegítést
alkalmazva a neoliberális közszolgáltatási ideológiát az ideologikus tömegdemokrácia a
„menedzserizmus” elvárásának megvalósításakor.
A Magyarországon jelenleg eszkalálódó tudománypolitikai konfliktusban is domináns ez az
alapmotívum, ami legalább két évtizede jelen van a hazai kutatás-szervezettel kapcsolatos politikai
törekvésekben, átívelve a pártpolitikai választóvonalakon. Amikor a rákosista hatalom 1949-ben Gerő
Ernő vezetésével úgy döntött, hogy a Magyar Tudományos Tanács helyett a Magyar Tudományos
Akadémia szervezeti keretében építi ki a kutatóintézeti hálózatot, egyúttal hatósági-igazgatási jogokat is
adott az MTA-nak, a rendszerváltáskori egyetemi reform pedig jelentős autonómiákat épített ki az
egyetemek számára is (a gazdasági önállóság csekély hátterét biztosítva). Azonban a magyar
(gazdaság)politikai osztály a nyolcvanas évektől kezdve a kétezres éve végéig (Fekete János / Bokros
Lajos /Kóka János / Parragh László), megtámogatva a „progresszív értelmiség” fellépéseivel, töretlenül
igyekezett a menedzserizmus érvényesítésével. Így azután az Akadémián (és akadémián) belüli
menedzseri reformot megvalósító Pálinkás-program hatékonyság-elvű és centralizáló lépései nem
voltak elegendőek az etatista logika számára, hiszen megőrizték az intézményi autonómia több elemét
is. Ezzel szemben az akadémián kívülről eredő és kintről irányítottan működő menedzserizmus jött létre
a legnagyobb magyar kutatási kapacitás szervezetében: az egyetemi kancellári rendszer (aminek
bírálatakor bő fél évtizeddel ezelőtt nem tudatosítottuk, hogy itt az angolszász egyetemi irányítási
rendszer adaptációjáról, tehát nem csak magyar politikai törekvésekről hanem a menedzserizmus
térnyeréséről van szó.) És abban az egyetem-ellenes ideológiai/politikai kampányban, ami mindezt
kísérte, ugyancsak gyakran a menedzserizmus szempontjait kérték számon az egyetemi közösségektől.
u neoliberális közszolgáltatási elmélet
u ideológikus tömegdemokrácia
u menedzserizmus
Ø liberális demokrácia
Ø konzervatív, kereszténydemokrata állam-
és társadalomfelfogás
Autonómia
(autonómiák)

Fábri Gxörgy – Tudománypolitika - kézirat
Mostanára bontakozott ki a magyar tudománypolitika Akadémia-konfliktusának sajátossága: míg a
kétezres évek közepén az SZDSZ-es politikusok Akadémia-ellenes nekibuzdulása kellő hatalmi háttér
híján megtört az akadémiai ellenálláson, ma egy ellensúly és önmérséklet nélküli kormányzati hatalom
viszi tovább a centralizáló, menedzser-központú irányzatot. A kölcsönösen gyanakvó viszonyulások és
helyenként saját magukban is önellentmondásos lépések radikalizálódása semmiképpen sem a
konstruktivitás felé vitte az alapkonfliktust (a 2014 óta fennálló K+F irányítás még további centralizálása
versus a akadémiai közösségi tudományirányítás megmaradt intézményrendszere). A kormányzat ilyen
törekvéseivel szemben az akadémiai pozíciókat védők az elmúlt hónapok során helyenként az
érvelésekben és néhány (tudomány)politikai lépésben a nemzetközi szinten is megfigyelhető
típushibákat vétették. Oka lehet ennek a hatalmi nyomás okozta feszültségek és jogos egzisztenciális-
szakmai félelmek mellett az is, hogy nem tudott érvényesülni a (tudomány)politikai professzionalizmus,
hiányzott a szilárd elvi pozíció, a konszenzusos intézményi akarat. Külön figyelmet érdemel a magyar
akadémiai elit-értelmiség körében többségben lévő konzervatív világnézeti beállítottságú csoportok és
személyiségek tudománypolitikai mozgása. Ők korábban meg tudták védeni a hagyományos akadémiai
pozíciókat, szemben a baloldali „innovátor” kormányokkal és a „progresszív” értelmiségi körök
támadásaival is. Így nem számoltak azzal, hogy éppen az általuk támogatott kormányzati hatalom
számára súlytalanodtak el.
