ArticlePDF Available

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon (Introduced and invasive animals in Hungary)

Authors:
  • Centre for Ecological Research
  • Hungarian Academy of Sciences, Ecological Research Centre, Danube Research Institute
  • Balaton Limnological Research Institute ELKH

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
BEHURCOLT ÉS INVAZÍV ÁLLATOK
MAGYARORSZÁGON
Báldi András Csányi Béla
MTA Ökológiai Kutatóközpont MTA Ökológiai Kutatóközpont
baldi.andras@okologia.mta.hu csanyi.bela@okologia.mta.hu
Csorba Gábor Erős Tibor
Magyar Természettudományi Múzeum Állattár MTA Ökológiai Kutatóközpont
csorba@nhmus.hu eros.tibor@okologia.mta.hu
Hornung Erzsébet Merkl Ottó
Állatorvos-tudományi Egyetem Biológiai Intézet Magyar Természettudományi Múzeum Állattár
Hornung.Erzsebet@univet.hu merkl@zoo.nhmus.hu
Orosz András Papp László
Magyar Természettudományi Múzeum Állattár MTA Biológiai Tudományok Osztálya
orosz@nhmus.hu flyer.papp@gmail.com
Ronkay László Samu Ferenc
Magyar Természettudományi Múzeum Állattár MTA Növényvédelmi Kutatóintézet
ronkay@zoo.nhmus.hu samu.ferenc@agrar.mta.hu
Soltész Zoltán Szép Tibor
MTA Ökológiai Kutatóközpont Nyíregyházi Egyetem Környezettudományi Intézet
soltesz@entomologia.hu szep.tibor@nye.hu
Szinetár Csaba Varga András
Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Magyar Természettudományi Múzeum
Központ Állattani Intézeti Központ Mátra Múzeuma
szcsaba.bdtf@gmail.com avarga46@freemail.hu
Vas Zoltán Vétek Gábor
Magyar Természettudományi Múzeum Állattár Szent István Egyetem Kertészettudományi Kar
vas@nhmus.hu Rovartani Tanszék vetek.gabor@kertk.szie.hu
Vörös Judit Zöldi Viktor
Magyar Természettudományi Múzeum Állattár Országos Epidemiológiai Központ
jvoros@nhmus.hu viktor.zoldi@thl.fi
Zsuga Katalin
AGRINT Kft. Gödöllő
zsuga.katalin@gmail.com
Magyar Tudomány 2017/4

AZ INVAZÍV SZIPÓKÁS ROVAROK
HELYZETE HAZÁNKBAN
Orosz András – Vétek Gábor
Polifág, több száz tápnövénye van, lárvái és
imágói a hajtásokon és a levelek fonákján
szívogatnak. Táplálkozás közben nagy meny-
nyiségben ürít mézharmatot, melybe beleta-
padnak a lárvák testén képződő viaszszálak,
ezzel esztétikai szempontból rontja a növé-
nyeket. A faj részletes hazai vizsgálatát Molnár
András végezte (2006*).
Az invazív kabócafajok sorában jelenleg
legveszélyesebbnek a 2006-ban megjelent
amerikai szőlőkabóca (Scaphoideus titanus)
tűnik. Teljes fejlődésmenete a szőlőhöz kötő-
dik. Az imágó migráció közben több más
tápnövényt is elfogad (stepping stone hatás),
ezért terjedése gyors. Betelepülése dél felől
történt, az első észlelés óta (Dér et al., 2007*)
hazánk minden jelentősebb szőlőtermő terü-
letére eljutott. Az aranyszínű sárgaság (Grape-
vine flavescence dorée MLO) terjesztője. A
megfertőzött, beteg növény leromlik, nem
gyógyítható, kivágásra kerül.
A legújabb jövevény kabócafaj az ázsiai
mozaikkabóca (Orientus ishidae), hozzánk
2010-ben jutott el, a budai kertekben, majd
a Szent Isván Egyetem budai Botanikus Kert-
jében találták meg (Koczor et al., 2013*). Po-
lifág, elsődlegesen lombos fákon szívogat.
Ezek többsége nem termesztett haszonnövény,
védelemben nem részesülnek, rajtuk zavarta-
lanul kifejlődhet. Veszélyes kártevő, mivel az
előző fajhoz hasonlóan az aranyszínű sárgaság
kórokozójának bizonyított terjesztője.
Feltehetően a változó klíma, illetve az
emberi tevékenységgel közvetlenül is kapcso-
latba hozható tényezők együttes következmé-
A szipókás rovarok (Hemiptera) csoportját a
növényi tetvek, a kabócák és a poloskák al-
kotják.
A növényi tetvek (Sternorrhyncha) egyik
klasszikus behurcolt faja a szőlő-gyökértetű
vagy filoxéra (Daktulosphaira vitifoliae). Az
észak-amerikai eredetű faj megtelepedését
(1875) követően hazánkban a szőlőültetvények
több mint felét megsemmisítette. Eredeti
élőhelyén olyan Vitis fajokon él, melyek elvi-
selik szívogatását, az európai szőlők gyökerét
viszont az azon kialakuló duzzanatok tönkre-
teszik. A kártevő elleni védekezési módszerek
kidolgozása Horváth Géza és munkatársai
nevéhez fűződik. Javaslataik alapján a kötött
talajú szőlőültetvényekben ma is oltványokat
telepítenek, míg a homoktalajú területeken
erre nincs szükség. A kártevő gyökérlakó
alakja kötött talajú ültetvényeinkből kiirtha-
tatlan, de a levéllakó, gubacsképző alak szívo-
gatásával szemben az európai szőlő ellenálló.
A kabócák (Auchenorrhyncha) első jelen-
tős betelepülője az amerikai bivalykabóca
(Stictocephala bisonia) volt (Horváth, 1912*).
Az elmúlt évszázadban sokfelé szétterjedt,
kelet felé eljutott egészen az Altaj-hegységig.
Polifág, lombos fákon, cserjéken él, a tojásra-
káshoz felhasítja a fiatal hajtásokat, ezek a
sebek nehezen gyógyulnak, gombás fertőzé-
sek támadási helyei lehetnek.
Kártételét és nagy egyedszámát tekintve
jelentős behurcolt faj az amerikai lepkekabó-
ca (Metcalfa pruinosa). Első olaszországi jel-
zését (1979) követően szétterjedt Európában,
nálunk 2004-ben jelent meg (Pénzes, 2004*).

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
nye, hogy az elmúlt néhány évtizedben a
poloskák (Heteroptera) köréből is számos,
faunánkra új, és a sikeres megtelepedést kö-
vetően esetenként gyorsan, látványosan és
széles körűen elterjedő faj jelent meg hazánk-
ban. Az éghajlat melegedése például a koráb-
ban a szubtrópusi, trópusi régiókból ismert
fajok északi irányú térhódításának, míg a
rohamosan bővülő közlekedési infrastruktú-
ra és az egyre kiterjedtebb nemzetközi keres-
kedelmi hálózatok az Európán kívül eső,
egzotikus vidékeken honos fajok véletlensze-
rű behurcolásának esélyét növelhetik. A
többé-kevésbé váratlannak mondható fel-
bukkanásukat követően a magyar fauna ál-
landó és közismert tagjaivá vált poloskafajo-
kat Kondorosy Előd (2012*) ismertette.
Az eredetileg mediterrán elterjedésű, majd
hazánkat a ’90-es évektől fokozatosan meg-
hódító fajok köréből említhető a platánbo-
dobács (Arocatus longiceps), valamint a hárs-
bodobács (Oxycarenus lavaterae). Bár kárte-
vőként egyikük sem jelentős, tápnövényeik
kérgén gyakorta szembetűnő telelő populá-
cióik – különösen utóbbi esetében – nem
ritkán riadalmat keltenek a lakosság körében
(Kondorosy, 1995*; Kondorosy – Szeőke,
1998*; Kondorosy, 2012*). Ugyancsak a me-
legebb régiókból származó, azonban az elő-
zőekkel ellentétben világszerte és az elmúlt
években már hazánkban is súlyos mezőgaz-
dasági károkat okozó, polifág jövevény a
vándorpoloska (Nezara viridula). Első példá-
nyai csupán mintegy másfél évtizede kerültek
elő Magyarországról (Rédei – Torma, 2003*),
napjainkra viszont az ország számos pontján
jelen van, és kártevőként tartják számon pél-
dául a szójatermesztésben és a paprikahajtatás-
ban is (Rédei – Vétek, 2006*; Rimóczi, 2015*;
Bosnyákné et al., 2016*). Valamennyi itt fel-
sorolt faj zárt terekbe, lakásokba is behúzód-
hat telelőhely után kutatva, ezzel további
kellemetlenséget okozva.
A távoli kontinensekről emberi közvetítés-
sel érkezett, majd európai, illetve magyaror-
szági megtelepedését követően gyorsan ter-
jeszkedésnek indult poloskafajok köréből az
észak-amerikai eredetű és a platánok veszélyes
lombkártevőjeként számon tartott platán-
csipkéspoloskát (Corythucha ciliata) már a
’70-es években behurcolták (Jasinka – Bozsits,
1977*). Az újabb keletű jövevények közül je-
lentős a szintén Észak-Amerikában honos,
fenyőféléken és ciprusféléken élő nyugati le-
véllábú poloska (Leptoglossus occidentalis), to váb-
bá az amerikai tapasztalatok alapján a lakossá-
got sokfelé zavaró, de emellett súlyos mezőgaz-
dasági károkkal is fenyegető, polifág, eredeti-
leg kelet-ázsiai elterjedésű ázsiai márvá nyos-
poloska (Halyomorpha halys) (Harmat et al.
2006*; Kondorosy, 2012*; Vétek et al., 2014*).
További, az utóbbi években hazánkból
esetenként nagyobb (növekvő) egyedszám-
ban kimutatott, de nem feltétlenül idegenho-
nos poloskafajokról, illetve várható jövevé-
nyekről, melyek megtelepedése és esetleges
elszaporodása nem zárható ki – azzal a kiegé-
szítéssel, hogy ez nem jár szükségszerűen
együtt „valódi” kártevői státussal – Kon do-
rosy Előd (2012*) munkájában olvashatunk.
Ezúton mondunk köszönetet Höhn Máriá-
nak, Kondorosy Elődnek és Ré dei Dávidnak
a kézirat készítése során nyújtott segítségükért.
Magyar Tudomány 2017/4

KÁRTEVŐ BOGÁRJÖVEVÉNYEK MAGYARORSZÁGON:
PILLANATFELVÉTEL BAN
Merkl Ottó
A mai Magyarország területéről kimutatott
bogárfajok száma nagyjából 6400 (Merkl –
Vig, 2009*), közülük mintegy nyolcvan nem
őshonos nálunk. Sokuk előfordulását a szak-
irodalomban is rögzítették (például: Kalmár
et al., 1996; Merkl, 2006*), de teljességre
törekvő, publikált számbavételük még nem
készült, ezért csoportosításuk során pontos
fajszámokat nem mondhatunk. Az viszont
biztos, hogy a rovarrendek között a bogarak
vonultatják fel a legtöbb jövevényfajt, ami
egyezik az európai aránnyal (Roques et al.,
2009). Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy a
nem őshonos – a továbbiakban jövevényfajok-
nak nevezett – bogarak körébe milyen fajokat
nem vonunk be, és milyen fajokat igen.
Nem jövevényfajok – véleményem szerint
– a következő csoportok tagjai.
) Azok a fajok, amelyekről – életmódjuk,
élőhelyigényük ismeretében – kijelenthető,
hogy az emberi történelem léptékét meghala-
dó ideje nálunk élnek; ilyen a hazai bogárfa-
jok óriási többsége. ) Azok a fajok, amelyek
a viszonylag nem távoli múltban, de az ember
közvetlen hatása nélkül – vélhetően az általá-
nos felmelegedés miatt –, természetes expan-
zióval bukkantak fel nálunk, még ha feltéte-
lezzük is, hogy a klímaváltozásért emberi
tevékenységek is felelősek. Az ilyen fajok –
kevesen vannak – zökkenőmentesen beillesz-
kednek a természetes vagy természetközeli
ökoszisztémákba, károkat nem okoznak.
Ilyen például az afrikai és mediterrán elterjedé-
sű szegettnyakú fürgebogár (Pseudotomoderus
compressicollis), amelyet először 2004-ben
találtak hazánkban (Merkl, 2006*), azóta
rendszeresen előkerül az ország számos tájegy-
ségéről. ) Azok a fajok, amelyeket hobbiál-
latként (például botsáskák, afrikai virágboga-
rak) vagy más hobbiállatok táplálására te-
nyésztenek (például a Zophobas morio közép-
és dél-amerikai gyászbogár), és sem emberi
építményekben, sem szabad földön nem ké-
pesek önfenntartó állományokat létrehozni.
Jövevényfajok azok, amelyek eredeti elter-
jedési területe Magyarországon kívül esik, és
hazai felbukkanásukban az embernek köz-
vetlen szerepe van: szándékosan vagy véletle-
nül betelepítették őket. Sokféle módon cso-
portosíthatók.
A betelepítés szándékossága
és a betelepülés módja
Szándékosan Magyarországra betelepített
bogárfaj nincsen, mégis él nálunk egyetlen
olyan jövevényfaj, melynek felbukkanásában
a szándékosság szerepet játszott: a kelet-ázsi-
ai eredetű harlekinkatica (Harmonia axyridis).
Helyzete felemás: Nyugat-Európába valóban
szándékosan telepítették be a levéltetvek el-
leni védekezés céljából, onnan viszont saját
erejéből terjeszkedett tovább kelet, dél és
észak felé, így érte el hazánkat is 2008-ban
(Merkl, 2008). 2011-től tekinthetjük özönfaj-
nak, mert ettől kezdve jelentkezik óriási
egyedszámban. Észak-Amerikában és Nyu-
gat-Európában durván visszaszorította az
őshonos katicabogárfajokat, de újabb vizsgá-
latok szerint e hatása csökkenni látszik. Euró-
pába más katicabogárfajokat is betelepítettek,

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
főleg pajzstetvek ellen – például az auszt ráliai
Rodolia cardinalis és Cryptolaemus montrou-
zieri fajokat –, de ezek nem terjedtek túl a
Mediterráneumon, így egyelőre nálunk sem
fordulnak elő.
Minden más jövevényfaj esetében a bete-
lepülés az ember akarata ellenére történt,
túlnyomórészt valamilyen árucikk kereske-
delmének mellékhatásaként. Az árucikkek
szerint az alábbi főbb kategóriákat különít-
hetjük el.
) Emberi élelmiszer. A száraz élelmiszerek
– elsősorban a hüvelyesek, a gabonafélék és
feldolgozott származékaik, valamint fűszerek
és szárított húskészítmények – révén, akár
több száz évvel ezelőtt került Magyarország-
ra a jövevény bogárfajok legalább 50 százalé-
ka. Példaként a kislisztbogarakat (Triboli um-
fajokat) vagy a babzsizsiket (Acanthosce lides
obtectus) említhetjük. Ugyanebbe a kategóriá-
ba sorolhatjuk az (erjedő) gyümölcsökkel
behurcolt kártevőket, amelyek az előbbieknél
jóval később, a 19., de főleg a 20–21. század-
ban érkeztek. Többségük a fénybogarak közé
tartozik; ilyen például a szamóca-fénybogár
(Stelidota geminata) (Merkl et al., 2009*).
) Állati takarmány. A gabonafélékben
élő készletkártevők – például a kukoricazsu-
zsok (Sitophilus zeamais) – állati takarmány-
nyal is bekerülhettek Európába, illetve Ma-
gyarországra (Szeőke, 1989*). Más fajok pe-
nészes szénával, szalmával érkeztek; nem
magát a takarmányt fogyasztják, hanem a
rajta fejlődő gombákat. Többségük szintén
nem marad meg a természetben, de az istál-
lók, ólak állandó társbérlői, amilyen például
az alomlakó fogasnyakú-lapbogár (Ahasverus
advena) és az amerikai gombabogár (Litargus
balteatus).
) Faanyag. Feldolgozatlan importált fával
rendszeresen eljutnak xilofág fajok Magyar-
országra. Egy részüknek a mi klímánkon is
sikerült meghonosodnia. Az amerikai darázs-
cincér (Neoclytus acuminatus) Észak-Ameri-
kából került az Adriai-tenger partvidékére,
ahonnan észak felé terjeszkedve pár éve már
Budapestet is elhagyta, és közben szőlőkárte-
vő is lett (Szeőke – Hegyi, 2002*). A szálló-
vendég éjicincér (Trichoferus campestris) Kelet-
és Közép-Ázsiából érkezett Európa keleti
részére, majd a 2010-es években elárasztotta
Magyarországot is. Mások feldolgozott faáru-
val kerülnek be hozzánk: a barna falisztbogár
(Lyctus brunneus) Dél-Ázsiában őshonos, de
ma már kozmopolita elterjedésű, és hozzánk
főleg a szaunák belső burkolására használt
abachi (a Triplochiton scleroxylon fája) révén
Afrikából érkezik, de a szabadban nem éli túl
a telet.
) Egyéb árucikkek. Gyapjúból készített
textíliákkal terjed több porvafaj – például az
erősen inváziós afrikai szűcsbogár (Attagenus
smirnovi) – és tolvajbogár – például a mára
nagyon megritkult aranyszőrű tolvajbogár
(Niptus hololeucus). Ide kell sorolnunk az
Amerikából származó szűzporvát (Reesa ves-
pulae), mely mára a rovargyűjtemények első
számú ellensége lett (Merkl, 2006*), maga
mögé utasítva, sőt ki is szorítva a korábban
erősen károsító múzeumbogarakat (Anthre-
nus-fajokat).
) Mezőgazdasági, kertészeti és dísznövények.
Két olyan jövevény bogárfaj él Magyarorszá-
gon, amelyek nagyüzemi mezőgazdasági
növények asszimiláló részein vagy virágzatán
okoznak komoly károkat. Mindkettő ame-
rikai eredetű, és mivel tápnövényeik is ame-
rikaiak, megtelepedésük jósolható volt. A
burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata)
1947-ben bukkant fel hazánkban nyugat felől
érkező burgonyaszállítmányokkal, illetve
saját erejéből terjedve (Kadocsa, 1947). Az
Magyar Tudomány 2017/4

amerikai kukoricabogár (Diabrotica virgifera)
a belgrádi repülőtér felől, évente 40–100 km-t
terjeszkedve, szinte óramű pontosság gal, 1995-
ben érte el Dél-Magyarországot (FMNA,
1995). Mára már mindkét faj elárasztotta az
országot. A többi növényevő bogárfaj kerté-
szeti kultúrák jövevénye, és vagy nagyon
régóta jelen van az európai faunában, amilyen
például a borsózsizsik (Bruchus pisorum); vagy
kiszámít hatatlan módon, viszonylag újkeletű-
en buk kant fel és honosodott meg régóta
termesztett növényeken. Ilyen az egymással
vetélkedő tarka (Megabruchidius tonkineus)
és foltoshátú lepényfazsizsik (M. dorsalis) (Yus
Ramos, 2009*). A kertészeti és dísznövények
jövevény fajainak felbukkanását legfeljebb
akkor tudjuk megjósolni, ha a környező or-
szágokban már kimutatták őket.
E kategória két faja speciális helyzetű. A
gyalogakáczsizsik (Acanthoscelides pallidi pen-
nis) Amerikából érkezett, és tápnövénye, a
gyalogakác (Amorpha fruticosa) szintén ame-
rikai eredetű (Horváth – Wittmann, 1990*).
Mivel azonban a gyalogakác maga is inváziós
élőlény (özönnövény), a reá negatív hatással
lévő zsizsiket nem tekinthetjük kártékony
özönállatnak. A boróka-tarkadíszbogár
(Lamprodila festiva) őshonos Magyarorszá-
gon: egyetlen természetes előfordulása a
Barcsi Ősborókás, ahol 1999-ben fedezték fel,
és hamarosan védetté is nyilvánították. 2012
óta azonban ugyanez a faj mind nagyobb
károkat okoz nyitvatermő díszfákon, főleg
keleti tuján (Platycladus orientalis); a bogár
tömeges fellépése egész fasorok pusztulásához
vezet (Németh, 2013*). E kártételeknek azon-
ban nincs közük a díszbogár őshonos hazai
állományához, ugyanis a természetes élőhe-
lyeken élő közönséges borókán (Juniperus
communis) Barcson kívül sehol sem találták.
E bogarat azért soroljuk a jövevényfajok közé,
mert inváziós faj az után lett, hogy külföldről
behozott dísznövényekkel behurcolták.
A betelepedés ideje
A jövevény bogárfajok egy része felbukkaná-
sának pontos ideje nem ismert, de bizonyo-
san régen – a középkorban vagy még koráb-
ban – lehetett, jóval azelőtt, hogy az entomo-
lógiai szakirodalomban ilyen eseményeket
feljegyeztek volna. Első közlésükre összefog-
laló faunisztikai művekben került sor (példá-
ul: Kuthy, 1897*; Kaszab, 1957*, 1967*), ahol
már mint országunkban meghonosodott
fajokként szerepelnek. Hogy valóban jövevé-
nyekről van szó, azt onnan tudhatjuk, hogy
a szabad természetben tartósan nem marad-
nak fenn (nem élik túl a telet), tehát csak
emberi környezetben képesek szaporodni
(legtöbbször raktári kártevők). A betelepedése-
ket az 1950-es évektől pontosabban nyomon
követik, és ezek üteme egybeesik az európai
trenddel: a jövevény bogárfajok szá mának
gyarapodási sebessége nő.
A jövevényfajok első megjelenése, illetve
első detektálása között hosszú lappangási idő
telhet el. Az első detektáláskor még nem
biztos, hogy az adott faj valóban meg is ho-
nosodik nálunk. Az említett szállóvendég
éjicincérnek (Trichoferus campestris) eleinte
egyetlen elszigetelt előfordulását ismertük
(1997, Budapest, XVII. kerület), ám csak
mintegy tizenöt év múlva derült ki, hogy az
állomány nem tűnt el, hanem a faj invázió-
szerűen terjed (Hegyessy – Kutasi, 2010*).
A jövevényfajok eredete
Saját becslés szerint jövevényfajaink mintegy
30 százaléka észak-amerikai, 30 százaléka
ázsiai (főleg kelet- és dél-ázsiai), 20 százaléka
mediterrán eredetű; összesen 10 százalékot
tesznek ki az afrikai, dél-amerikai és ausztrál-

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
ázsiai fajok, és 10 százalék kriptogenikus
(eredete ma már nem állapítható meg). Ez
utóbbiak zöme régóta jelenlévő kozmopolita
készletkártevő.
Az érintett élőhelyek
A jövevény bogárfajok túlnyomó része embe-
ri környezetben él, jóval több, mint fele laká-
sokban, élelmiszert gyártó vagy raktározó
épületekben és haszonállatok tartási helyein.
A fennmaradó részt főleg kertekben és par-
kokban honos fajok teszik ki; mezőgazdasá-
gi területekre szorítkozó faj csak néhány akad,
bár ezek súlyos kártevők (ismét a kukorica-
bogarat és a burgonyabogarat említhetjük).
Feltűnően kevés az olyan faj, mely sikeresen
megtelepedett a természetes élőhelyeken, leg-
inkább az erdőkben – ilyen a harlekinkatica,
az amerikai darázscincér és az amerikai fény-
bogár (Glischrochilus quadrisig natus), noha
ezek az ember környezetében is gyakoriak.
Táplálkozási típusok
A legtöbb jövevény bogárfaj növényevő, ha
a növényi anyag fogyasztását tágan értelmez-
zük, tehát ha például a keményítőtartalmú
élelmiszerekkel vagy a faanyaggal táplálkozó
fajokat is ide soroljuk. Míg a hazai természe-
tes bogárfaunában az eleven növényi szövete-
ket fogyasztó fajok (főleg a levélbogarak és
ormányosbogarak) száma ezres nagyságrendű,
a jövevényfajok között arányuk meglepően
csekély, ezek nagy része is magevő zsizsik.
Aránylag kevés az állati eredetű maradványo-
kon vagy a gombás korhadékon élő fajok
száma, és még kevesebb a ragadozó.
INVAZÍV ÉS BEHURCOLT LEPKÉK
A HAZAI FAUNÁBAN
Ronkay László
Minden élőlénycsoportra jellemző saját evo-
lúciós története és ennek során kialakult
terjedő- és alkalmazkodóképessége. A nagyon
nagy fajszámú rendek – így a lepkék – eseté-
ben az egyes alcsoportok is gyakorta nagyon
eltérő terjedési és megtelepedési potenciállal
bírnak, így az általánosított kategóriák kere-
teit feszegetik. Cikkünkben a teoretikusan
helytálló definíciók (lásd behurcolt, invazív
stb.) szerinti „közös viselkedésre” fektettük a
hangsúlyt, megjegyezve, hogy a nagyszámú
konkrét eset szinte mindegyike valamilyen
tekintetben „egyedi” sajátsággal jellemezhető.
Közismert tény a lepkefajok többségének
nagy terjedési potenciálja, ez alól az egyébként
jelenleg stenochornak ismert taxonok nagy
hányada sem kivétel. Éppen ezért meglepő-
nek kell tekintsük, hogy a Magyarországra
behurcolt lepkefajok közül voltaképpen
milyen kevés tudott invazívvá válni. Sokkal-
ta inkább jellemző az invazív viselkedés
megjelenése azokra a – legtöbbször jelentős
vándorlási hajlammal rendelkező – fajokra,
melyek „természetes úton” érkeztek/érkeznek
a Kárpát-medencébe, és itt megfelelő életkö-
rülményeket találnak. Más – bár egyáltalán
nem lényegtelen – kérdés, hogy a „megfelelő
életkörülmények” létrejöttében milyen sze-
repet játszott és játszik az ember természetát-
alakító tevékenysége.
Magyar Tudomány 2017/4

rúakon egyaránt), a hárslevél-sátorosmoly
(Phyllonorycter issikii, hársfélék), és a keleti
gyümölcsmoly (Grapholita molesta, Rosaceae).
Egy kivétellel valamennyi fajnak komoly
hazai növényvédelmi szakirodalma van, ezért
közülük ehelyütt csak az amerikai fehér
medvelepkét, valamint a legújabb – és ezért
legkevésbé vizsgált – puszpáng-tűzmolyt tár-
gyaljuk részletesebben.
Az amerikai fehér medvelepke abban
különbözik nagyszámú hazai, komolyabb
kárt nem okozó rokonától, hogy társasan él,
és a szövedék hosszú időn keresztül védelmet
nyújt a hernyóknak. Egyike a Magyarország-
ra behurcolt amerikai kártevőknek, első
észlelése a csepeli szabadkikötőből származik
1940-ből (Issekutz, 1946*; Surányi, 1946*),
ahol néhány évig csak alacsony egyedszám-
ban volt jelen, majd robbanásszerűen terjedt
szét az országban és a határokon túl is (Szeőke
– Csóka, 2012). Ez a rohamos szétterjedés
részben széles tápnövényspektrumának, rész-
ben a faj számára jól használható ökológiai
folyosóknak, részben pedig a hernyófészkek
széthurcolásának köszönhető, mely egyszerre
produkált nagyszámú szülőpárt az újonnan
elfoglalt helyeken is. Az amerikai fehér med-
velepke átvészelte az intenzív növényvédelem
peszticides korszakát, és csak az ezredforduló
környékén kezdett visszaszorulni, egyelőre
tisztázatlan okok miatt.
Ehelyütt kell említeni, hogy két másik
amerikai eredetű medvelepkefajt is behurcol-
tak Magyarországra, de ezek az előzőtől igen-
csak eltérő „karriert” futottak be. A virginiai
medvelepke (Spilosoma virginica) a cunea
után alig tíz évvel érkezett a csepeli szabadki-
kötőbe. Első példányait 1950-ben találták, ezt
követően Csepelen és közvetlen környékén
el is szaporodott (Mészáros, 1956*), de isme-
retlen oknál fogva nem terjedt tovább. A
A „behurcolt” fajok közül csupán egy
olyan lepke honos Magyarországon, melyet
szándékosan telepítettek be – igaz, nem
Magyarországra, hanem Ukrajnába, 1967-
ben: ez a nearktikus Acontia (Tarachidia)
candefacta, a parlagfű-nappalibagoly. Mint
nevéből következtetni lehet, a betelepítés
célja a parlagfű gyérítésének kísérlete, mely
távolról sem tűnik sikeresnek, de a lepke – ha
nem is rohamléptekkel és tömegesen, de
terjed nyugat felé, már előfordul Bulgária- és
Románia-szerte. Hozzánk a délkeleti Alföld
felől terjed(t) be, első példányait 2012-ben
észlelték (Szeőke, 2012*), azóta Békés és
Hajdú-Bihar megyében egyre több helyről
kerül elő (Kelemen et al., 2014*). A kelet-
európai populáció egyelőre semmi jelét nem
mutatja egy esetleges gradációnak.
A véletlenül, passzív módon behurcolt
fajok között már találunk invazívvá vált, al-
kalmanként komoly károkat okozó lepkéket
(Szeőke – Csóka, 2012), de itt is ki kell emel-
jük a megtelepedni képtelen vagy csak rövid
életű kolóniát alkotó fajok hasonlóan nagy
számát. Ezek többsége más kontinensről
származik és/vagy növényi szaporítóanyaggal
érkezett Európába (esetenként épp hazánkba),
de nagy többségük már korábban náluk
meghonosított (ültetett), „flóraidegen” tápnö-
vényén/tápnövényein települt meg és terjedt
tovább. Ezek a tápnövények elsősorban
akácfélék (Parectopa robiniella, Macrosaccus
robiniella), tűlevelűek (Argyresthia thuiella,
Argyresthia trifasciata, Coleotechnites picaella),
a platán (Phyllonorycter platani), vagy a pusz-
pángfélék (Cydalima perspectalis), tehát nem
őshonos növényeink kártevői lettek. A legje-
lentősebb megtelepült és őshonos növénye-
inken és kertkultúráinkban kártevővé váló
fajok az amerikai fehér medvelepke (Hyphant-
ria cunea; polifág, gyümölcsfákon és lágyszá-

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
rövid gradáció pár év alatt kifulladt, és a jö-
vevényfaj nagyjából húsz év után teljesen ki
is pusztult. Fontos azt is megjegyezni, hogy
a Spilosoma-fajokra jellemző fajközi hibridek
sem alakultak ki ezidő alatt.
A szürke medvelepke összesen két példány-
ban ismeretes, melyeket a szegedi szabadkikö-
tőnél fogott Kovács Sándor pár nap különb-
séggel (Kovács, 1985*), azóta sincs újabb
megfigyelés, a faj nem tudott megtelepedni.
A puszpáng-tűzmoly (selyemfényű pusz-
pángmoly) futótűzszerű terjedése Nyugat-
Európában évszázados puszpángállományok
és kerti kultúrák teljes kipusztulásával járt,
noha nem telt el tíz év sem a kelet-ázsiai, sa-
ját hazájában gradációra nem hajlamos faj
Európába történt behurcolása óta. Természete-
sen az ok itt is a gondatlan és (felelőtlen)
kertészeti szaporítóanyag-kezelés volt, de a
Cydalima perspectalis gyorsvonati sebességgel
érte el Magyarországot is, és noha első hazai
adata 2011-ből származik (Sáfián – Horváth,
2011*), már régen átlépte a Duna vonalát (Vé-
tek et al., 2014). A faj szokatlanul gyors terjedé-
se nemzedékeinek nagy száma mellett a lep-
kék kiváló röpképességével is bizonnyal ösz-
szefügg.
Az invazív fajok következő nagy csoport-
ja az idegenhonos tápnövényen élő és elsza-
porodó, de a terjedés módját és a behurcolást
illetően kérdéses fajok. Ebbe a csoportba
tar tozik két levélaknázó molylepkefaj, a vad-
gesztenye-aknázómoly (Cameraria ochridella)
és a fügemoly (Choreutis nemorana).
Az C. ochridella származása és elterjedési
területének változása maga is kész rejtély. Már
önmagában a tény is, hogy 1986-ig ismeretlen
maradt a tudomány számára, enigmatikussá
teszi az állatot. És miután alig egy tucat év
alatt a szó szoros értelmében elözönlötte egész
Európát, még mindig csak hipotéziseink
vannak a tekintetben, hol is (lehet) őshonos
a faj (Grabenweger – Grill, 2000); a mikrosza-
tellit-vizsgálatok, melyek további lehetőséget
nyújthatnának az elterjedéstörténet elemzé-
séhez, pedig még kezdeti fázisban vannak
(Mena et al., 2008*). A recens vizsgálatokból
az is kitűnik, hogy míg kezdetben gyakorlati-
lag monofág özönfaj volt, jelenleg tápnövény-
váltási fázisába érkezett, mindenekelőtt az
Acer pseudoplatanus mutatkozik potenciális
tápnövényként. Végül, de nem utolsósorban,
herbáriumok vizsgálatából kiderült, hogy
már egy évszázaddal korábban gyűjtött, mú-
zeumi vadgesztenyeleveleken is megtalálható
jellegzetes foltaknája: „e horse-chestnut
leafminer was first collected and inadvertently
pressed in herbarium sheets by the botanist
eodor von Heldreich in central Greece in
1879”1 (Lees et al., 2011)! Azaz, a lepke már
jelen volt a Balkánon az európai fauna leírá-
sának legfontosabb időszakában – bár bizo-
nyosra vehető, hogy kis egyedszámban.
Az ember által behurcolt fajok közül emlí-
tésre érdemes a japán tölgy-pávaszem (Anthe-
rea yamamai) históriája. Ezt a nagytermetű,
látványos fajt több rokonával együtt Kelet-
Ausztriában tenyésztették, selyemnyerési kí-
sérletek során. A selyemipart ugyan nem
lendítette fel egyik faj sem, de kettő közülük,
az A. yamamai és a bálványfa-pávaszem
(Samia cynthia) kiszabadult, és kisebb koló-
niát hozott létre Bécs környékén. Mindkét
faj hasonló élőhelyigényű Kelet-Ázsiában,
érdekes módon csak az A. yamamai indult
terjedésnek, noha a bálványfa (és az ecetfa
mint alternatív tápnövény) bőségesen a S.
cynthia rendelkezésére állna. Az első A. ya ma-
1 A vadgesztenye-levélmolyt először a botanikus eodor
von Heldreich gyűjtötte, és nem szándékoltan herbá riu-
mi lapokra préselte Közép-Görögországban -ben.
Magyar Tudomány 2017/4

mai példányt 1953-ban találták Csákánydo-
roszlón (Uherkovich, 1984*), azóta szinte a
teljes Dunántúl tölgyeseiben megtalálható,
nem ritka, de nem is gyakori; az utóbbi né-
hány évben lépte át a Duna vonalát (Duna-
földvár, Nógrádverőce), de az Alföldről és a
Dunazug-hegységből még további adatai
nem ismeretesek.
A korábban behurcolt és potenciális kár-
tevőként számontartott fajok közül sok
(például Opogona sacchari, Acharia stimulea,
Oinophila v-flava, Cacoecimorpha pronubana,
Apomyelois ceratoniae) nem tudott szabadföl-
di körülmények között megtelepedni, noha
üvegházi körülmények között a fent említett
fajok mellett amerikai Syntominae-fajok, a
szubtrópusi kelet-ázsiai Hipoepa fractalis stb.
is szaporodni, sőt, olykor kárt okozni volt
képes. Kérdéses, hogy az elmúlt pár évben
elsőként megfigyelt, még csak egyedi szabad-
földi előfordulási adatokkal bíró Caloptilia
azaleela, Phyllocnistis vitigenella, Tuta absoluta,
Cydia interscindana hogyan fog a jövőben
viselkedni.
Számos egyedi behurcolású, csupán fau-
nisztikai érdekességgel bíró faj adatait felso-
rolni aligha indokolt. Fontosabb egy még
nálunk ismeretlen, de „rohamléptekkel” kö-
zeledő dél-afrikai boglárkalepkefaj (Cacyreus
marshalli) terjedésének nyomonkö vetése,
mely Európa déli részein már most a mus-
kátli elsőszámú ellenségévé vált, és terjedé sét
gyakorlatilag lehetetlennek tűnik megállítani.
És a sor még távolról sem teljes. Igen fon-
tos lesz odafigyelni azokra a fajokra, melyeket
nem az ember hurcolt be, de a globális felme-
legedést vitató grémiumok és szakértők meg-
nyilatkozásaival szemben sokkal jobban tük-
rözik a helyzetet. Jelenleg jópár olyan vándor-
lepke jelentkezik egyre nagyobb számban
Magyarországon, melyekről tudjuk, hogy a
Föld más területein az elsőszámú közellensé-
gek közé tartoznak (Mythimna unipuncta,
Trichoplusia ni, Acantholeucania loreyi, Spo do-
ptera exigua stb.), melyek bármikor a gyapot-
tok-bagolylepke (Helicoverpa armigera) nyom-
dokaiba léphetnek. Ez utóbbi faj (mely ne-
vétől eltérően bármely lágyszárú kultúrában
képes tetemes kárt okozni, jelenleg elsősorban
a kukoricát kedveli) a nyolcvanas évek végé-
ig még csak lepkészek csemegéje volt, mint
ritkán előkerülő mediterrán vándorfaj. De
gyakorlatilag nemcsak hogy egyik évről a
másikra vált olyan tömegessé Európában is,
mint Ázsiaszerte bárhol (és mint amerikai
rokona, a Helicoverpa zea Amerikában), de
elkezdett kitelelő populációkban kolonizálni
a Kárpát-medencén belül is. És erre minden
valószínűség szerint a fent említett fajok, to-
vábbá az elmúlt pár évben meglepő módon
magát szőlőkártevőnek kinövő Noctua
pronuba is képesek (lehetnek).
Végezetül, látnivaló, hogy az ember ter-
mészetátalakító (és számos mindennapos)
tevékenysége nagyon gyorsan változó körül-
ményeket teremt(ett), melyek bármely ko-
rábban nem invazív faj számára nyithatnak
teret a tömegszaporodásra és a rohamos ter-
jedésre. Megszokott vándorfajaink mellett
egyre gyakoribbak mediterrán és nyugat-
ázsiai fajok rövidebb-hosszabb ideig tartó
beáramlási hullámai, melyeket a téli átlaghő-
mérséklet emelkedése stabilizálhatnak, rezi-
dens állományokat hozva létre. És bár ezek
az esetek szigorúan véve nem számítanak
„behurcolásnak”, de az általuk okozott prob-
lémák megoldásakor ez lényegtelen mellék-
körülmény.