Ebben mutatkozik meg az a világtrend, ami nálunk érvényesül talán a leginkább sikeresen: a
populizmus felemelkedése. A (tudományos) racionalitáshoz és a tények ezen hivatkozási háttérre való
vonatkoztatásához való viszonya ennek a Zeitgeist-nek közismert, azonban a tudományos autonómiát
és ebben az akadémiai elit-intézmények és –értelmiség mozgásterét sokkal inkább a hatalmi
legitimációs logikája érinti. Egyszerűen fogalmazva: amikor a jobboldali populizmus a népfelségre, az
általános választások szavazatszámaira, a korlátlan demokráciára hivatkozik, akkor érvényteleníti a
(tudományos) autonómiák legitimáló tényezőként való figyelembe vételének elvét. Másképpen: miért
lenne érdekesebb egy akadémikus véleménye mint egy laposföld-hívő focistáé, hiszen az állampolgári
jogegyenlőség (és a szavazatok összeadásából adód választási eredmények) alapján mindkettőé
ugyanannyit ér?
Emellett a politikai-ideológiai orientációk is minden korábbinál erőteljesebben határozzák meg a
tudományos világról alkotott közvélekedést: például a Pew Research felmérése szerint 2017-ben
drámai mértékben negatívabb volt a republikánus szavazók véleménye az egyetemekről, mint a
demokrata szavazóké az USA-ban.

Fábri Gxörgy – Tudománypolitika - kézirat
De saját kutatásaink a tudomány és felsőoktatás percepciójáról is azt mutatták, hogy például 2012-es
egyetempolitikai viták és megmozdulások után nagyon erősen megoszlott a társadalom véleménye
mindezekről. (Az átpolitizálódásnak és a tudományos racionalitás érvényének a másik, baloldali irányú
megkérdőjelezése a posztmodern és szociálkonstruktivista ideológiai áramlatok hulláma és a hozzájuk
kapcsolódó, egyre radikálisabb identitáspolitikák valamint trigger warning- és safe space-jellegű
infantilizálásai az egyetemi világnak, de ezek magyarországi jelenléte még nem meghatározó, ezért
nem szükséges itt kitérni rájuk. Azt az összefüggést azonban érdemes megemlíteni, hogy milyen
közvetlen kapcsolat van a post-truth alrightos ideológia megalapozásában ezeknek a relativista
felfogásoknak.)
De miért lényeges egyáltalán a tudomány társadalmi percepciójára figyelni? Elsősorban azért, mert a
most sokak által mégoly improduktívnak tételezett intézményrendszeri változások után sem nagyon
valószínű az armageddon, tehát lesz magyar tudományos élet. Az újraépítésben, egy esetleges
konzervatív-liberális fordulatban reménykedve sem hagyható figyelmen kívül a populizmus utóhatása,
ezért szükséges a „néphez fordulás”, másképpen: a társadalom mérvadó számosságú részével
kommunikációs közösséget építeni.
Elvileg lenne mire építkezni: a tudomány és tudás-intézmények iránti bizalom kutatásaink alapján
kiemelkedő, a tudomány világában való jártasság nemzetközi összevetésben meglehetősen jó.