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
HÁRTYÁSSZÁRNYÚAK HYMENOPTERA
Vas Zoltán
amerikai eredetű gyilkosfürkész-faj (Aleiodes
sanctihyacinthi), amellyel az amerikai fehér
medvelepke (Hyphantria cunea) populációit
tervezték visszaszorítani. Szerbiából ez a da-
rázsfaj természetes úton továbbterjedt, és
Magyarországon is megjelent. Szándékolat-
lan behurcolásra is találhatunk európai példá-
kat – a fürkészdarazsak életmódjából adódó-
an ez elsősorban a parazitált gazdaállatok
által történhet.
A szelídgesztenye-gubacsdarázs (Dryocos-
mus kuriphilus) Kínából származik, Olaszor-
szágban észlelték először 2002-ben. Olasz
eredetű facsemetékkel Magyarországra több
ízben is behozták, de a facsemetéket időben
megsemmisítették. 2013-ban azonban termé-
szetes terjedéssel, Szlovénia, Horvátország
felől elérte hazánkat, és mára az ország terüle-
tén mindenütt előfordul, ahol a tápnövénye
is (Kriston et al., 2015). A szelídgesztenye ter-
mésmennyiségét jelentősen csökkenti a haj-
tásrügyeket érintő gubacsképzése által.
A fullánkos hártyásszárnyúak csoportjá-
ból ismerjük a legtöbb idegenhonos fajt.
Ugyanakkor idegenhonos társas darázsfaj,
legalábbis ezidáig, nincs Magyarországon. A
médiában időnként felröppenő hírek a ha-
talmas testű japán lódarázs (Vespa mandarinia
japonica) hazai megjelenéséről az őshonos,
magányos életmódú óriás tőrösdarázzsal
(Megascolia maculata) való összetévesztésből
erednek. Az ázsiai lódarázs (Vespa velutina)
azonban Nyugat- és Délnyugat-Európa terü-
letén már megtelepedett, és gyorsan terjeszke-
dik. Mivel ez a faj előszeretettel háziméhekkel
(Apis mellifera) táplálja a fejlődő lárváit, ko-
A hártyásszárnyúak, azaz a darazsak, hangyák
és méhek rendje a hazai fauna egyik legna-
gyobb (~10 000 fajt számláló), ugyanakkor
az egyik legkevésbé feltárt rovarcsoportja. A
hazánkban minden bizonnyal előforduló, de
még ki nem mutatott fajok száma ezres
nagyságrendű. Ezt a faunisztikai elmaradást
elsősorban a nagy fajszám, a specialisták kis
száma és a határozási (identifikációs) nehéz-
ségek eredményezik. Ezek a körülmények
jelentősen hátráltatják a Magyarországra
behurcolt hártyásszárnyúak felfedezését, nem
is beszélve annak a megismeréséről, hogy a
behurcolt fajok milyen hatást gyakorolnak a
hazai közösségekre. Következésképpen a
hazánkban eddig kimutatott jövevényfajok
döntően a kisebb fajszámú, könnyebben
meghatározható, emberi környezetben is
előforduló csoportok képviselői.
A kanyargós szillevédarázs (Aproceros
leucopoda) Japánból leírt, Kínában is előfor-
duló faj. A 2000-es évek elején jelent meg
Közép-Európában, mára Nyugat- és Közép-
Európa legtöbb országában észlelték (Blank
et al., 2010*). Szűznemzéssel szaporodik; ez
igencsak kedvez a terjedésének, hiszen egyet-
len nőstény is populációt alapíthat. Tápnövé-
nyei a szilfák, károkozása helyenként jelentős.
A parazitoid életmódú fürkészdarazsak
esetében jellemző leginkább, hogy számos
igen fajgazdag csoport hazai feltárása még
korántsem teljes. Ráadásul esetükben gyako-
ri a szándékolt, biológiai védekezési célú be-
telepítés, bár ez jobbára az európai fajok
Észak-Amerikába történő bevitelében valósul
meg. Ellenpélda egy Szerbiába betelepített,
Magyar Tudomány 2017/4

moly mezőgazdasági károkat okozhat. Hazai
felbukkanására számítani lehet.
A fullánkos hártyásszárnyúak csoportjába
tartozó hangyákat leggyakrabban növények
földlabdáival és élelmiszerkészletekkel hur-
colják be. Bizonyos fajok – pl. az Afrikából
származó, Magyarországon az 1900-as évek
második felében megjelent fáraóhangya (Mo-
nomorium pharaonis) – az ember szándékolat-
lan közvetítésével mára világszerte mindenütt
előfordulnak, fennmaradásukat a meghódí-
tott területeken gyakran kizárólag az emberi
környezet teszi lehetővé. A Nyugat-Ázsiából
származtatható invazív kerti hangyát (Lasius
neglectus) Magyarországról írták le, mára
Európa jelentős részét meghódította. Számos
királynőnek otthont adó szuperkolóniái miatt
rendkívüli egyedszámban lehet jelen, az ősho-
nos hangyafajokat teljesen kiszorítva ezekről
a területekről (Nagy et al., 2009). Az elektro-
mos berendezé sekhez való vonzalmuk miatt
zárlatot, tüzet is okozhatnak. Afrika vagy
Ázsia tropikus régióiból származó jövevényfa-
junk a szellemhangya (Tapinoma melanoce-
phalum) (Csősz et al., 2011*). Fűtött épületek-
ben, üvegházakban maradnak fenn kolóniái.
Az utóbbi években két idegenhonos
lopódarázsfaj is megtelepedett a hazai fauná-
ban: az Ázsiában őshonos barnalábú lopóda-
rázs (Sceliphron curvatum) és az észak-ameri-
kai feketenyelű lopódarázs (Sceliphron cae-
mentarium). Mindkét fajt az 1970-es években
hurcolták be Nyugat-Európába, ahonnan
eltérő dinamikájú természetes terjedéssel
jutottak el hazánkba: a barnalábú lopódarázs
hazai előfordulását már 1998-ban, míg a fe-
ketenyelű lopódarázsét csak 2014-ben jelen-
tették (Vas et al., 2014). Mára mindkét faj a
leggyakoribb lopódarazsaink közé tartozik,
elterjedésük hatása az őshonos lopódarázs-
fajokra és gazdaállataikra (a pókokra) nem
ismert. Hasonlóan keveset tudunk a további
magányos életmódú fullánkos jövevényfajok,
a mexikói fűdarázs (Isodontia mexicana) és az
ázsiai eredetű Megachile sculpturalis szabó-
méhfaj hazai faunára gyakorolt hatásáról.
BEHURCOLT ÉS INVAZÍV CSÍPŐSZÚNYOGOK
MAGYARORSZÁGON
Soltész Zoltán – Zöldi Viktor
A csípőszúnyogok a legjobban kutatott két-
szárnyú család a világon. Fontos is vizsgálni,
mert elsősorban a malária által még napja-
inkban is több mint egymillió ember halálá-
ért felelősek évente (Caraballo – King, 2014);
ezzel mint csoport, elnyerték „a leghalálosabb
állat” címet (Gates, 2014*). A nőstény szúnyo-
gok a vérszívás során nyálat juttatnak áldo-
zatukba (gyulladást és viszkető érzést okoz),
amelyben különböző kórokozók lehetnek:
vírusok (például sárgaláz, dengue, nyugat-
nílusi vírus), egysejtűek (malária) és fonalfér-
gek. Fontos megjegyezni, hogy nem minden
csípőszúnyogfaj képes kórokozó terjesztésére,
továbbá nem minden faj esetében szüksé ges
a tojásrakáshoz vért szívni, elegendő növényi
nedveket (nektárt) szívogatni. A kórokozók
közül a legnagyobb problémát a malária
okozza. Magyarországon is a malária miatt
kezdtek el komolyan foglalkozni a csípőszú-

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
nyogokkal az 1930-as évektől kezdődően.
Makara György, Mihályi Ferenc és Zoltai
Nándor munkájának köszönhetően 1960-as
évek elejétől az országot maláriamentesnek
mondhatjuk (Mihályi – Gulyás, 1963*), vagy-
is azóta csupán külföldön fertőző dött bete-
geket regisztrálnak. A malária meg szűnésének
alapvető oka, az volt, hogy meg gyógyították
a maláriás betegeket, és az itt lévő malária-
szúnyogok nem fertőződtek meg újra az
egysejtűvel, így nem tudtak továbbfertőzni.
Igaz az is hozzájárult, hogy a csípőszúnyogok
egyedszámát jelentősen csökkentették a fo-
lyószabályozások, lecsapolá sok és a DDT
alkalmazása, továbbá az emberek élet vitele
is változott, nem alszanak már egy légtérben
a jószágokkal, és a szúnyogháló használata is
elterjedt.
Még az olyan jól kutatott családokból is,
mint a csípőszúnyogok, napjainkban is mu-
tatnak ki faunára új fajokat. Ez legtöbbször
nem azt jelenti, hogy most települtek be az
új fajok, sokkal valószínűbb az, hogy nagyon
kis egyedszámban jelen voltak, és csak most
sikerült a szakértőnek megfognia (ez történt
például az Aedes geminus esetében). A teljes
országra végzett faunisztikai kutatást döntően
Mihályi Ferenc és Tóth Sándor végezték (Mi-
hályi – Gulyás, 1963*; Tóth, 2004*), nap jaink-
ra – a többi szakértővel együtt – ötven fajt
mutattak ki hazánkban. Az utóbbi három
évtizedben jelent meg, és kezdett el terjedni
Európában három Ázsiából behurcolt Aedes
csípőszúnyog faj, amelyek jó vektornak – kór-
okozó terjesztőnek – számítanak. Ezek a fajok
eredeti élőhelyükön faodvak felgyűlt vízében
szaporodnak, a sáros pocsolyákat elkerülik.
Azért tudnak jól terjedni, mert élőhelyet
váltottak – sikeresen alkalmazkodva ezzel az
új forrásokhoz –, olyan vízterekben szaporod-
nak, melynek nem érintkeznek a talajjal. Az
emberi települések környékén pedig rengeteg
ilyen potenciális élőhely van: esőgyűjtő hordó,
temetői virágváza, gumiabroncs, eldobált
szemét, melyben egy-két hétig megmarad az
esővíz. Ezek az invazív csípőszúnyogok – igaz,
nem szándékosan – emberi segítséggel kerül-
tek Európába a globális áruszállítás mellék-
termékeként. Tojás állapotban nagy távolsá-
gokra is szállíthatóak. A raktérben felgyűlő
víz szélére lerakott és ki nem kelt, szárazra
kerülő tojások több hónap után is kikelhet-
nek, ha vízbe kerülnek. Lárva stádiumban is
túlélhetik az utazást: Ázsiából Hollandiába
szállított szerencsebambuszok vizében mutat-
tak ki invazív csípőszúnyoglárvákat (Scholte
et al., 2007*).
Az ázsiai tigrisszúnyogot (Aedes albopictus)
hazánkban viszonylag könnyen el lehet kü-
löníteni a többi csípőszúnyogtól, ugyanis ez
a faj nagyon kontrasztos színezetű: fekete
alapon fehér vagy ezüst pikkelyekből álló
foltok, csíkok szegélyezik a testét, lábait.
Egyesek e mintázat alapjan inkább a zebrára
asszociálnak, és az „ázsiai zebraszúnyog” meg-
jelölést részesítik előnyben. Európában elő-
ször Albániában mutatták ki 1979-ben (Adha-
mi – Reiter, 1998*), azóta Európa számos
országából igazolták: Belgium, Bosznia
Her cegovina, Bulgária, Horvátország, Csehor-
szág, Franciaország, Németország, Görögor-
szág, Olaszország, Málta, Monaco, Monteneg-
ró, Hollandia, San Marino, Szerbia, Szlo vé-
nia, Spanyolország, Svájc, Törökország. A
megjelenés azonban nem feltétlenül jelent
tartós megtelepedést, a fő korlátozó tényező
a hideg tél. Magyarországról 2014-ről van adat
Baja mellől, de a következő évben már nem
sikerült megfogni ott. 2015-ben a dél-délnyu-
gati határ mentén, a nagyobb kamionforgal-
mú utak mellett vizsgáltuk az invazív csípő-
szúnyogfajokat, és négy település mellett si-
Magyar Tudomány 2017/4

került ázsiai tigrisszúnyogot kimutatni. Egy
érzékeny mintavételi módszert, tojáscsapdát
alkalmaztunk, ami egy sötét színű műanyag
edény, melybe vizet és farostlemezlapot he-
lyeztünk. A falapra rakja a nőstény csípőszú-
nyog a tojásokat, és a lárvák kinevelésével
lehet azonosítani a fajokat. Valószínű, hogy
jelenleg a hazánkba az adott nyáron behurcolt
példányokkal lehet találkozni, és ezek még
nem képeznek stabil populációkat, mivel
nem élik túl a hideg teleket. Ugyanakkor
fontos a fajjal foglalkozni, mert opportunista,
aktívan csípi az embert, a házi- és vadállatokat,
kétéltűeket, hüllőket és madarakat. Világszer-
te legalább huszonkét féle arbovírus (rovarok
által terjesztett vírus) vektora, Európában ezek
közül igazoltan a dengue, a nyugat-nílusi láz
és a chikungunya láz vírusát terjeszti, továb-
bá potenciális terjesztője a Zika-vírusnak.
Az ázsiai bozótszúnyogot (Aedes japonicus)
Európában először Franciaországban mutat-
ták ki 2000-ben (Schaffner et al., 2003*),
azóta Ausztriában, Belgiumban, Horvátor-
szágban, Németországban és Magyarorszá-
gon is stabil populációkat alkot. Hazánkban
egy osztrák kutató, Bernard Seidel mutatta
ki a szlovén–osztrák–magyar határ közelében
2012-ben. 2015-ös mintavételezésünk során
az első lelőhelyétől körülbelül 40 kilométeres
körzetben találtuk meg az állatot. Ez a faj
túléli hideg teleinket, ami nem meglepő, hi-
szen eredeti hazájában, Japán északi részén,
télen a hőmérséklet -20°C alá is eshet. Az
emlősöket preferálja, támadja az embert is,
egészségügyi szempontból Európában a nyu-
gat-nílusi vírus, dengue vírus és a chikungunya
vírus potenciális vektora.
A koreai szúnyog (Aedes koreicus) Japán-
ban, Kína északkeleti részén, a Koreai Köz-
társaságban (Dél-Korea) és Oroszországban
őshonos. Európában először Belgiumban
mutatták ki 2008-ban (Versteirt et al., 2012*),
mára már Olaszország északi magasabb fekvé-
sű területein (>600 m) – ahol már nincs Ae.
albipictus – és Svájc déli részén is megtalálha-
tó. Hazánkban eddig még nem jelentették,
de a magasabban fekvő területeken megjele-
nése várható. Támadja az embert és a háziál-
latokat, a japán enkefalitisz vírus és a szívféreg
(Dirofilaria immitis) potenciális vektora.
Az Anopheles sacharovi elterjedése Európa
délkeleti részére korlátozódik: Olaszország,
Horvátország, Macedónia, Albánia, Bulgária
és Románia. Nem invazív csípőszúnyogfaj,
mint az előbb felsoroltak, de a felmelegedés
miatt hazai megjelenése nem kizárható, és a
malária terjesztése miatt fontos vizsgálni, mert
a Magyarországon jelen lévő maláriát terjesz-
tő csípőszúnyogok nem preferálják annyira
az embert, mint az Anopheles sacharovi.
A csípőszúnyogok gyérítésének hazánk-
ban bevett gyakorlata van, a vegyszeres irtás
technológiája terén sok nyugat-európai or-
szágnál jobban állunk, azonban a biológiai
védekezés (lárvák szelektív gyérítése Bacillus
thuringiensis israelensis [Bti] toxinnal) elenyé-
sző (területegységre vetítve <5%) a vegyszeres
irtáshoz (imágók nem szelektív gyérítése)
képest. A biológiai irtásnál lárvatenyészőhely-
térképpel kell rendelkeznünk a hatékony
kezeléshez, ami a legtöbb helyen hiányzik,
illetve fajra és a lárva korára vonatkozó infor-
mációk is szükségesek. Az irtás elrendelésének
alapjául szolgáló csípésvizsgálatok során na-
gyon kevés alkalommal határozzák meg faji
szinten a csípőszúnyogokat, pedig ez jó
alapja lehetne egy naprakész országos szintű
csípőszúnyog-faunisztikai vizsgálatnak.

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
INVAZÍV ÉS BEHURCOLT LEGYEK
MAGYARORSZÁGON
Papp László
D. simulans, D. hydei, D. busckii, D. immigrans
fajokat említjük.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy
sok invazív és behurcolt fajunk van a kétszár-
nyúak körében, legtöbbjük azonban jelen-
téktelen, így a közvélemény számára ismeret-
len maradt. Ugyancsak általánosan érvényes-
nek látjuk, hogy nagy többségük észak-ame-
rikai (nearktikus) eredetű.
Nem gondoljuk a többi állatcsoportra is
érvényesnek azt a megállapítást, hogy a hazai
légyfaunára még nem látjuk a globális felme-
legedés egyértelmű hatását. Kivétel talán a
Desmometopa microps (magyar neve nincs),
amely orientális eredetű, az egész óriási pale-
arktikus faunabirodalomból én magam mu-
tattam ki 1974-ben (Jalalabadban fogtam,
Afganisztán azon pici részében, amelyet elér
a monszun hatása). Mára nálunk nyári virá-
gokon közönséges, és több európai országból
is ismeretes. Nem tagadjuk azonban, hogy a
felmelegedés igen fontos tényezővé válhat a
legyek tekintetében is.
A gubacsszúnyogok (Cecidomyiidae) való-
színűleg több mint nyolcszáz hazai fajt tar-
talmazó családja lehet az, ahol talán a legtöbb
invazív faj található. Szerencsére legtöbbjük
jelentéktelen (listánk nem teljes): Dasineura
gleditchiae (Ripka Géza [1996*] felfedezése),
Feltiella acarisuga, Janetiella siskyou, Monarth-
ropalpus flavus, Obolodiplosis robiniae. A len cse
és a borsó kártevőit (Contarinia lentis [Aczél,
1932], Contarinia pisi [Winnertz, 1854] lehet,
hogy már a középkorban behurcolták (az első
A csípőszúnyogok a behurcolt és invazív ál-
latok vonatkozásában bizonyosan a legfon-
tosabbak közé tartoznak. Vannak azonban
egyéb kétszárnyú rovarok is, amelyek gazda-
sági, gyakorlati szempontból jelentősek, ko-
moly károkat képesek okozni. A kétszárnyú-
ak rendjét az Arisztotelész adta név: Diptera
jól jellemzi; a „szúnyog”, „szúnyogok” azon-
ban igazából nem jelentenek élőlénycsopor-
tot. A szúnyogképű kétszárnyúakat (legyeket)
szúnyognak, a légyképűeket légynek nevezi
a köznyelv. A kétszárnyúak rendjét ezért cél-
szerű összefoglalóan legyeknek neveznünk.
Ülésünk első két előadása pontos fogalmi
meghatározásokat adott. Mégis azzal kezdem,
hogy kissé leszűkítem a tárgyalandó legyek
körét. Nem tekintem „behurcoltnak” azokat
a légyfajokat, amelyek a Hadak Útján, azaz
friss lótrágyán jöttek Belső Ázsiából a Kárpát-
medencébe és tovább (Ischiolepta oedopoda,
Norrbomia somogyii stb.). Nem követem tehát
a cseh kollégákat, akik a juhcsimbét és a
juhbagócsot is felsorolták az „alien” állatfajok
között azon az alapon, hogy a juh nem ősho-
nos Csehországban (Šefrová – Laštůvka, 2005).
Ismerünk továbbá olyan légyfajokat,
amelyek nem őshonosak ugyan, de mint az
emberi civilizáció követői a bizonytalan
múltban, jó régen kerülhettek a Kárpát-me-
dencébe. Itt csak a szakemberek által nagyon
ismertnek mondható öt „szinantróp” gyü-
mölcsmuslicát, a Drosophila melanogastert (az
ecetmuslicát, közvetlenül Afrikából), illetve
a valószínűleg amerikai közvetítéssel idejutott
Magyar Tudomány 2017/4

leírások évének feltüntetése itt szándékos).
Elismerem, hogy nem szerencsés latin fajne-
veket sorolni, amelyek még a nem legyész
biológusok számára sem mondanak semmit,
olvasóinkkal azonban – elnézésüket kérve –
mégis csak érzékeltetnünk kell az állatfajok
sokaságát.
A katonalegyek (Stratiomyidae) közül
említenünk kell a Hermetia illucens fajt,
amely mára szinte világpolgár lett. Mafla nagy
állat (testhossza 15–18 mm), hazai megjelené-
se bármikor várható, bár reméljük, nem okoz
majd riadalmat. Az a kivételes helyzet ugyan-
is, hogy mind lárvája, mind imágója ártal-
matlan, mert kizárólag trágyán él. Nem jele-
nik meg konyhában, kamrában, csak a trágya
„érdekli”. A legyek körében nem szoktunk
komolyan venni „látott legyet”: a légyfajok
azonosítása sokszor még a szakembereknek
is komoly feladat. E léggyel azonban talán
kivételt tehetünk: „Ferihegyen már látták”.
A hazai légyfaunában a csípőszúnyogok
után a legjelentősebbek az aknázólegyek
(Agromyzidae), amelyek legtöbb faja a levelek
két bőrszöveti rétege között (a külvilágtól)
védve a levelek asszimiláló szövetét fogyasztja.
Különösen nagy híre lett három pici, 1,5
mm körüli növénygyilkosnak a Liriomyza
nemzetségből: a Liriomyza huidobrensis, L.
sativae, L. trifolii talán mind újvilági és szub-
tropikus eredetű. Nálunk a L. huidobrensis és
a L. trifolii már eddig is nagy károkat okoztak
üvegházakban. A hazai növényvédelmi szak-
irodalomból csak az elsőként megjelent köz-
leményt (Pénzes, 1980*) említjük. Az eddigi
hazai adatok azt mutatják, hogy az üvegházak
védelme nélkül kint megfagynak. Bár megbíz-
ható adatok vannak például Franciaországból,
hogy a L. trifolii üvegházakon kívül is káro-
sított. Az eredetileg kínai Liriomyza chinensis
harmadikként csatlakozhat az nálunk eddig
ismert két hagyma-fokhagyma károsító
Liriomyza fajhoz (L. cepae, L. nietzkei).
Európában többfelé, így hazánkban is
várható a polifág (majdnem mindenevő)
Amauromyza (ma: Nemorimyza) maculosa
megjelenése és kártétele. A rendkívül fajgaz-
dag és a kertészeti és a szántóföldi termesztés-
sel könnyen szétszóródó aknázólegyek szá-
mos, itt föl nem sorolt faját is behurcolhatják.
Most csak a sásliliomon aknázó Ophiomyia
kwansonist (Szlovéniában már van), illetve a
bambuszfajokon élő Poemyza unisetiorbita-t
(Csehországból már jelentették) említjük.
A magyar állattani szaknyelv nagyobb
dicsőségére itt és most kell magyar nevet
adnunk az egyik legismertebb légycsalád, a
Drosophilidae (lesser fruit flies) számára. A leg-
ismertebbek közé kell sorolnunk, hiszen a
genetikailag, élettanilag stb. legjobban ismert
állatfaj a Földön a Drosophila melanogaster,
amelynek azonban a 70-es évek óta van tisz-
tes magyar neve: az ecetmuslica. Legyen tehát
a nevük gyümölcsmuslicák, tudván, hogy ha zai
fajaik között levélaknázók, sőt készletkárte-
vők is vannak. Legyen így azért is, hogy ed-
digi oligofrén, tükörfordításos magyar nevük-
től („harmatlegyek”) megszabadulhassunk.
A régen behurcolt öt „szinantróp” fajt a
bevezetőben említettük. A hazánkban csak
néhány éve kimutatott Drosophila (Sopho-
phora) suzukii már betelepült invazívnak te-
kintendő, de hazai jelentősége még nem
ítélhető meg. Azon kevés légyfajok egyike,
amelynek betelepedési útvonalát (a délről
jövő kamionok útvonalain) biztosan ismer-
jük. A szép színes szárnyú, ezért feltűnő Chy-
momyza amoenát már 1980-ban megtaláltuk.
Észak-amerikai eredetű faj, korábbi nyugat-
európai előkerülései után hazai gyűjtése már
nem is volt meglepetés. Rokona, a Chymo-
myza procnemis egészen más eset. Szintén

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
nearktikus eredetű, de Európában először a
pestszentlőrinci Péterhalmi-erdőben találtam
(Papp, 1992*). Ma is ez az egyetlen biztos
európai lelőhelye, mert későbbi hollandiai
adatát nem erősítették meg (lásd Fauna Eu-
ropaea, URL1). A felfedezés igazi tanulsága
az volt, hogy nem szabad egy-egy ország vagy
régió állatfajainak ismeretével megeléged-
nünk (különösen nem ebben a repülőgépes,
kamionos, utazós világban).
A fúrólegyek (Tephritidae, fruit flies) ma-
gyar nevét megtartanánk (vö.: Drosophilidae).
Az igaz, hogy a Dacus és a Bactrocera nemzet-
ségekbe tartozó, igen nagyszámú és gyümöl-
csökben rendkívüli károkat okozó trópusi és
szubtrópusi fajaik vannak (lásd Darvas –
Papp, 2000), a fúrólegyek fajainak többsége
azonban nem gyümölcsökben él. A nősté-
nyek kemény szúrókájuk (aculeus) segítségé-
vel sokféle növényi részben el tudják helyezni
tojásaikat.
A „mi” cseresznyelegyünk közvetlen ro-
kona az eredetileg kelet-nearktikus Rhagoletis
cingulata, amely országunkban már nemcsak
a „behurcolt”, hanem a megtelepedett státust
is magáénak vallhatná. Az itthoni elterjeszté-
se igazi magyar módszer: a gyümölcsátvevő
helyeken a behozott teli láda helyett a gazdál-
kodó máshonnét származó üres ládát kap,
annak alján pedig az érett lárvák és odaragadt
bábok olyan kertekbe is eljutnak, ahol addig
még nem voltak. Módszerünket más orszá-
gok növényvédelmi szakembereinek figyel-
mébe, bár követésre talán nem ajánlhatjuk.
A dió kártevője, a Rhagoletis completa
szintén Észak-Amerikából behurcolt, és mára
már valószínűleg megtelepedett, azaz kiirtha-
tatlannak látszik. A Rhagoletis fajokkal kap-
csolatos növényvédelmi forrásokra itt nem
utalunk, azokat szaklapokban könnyen
megtalálhatják.
A földközi-tengeri gyümölcslegyet (Cera-
titis capitata) rendszeresen behurcolják Ma-
gyarországra, elsősorban fertőzött naranccsal
(a pesti Ráday utcából származó példányok-
ról is tudomásunk van). Az év megfelelő
időszakában kelt nőstények hazai gyümöl-
csöket (például őszibarack) is fertőznek.
Mindeddig még nem tudott áttelelni nálunk.
További Tephritidae és Liriomyza fajok is
szerepelnek az EU-s karanténlistákon (lásd
Darvas – Papp, 2000). Sok egyéb, gazdasági
szempontból jelentéktelen faj közül akadé-
miai előadásomban bemutattam egy szép és
váratlan felbukkanású tarkalegyet (Callopistro-
myia annulipes), egy észak-amerikai fajt.
A fémeslegyek (Calliphoridae) körébe egy
érdekes, nagy, fémesen csillogó zöld légy is
tartozik. A Chrysomya albiceps déli szelek
szárnyán tavasszal vagy kora nyáron repül be
délről, tömegesen szaporodik (gusztustalan
látvány, ezért csak a szakemberek figyelik meg
feltűnő, nagy fekete lárváit állati tetemeken).
Lárvái a sűrű fekete tüskézettől látszanak tá-
volabbról feketének. A kikelt imágók, sőt a
fejlődési alakok is kifagynak telente. A követ-
kező évben azután újra berepülhet hozzánk
(némelyik évben Csehországig is eljut).
Arra a kérdésre, hogy mi várható még a
hazai légyfaunában, csak olyan általánosság-
gal felelhetünk, hogy sokféle és sok faj behur-
colása és betelepedése lehetséges a jövőben; ezek
a populációk talán már itt is vannak, de nem
tudunk róluk. Ilyenek például a Rhyncomya
fémeslégy vagy a kecske bőrbagócsa.
Az Ausztriában fogott két nagytermetű
Nemestrinidae (Hirmoneura obscura, Fallenia
fasciata) faj egyedeinek át kellett repülniük
Magyarországon. Ez egy gazdaságilag jelen-
téktelen fajokat magában foglaló légycsalád,
amelynek fajai a Mediterráneumban fejlőd-
nek (Romániában további fajokat is találtak),
Magyar Tudomány 2017/4

és amelyet hazánkból még nem mutattak ki
(vö.: Richter, 1988*)! Sok Nearktiszból érkező
(karantén) kártevő behurcolása lehetséges,
elsősorban a fúrólegyek Rhagoletis nemzetsé-
géből (azaz a cseresznyelégy rokonságából).
A behurcolható és invazív légyfajokkal
kapcsolatos gyakorlati problémák felismeré-
sére és a védekezés első lépéseinek megtételé-
re csakis a hazai behurcolt és invazív élőlények
adatbázisának létrehozása, illetve monitoro-
zásuk folyamatossá tétele lehet a megoldás.
Igen, hiszen azokra a fajokra vonatkozóan,
amelyeket már más földrészeken kártevőnek
találtak, sok ismeret halmozódott föl. Ko-
runkban az ilyen fajok puszta identifikálása,
nevének megadása kulcsot, „kódot” ad az
életmenetek, az életmód és a racionális véde-
kezési eljárások azonnali megtalálására is.
BETOLAKODÓK ÉS CSENDES HÓDÍTÓK:
PÉLDÁK AZ ÍZELTLÁBÚAK KÖRÉBŐL
Hornung Erzsébet – Samu Ferenc – Szinetár Csaba – Zsuga Katalin
A hasadtlábú rákok (Mysida), a vízi ászkará-
kok (Asellota) és a felemáslábú rákok (Amphi-
poda) jövevényfajai a ponto-kaszpikus régió-
ból kiinduló inváziós folyosók középső és déli
ágán keresztül vízi úton jutottak el a Duna
vízgyűjtőjébe. A Duna–Majna–Rajna-csa-
torna megnyitása felgyorsította térhódításu-
kat (Borza – Puky 2012*; URL2). Terjedésük-
höz a folyami hajózás, csatornázások, meder-
rendezések, haltelepítések és az akvarista te-
vékenység is hozzájárul. Megtelepedésüket
gyors növekedésük és szaporodóképességük,
nagy utódszámuk, a táplálékért való jó ver-
senyképességük (hatékony szűrők vagy ag-
resszív ragadozók) segíti. A környezeti válto-
zásokat jól tolerálják, nagy denzitást érnek el,
így a natív fajokat kiszorítva élőhelyükről,
csökkentik a biodiverzitást (Weiperth et al.,
2015). Ez alap ján a hasadtlábú rákok mind-
egyike invazív. A halak számára fontos táplá-
lékbázist jelentenek, a Limnomysis benedeni
például ezért került mesterséges betelepítésre
a Balatonba (URL2). A kilenc felemáslábú
rákfaj közül három invazív, öt növekvő elter-
jedésű „betolakodó”, egy faj „csendes hódító
(. táblázat).
A tízlábú rákok (Decapoda) közül négy
észak-amerikai, egy távol-keleti eredetű. Eu-
rópába betelepítéssel, az interkontinentális
hajózással, illetve akvarista kereskedelem révén
jutottak, elterjedésükben a nagy folyók ját-
szanak szerepet. Élőhely-generalisták. Az öt
faj szerepel az Unió inváziós fajok listáján.
A cifrarák és a jelzőrák a rákpestis kóroko-
zójának hordozói, az őshonos fajokat megfer-
zik, kipusztítják. Környezethez jól alkalmaz-
kodnak, vízszennyezést tűrik. Invazív jellegü-
ket szűznemzéses szaporodásuk is elősegíti
(Weiperth et al., 2015). A kaliforniai vörösrák
mindenevő, agresszív területvédő (Weiperth
et al., 2015). A virginiai márványrákra parte-
nogenetikus szaporodás, nagy reprodukciós
potenciál a jellemző (Weiperth et al., 2015;
Puky, 2012*). E két utóbbi faj egyelőre kis
területen, csendes hódítóként van jelen. A
kínai gyapjasollós rák katadróm faj, nálunk
nem szaporodik, széles elterjedése nem vár-
ható. Ahol megjelenik, a töltések eróziójával

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
az őshonos állatfajok élőhelyét csökkenti.
Lárvája az embert és emlősöket megbetegítő
tüdőmételykór parazita hordozója. Szerepel
az IUCN 100 veszélyes betolakodó faj listáján
(Lowe et al., 2000).
A szárazföldi ászkarákok (Oniscidea) a
felsőbbrendű rákok egyetlen, teljes egészében
szárazföldi fajokat magában foglaló alrendje,
közel négyezer leírt fajjal. A csoporthoz tarto-
zó 3–35 mm-es állatok élete a talajhoz kötött,
funkciójuk az elhalt szerves anyag aprítása,
azaz a lebontó ökoszisztéma szolgáltatás részei.
A hazai ismert fajok száma ötvenhét (Hor-
nung et al., 2008*). Ebből tizennégy tekint-
hető behurcoltnak, köztük három megtelepe-
dett és országosan elterjedt, négy sikeresen
megtelepedett, három csak szinantróp élőhe-
lyeken előforduló és négy eddig csak botani-
kuskertekből kimutatott faj. A behurcolt
fajok főleg a Mediterráneumból származó
latin név / magyar név jelleg
Mysida / hasadtlábú rákok
Limnomysis benedeni / pontusi tanúrák I
Hemimysis anomala I
Katamysis warpachowskyi I
Asellota / vízi ászkarákok
Jaera sarsi B
Amphipoda / felemáslábú rákok
Dikerogammarus villosus / kétpúpú bolharák I
Dikerogammarus haemobaphes / pontusi bolharák I
Dikerogammarus bispinus / kéttüskés bolharák B
Chelicorophium curvispinum / tegzes bolharák I
Chelicorophium sowynski B
Chelicorophium robustum B
Echinogammarus ischnus B
Echinogammarus trichiatus CSH
Obesogammarus obesus B
Decapoda / tízlábú rákok
Orconectes limosus / cifrarák I
Pacifastacus leniusculus / jelzőrák I
Procambarus clarkii / kaliforniai vörösrák CSH
Procambarus fallax f. virginalis / virginiai márványrák CSH
Eriocheir sinensis / kínai gyapjasollós rák B
. táblázat B – betolakodó; I – invazív; CSH – cesndes hódító
Magyar Tudomány 2017/4

(tizenegy), és kisebb részben üvegházakban
élő trópusi fajokból (kettő) állnak. Más a
helyzet Budapesten, ahol harmincegy a fajok
száma (Korsós et al., 2002; Vilisics – Hor-
nung, 2009*). Ebből natív tizennégy (45%),
kozmopolita négy (13%) és behurcolt tizen-
három (42%). Ez az urbanizációs folyamatok
velejárója, és globálisan a városi faunák ho-
mogenizációját okozza. Terjedésük antropo-
gén közvetítéssel, önkéntelen széthurcolás
révén, valamilyen szerves anyaggal, földlab-
dával, dísznövények országhatárokon keresz-
tüli szállításával történhet. Erre alkalmassá
teszi azokat életmenet-stratégiájuk: a nősté-
nyek tojásaikat, fejlődő embrióikat egy has-
oldali ún. költőtáskában magukon hordják.
A jól terjedőkre jellemző a magas diszperziós
ráta, a nagy genetikai variabilitás, a magas
utódszám, rövid generációs idő, széles táplá-
lékspektrum, nagy ökológiai tolerancia és az
emberekkel való „közösködés”, a zavart élőhe-
lyeken való létezés képessége. Például a talaj-
felszínen élő közönséges gömbászka (Arma-
dillidium vulgare) autochton elterjedése az
európai mediterrán területekre tehető, és va-
lószínűleg a rómaiakkal terjedt szét kontinen-
sünkön. Élettartama több év, igen változatos
élőhelyeken megél, egymás után többször is
szaporodik, egyszerre száz fölötti utódszám-
mal. De vannak kistermetű, talajban élő,
rövid élettartamú, kevésszer szaporodó fajok,
alacsony utódszámmal (4–8). Ennek ellené-
re sikeresen megtelepednek, életben marad-
nak pár négyzetméteren. Ezek a „csendes
hódítók”, például egy leandertővel egy budai
kertbe telepítve (Paraschizidium coeculum)
(Vilisics – Hornung, 2010*). Különösen ér-
dekes egy hangyás vakászka (Platyarthrus
schoblii) megjelenése hazánkban, ami egy
igazi invazív, agresszíven terjedő hangya
(Lasius neglectus) fészkéből került elő (Tartall y
et al., 2004*). A hangyafaj fészekfragmentu-
mokkal, például földlabdákban terjed. Ezt
bizonyítja, hogy faiskolákban, botanikusker-
tekben jelent meg először a vele kommen za-
listaként élő ászkával együtt.
A szárazföldi ászkarákok esetében ritkán
beszélhetünk invázióról (hazai példa nem
ismert), inkább behurcolásról, sikeres megte-
lepedésről. Valódi gazdasági kártételük nincs,
inkább ökológiai közösségek átalakításában
lehet negatív szerepük. (Például a P. schoblii
más hangyák fészkeibe áttelepülve kiszorít-
hatja a régebben megtelepedett, igen elterjedt
P. hofmannseggii fajt.)
Az európai pókfajok közül 184 faj jelen-
léte lehet behurcolás eredménye (Nentwig,
2015, Szinetár – Nentwig, 2014). Kevesebb
mint harmaduknál beszélhetünk időleges
vagy tartós megtelepedésről épületekben vagy
a szabad természetben. Magyarországon
emberi építményekben található a legtöbb
adventív pókfaj. Eredetük trópusi, szubtrópu-
si, szabadban élő populációk nélkül. További
behurcolt fajok dél-európai eredetűek, szin-
antróp élőhelyeken. Jelenleg követhető a
nagytestű dél-európai álfarkaspók (Zoropsis
spinimana) látványos hazai megtelepedése
(Szinetár et al., 2014*). Faunánk állandó tag-
ja tizenkét kozmopolita faj (~2%).
A szabadban meghonosodott behurcolt
pókfajok pontos számát nem ismerjük, egy
részük lehet, hogy nem is behurcolás eredmé-
nye. Például a rejtett állaspók (Tetragnatha
scho schone), amit Észak-Amerikában a múlt
szá zad végén új fajként írtak le. Életmódjának
és hazai élőhelyeinek ismeretében valószínű-
leg korábban is a faunánk tagja volt. Néhány,
a természetben előforduló fajnál egyértelmű
a behurcolás, ami döntően a kereskedelem-
hez köthető. Megjelenésük esélye a városok-
ban a legnagyobb. Megtelepedésük, terjedé-

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
sük jelenleg is követhető. Ide sorolhatók a
Mer messus trilobatus és az Ostearius melano-
pygius. Az adventív fajok aránya a hazai fau-
nában alig éri el a 3%-ot. Szándékos betele-
pítésről, fogságból való kiszabadulásból eredő
meghonosodásról nem tudunk (Szinetár –
Nentwig, 2014).
A behurcolt fajok legfeljebb harmadánál
feltételezhető a tartós megtelepedés és ön-
fenntartó populációk kialakulása. Klimatikus
okokból a megtelepedés valószínűsége a
mérsékelt övi Ázsiából és Észak-Amerikából
behurcolt fajok esetében lényesen nagyobb,
mint az alkalmilag megjelenő dél- és közép-
amerikaiaknál. A Mermessus trilobatus a boly-
gatott élőhelyek mellett különböző természet-
közeli élőhelyeket is kolonizál (homoki gye-
pek, láprétek, láperdők), így természetvédel-
mileg jelentős hatása lehet, míg az Ostearius
melanopygius fajnál agrárpreferenciát tapasz-
talunk (Szinetár – Samu, 2012*).
Az utóbbi évek tendenciái alapján várha-
tó, hogy folyamatosan emelkedik a behurcolt
és a tartósan megtelepedő fajok száma. Éven-
te átlagosan 1–1,5 pókfaj betelepülésével szá-
molhatunk (Nentwig, 2015). Az épületlakók
esetében folyamatosan számíthatunk megho-
nosodó jövevényekre (Szinetár, 1992*; Ko-
vács et al., 2006*), és várható azok adaptáló-
dása, megjelenése a természetben. Prognosz-
tizálható újabb dél-európai fajok feltűnése.
Növekedhet az egészségügyi kockázatot is
jelentő fajok (Latrodectus, Loxosceles spp.)
előfordulásának valószínűsége és gyakorisága.
A pókok körében nem valószínűsíthetők in-
váziós jelenségek, de szükségszerű, hogy nö-
vekvő figyelmet fordítsunk a jövevényfajokra
és a velük kapcsolatos negatív hatásokra.
BEHURCOLT ÉS INVAZÍV PUHATESTŰEK
Csányi Béla – Varga András
Előadásunkban az egyes fajokat, illetve a vízi
és szárazföldi puhatestűek számára legfonto-
sabb európai inváziós kapukat, útvonalakat
és folyosókat ismertetjük.
Európa folyóhálózatát számos vízügyi
beavatkozás során épített csatornahálózat
egyetlen, kontinens méretű vízhálózattá for-
rasztotta össze, amelynek a nem őshonos
állat- és növényfajok szinte bármely pontját
az Atlanti-óceán, valamint számos tengeri
öblözet irányából, az őket összekötő folyó- és
folyamtorkolatokon mint speciális bejárati
inváziós kapukon keresztül szabadon támad-
hatják. Az eredeti faunisztikai mintázat ma
már irreverzibilis módon át is alakult. Sok
olyan víztér ismeretes – sajnos ilyenné vált az
elmúlt évtizedek kutatásai alapján a Duna
folyam is (JDS1 – 2001; AquaTerra FP6 Pro-
ject – 2004; JDS2 – 2007; JDS3 – 2013) –, ahol
az idegenhonos vízi állatok régóta domináns
csoportot képeznek, s az eredeti folyami fa-
una már csak nyomokban érhető tetten
(Liška et al., 2015*). Európában a mestersé-
gesen kialakított, tehát antropogén hatások-
ra összeköttetésbe került vízhálózati elemeket
szemügyre véve négy fő inváziós folyosót
lehet elkülöníteni (Panov et al., 2009):
Északi folyosó: bonyolult hálózat, amely a
Fekete- és az Azovi-tengert a Don folyón ke-
resztül köti össze a Kaszpi-tengerrel a Volga–
Don-csatorna közreműködésével, valamint
a Balti- és a Fehér-tengerrel a Volga–Balti- és
Magyar Tudomány 2017/4