Vélemény intézményekről – USA 2017,
pártmegoszlás szerint
50
33
59
44
72
-36
-54
-22
-46
-19
73
46
33
10
36
-14
-37 -46
-85
-58
-100
-80
-60
-40
-20
0
20
40
60
80
100
Egyházak, vallási
szervezetek Bankok Szakszervezetek
Országos
hírmédia
Egyetemek,
főiskolák
Demokrata
Demokrata
Republikánus
Republikánus

Fábri Gxörgy – Tudománypolitika - kézirat
A tudomány megítélésében az iskolai végzettség meghatározó faktor, tehát van bázisa a tudomány-
ellenes politikának éppúgy, mint a tudomány autonómiáját elfogadó megközelítéseknek.
A tudomány persze nem kell, hogy választásokon induljon, de a választásokra alapozott hatalom
számára akkor lesz fontos a tudomány ügye és eltűrendő a tudomány autonómiája, ha mérvadó
számosságú választó támogatja ezeket az elveket. Ehhez viszont ma nincs más út mint hatékonyan
megjelenni a tömegmédia színterein. Szükségesek a tudományos sztárok, akik a tudományos
eredményeket hozzák közelebb (többek között Csányi Vilmos, Vizi E. Szilveszter, Kroó Norbert, Kiss
László, Barabási-Albert László, Falus András akadémikusok ennek a példái), tudománypolitikai
héroszok, akik kellő szakmai-morális integritással és médiaképes kiállással képviselik a tudomány
ügyét, valamint a tudományos tematikára adaptált, népszerű és megszólító média-formátumok.
Természetesen mindez csak másodlagos az autonómia-elvet kellően és a mai világ realitásait
figyelembe vevően végiggondolt tudománypolitikai stratégiák alapos kidolgozása és bátor, következetes
képviselete mellett. Hogy ez sikerülhet-e, az a reálhelyzetre adott választól függ. Hiszen, amint arra
fentebb utaltam, lesz magyar tudományos kutatás holnap és holnapután is, a jelenlegit vélhetően
meghaladó mértékű financiális háttérrel, kutatói közreműködési igénnyel. Ezért a tudománypolitikai
jövőkép szempontjából a valódi kérdés az, hogy az akadémiai tekintély újraépítését vagy az
egyéni/kiscsoportos érdek-érvényesítést választja stratégiának a tudományos értelmiség?
Bizalmi index
! 2004 2006 2013
egyetemek NA NA 3,13
MTA 3,43 3,09 3,09
alkotmánybíróság 3,08 2,97 2,74
Európai Bizottság NA 2,86 NA
köztársasági elnök 2,98 2,82 2,67
ügyészségek NA 2,79 NA
Magyar Nemzeti Bank NA 2,79 NA
helyi önkormányzat 2,81 2,76 2,71
Magyar Televízió (2013:
közszolgálati média)
2,82 2,67 2,38
bíróságok 2,78 2,66 2,65
Magyar Rádió (2013:
közszolgálati média)
2,89 2,64 2,38
rendőrség 2,67 2,6 2,63
hadsereg 2,58 2,53 2,6
egyházak 2,49 2,4 2,51
napilapok 2,59 2,39 2,22
kereskedelmi média NA NA 2,24
parlament 2,34 2,21 2,21
kormány 2,32 2,07 2,18
szakszervezet 2,01 2,06 2,06
kereskedelmi bankok 2,44 2,34 2,03
biztosító társaságok 2,1 2,11 2,04
politikai pártok 1,9 2,02 1,9
25.70% 23.60% 19.20%
21.00% 24.20%
39.40%
53.30% 52.20%
41.50%
0%
10%
20%
30%
40%
50%
60%
70%
80%
90%
100%
Legfeljebb 8 általános Szakma vagy érettségi Felsőfokú
A tudomány megítélésében az iskolai végzettség a
meghatározó faktor
A tudomány a társadalom/
emberiség fejlődését szolgálja
A tudomány általánosan is jó,
fontos, önmagában is érték
A tudomány, mint veszély,
hatalom, profitközpontú
gazdagodás
Saját&felmérés,&Országos&reprezenta5v&minta,&2013&

Fábri Gxörgy – Tudománypolitika - kézirat
AJÁNLOTT IRODALOM:
BARENDT, Eric (2010): Academic Freedom in the Law. Hart Publishing, Oxford and Portland, Oregon,
2010.