a Fehér-tenger–Balti vízi út révén, beleértve
a Fehér-tenger –Balti-tengeri csatornát;
Középső folyosó: a Fekete-tengert köti
össze a Balti-tengerrel, de a Dnyeper és a
Bug–Pripyat-csatorna közbeiktatásával, amely
rendszerhez a Nemunas-ágrendszer, a Pripyat
és a Bug is összeköttetésben van az Oginsky-
és az Augustov-csatornákon keresztül;
Nyugati folyosó: a Földközi-tengert köti
össze az Északi-tengerrel a Rhone-folyó és a
Rajna–Rhone-csatorna segítségével;
Déli folyosó: a Fekete-tenger és az Északi-
tenger között létesít közvetlen kapcsolatot a
Duna–Majna–Rajna víziúton át a Duna–
Majna-csatorna közbeiktatásával.
Az elmúlt évtized során a nemőshonos
fajok gyors és expanziószerű terjeszkedését
lehetett megfigyelni a Duna mentén fel- és
alvízi irányban egyaránt, melynek eredmé-
nyeképpen mára a dunai vízi makrogerinctelen
és halegyüttesekben az idegenhonos fajok
domináns szerephez jutnak (AISSIC, 2003).
A déli inváziós folyosó mentén összesen tíz
alegységet különítenek el: Duna-delta, Al-
Duna, Közép-Duna, Felső-Duna, Duna–
Majna-csatorna, Majna, Rajna, Rajna-delta,
Száva, Tisza.
A következőkben a puhatestű fajokat és
az újabb területek meghódításával kapcsola-
tos jellemzőiket ismertetjük.
Szárazföldi csigák
Összesen tizenöt olyan szárazföldi csigafajt
sorolhatunk fel a hazai puhatestű-faunában,
amely eredetileg nem itt élt. A fajok egy része
véletlenszerűen került ide és első hazai említé-
sét követően ma már nem ismeretesek popu-
lációi. Néhányuknak csupán elszigetelt állo-
mányairól tudósítanak (például üvegházak,
Állatkert, Botanikuskert), de két általánosan
elterjedt és tömeges megjelenésű fajuk is
megemlítésre kerül, s közülük az egyik, egy
meztelencsiga-faj jelentős kártételeiről is
közismert.
Alopia straminicollis monacha, Alopia livi-
da bipalatalis – Erdélyi endemizmusok. 1970-
ben a Bucsecsen élő két fajt betelepítették a
Bükk-hegységbe (Ablakos-kő). A vizsgálatok
szerint hibridizálódik (Szekeres, 1976*). Kiss
Éva és Pintér László (1982–1983*) szerint a
bükki népessége kipusztult, hiszen betelepí-
tése óta egyetlen gyűjtő sem találta meg,
ennek ellenére mégis feltételezhető a megléte.
Bulgarica rugicollis – Eredeti élőhelye a romá-
niai Mehádia és Herkulesfürdő környéke,
innen feltehetőleg növényekkel került Ma-
gyarországra. Élő példányai Budapestről, a
Gellérthegy néhány kertjéből 1980-ban vál tak
ismertté (Pintér – Varga, 1981*). Feltételezhe-
tő, hogy kipusztult. Lamellaxis mauritianus
– Magyarországon csak Budapesten, az Állat-
kert Pálmaházában él. Első példányait a neves
Afrika-kutató Bernard Verdcourt azonosítot-
ta (Pintér, 1974*). Gyűjteményi adatok (1985)
bizonyítják, hogy itt nagy számban tenyészik.
Opeas pumilum – Európa számos országában,
így Magyarországon is előforduló behurcolt
faj. Üvegházakban izolálódik, ahol tömege-
sen elszaporodhat. Zonitoides arboreus – Első
adatát Pintér Lászó és munkatársai 1979-ben
(*) közlik a Vácrátóti Arborétumból, ahová
feltételezhetően növényekkel hurcolták be.
Eredeti élőhelye Észak-Amerika. Pintér és
Suara Róbert 2004-ben (*) további öt lelő-
helyéről tesz említést. Petró Ede Mátra Múze-
umba került gyűjteményében tucatnyi pub-
likálatlan adata található. Az előfordulások
kivétel nélkül üvegházakhoz kötődnek. Arion
lusitanicus: auctorum, non J. Mabille, 1868
– Az 1985-ös (Sopron, Ikva-part) megjelenése
óta (Varga, 1986*) robbanásszerűen terjed,
esős években hatalmas inváziójával lehet

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
számolni. Terjedése rendkívül intenzív a ker-
tészeti élőnövény-szállítmányoknak köszön-
hetően. Az áradások során a vizek uszadéká-
val nagy távolságokra elsodródik. Napjaink-
ra lefedte szinte az ország egész területét
(gya kori túlszaporodása olykor hatalmas ká-
rokat okoz). Magyarországon spanyol csiga
néven vált ismerté. Taxonómiájához tartozik,
az eredetileg Portugáliából leírt Arion lusita-
nicus nem invazív jellegű, a taxonómusok egy
korai hibája volt, hogy az Európában töme-
gesen terjedő fajt tévesen határozták meg. A
tévedés tehát korrigálandó, a Magyarorszá-
gon is tömegesen szaporodó Arion lusitanicus
helyes neve Arion vulgaris (Moquin-Tandon,
1855). A Franciaországból leírt faj inváziós
hulláma söpör végig Európán, és van jelen
hazánkban is. Oxychilus translucidus – A Vác-
rátóti Arborétum trópusi üvegházából Pintér
és Podani János (1979*) mutatta ki, ahol a
gyűjteményi adatok szerint nagy számban él.
Feltételezhetően növényszállítmánnyal került
hazánkba, a magyarországi példányok erede-
te ismeretlen (típus-lelőhelye a törökországi
Trabzon). Candidula unifasciata – Pintér és
Suara (2004*) Budapest több pontjáról felso-
rolja. Candidula intersecta – A hazai irodalom
megemlíti, keveset tudunk róluk, a teljesség
kedvéért mégis meg kell említenünk. Medi-
terrán faj, behurcolása véletlenszerű lehetett.
Cernuella neglecta – Feltételezhetően szintén
véletlenszerűen behurcolt faj, Pintér és Suara
(2004) az alábbi lelőhelyeket sorolja fel: Bu-
dapest, Újmátyásföld: Szilas-patak, Vezseny:
Tisza-part, Dunakiliti: Helena, Duna-part.
Hygromia cinctella – Mediterrán faj, első bu-
dapesti behurcolásáról (1936) Wagner János
(1938*) közöl adatokat. Növényszállítmányok-
kal intenzíven terjed, lokálisan (esős időjárás
esetén) nagy tömegben elszaporodhat, de
kártétele nincs. Európa számos pontjára elju-
tott. Eobania vermiculata – Első adatát Ottó
Lajos (1980*) közli a Lipót községi termálfür-
dő területéről. Behurcolt mediterrán faj, fel-
tehetően kipusztult. Cornu aspersum – Elő-
fordulása már az 1970-es évektől ismert, első
közlése Pintér László és munkatársai (1979*)
által (Vecsés; Tihany, Belső-tó környéke).
2010-ben (*) Varga András és munkatársai
munkája már a lelőhelyek egész sorát adták
Budapesten és annak tágabb térségben, illet-
ve a Balaton környékén, Tihany vonalában.
A faj eredeti élőhelye a Földközi-tenger me-
dencéje. A faj széthurcolása direkt (táplálkozá-
si célból) vagy indirekt módon (véletlensze-
rűen) napjainkra rendkívüli módon felgyor-
sult, mondhatni: napjainkra az egész világon
előforduló, kozmopolita fajjá vált. Helix lu-
corum – Előfordulása 1995-ben vált ismertté:
Kaposvár belterületén egy kisebb állománya
él, amit Bulgáriából telepítettek be (Varga,
1995). Aktuális elterjedéséről Varga és mun-
katársai (2010*) közölnek újabb adatokat.
Széles elterjedésű mediterrán faj, Olaszország-
tól és Franciaországtól a Közép-Balkánon át
Kis-Ázsiáig előfordul.
Vízi puhatestűek: vízi csigák és kagylók
A magyarországi felszíni vízterekben jelenlegi
állapotfelmérések alapján a vízi puhatestűek
között mintegy tizenhárom vízi csiga- és öt
kagylófaj él, melyeket idegenhonosnak te-
kinthetünk. Egyes vízi csigák, szám szerint
nyolc faj csak lokálisan, pontszerűen, kizáró-
lag meleg vizekben fordulnak elő, így példá-
ul üvegházi medencékben, termálvíz-kifo-
lyókban. Ezek eredetileg kivétel nélkül szub-
trópusi vagy trópusi elterjedésűek, s valószí-
nűleg akvarisztikai szerepüknél fogva teleped-
hettek meg Magyarországon is. Öt olyan vízi
csigafajról tudunk, amelyek ugyan mérsékelt
öviek, de idegenhonos élőlényként alkalmaz-
Magyar Tudomány 2017/4

kodtak a hazai viszonyainkhoz, és ez által
képezhetnek tömeges állományokat egyes
vizeinkben. Az öt idegenhonos kagyló közül
kettő eredetileg ponto-kaszpikus elterjedésű
volt, s a Duna mellett egyéb vizekben is (így
például a Balatonban) sikeresen megteleped-
tek. A másik három kelet-ázsiai, illetve dél-
kelet-ázsiai eredetű. Mind az öt kagylófaj
mérsékelt övi állat, közülük a két délkelet-
ázsiai faj jelentős mértékű mortalitást mutat
hidegebb telek, alacsonyabb vízhőmérséklet-
viszonyok esetében. Terjedelmi korlátok
miatt csak a megjelenés/detektálás időpontját,
a származási helyet és – ha ismeretes – a be-
hurcolás módját próbáljuk meg bemutatni
az esetleges környezeti hatásaikkal együtt. A
tömeges megjelenésűeket – amelyek kivétel
nélkül kagylófajok – részletesebben is bemu-
tatjuk.
Termálvízi csigák
Karibi tányércsiga (Marisa cornuarietis)Első
hazai észlelése és közlése (Varga – Kovács,
2011*) óta néhány termálvizünk kifolyójában
Termálvízi csigák
Marisa cornuarietis (Linnaeus, 1758)
Pomacea diffusa (Blume, 1957)
Melanoides tuberculatus
(O. F. Müller, 1774)
Clea (Anentome) helena
(Meder in Philippi, 1847)
Planorbella duryi (Wetherby, 1879)
? Planorbella nigricans (Spix, 1827)
? Planorbella trivolvis (Say, 1817)
Hebetancylus excentricus (Morelet, 1851)
Mérsékelt övi vízi csigák
eodoxus fluviatilis (Linnaeus, 1758)
Potamopyrgus antipodarum
(J.E. Gray, 1843)
Pseudosuccinea columella (Say, 1817)
Physella acuta (Draparnaud, 1805)
Gyraulus parvus (Say, 1817)
Kagylók
Sinanodonta woodiana (Lea, 1834)
Corbicula fluminalis (O. F. Müller, 1774)
Corbicula fluminea (O. F. Müller, 1774)
Dreissena polymorpha (Pallas, 1771)
Dreissena rostriformis bugensis
(Andrusov, 1897)
Szárazföldi csigák
Alopia straminicollis monacha
M. Kimakowicz, 1894
Alopia livida bipalatalis
M. Kimakowicz, 1883
Bulgarica rugicollis (Rossmässler, 1836)
Lamellaxis mauritianus
(L. Pfeiffer, 1852)
Opeas pumilum (L. Pfeiffer, 1840)
Zonitoides arboreus (Say, 1816)
Arion vulgaris (Moquin-Tandon, 1855)
Oxychilus translucidus (Mortillet, 1853)
Candidula unifasciata (Poiret, 1801)
Candidula intersecta (Poiret, 1801)
Cernuella neglecta (Draparnaud, 1805)
Hygromia cinctella (Draparnaud, 1801
Eobania vermiculata (O. F. Müller, 1774)
Cornu aspersum (O. F. Müller, 1774)
Helix lucorum Linnaeus, 1758
. táblázat Idegenhonos csiga- és kagylófajok Magyarországon

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
megtalálták. Közép- és Dél-Amerika trópusi
édesvizeiből származik. A behurcolás nyilván-
valóan akvaristák által történő kihelyezésével
függ össze: a szabadon engedett egyedek
termálvízi kifolyókban túlélik a hazai telet.
Ismert hatása az őshonos élőlényegyüttesre
nincsen. Nagyszájú almacsiga (Pomacea
diffusa)Első hazai észlelése Budapesten
történt (Rómaifürdő, Mocsáros-dűlő 1984.
09. 15.), közlése jóval később (Varga – Kovács,
2011*). Származási helye Dél-Amerika folyó-
és állóvizei. A behurcolás módja nem ismert.
Karibi tornyoscsiga (Melanoides tuberculatus)
A budapesti Malom-tóban és a Margitsziget
meleg tavaiban észlelték először (Pintér et al.,
1979*). Délkelet-Ázsia folyó- és állóvizeiből
származik. Szintén akváriumi csigaként en-
gedhették szabadon, egyedei termálvízi kifo-
lyókban mindig túlélik a telet, és gyakorlati-
lag minden termálvizű fürdőhely lefolyójá-
ban hamar tömegesen elszaporodnak. A bu-
dapesti Városligeti-tóban, valamint a Hévízi-
tóban és kifolyójában tömeges vízi csiga. Is-
mert hatása nincs, de az általa meghódított
vizekben hatalmas tömegű héj halmozódik
fel az üledékben, ami speciális élőhelyet jelent
egyes bevonatlakó szervezetek számára. Clea
(Anentome) helenaBudapesten, 2015-ben a
Lukács-fürdő előtti tóban észlelték először;
ez az első publikált adata Weiperth András
szóbeli közlése alapján. Származási helye
Malaysia és Indonézia folyó- és állóvizei, ahol
ragadozó szervezetként egyéb csigákkal táp-
lálkozik. A behurcolás módja nem ismert, de
mivel nagyon szép, tetszetős vízi csiga, nyilván
akvaristák próbálták betelepíteni az általuk
alkalmasnak vélt melegebb vizekbe. Ezt a faj
természetesen „meghálálta”, hiszen ma már
több helyszínről is kimutatták (például Hé-
vízi-tó kifolyója, Weiperth András és Gál
Blanka, szóbeli közlés). Gyanítható potenci-
ális hatás: ragadozó életmódot folytató akvá-
riumi csiga, amely nagyon nagy veszélyt je-
lenthet az ugyancsak termálvízben (Bükkalja)
élő reliktum eodoxus prevostianus és Espe-
riana daudebartii populációkra.
A következőkben felsorolt Planorbella
fajok identifikálásával eddig még komolyan
senki sem próbálkozott. A hazai példányaival
kapcsolatos, az irodalomban előforduló
adatok ezért csak jelzésértékűek. Ebből adó-
dik, hogy a következőkben ismertetett neve-
ket, illetve előfordulásokat jókora bizonyta-
lanság övezi. Fontos lenne egy alapos taxo-
nómiai revízió, hogy tisztán lássunk velük
kapcsolatban. Planorbella duryi, P. nigricans,
P. trivolvis – Származási helyük Észak-Ame-
rika; a behurcolás módja nem ismert, csak
feltételezhető, hogy akváriumi csigaként ki-
kerülhettek termálvizeinkbe. Nincs ismert
hatásuk.
Körhagyó sapkacsiga (Hebetancylus excent-
ricus)Első hazai észlelése Miskolctapolca
meleg vizében történt, üres házai pedig a Hé-
vízi-tóból is előkerültek (Domokos, 1992*).
Származási hely: Észak- és Közép-Amerika a
Karib-szigetekkel. Behurcolás módja: nem
ismert, csak feltételezhető, hogy akváriumi
csigaként került termálvizeinkbe. Ismert ha-
tása nincs.
Mérsékelt övi vízi csigák
eodoxus fluviatilisElső hazai észlelése a
Tiszában történt (Soós, 1963*). Származási
helye a Rajna és több nyugat-európai folyó.
Behurcolása valószínűleg hajózással történ-
hetett. Eredetileg csak három tiszai szelvény-
ből (Szolnok–Zagyva torkolata, Csongrád–
Hármas-Körös torkolata, Szeged) volt isme-
retes, majd 1985-ben a budapesti Duna-sza-
kaszon Csányi Béla találta meg tömeges ál-
lományait (idézik Frank et al., 1990-ben),
Magyar Tudomány 2017/4

tehát a faj már jóval korábban megjelenhetett
a magyarországi Dunán. A 90-es évek végére
a Tiszán a folyó felső szakaszáig is felhatolt. A
90-es években fokozatos térhódítása volt
megfigyelhető a Duna mentén is, Budapest
fölött és alatt egyaránt. Mára a legközönsége-
sebb vízi csigánk a Dunán, miközben meg-
állapítható, hogy a T. danubialis állományai
jelentős mértékben csökkentek, a T. transver-
salis pedig sajnos már egyáltalán nincs jelen
a magyar Dunán, csak héjait lehet kimutatni
a folyam hordalékából. Potamopyrgus antipo-
darumElső hazai észlelése 1977-re tehető,
a Balatonban (Szántód) gyűjtöttek kb. 1 li-
ternyit (cca 70 ezer db) a fajból, amelyet
Pintér László határozott meg (1978*). Szár-
mazási helye Új-Zéland, a behurcolás való-
színűleg hajózás (ballasztvíz) közvetítésével
történt. A Duna és a Balaton mellett jellem-
ző vízi csigája a kisebb vízfolyásoknak is, ahol
néha tömegesen jelenhet meg (például
Marcal, a Tarna és a Bene-patak alsó szakasza).
Pseudosuccinea columellaElső hazai közlés:
Lymnaea columella néven Pintér és munka-
társai (1979*) a Budapesti Állatkertből, a
Botanikuskertből, a Lukács-fürdőből, a Mar-
git-szigetről és a Vácrátóti Arborétumból
Be telepített vagy Behurcolt megjegyzéssel.
Származási helye Észak-Amerika, Magyaror-
szágon ez idáig csak termálvízből ismert, egy
bizonyos hőfok alatt, a lehült termálvízben
már nem fordul elő (nem tenyészik). Európai
elterjedéséről is hasonlót írnak, termálvizeket
vagy növényházakat említenek, éppen ezért
az európai elterjedési térképét önálló és távo-
li pöttyök jellemzik, ahogy ezek a meleg vizek
fellelhetők. Physella acutaWagner János
(1938*) nevéhez fűződik fellelése és első hazai
közlése. Származási helye Észak-Amerika,
nem tudjuk, hogyan kerülhetett ide. Magyar-
ország számos felszíni vizében elterjedt, széles
körű tűrőképességgel rendelkezik. Legújabb
adatok szerint számos termálvíz kifolyójában
a legközönségesebb csigafaj, néha meglepően
nagy egyedszámban van jelen. Gyraulus
parvus – A nemzetségről ismeretes olyan
térkép, ahol az elterjedési területként Magyar-
országot is bejelölték. Kutatók sejtése szerint
már itt lehet az országban, de nagyon fontos
lenne ennek bizonyításához egy alapos revízió,
beleértve a feltáró helyszíni vizsgálatokat is.
Európában a Gyraulus parvus gyorsan terjed.
Valószínűleg invazív jellegű észak-amerikai
faj.
Kagylófajok
Kínai tavikagyló, Amúrkagyló (Sinanodonta
woodiana)Az első példányt a Gyulai Vár
előtti kis tóban mutatták ki (Petró, 1984*),
eredetileg Kelet-Ázsia folyóiban és állóvizei-
ben élt. Feltételezések szerint a távol-keleti
növényevő halfajok betelepítésekor hurcolták
be valószínűleg glochidium-lárvaként a Bi-
harugrai Halastavakba. Először a Tiszántúl
felszíni vizeit hódította meg, majd az Ipoly-
ban és a Dunában terjedt el. Balatoni meg-
jelenésének első publikációját (Majoros,
2006*) megelőzően már megtalálták a Siófo-
ki-zsilip alvízén (1992) majd Fenékpusztánál
a Zala torkolatában ötévesnél idősebb példá-
nyai kerültek elő (2008). Hatalmas tömegben
elszaporodhat, és igen nagyméretűre. Vita
folyik arról, hogy hatalmas populációmérete
hatással lehet-e hazai vizeink ökológiai álla-
potára és az eredeti élővilág tagjaira. Corbi cula
fluminalisElső hazai észlelése a Vén-Duna
felső végén, 1997-ben a Duna 1525,8 fkm szel-
vényének jobb partja mentén (Paks, Atom-
erőmű hűtővíz-kifolyó műtárgy alatt) történt.
Délkelet-Ázsiából származik, valószínűleg
hajózás (ballasztvíz) közvetítésével hurcolták
be. Véleményünk szerint külön fajba lehet

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
sorolni a C. flumineától, hiszen attól való
morfológiai eltérései alapján nem lehet össze-
téveszteni őket egymással. Corbi cula fluminea
első hazai észlelése a Vén-Duna felső végén,
1997-ben történt. A Vén-Duna 12 m mély
mederközépi mintavételi pontját követően
még ugyanabban az évben megtalálta óriási-
ra nőtt példányait a Paksi Atomerőmű hűtő-
víz-kivezetésénél is (tehát már évekkel azelőtt
megtelepedhetett), majd nyomon követte
jelenlétét a Mohács alatti szelvényig. Ismert
hatása a természetes populációkra nincs.
Összes eddigi tapasztalataink szerint harmo-
nikusan együtt él egyéb hazai vízi szervezetek-
kel, a folyam őshonos egyéb állataival (példá-
ul a Holandriana holandrii csigával), tehát
nem ismerjük az eredeti ősho nos élővilágra
gyakorolt esetleges káros hatásait. Vándorkagy-
ló (Dreissena polymorpha, Zebra mussel) – Pon-
to-kaszpikus faj, amely a Balatonban már
1926-ban ismert volt. Valószínűleg hajózás
(ballasztvíz) közvetítésével került a Kárpát-me-
dencébe. Ismert hatása vitatott. Egyesek sze-
rint fizikai jelenléténél fogva olyan szoros
bevonatot tud képezni az Unionidae-fajok
üledékből kiálló héjának végén, hogy az káros
a gazdaszervezetre nézve. A vándorkagyló
komoly technológiai problémákat idéz elő a
Corbiculához hasonlóan azzal, hogy a direkt
hűtésű erőművek hűtőrendszerében elszapo-
rodik és eltömi a hű tőcsöveket („fouling”).
Kvaggakagyló (Dreis sena rostriformis bugensis)
Első hazai észlelése 2008-ra tehető (Szekeres
et al., 2008*), ponto-kaszpikus faj. Valószí-
nűleg ugyanúgy terjedhetett el hazai vizeink-
ben, mint a vándorkagyló, a hajózás (ballaszt-
víz) közvetítésével. A kagylót a bolgár–román
szakaszon már a 2000-es évek elején azonosí-
tották. 2006-ban már a Vaskapu-I tározó
területén is kimutattuk (Veliko Gradiste–Be-
lobresca és a Kazán-szoros szelvényekben),
jellemzően nagy vízmélységből származó
kotort minták alapján. Kezdetben hazai meg-
jelenését is a mély dunai vízterekben regiszt-
ráltuk. A Dreis sena polymorpha esetében jel-
zett technológiai problémákat ez a faj is képes
előidézni.
Összefoglalóan megállapítható, hogy az
eredetileg idegenhonos puhatestű fajok, a
szárazföldi és a vízi csigák és a kagylók ma
már gyakran domináns tagjai a hazai fauná-
nak. A szárazföldi fajok között igazán komoly
gazdasági kártételei csak az egyik szárazföldi
meztelencsigafajnak van, többségüknek nem
ismeretes az eredeti, őshonos fauna tagjaira
gyakorolt káros ökológiai hatása. Számos
vízicsiga-faj ma már meghódította termálvize-
inket, de éppen emiatt elterjedésük sziget-,
illetve pontszerű, populációméretük nem
jelentős. Mindezek miatt erősen vitatott,
hogy a vízi fajok kiszoríthatják-e az őshonosa-
kat. Mindazonáltal azt az általános következ-
tetést lehet levonni, hogy akváriumi/terráriu-
mi környezetből nem szabad kiengedni
egyiküket sem.
Végezetül szükségtelen hangsúlyoznunk,
hogy a folyamatos, rendszeres megfigyelések,
felmérések, illetve a monitoring és az egyes
fajokra vonatkozó kutatás mennyire alapvető
fontosságú annak érdekében, hogy kellő is-
mereteket szerezzünk aktuális elterjedésükkel
kapcsolatban.
Magyar Tudomány 2017/4

ÁTTEKINTÉS A HAZAI IDEGENHONOS
ÉS INVÁZIÓS HALAK, KÉTÉLTŰEK ÉS HÜLLŐK
JELENLEGI HELYZETÉRŐL
Erős Tibor – Vörös Judit
et al., 2005*). Zooplankton-fogyasztásuk ré-
vén például jelentős versenytársai lehetnek az
őshonos fajoknak. A busafajok a Balatonban
versenytársai lehetnek a gasztronómiailag
sokkal inkább kedvelt fogassüllőnek, mely-
nek ivadéka és felnőtt példányainak táplálék-
halai szintén jelentős mértékben fogyasztják
a zooplanktont. A busafajok betelepítésével
egyidejűleg, behurcolás révén került az or-
szágba a kínai razbóra (Pseudorasbora parva).
E kis testű halfaj invázióssá vált szerte Euró-
pában, és megtelepedésével bizonyítottan
veszélyt jelenthet más halfajok populációira
(Gozlan et al., 2005*). A horgászok általi
betelepítésekre példa az őshonos sebes (Salmo
trutta) és az idegenhonos szivárványos piszt-
ráng (Oncorhynchus mykiss) túlzott mértékű
telepítése olyan vízfolyásokba, ahol e fajok
nem fordultak elő, emellett a jelenlegi telepí-
tések a sebes pisztráng esetén döntően nem
az őshonos genetikai változatból történnek.
A telepítések sokszor védett természetvédelmi
területen, engedély nélkül történnek olyan
patakokba, ahol a túlzott mértékű telepítés
negatívan befolyásolhatja védett halfajok ál-
lományait. Az akvaristák számos halfajt jut-
tatnak ki természetes vizeinkbe (Takács et al.,
2015*; Weiperth et al., 2015). Néhányuk nem
csupán a termálvizekben honosodott meg,
hanem egyéb vizekben is megtelepedtek (Sze-
pesi – Harka, 2015*). Akvaristák által történt
többszöri betelepítés révén jutott el Kelet-
Oroszországba az eredetileg Kelet-Ázsiában
Magyarország halfaunájában az idegenhonos
fajok aránya igen nagy. Egy korábbi tanul-
mány szerint (Halasi-Kovács – Harka, 2012*)
a nálunk előforduló 86 halfajból 28 (32,5%)
tekinthető idegenhonosnak. Ha azonban az
utóbbi öt évben felbukkanó, döntően akva-
risták által kijuttatott és mára sok esetben
önfenntartó állománnyal bíró fajokkal is
szá molunk, akkor negyvenhét idegenhonos
halfajt tarthatunk számon hazánkban. A
legtöbb idegen faj direkt betelepítéssel jutott
az országba. Tenyésztésük elsődleges okai az
élelmiszertermelés, a rekreációs (horgászati)
és az esztétikai (akvarisztikai) célú felhaszná-
lás voltak. A betelepítések mellett és sokszor
azokkal egyidejűleg azonban egyéb halfajokat
is behurcoltak. Néhány halfajnál pedig nehéz
megítélni, hogy megtelepedésük behurcolás
vagy pedig természetes és/vagy emberi hatá-
sokra visszavezethető terjedés következménye.
Egy-egy faj példája jól mutatja a betelepítések
vagy behurcolások hatásait és a további ku-
tatások fontosságát az idegenhonos és sok
esetben inváziós fajok ökológiai hatásainak
megismerésében. Az élelmiszertermelési célú
betelepítésre jó példa a kínai nagy testű
pontyfélék, így a fehér (Hypophthalmichthys
molitrix) és a pettyes busa (Aristichthys nobilis)
behozatala az országba. Bár e fajok húsa ki-
váló minőségű fehérjeforrást jelent az ember
számára, tanulmányok igazolják, hogy állo-
mányaik jelentős mértékben befolyásolhatják
az édesvizek szerkezetét és működését (Kolar

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
honos amurgéb (Perccottus glenii) is. A faj
1997-ben Magyarországon, a Tisza vízgyűjtő-
jében is megjelent, nem lehet tudni, hogy
spontán terjedés vagy pedig halszállítmá-
nyokkal történő behurcolás révén (Harka,
1998*). Inváziója veszélyt jelent a vöröskönyves,
fokozottan védett lápi póc állományaira. A
halfajok általi legnagyobb mértékű invázió a
Duna vízgyűjtőjén az utóbbi évtizedekben a
ponto-kaszpikus eredetű gébfajokhoz kötő-
dik. Terjedésükben azonban nehéz megítélni
a természetes vándorlás és az emberi közvet-
len (behurcolás hajókkal) vagy közvetett ha-
tások (kövezések létesítése, klímaváltozás)
jelentőségét (Szalóky et al., 2015*). Az idegen-
honos fajok nagy állományai elsősorban a
sík- és dombvidéki kisvízfolyásokban és sík-
vidéki folyókban találhatók Magyarországon
(Erős, 2007). Inváziójuk, ami erős összefüg-
gést mu tat a halastavak részvízgyűjtőn belüli
összterületével, alapvetően befolyásolhatja a
halközösségek szerkezetét (Erős et al., 2012*,
2014*). E példák jól mutatják, hogy az ide-
genhonos halfajok telepítése vagy behurco-
lása nem várt ökológiai kockázatokkal és
következményekkel járhat. Funkcionális
ökológiai hatásaik pontosabb megismerésé-
hez azonban további kutatásokra van szükség.
A kétéltűek és hüllők közül az idegenhonos
fajok problémája inkább a hüllőket érinti. A
hazai kétéltűfaunában mostanáig egyetlen faj,
az afrikai törpe-karmosbéka (Hymenochirus
curtipes) jelent meg. A három példányt Wei-
perth András és munkatársai (2015) találták
a Városligeti-tóban 2015 februárjában. Ez a
mesterséges, meleg vizű tó megfelelő környe-
zet a karmosbékák átteleléséhez, de egyéb,
természetes vizekben a faj túlélése a hideg tél
miatt nem valószínű. A karmosbé kákat az
1930-as években kezdték el exportálni Dél-Af-
rikából, elsősorban laboratóriumi vizsgála-
tokhoz (Gurdon – Hopwood, 2000*), de az
utóbbi évtizedekben már akváriumi fajként
is találkozhattunk velük. Invazív fajjá az 1960-
as évektől kezdve vált a dél-afrikai karmosbéka
(Xenopus laevis) Észak-Amerikában, Európá-
ban, Dél-Amerikában és Ázsiában, amikor a
laboratóriumból kiszabadult vagy szándéko-
san elengedett egyedek szaporodóképes állo-
mányokat alapítottak. Jóllehet a karmosbéka-
fajok valamelyike Európában elsősorban a
mediterrán országokban fordul elő (Portugá-
lia, Olaszország és Franciaország), aggasztó
lehet, hogy a X. laevis az Egyesült Királyság
területén is megtelepedett, habár néhány
éven belül az ismert állományok ki is pusztul-
tak (Measey et al., 2012*). A hazai faunára
nézve a karmosbékák (és egyéb idegenhonos
kétéltűfajok) veszélye inkább abban rejlik,
hogy megfertőzhetik a hazai faunát különfé-
le betegségekkel. Ilyenek például a kitridio-
mikózis betegségek, amiket a Batra chochytri-
um dendrobatidis, és a B. salamandri vorans
rajzóspórásgomba-fajok okoznak, és amelyek
a kétéltűek világméretű pusztulásáért felelő-
sek (Garner et al., 2006; Martel et al., 2014*).
A hüllők esetében már jóval gazdagabb a
hazai idegenhonos fauna. A Magyar Madárta-
ni és Természetvédelmi Egyesület (MME)
Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya
(KHVSZ) által koordinált természetvédelmi
célú térképezési program (URL3) adatai alap-
ján eddig tizenegy idegenhonos teknősfajt/
alfajt észleltek Magyarországon. Ebből hét
Észak-Amerikából (Chelydra serpentina,
Trachemys scripta scripta, Trachemys scripta
elegans, Graptemys pseudogeographica, Grapte-
mys geographica, Pseudemys peninsularis, Pseu-
demys concinna), két faj Ázsiából (Pelodiscus
sinensis, Mauremys sinensis) és két faj Dél-
Európából (Mauremys rivulata, Testudo her-
manni) származik. Ezek közül kiemelendő és
Magyar Tudomány 2017/4

invazívnak tekinthető a sárgafülű és a piros-
fülű ékszerteknős (Trachemys scripta scripta,
és T. s. elegans), a két leggyakoribb fogságban
tartott alfaj, amelyek bizonyítottan áttelelnek
természetes vizeinkben. Az Európai Unió
1997-ben rendeletben tiltotta be a vörösfülű
ékszerteknős (T. s. elegans) behozatalát, amit
2002-ben Magyarország egy hasonló kor-
mányrendelettel követett. Az Unióhoz csatla-
kozásunk után 2010-ben a 41/2010-es kor-
mányrendelet aztán részletesen rendelkezett
a vörösfülű ékszerteknős betiltásáról, de saj-
nos ennek a káros következménye az lett,
hogy helyette a T. s. scripta és a többi faj áru-
sítása, valamint az otthon tartott és megunt
egyedek természetbe történő engedése erő-
södött fel. Egyes Budapest környéki vizekben
a faj olyannyira gyakori, hogy kiszorítja élő-
helyéről az egyetlen őshonos teknősünket, a
mocsári teknőst (Emys orbicularis). Az MME
KHVSZ 2015-ben Budapest legnagyobb ki-
terjedésű állóvizében, a XVI. kerületben
fekvő Naplás-tóban élő teknősállományt
vizsgálta. Élve fogó csapdák kihelyezésével
egy szezonon keresztül gyűjtöttek adatot a
mocsári és idegenhonos teknősök előfordu-
lásáról, és azt tapasztalták, hogy a két ékszer-
teknős nagyobb arányban volt jelen a víztest-
ben, mint az őshonos faj. Az egzotikus tek-
nősfajok nemcsak azért veszélyeztetik a mo-
csári teknőst, mert kiszorítják azt élőhelyéről,
hanem mert parazitáikat is átadják neki. A
közvetlen fejlődésű mételyek (Monogenea,
Polistomatidae) több olyan faját találták már
meg a mocsári teknős szervezetében, amelyek
az ékszerteknősök behurcolásának következ-
ményei (Verneau et al., 2011). A többi tek-
nősfaj téli túlélése a Kárpát-medence klima-
tikus viszonyai között nem valószínű.
A pikkelyes hüllők közül négy mediterrán
(Dalmatolacerta oxycephala, Podarcis sicula,
Podarcis melisellensis, Cyrtopodion kotschyi) és
egy észak-amerikai faj (Lampropeltis getula
californiae) jelent meg eddig hazánkban egy-
egy példány formájában, ami inkább a vélet-
len, rakományokkal történő betelepítést vagy
egyedi példányok terráriumból való megszö-
kését valószínűsíti.
BEHURCOLT ÉS INVAZÍV MADÁRFAJOK SZEREPE
A HAZAI MADÁRFAUNA VÁLTOZÁSÁBAN
Szép Tibor
Európában hetvenhét betelepült madárfaj
ismert (DAISIE, 2009). Ezek közül négy faj
szerepel a száz legveszélyesebb európai invazív
faj között a kanadai lúd (Branta canadensis),
a halcsontfarkú réce (Oxyura jamaicensis), az
örvös sándorpapagáj (Psittacula krameri) és
a szent íbisz (reskiornis aethiopicus) (DAI-
SIE 2009, Brochier et al., 2010). Az Európai
Parlament és Európa Tanács 1143/2014/EU
jegyzéke három madárfajt nevesít olyan in-
váziós fajként, amelyek betelepítését vagy
behurcolását meg kell akadályozni, ezek a
halcsontfarkú réce (Oxyura jamaicensis), a
szent íbisz (reskiornis aethiopicus) és a házi
varjú (Corvus splendens).
Hazánkban a Magyar Madártani és Ter-
mészetvédelmi Egyesület (MME) Nomen-
clator Bizottsága (MME NB) tartja nyilván
az ország legnagyobb, több ezres terepi fel-
mérőből álló hálózata által megfigyelt fajok

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
listáját a nemzetközi standardoknak megfe-
lelő hitelesítési eljárás alapján, amely legutób-
bi publikációjára 2008-ban került sor (Ban-
kovics et al., 2008*). Az MME NB adatai
szol gálnak hiteles információval a hazai ma-
dárfauna összetételéről és változásairól az
utóbbi évtizedek során, amely információkat
2008 óta évente frissítenek a bizottság éves
jelentéseiben (URL4).
Az MME NB nyilvántartása alapján je-
lenleg hazánkban hat olyan madárfaj ismert,
amely fajok természetes élőhelyüktől távol,
emberi közvetítéssel kerültek Európába, és
önmagát fenntartani képes hazai, illetve eu-
rópai állományból kerültek elő (Bankovics et
al., 2008*). E fajok az indiai lúd (Anser
indicus), a kanadai lúd, a nílusi lúd (Alopochen
aegyptiaca), a halcsontfarkú réce, a fácán (Pha-
sianus colchicus) és a parlagi galamb (Columba
livia f. domestica). Az Európában kiemelt
inváziós fajként nyilvántartott fajok közül az
örvös sándorpapagáj és a szent íbisz esetében
ismertek megfigyelések hazánkban, azonban
azok hitelesítése még nem történt meg, míg
a házi varjú esetében nem ismert megfigyelés.
Az MME keretében 1999 óta évente zaj-
ló, random mintavételen alapuló országos, a
hazai főbb élőhelyekre és tájakra reprezenta-
tív madármonitorozó program, a Mindenna-
pi Madaraink Monitoringja (MMM) (Szép
et al., 2012) adatai alapján megállapítható,
hogy a hat, hazánkban hitelesítetten előfor-
duló, Európába emberi közreműködéssel
behurcolt madárfaj közül két faj található a
140 leggyakoribb fészkelő madárfaj között. E
fajok a fácán (rangsor 11., gyakorisága: a fel-
mért kvadrátok 50,3%-ában) és a parlagi ga-
lamb (rangsor 29., gyakorisága: a felmért
kvadrátok 22,3%-ában). E két faj közül a
parlagi galamb hazai állománya mutat szig-
nifikáns növekedést az MMM aktuális adatai
alapján (Éves változás: 0,062 (SE=0,017),
P=0,010, 1999–2015 időszakában a fészkelő
állomány 170%-kal (min. 52%, max. 323%)
növekedett), míg a fácán esetében stabil állo-
mány volt tapasztalható. E két faj esetében a
természetes szaporodás mellett, az emberi
tenyésztés és kibocsátás, valamint a fácán
esetében az intenzív vadászat is szerepet játszik
a hazai állomány alakulásában.
A rendelkezésre álló kiterjedt és adekvát
nagy adatbázisok alapján megállapítható,
hogy jelenleg a magyar madárfauna esetében
a behurcolt madárfajok közül csak két faj van,
amely gyakorisága miatt potenciálisan nagy
hatással lehet a hazai madárvilágra. Ezek kö-
zül egy faj, a parlagi galamb esetében tapasz-
talható egyértelmű és jelentős állománynö-
vekedés az utóbbi tizenhét év során. Ennek
okai és potenciális hatásai úgy a madárfau-
nára, mint hazánk más természeti értékeire
figyelmet érdemelnek. Fontos lehet az állo-
mányuk növekedésével kapcsolatos egyéb
gazdasági, társadalmi (például egészségügyi)
vonatkozások vizsgálata is a későbbiekben.
Nyugat-Európában, hazánktól eltérően,
több fajnál jelentkeznek a behurcolt madár-
fajok állományának növekedése okozta ked-
vezőtlen hatások, amelyek alapján az adott
fajok invazívnak tekinthetőek (Keller et al.,
2011). E fajok közül kiemelkedik a kanadai
lúd, amely növekvő állományának egyedei
sok esetben az őshonos libafajokkal komoly
versengésben vannak a táplálékért, velük pá-
rosodva hibrideket hoznak létre, ürülékük
egészségügyi problémákat vet fel, és az általuk
használt víztestek fokozott algásodását okoz-
zák, valamint az örvös sán dorpapagáj, amely
állományai extrém denzi tást mutatnak szá-
mos városban (Keller et al., 2011).
A jelenlegi, a nyugat-európainál kedve-
zőbb helyzet az invazív madárfajok esetében
Magyar Tudomány 2017/4