BILGRAMI, Akeel – COLE Jonathan R. (ed.) (2016): Who’s Afraide of Academic Freedom?. Columbia
University Press 2016.
CLARKE, Marie – HYDE, Abbey – DRENNAN, Jonathan. (2013) 'The changing role of academics and the
rise of managerialism' In: Barbara Kehm, Ulrich Teichler (eds). The Academic Profession in Europe -
New Tasks and New Challenges. London: Springer.
DEEM, Rosemary (2017): New Managerialism in Higher Education. Encyclopedia of International Higher
Education Systems and Institutions, p. 1-7.
FINDLOW, Sally (2008) Accountability and innovation in higher education: a disabling tension? Studies in
higher Education. 33(3), 313-329.
GRIMM, Dieter (2007): Wissenschaftsfreiheit vor neuen Grenzen?. Göttinger Universitätsrede, Wallstein
Verlag, 2007.
HOOD, Christopher. (1995) The ‘New Public Management’ in the 1980s: variations on a theme.
Accounting, Organizations and Society. 20, p. 93-109.
JARVIS, Darryl S.L. (2014) Regulating higher education: Quality assurance and neo-liberal
managerialism in higher education — A critical introduction. Policy and Society 33:3, p. 155-166.
LUESCHER‐MAMASHELA, Thierry M. (2010) From University Democratisation to Managerialism: The
changing legitimation of university governance and the place of students. Tertiary Education and
Management 16:4, p. 259-283.
LYNCH, Kathleen – GRUMMELL, Bernie (2018): New managerialism as an organisational form of
neoliberalism. In: Sowa, F., Staples, R., and Zapfel, S. (eds.) (2018) The Transformation of Work in
Welfare State Organizations: New Public Management and the Institutional Diffusion of Ideas London:
Routledge.
MARINI, Giulio, – REALE Emanuela: (2016) How does collegiality survive managerially led universities?
Evidence from a European Survey. European Journal of Higher Education 6:2, p. 111-127.
MARTÍNEZ-GARCÍA, Inmaculada, M. – PADILLA-CARMONA, Teresa - ALASTOR Enrique. (2019)
Understanding governance at university: from management to leadership. Journal of Applied Research
in Higher Education 335.
MENAND , Louis (ed.) (1996): The Future of Academic Freedom. The University of Chicago Press 1996

Fábri Gxörgy – Tudománypolitika - kézirat
MILLER, Brian (2014) Free to manage? A neo-liberal defence of academic freedom in British higher
education, Journal of Higher Education Policy and Management, 36:2, 143-154
PINCOFFS, Edmund L.: (ed.) (1972) The Concept of Academic Freedom TU at Austin, 1972
PLÉH, Csaba (2015): A tudománypolitika és a menedzserek. Századvég 20. évf. 77. sz. / 2015. p 61-76.
POLLITT, C. (1993) Managerialism and the public services Oxford: Blackwell, 1993
ROBBINS, Lionel Charles (1966): Of Academic Freedom. Oxford, Oxford University Press, 1966.
RUSSEL, Conrad (1993): Academic Freedom. London. Routledge 1993.
STEVENS, Robert (2005): University to Uni. London. Politico’s 2005.
TIGHT, Malcolm. (2014) Collegiality and managerialism: a false dichotomy? Evidence from the higher
education literature. Tertiary Education and Management 20:4, p. 294-306.
WASHBURN, Jennifer (2006): University Inc. New York, Basic Books 2006.
WATERMEYER, Richard (2016) Public intellectuals vs. new public management: the defeat of public
engagement in higher education. Studies in Higher Education 41:12, p. 2271-2285.
WINTER, Richard. (2009) Academic manager or managed academic? Academic identity schisms in
higher education. Journal of Higher Education Policy and Management 31:2, p. 121-131.