gyorsan változhat hazánkban is. Ahogy azt
François Chiron és munkatársai (2009*)
vizsgálatai kimutatták, az egzotikus madarak
növekvő behozatala és az emberi tevékenység
közvetlen és közvetett élőhely-átalakító tevé-
kenysége jelentősen hat a behurcolt fajok
előfordulására Európa különböző régióiban.
Hazánkban is bekövetkezhet a korábbi évtize-
dekhez képest intenzívebb egzotikus madár-
tartás, ugyanakkor egyértelmű jelei mutatkoz-
nak a Nyugat-Európában tapasztalt jelentős
élőhelyi változásoknak a madarak monitoro-
zása alapján (Szép et al., 2012). Az MMM
adatai alapján a hazánk területének domináns
részét, kétharmadát kitevő mezőgazdasági
élőhelyeken, a Nyugat-Európában tapasztal-
takhoz hasonló ütemben csökken az agrárélő-
helyek biológiai sokfélesége az EU közös
agrárpolitikájának (KAP) magyarországi 2004.
évi bevezetése óta. A mezőgazdasági madarak
indikátorának (FBI) értéke hét év alatt 30%-
kal csökkent, amely csökkenés sebessége
megegyezik a nyugat-európai országokban
1980–1987 között mért értékkel (Szép et al.,
2012). A gyakori madárfajok állományának
30%-a tűnt el hazánk területének kétharma-
dán, és a mezőgazdasági élőhelyeket haszná-
ló fészkelő fajok 57%-a mutat szignifikáns
csökkenést 1999–2015 között. A klímaválto-
zás hatásai is egyértelműen detektálhatóak a
gyakori madarak monitorozási eredményei
alapján úgy Európában, mint hazánkban
(Stephens et al., 2016). Ennek egyik egyértel-
mű megnyilvánulása a hosszú távon vonuló
fészkelő fajok állományának jelentős csökke-
nése Magyarországon, e fajok 55%-a mutat
szignifikáns csökkenést 1999–2015 között,
illetve az állandó, és a részlegesen vagy rövid
távon vonuló fajok állománynövekedése, e
fajok 62%-a mutat szignifikáns növekedést.
Jelentős átalakulások zajlanak hazánk
madárfaunájában elsősorban a mezőgazda-
sági élőhelyek használatában zajló kiterjedt
változások és a klímaváltozással kapcsolatos
közvetlen és közvetett emberi hatások nyo-
mán, amely kedvező körülményeket teremt-
het a jelenleg még nem, csak alkalmanként
és kis számban előforduló vagy még kis ha-
tású behurcolt és invazív fajok elterjedésének
(Jeschke – Strayer, 2005*).
Rendkívül körültekintően kell a jövőben
eljárni a kedvtelési és vadászati céllal behozott,
tartott madárfajokkal kapcsolatosan, elkerü-
lendő azok elterjedését. Azonban rendkívüli
jelentőséggel bír a hazai őshonos fajok és
közösségek állományait érő jelentős emberi
negatív hatások mérséklése és megszüntetése,
amely hiányában nehezen lesz megakadályoz-
ható az invazív fajok várható növekvő száma
és hatása Magyarországon.
MIT CSINÁLNAK AZ EMLŐS ÖZÖNFAJOK
MAGYARORSZÁGON?
Csorba Gábor
Az özönfajnak tekintett emlősökről többféle
lista is létezik – tekintve, hogy hazánkban
minden fajt beleszámolva is csak 92 féle em-
lős ismeretes, ez a lista sem lehet hosszú, ám
a felsorolások mégis jelentősen különböznek
egymástól. A DAISIE (Delivering Alien In-
vasive Species Inventories for Europe, [URL5,
letöltve 2016. május 28.]) adatbázisa az aláb-

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
bi fajokat említi hazánkkal kapcsolatosan:
Bennett-kenguru, dámszarvas, muflon, nyest-
kutya, amerikai nyérc, mosómedve, üregi
nyúl, pézsmapocok, kanadai hód, vándor-
patkány, házi patkány, házi egér.
A lista talán legszembetűnőbb érdekessé-
ge a Bennett-kenguru, mely fajra vonatko-
zóan csupán annyi információnk van, hogy
(állatkerteken kívül) 1900 és 1902 között egy
vadaskertben tartották a fajt, de soha nem
volt nálunk szabadon élő állománya. Ugyan-
így nem ismeretes állandó jelenléte az ame-
rikai nyércnek és a kanadai hódnak sem, az
utóbbi harminc évből mindössze egy–egy
biztos előfordulásukról van tudomásunk.
A Magyarországon 2015. január 1-től ha-
tályos 1143/2014. EU-rendelet szerint az aláb-
bi emlősök tekintendőek veszélyt jelentő in-
váziós, idegenhonos fajoknak: muntyák szar-
vas, jávai mongúz, ormányosmedve, mosó-
medve, csinos tarkamókus, szürke mókus,
fekete mókus, szibériai csíkosmókus, nutria.
Szerencsénkre, ezen fajok közül csupán a
mosómedve állandó tagja faunánknak, a
nutria – bár vannak adatok a szabadban sza-
porodni is képes példányokról – eddig nem
volt képes túlélni teleinket, a többi egzotikus
emlősnek pedig sosem volt vadon élő állomá-
nya nálunk. A mókusfajok hobbiból sokfelé
tartott állatok, de kereskedelmük szigorú
ellenőrzésével hazai körülmények között
özönfajjá válásuk jó eséllyel megelőzhető.
A magyar állami természetvédelem hiva-
talos honlapja (URL6) az idegenhonos invá-
ziós fajok közül a már megtelepedettek között
sorolja fel az alábbiakat: dámszarvas, muflon,
nyestkutya, pézsmapocok; illetve a hazánk-
ban még nem honos, potenciálisan veszélyes
inváziós fajok esetében: szikaszarvas, amerikai
nyérc, mosómedve, bűzösborz, szürke mókus,
kanadai vörösmókus, kanadai hód, nutria.
Ez a két lista is ellentmondásokkal terhelt,
hiszen a szikaszarvasnak (igaz, vadasparki
körülmények között) van egy állandó, és
vadászattal hasznosított állománya, a mosó-
medve pedig (mint fentebb már szerepelt)
megtelepedett nálunk. Nincs megemlítve
ugyanakkor a házi patkány, a vándorpatkány
és a házi egér, melyek tipikusan inváziós fajok.
Meglátásom szerint, ha tartjuk magunkat
az invázió általánosan elfogadott definíciójá-
hoz, jelenleg az alábbi emlősfajok tekinthetők
özönfajnak (vagy a jelenlegi helyzetet tekint-
ve potenciálisan annak) a magyar faunában.
Inváziós idegenhonos emlősök
Muflon – A muflon mint özönfaj megítélését
részben nehezíti, hogy az inváziós fajok defi-
níciójába (idegenhonos fajok) nem illeszthe-
tők be a háziállatok, és ezek nem is szerepel-
nek a listákon. A muflon viszont „határeset”,
hiszen – a háziasított fajok közül egyedüliként
– megőrizte az átmeneti állapotot egy vadon
élő faj és egy háziállat között. 1901-ben telepí-
tették be először hazánk mai területére, or-
szágos állománya jelenleg 13–14 ezer példány
(Csányi, 2015*), és enyhén emelkedő tenden-
ciát mutat.
Nyestkutya – Az 1900-as évek első felében
a Szovjetunió számos területére telepítették
be a Távol-Keletről, első példányai az 1980-as
évekből ismeretesek hazánkból. A korai, je-
lentős terjeszkedés után állománya napjaink-
ra stabil és nem jelentős, évenkénti terítéke
országosan tíz-húsz példány (Heltai et al.,
2000; Csányi, 2015*).
Mosómedve – Észak-amerikai eredetű
ragadozó, melyet először az 1920-as években
telepítettek be Európába. Hazánkban – a
nyestkutyához hasonlóan – az 1980-as évek-
től van jelen, populációja részben az Ausztria
felőli terjedésnek, részben pedig hazai tenyé-
Magyar Tudomány 2017/4

szetekből való kiszabadulásnak (vagy kienge-
désnek) köszönhető. Állománya alacsony, a
statisztikák szerint nem emelkedik, évenkén-
ti terítéke kevesebb mint tíz példány (Heltai
et al., 2000; Csányi, 2015*).
Üregi nyúl – Az Ibériai-félszigeten, Észak-
Afrikában és nyugat Franciaországban ősho-
nos fajt Magyarországra valószínűleg az Ár-
pád-korban telepítették be. A hazai állomány
két vírusbetegség járványos fellépésének be-
tudhatóan, a 2000-es évekre csaknem kipusz-
tult. Azóta a folyamatos telepítéseknek kö-
szönhetően állománya ismét lassan emelke-
dik, évenkénti terítéke (1500–2500 példány)
(Csányi, 2015*) viszont még mindig csupán
töredéke az egykori hasznosításnak.
Pézsmapocok – Ezt az észak-amerikai rág-
csálót 1905-ben telepítettek be Csehországba,
és jól dokumentált terjedése során, 1920-ban
érte el hazánk mai területét. Évenkénti terí-
téke most mindössze 80–100 példány, a va-
dászati statisztikák (Csányi, 2015*) jelentős és
folyamatos állománycsökkenésre utalnak.
Vándorpatkány – Talán a legismertebb
emlős özönfaj, északkelet-kínai/délkelet-szi-
bériai eredetű rágcsáló. Európába történt
letlen behurcolásának időpontja máig nem
tisztázott, Magyarországról az első archeo zoo-
lógiai adat a 18. század végéről származik
(Kovács, 2014*), a 19. század első felében pedig
már szélesen elterjedt volt. Állományának
di namikájáról nincsenek adataink, előfor du-
lása emberi településekre és azok közelére (el-
sősorban a vizes élőhelyekre) korlátozódik.
Házi patkány – A házi patkány Európá-
ban megtalálható kromoszomális típusa fel-
tehetően dél-indiai eredetű. A faj a római
korban (az intenzívvé váló kereskedelmi
kapcsolatoknak köszönhetően) terjedt el
hazánk mai területén, legkorábbi lelete a 3.
századból való (Kovács, 2014*). A házi pat-
kány a vándorpatkánnyal való igen erős ver-
sengés következményeként a 20. század kö-
zepére (Európa több országához hasonlóan)
funkcionálisan kipusztult Magyarországról.
Házi egér – Mivel a faj különböző haplo-
típusait már a neolitikumban különböző
útvonalakon magával hurcolta az ember, a
közép- és kelet-európai populációk eredetét
nehéz meghatározni, de az valahová a Közel-
Keletre tehető. Hazánkban három és fél ezer
éve biztosan jelen van a faj (Kovács, 2014*).
Állománya feltételezhetően stabil, emberi
településeken és azok közelében él.
Az inváziós listák összeállításakor az egyik
nehezen megválaszolható kérdés, hogy ha egy
faj egykor természetes módon tagja volt a
faunánknak, ám kipusztulása után ismét
megjelent (akár természetes úton, akár em-
beri segítséggel), gyorsan nő az állománya és
az elterjedési területe is, akkor azt inváziós
fajnak tekintsük-e, vagy épp ellenkezőleg,
jelenlétét örömmel üdvözöljük? Az emlősök
között többféle példát is találhatunk arra,
hogy az egyes fajok ilyetén megítélése nem
objektív kritériumok alapján történik.
Inváziós őshonos fajok?
Dámszarvas – Mintegy négyezer évvel ez
előttig még tagja volt a hazai faunának, majd
feltehetően kipusztult, és csak időszámítá-
sunk kezdete körül bukkant fel ismét a régé-
szeti leletek között (Németh et al., 2017). Ez
a jelenlét minden bizonnyal betelepítésnek
köszönhető, és populációját azóta is folyama-
tos beavatkozással tartjuk fenn. Országos
állománya napjainkban 35 ezer példányra
tehető, és enyhén emelkedő tendenciát mu-
tat (Csányi, 2015*). Bár a listákon általánosan
elfogadottan inváziós fajként szerepel, ez a
státusa – az archeozoológiai eredmények fé-
nyében – nem egyértelmű.

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
Aranysakál – Bár az irodalmi adatok
alapján nehéz meghatározni, hogy az elmúlt
évszázadokban mennyire volt jellemző és
gyakori faja hazánknak, folyamatos jelenléte
a 20. század első feléig igen valószínű. Innen-
től már bizonyító példányokkal alátámasztott
adatai vannak, de ezek rendkívül szórványo-
sak, és feltehetően a faj funkcionális kipusztu-
lását jelentették az országból. A Vörös Könyv
(Ra konczay, 1990*) is kipusztult fajként em líti,
de pontosan erre az időre tehető újbóli stabil,
állandó megtelepedése. Napjainkra az egész
országban jelen lévő, rohamosan terjedő és
szaporodó faj, éves terítéke már meghaladja
a 2500 példányt (Csányi, 2015*).
Eurázsiai hód – A szabályozatlan vadászat-
nak köszönhetően, az 1800-as évek közepén
kipusztult Magyarországról, és – ahogy a
dámszarvas kétezer évig, a sakál néhány évti-
zedig – a hód mintegy százötven évig nem
volt jelen hazánkban. Az 1990-es években
részben Ausztriába, részben Horvátországba
(először ezen országokból származó példá-
nyok jelentek meg nálunk), majd Magyaror-
szágra történt betelepítések igen sikeresek
voltak, a faj terjeszkedik, állománya folyama-
tosan nő, jelenleg biztosan meghaladja az ezer
egyedet.
A kérdésre tehát, hogy mit is csinálnak az
emlős özönfajok Magyarországon, a válasz –
ma még – viszonylag megnyugtató. Olyan
idegenhonos vadon élő emlősfaj, ami napja-
inkban agresszívan terjed hazánkban, nincs.
De olyan, ami invazív módon viselkedik, és
őshonos, vagy olyan, amelyik potenciálisan
invazív és állományát mi tartjuk fenn, van…
BEHURCOLT ÉS INVAZÍV ÁLLATFAJOK
MAGYARORSZÁGON  ÖSSZEFOGLALÁS ÉS KITEKINTÉS
Báldi András – Soltész Zoltán
Az invazív fajok jelentős hatással vannak a
mindennapi életünkre, a gazdaságra és a
környezetünkre. Ezek a fajok felelőssé tehetők
őshonos fajok kipusztulásáért, élőhelyek de-
gradálódásáért, mezőgazdasági károkért, vagy
elég csak az allergiára vagy az inváziós fajok
által terjesztett betegségekre gondolni (Schaff-
ner et al., 2013). Becslések szerint évente a
világgazdaság 5%-át emésztik fel az inváziós
fajok okozta károk (Pimentel et al., 2001),
illetve az Európai Unió szintjén ez évi 12,5
milliárd euró kárt jelent (URL7).
Nem véletlen, hogy sok nemzetközi egyez-
mény foglalkozik az invazív fajokkal. Ezek
közül a Biodiverzitás Egyezmény a legismer-
tebb, amely az ún. Aichi célok között fogalmaz-
ta meg, hogy 2020-ig az idegenhonos invá-
ziós fajokat és terjedési útvonalaikat fel kell
térképezni, kategorizálni, és ellenőrzés alá kell
vonni az útvonalakat, illetve meg kell sem-
misíteni a kiemelt fajokat (URL8). Hasonló
célokat fogalmaztak meg az ENSZ által elfo-
gadott, a globális fejlődés fő irányait megadó
Fenntartható Fejlődési Célok (URL9), illetve
az EU Biodiverzitás Stratégiá ja is (URL7). Az
inváziós fajok okozta fenyegetést számos
ország a legfontosabb környezeti veszélynek
tartja. Ennek következményeképp nem vélet-
len, hogy a biológiai sokféleséggel és ökoszisz-
téma-szolgáltatással foglalkozó kormányközi
Magyar Tudomány 2017/4

szervezet, az IPBES (In ter governmental Plat-
form on Biodiversity and Ecosystem Services) az
egyik tematikus globális felmérés témájának
az inváziós idegenhonos fajokat választotta.
Érdekessége ennek a választásnak, hogy ez
valójában nem ökoszisztéma-szolgáltatás-fel-
mérés, ami a szervezet nevében is szerepel,
hanem úgynevezett dis-service, azaz az élővilág
által okozott kár felmérése lesz (Saphiro –
Báldi, 2014*).
Magyarországon több jelentős lépés tör-
tént az inváziós felmérések és kutatások terén,
de elsősorban a növények tekintetében (Csi-
szár, 2012). Állatok esetében jelentős az elma-
radás, mind a nemzetközi – és hazai – elvárá-
sokhoz képest, mind a növényi inváziók terén
elért eredményekhez képest. Éppen ezért volt
már időszerű megszervezni ezt a Magyaror-
szágon első, állatfajok inváziójával foglalkozó
átfogó előadóülést. Habár a legjelentősebb
állatcsoportok mind érintve voltak, sajnos
nem jutott idő az összes számbavételére, de
reméljük, ez a kezdeményezés tovább folyta-
tódhat, illetve kiterjedhet további tevékeny-
ségekre. Az inváziós állatfajok kutatásának
egy ilyen pozitív példája még a madarak
vizs gálata, ahol úgynevezett Citizen Science
vizsgálat keretében a mintavételbe bele tudták
vonni a lakosságot, azaz sok száz polgártár-
sunk a szabad idejében a szakértők által ki-
dolgozott módszerekkel összességében hatal-
mas mennyiségű megfigyelést és adatot
tudnak gyűjteni. Vannak kezdeményezések
más taxonoknál is a lakosság bevonására,
például a Vadonleső (URL10), vagy a kétéltű-
és hüllőtérképezés (URL11). Remélhetőleg
még további taxonok esetében is sikerül
mozgósítani az embereket, mert az inváziós
állatok felmérése, illetve visszaszorítása legha-
tékonyabban a lakosság aktív hozzájárulásával
végezhető.
Az előadóülésen bemutatott eredmények
alapján inváziós szempontból a vízben élő
állatfajokat (halak, rákok, kétéltűek) kutatták
eddig legjobban (a többi inváziós állatcso-
porthoz képest). Ez részben abból is adódik,
hogy a hazai összes fajszámhoz képest a vízi
csoportoknál jelentős, 30% feletti az invazív
fajok száma. Tudva, hogy ezek közül számos
már hatalmas tömegességgel jelenik meg,
hatásuk az ökoszisztémákra, sőt a társadalom-
ra is igen jelentős lehet (Balogh – G. Tóth,
2013*). A különböző állatcsoportokban igen
nagy a variancia az invazív fajok arányát te-
kintve (. táblázat, , oldal).
Az állatcsoportok zöménél két százalék
alatti az invazív fajok aránya. Ugyanakkor
nem érdemes sok időt eltölteni ezeknek az
arányoknak a vizsgálatával, az egyes fajokat
inkább külön-külön kell vizsgálni, mert az
invazív fajok között jelentős eltérés lehet
hatásuk tekintetében, hiszen akár egyetlen faj
is jelentős fenyegetést jelenthet, mint a nyu-
gat-nílusi lázat terjesztő szúnyog megjelenése
Magyarországon.
Európai összevetésben (Keller et al., 2011)
a szárazföldi gerincteleneknél több mint
hatszáz fajt, Magyarországon százhetven fajt
tartunk invazív fajnak. Édesvízi fajoknál több
mint százötven és ötvenhét, illetve szárazföl-
di gerinceseknél több mint száz és tizenhét a
megfelelő számok.
Összefoglalva elmondható, hogy jelentős
hiányterület a hazai inváziós állatok kutatása,
noha egyes állatcsoportoknál az invazív fajok
aránya igen magas, illetve vannak olyan
invazív fajok, melyek akár már kis számban
is jelentős hatást gyakorolhatnak életünkre,
mint például a betegségek terjesztésében sze-
repet játszó szúnyogok. A szakterület fejlesz-
tése sürgős lépéseket igényel, melyeket a kö-
vetkezőkben foglalhatunk össze:

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
Javaslatok a továbblépésre
Ki kell alakítani egy olyan szakmai hálózatot,
mely összefogja – a növényi mellett – az
ál lati invázióhoz kapcsolódó hazai szakér-
tőket.
A szakértői hálózatban koordinált fellépés
szükséges, hiszen az inváziós fajokat – állat
és növény – együtt érdemes kezelni, részben
a funkcionális sajátosságaik, esetleges inter-
akcióik megértése, illetve kezelése miatt.
Létre kell hozni egy adatbázist az inváziók
dokumentálására és nyomon követésére,
amelyben minden invazív faj rögzítésre
kerül. Az adatbázis főbb elemei lehetnek:
taxonómia, morfológia, elterjedés, életme-
net, élőhely, gazdasági/egészségügyi jelen-
tőség, természetvédelmi vonatkozások stb.
Technikailag online adatbázis kell legyen,
meg felelő hozzáférésekkel. Az adatbázist
javasolt kétévente összefoglalni, és formáli-
san (ISBN) publikálni, hogy hivatkozható
legyen. Ezzel egy könnyen terjeszthető és
tárolható sorozat alakulna ki, amely megol-
daná az invázió dokumentálásának feladatát.
Továbbá az adatközlésben részt vevők felé
egy elismerést jelent nevük megjelenítése
egy publikációban.
Bárminemű szakmai előrehaladásnak akkor
lesz igazi hatása, ha ez megfelelően lesz kom-
munikálva a döntéshozók és a társadalom
felé. Ki kell tehát alakítani annak a mecha-
nizmusát, hogy a tudományos információ
a megfelelő formában eljusson az érintett
mezőgazdasági, egészségügyi, természetvé-
delmi stb. hatóságokhoz és szervezetekhez.
Ezzel párhuzamosan a társadalom folyama-
tos tájékoztatása is fontos feladat.
Kulcsszavak: behurcolt állatfajok, invazív ál-
latfajok, a behurcolás ideje és módjai, ökosziszté-
ma dis-services, rovarrendek, egyéb ízeltlábúak,
puhatestűek, halak, kétéltűek és hüllők, mada-
rak, emlősök
VÁLOGATOTT IRODALOM
(a teljes jegyzék megtalálható a honlapunkon)
AISSIC (2003): Database (Allochthonous Invasive
Species of the Southern Invasion Corridor Database)
– e Database Created within the Activities of the
Project ALARM – European Commission 6th Frame-
work Program – Integrated Project, contract
GOCE-CT-2003-506675
Bódis Erika – Borza Péter – Potyó Imre et al. (2012):
Invasive Mollusc, Crustacean, Fish and Reptile
Species along the Hungarian Stretch of the River
Danube and Some Connected Waters. Acta Zoo-
logica Academiae Scientiarum Hungaricae. 58,
(Suppl.), 29–45. http://tinyurl.com/j5r9dhl
Borza Péter – Puky Miklós (2012): A felszíni vizekben
élő magasabbrendű rákok (Crustacea Malacostraca)
aktuális magyarországi helyzete: Gyorsuló invázió,
sérülékeny és veszélyeztetett őshonos fajok. Acta
biologica debrecina Supplementum oecologica hunga-
rica. 28, 33–46. http://tinyurl.com/htev497
Brochier, Bernard – Vangeluwe, Didier – van den Berg,
ierry (2010): Alien Invasive Birds. Revue scientifique
et technique. 29, 2, 217–225. http://tinyurl.com/
hsdtpdz
Caraballo, Hector – King, Kevin (2014): Emergency
Department Management of Mosquito-borne
Illness: Malaria, Dengue, and West Nile Virus.
Emergency Medicine Practice. 16, 5, 1–24. http://
tinyurl.com/zmzj8z8
Csiszár Ágnes (szerk.) (2012): Inváziós növényfajok
Magyarországon. Sopron: Nyugat-magyarországi
Egyetem Kiadó http://tinyurl.com/jh3hdtd
DAISIE (2009): Handbook of Alien Species in Europe.
Dordrecht: Springer
Darvas Béla Papp László (2000): 1.17. Exotic Dipteran
Pests in Europe. In: Papp László – Darvas Béla (eds.):
Contributions to a Manual of Palaearctic Diptera.
General and Applied Dipterology. Budapest: Science
Herald, Vol. 1: 693– 750.
Erős Tibor (2007): Partitioning the diversity of riverine
fish: the roles of habitat types and non-native speci-
es. Freshwater Biology. 52, 1400–1415. http://tinyurl.
com/hmfcud2
FMNA = Földművelésügyi Minisztérium Növényvé-
Magyar Tudomány 2017/4

delmi és Agrár-Környezetgazdálkodási Főosztály
(1995): Hazánkban is megjelent az amerikai kukori-
cabogár. Növényvédelem. 31, 8, 368.
Garner, Trenton W. J. – Perkins, Matthew W. – Govin-
darajulu, Purnima et al. (2006): e Emerging
Amphibian Pathogen Batrachochytrium dendrobatidis
Globally Infects Introduced Populations of the
North American Bullfrog, Rana catesbeiana. Biology
Letters. 2, 455–459. http://tinyurl.com/gvx4xn5
Heltai Miklós – Szemethy László – Bíró Zsolt (2000):
Új fajok a hazai faunában: az aranysakál, a nyestku-
tya és a mosómedve Magyarországon. Vadbiológia.
7, 63–71.
Kadocsa Gyula (1947): Itt a burgonyabogár. Magyar
Bor és Gyümölcs 2, 17, 9.
Kalmár Károly – Szőnyegi Sándor – V. Németh Mária
(szerk.) (1996): Karantén és veszélyes növényi károsítók
diagnosztikai kézikönyve. IV. kötet. Budapest: Buda-
pest Fővárosi Növényegészségügyi és Talajvédelmi
Állomás
Keller, Reuben P. – Geist, Juergen – Jeschke, Jonathan
M. – Kühn, Ingolf (2011): Invasive Species in Euro-
pe: Ecology, Status, and Policy. Environmental
Sciences Europe. 23, 23, 1–17. DOI: 10.1186/2190-4715-
23-23 http://tinyurl.com/j3zbavj
Korsós Zoltán – Hornung Erzsébet – Szlávecz Katalin
– Kontschán Jenő (2002): Isopoda and Diplopoda
of Urban Habitats: New Data to the Fauna of Bu-
dapest. Annales Historico-Natureles Musei Nationalis
Hungarici. 94, 193–208. http://tinyurl.com/hju56
Lees, David C. – Lack, H. Walter – Rougerie, Ro-
dolphe et al. (2011): Tracking Origins of Invasive
Herbivores Using Herbaria and Archival DNA: e
Case of the Horse-chestnut Leafminer. Frontiers in
Ecology and the Environment. 9, 6, 322–328.
DOI:10.1890/100098
Lowe, Sarah – Browne, Michael – Boudjelas, Souyad
– De Poorter, Maj (2000): 100 of the World’s Worst
Invasive Alien Species. A Selection from the Global
Invasive Species Database. Published by e Invasive
Species Specialist Group (ISSG) a specialistgroup of
the Species Survival Commission (SSC) of the
World Conservation Union (IUCN), 12pp. First
published as special lift-out in Aliens 12, December
2000. Updated and reprinted version: November
2004 http://tinyurl.com/grbe6kh
Merkl Ottó (2008): A harlekinkatica (Harmonia axy-
ridis Pallas) Magyarországon (Coleoptera: Coccinelli-
dae). Növényvédelem. 44, 5, 239–242. http://tinyurl.
com/jd5p9pf
Nagy Barnabás – Reichart Gábor – Ubrizsy Gábor
(1953): Amerikai fehér szövőlepke (Hyphantria cunea
Drury) Magyarországon. (A Növényvédelmi Kutató-
intézet kiadványai 1.) Bp., Mezőgazdasági Kiadó
Németh Attila – Bárány Annamária – Csorba Gábor
et al. (2017): Holocene Mammal extinctions in the
Carpathian Basin: A review. Mammal Review. 47, 1,
38-52. http://tinyurl.com/jyswctm
Nentwig, Wolfgang (2015): Introduction, Establish-
ment Rate, Pathways and Impact of Spiders Alien
to Europe. Biological Invasions. 17, 2757–2778. DOI
10.1007/s10530-015-0912-5 http://tinyurl.com/
jgsmj34
Panov, Vadim E. – Alexandrov, Boris – Arbačiauskas,
Kęstutis et al. (2009): Assessing the Risks of Aquatic
Species Invasions via European Inland Waterways:
from Concepts to Environmental Indicators.
Integrated Environmental Assessment and Manage-
ment. 5,1, 110–126. DOI: 10.1897/IEAM_2008-034.1
http://tinyurl.com/hgsc59o
Pimentel, David et al. (2001): Economic and Envi-
ronmental reats of Alien Plant, Animal, and
Microbe Invasions. Agriculture, Ecosystems and Envi-
ronment. 84, 1–20. http://www.prairieswine.com/
pdf/3442.pdf
Roques, Alain – Rabitsch, Wolfgang – Rasplus, Jean-
Yves et al. (2009): Alien Terrestrial Invertebrates of
Europe. In: DAISIE Handbook of Alien Species in
Europe. Dordrecht: Springer, 63–79.
Schaffner, Francis – Medlock, Jolyon M. – Van Bortel,
Wim (2013): Public Health Significance of Invasive
Mosquitoes in Europe. Clinical Microbiology and
Infection. 19, 8, 685–692 DOI: 10.1111/1469-0691.
12189 http://tinyurl.com/z8vvovx
Šefrová, Hana – Laštůvka, Zdeněk (2005): Catalogue
of Alien Animal Species in the Czech Republic. Acta
Universitatis Agriculturae et Silviculturae Mendelia-
nae Brunensis. 2005, 53, 4, 151–170. http://
phthiraptera.info/Publications/47169.pdf
Shapiro, Julie – Báldi András (2014): Accurate Account-
ing: How to Balance Ecosystem Services and
Disservices. Ecosystem Services: Science, Policy and
Practice. 7, 201–202. DOI: 10.1016/j.ecoser.2014.
01.002 http://tinyurl.com/zhx7z4f
Szeőke Kálmán – Csóka György (2012): Jövevény
kártevő ízeltlábúak áttekintése Magyarországon.
Lepkék (Lepidoptera). Növényvédelem. 48, 3, 105 –115.
http://tinyurl.com/jbnfpoq
Szép Tibor – Nagy Károly – Nagy Zsolt et al. (2012):
Population Trends of Common Breeding and

Behurcolt és invazív állatok Magyarországon
Wintering Birds in Hungary, Decline of Long-
distance Migrant and Farmland Birds During
1999–2012. Ornis Hungarica. 20, 13–63. DOI: 10.
2478/orhu-2013-0007 http://tinyurl.com/jxldrq5
Szinetár Csaba – Nentwig, Wolfgang (2014): Őshonos,
behurcolt, inváziós. A biológiai invázió fogalmainak
értelmezése a közép-európai és hazai pókfauna esetében.
XV. MPT. Miskolc. 2014.10.24–26. Program és
absztrakt füzet
Verneau, Olivier – Palacios, Carmen – Platt, omas
et al. (2011): Invasive Species reat: Parasite Phylo-
genetics Reveals Patterns and Processes of Host-
switching between Non-native and Native Captive
Freshwater Turtles. Parasitology. 138, 1778–1792.
DOI: 10.1017/S0031182011000333
Weiperth András – Csányi Béla – Gál Blanka et al.
(2015): Egzotikus rák-, hal- és kétéltűfajok a Budapest
környéki víztestekben. Pisces Hungarici. 9, 65–70.
http://tinyurl.com/hjylqwr
URL1: www.faunaeur.org
URL2: www.cabi.org/isc/datasheet/
URL3: herpterkep.mme.hu
URL4: http://birding.hu/eves_jelentesek.html
URL5: http://www.europe-aliens.org/
URL6: http://www.termeszetvedelem.hu/
URL7: http://tinyurl.com/zhtvlvs
URL8: https://www.cbd.int/sp/targets/
URL9: http://tinyurl.com/q9k2rk9
URL10: http://www.vadonleso.hu/
URL11: http://herpterkep.mme.hu/
... The species was not mentioned in the checklist of Hungarian Diptera (Papp 2001), not even as a species that might occur in the country. Hitherto there is no Hungarian wild caught voucher specimen however, there is a note about this species in an enumeratation of Hungarian invasive animals (Papp 2017): "A legyek körében nem szoktunk komolyan venni "látott legyet": a légyfajok azonosítása sokszor még a szakembereknek is komoly feladat. E léggyel azonban talán kivételt tehetünk: "Ferihegyen már látták." ...
Article
The first wild caught Hungarian specimen of the Black Soldier Fly, Hermetia illucens (Linnaeus, 1758) is reported from Zala county, close to the Croatian border. Another specimen is reported from the northwestern lowland region of Albania, constituting the second record from the country. The Hungarian specimen may either came as an escape from maggot farming insect factory, or as a natural immigrant due to climate change. A phoretic mite was found on the antenna of the Hungarian specimen.
Article
Full-text available
Aedes japonicus japonicus is endemic in a number of countries in eastern Asia but has been accidently introduced into many regions of the world including Europe. It was first detected in Hungary in 2012. In 2017, robust populations of the species were found at Lake Balaton, one of the most important tourist destinations in Central Europe. Based on the experience gathered in the above localities, habitat requirements, dispersion abilities and human biting behaviour of the species were studied in western Hungary during 2017 and 2018. Our results show that (a) a few years after its detection at the Slovenian-Hungarian border, Ae. j. japonicus is widespread in at least two-thirds of the western half of Hungary; (b) the species spreads quickly in ecological corridors formed by mosaics of rural areas, detached houses, gardens and small forest patches; (c) Ae. j. japonicus occupies artificial containers; (d) expansion of the species into new areas is slowed by extensive closed forest patches.
Article
The temperature-dependent development of Aproceros leucopoda Takeuchi, 1939 (Hymenoptera: Argidae), an invasive pest of elms in Europe, was studied in the laboratory on Siberian elm (Ulmus pumila) at six constant temperatures (10.9, 15.0, 19.5, 23.0, 24.3 and 27.0°C) and at a photoperiod of 16L:8D. The larvae of the species developed through 4–7 instars, and it was the 6th instar individuals of which continued their development at the highest rate. The developmental threshold (Tmin) and the thermal constant (K) were determined by the linear model and Lactin-2 model for egg, larval, prepupal and pupal stages and one whole generation. The estimated values of Tmin and K by the two models for one generation were 7.3 and 7.1°C, and 426.5 and 432.7 degree-days, respectively. Based on the survival and fecundity rates, the optimal temperature range for the species may be expected to be between 15.0 and 19.5°C. Allowing for the period of diapause, it was estimated that A. leucopoda might potentially develop through up to four or five generations per year in Hungary. These results may contribute to the better understanding of the biology of an invasive alien species in Europe.
Article
Full-text available
The catalogue of alien animal species registered in the Czech Republic, with data on their origin, date on the first observation, way of introduction (accidental, deliberate, spontaneous), invasive status (casual, non-invasive, post-invasive, invasive), habitat (eusynanthropic, urban, agricultural, natural), trophic requirements and possible influences (plant or stored-product pest, biodiversity influence). In total 595 species are listed, i.e. 1.8% of the fauna of this country; of these, 22 species of molluscs (8.8% of the local fauna), 451 spp. of arthropods (1.5%), 383 spp. of insects (1.4%), and 55 spp. of vertebrates (9.2%). Among the registered species, 248 spp. (41.8%) are confined to closed and heated spaces by their occurrence, and 287 spp. have become naturalized (48.2%). Of these 113 spp. are considered invasive (19% of alien spp.). 65 spp. (10.9% of aliens) are pests of stored products, 84 spp. (14.1%) are parasites of important animals, 53 spp. (8.9%) are pests of plants grown in heated rooms (above all, glasshouses), 28 ssp. (4.7%) are agricultural or forest pests, and 39 spp. (6.6%) may influence local biodiversity. The origin of the naturalized alien species is mostly in North America (70; 24.4%), the Mediterranean (61; 21.3%), E Asia (44; 15.4%), Central and SW Asia (43; 15%), and S or SE Asia (30; 10.5%).
Article
Full-text available
This article appeared in a journal published by Elsevier. The attachedcopy is furnished to the author for internal non-commercial researchand education use, including for instruction at the authors institutionand sharing with colleagues.Other uses, including reproduction and distribution, or selling orlicensing copies, or posting to personal, institutional or third partywebsites are prohibited.In most cases authors are permitted to post their version of thearticle (e.g. in Word or Tex form) to their personal website orinstitutional repository. Authors requiring further informationregarding Elsevier’s archiving and manuscript policies areencouraged to visit:http://www.elsevier.com/authorsrights
Article
Full-text available
Based on the Hungarian common bird monitoring scheme (MMM), which is the longest running country-wide monitoring using formal sampling design with representative data for the main habitats in Central-Eastern Europe, we investigated the population trends of common breeding and wintering species. Habitat preference and occupancy of the common breeders, migration strategies and relationships among these characteristics could act behind the population trends. We pointed out that long distance migrant bird species had strong decreasing trends in Hungary and very probably in the entire Pannonian biogeographical region, whereas the partial and short migrant species has increasing trends. Farmland birds had declining trend, which trend became more obvious since the joining of Hungary to the EU. The negative changes in the farmland habitat could influence bird species nesting/foraging mainly in this habitat independently from their migration strategies. Our investigations let us to develop indicators on the basis of migration strategy and habitat usage of common birds to provide regular information about condition of groups of species and their habitats in Hungary and the Pannonian region. The MMM database provide unique opportunity for further investigations of several species, habitats and area specific in a part of Europe where this kind of information is rare yet.
Article
Full-text available
The harlequin ladybird, Harmonia axyridis (Pallas, 1773) is native to the eastern part of Asia, but now is regarded as an invasive species in North America and Europe where it was deliberately introduced as a biological control agent of aphids and coccids. By 2008 it became established in thirteen European countries. Brown et al. (2008) predicted that the species would spread northwards and eastwards. Its presence in Hungary is now recorded for the first time. In February of 2008, an adult male was collected 2.5 km south of the border of the capital city Budapest, in a resort area of the town Szigetszentmiklós (UTM CT54), near the side of Ráckevei-Duna (a branch of the Danube river). The individual was found wintering along with a number of two-spotted ladybirds, Adalia bipunctata (Linnaeus, 1758) under loose bark of a planted and partially dead poplar tree. It represents the colour form succinea (with black spots on yellow ground colour), which is the dominant form in the European populations.
Article
Full-text available
Globalization of trade and travel has facilitated the spread of non-native species across the earth. A proportion of these species become established and cause serious environmental, economic, and human health impacts. These species are referred to as invasive, and are now recognized as one of the major drivers of biodiversity change across the globe. As a long-time centre for trade, Europe has seen the introduction and subsequent establishment of at least several thousand non-native species. These range in taxonomy from viruses and bacteria to fungi, plants, and animals. Although invasive species cause major negative impacts across all regions of Europe, they also offer scientists the opportunity to develop and test theory about how species enter and leave communities, how non-native and native species interact with each other, and how different types of species affect ecosystem functions. For these reasons, there has been recent growth in the field of invasion biology as scientists work to understand the process of invasion, the changes that invasive species cause to their recipient ecosystems, and the ways that the problems of invasive species can be reduced. This review covers the process and drivers of species invasions in Europe, the socio-economic factors that make some regions particularly strongly invaded, and the ecological factors that make some species particularly invasive. We describe the impacts of invasive species in Europe, the difficulties involved in reducing these impacts, and explain the policy options currently being considered. We outline the reasons that invasive species create unique policy challenges, and suggest some rules of thumb for designing and implementing management programs. If new management programs are not enacted in Europe, it is inevitable that more invasive species will arrive, and that the total economic, environmental, and human health impacts from these species will continue to grow.
Article
Full-text available
One of the major threats to biodiversity involves biological invasions with direct consequences on the stability of ecosystems. In this context, the role of parasites is not negligible as it may enhance the success of invaders. The red-eared slider, Trachemys scripta elegans, has been globally considered among the worst invasive species. Since its introduction through the pet trade, T. s. elegans is now widespread and represents a threat for indigenous species. Because T. s. elegans coexists with Emys orbicularis and Mauremys leprosa in Europe, it has been suggested it may compete with the native turtle species and transmit pathogens. We examined parasite transfer from American captive to the two native species that co-exist in artificial pools of a Turtle Farm in France. As model parasite species we used platyhelminth worms of the family Polystomatidae (Monogenea) because polystomes have been described from American turtles in their native range. Phylogenetic relationships among polystomes parasitizing chelonian host species that are geographically widespread show patterns of diversification more complex than expected. Using DNA barcoding to identify species from adult and/or polystome eggs, several cases of host switching from exotic to indigenous individuals were illustrated, corroborating that parasite transmission is important when considering the pet trade and in reintroduction programmes to reinforce wild populations of indigenous species.
Article
Up to 700 million people are infected and more than a million die each year from mosquito-borne illness. While the vast majority of cases occur in endemic tropical and subtropical regions, international travel and migration patterns have increased their prevalence in North America. This review discusses the diagnosis and treatment of the 3 most common mosquito-borne illnesses seen in the United States: Plasmodium falciparum malaria, dengue, and West Nile virus. With no pathognomonic findings, it is critical that emergency clinicians in nonendemic areas maintain a high index of suspicion, conduct a thorough history/travel history, and interpret indirect findings to initiate prompt and appropriate treatment. This review gathers the best evidence from international public health resources, surveillance studies, guidelines, and academic research to give emergency clinicians tools to combat these potentially lethal infections.
Article
There are currently five invasive Aedes mosquito species known to be established in Europe, namely Aedes albopictus, Aedes aegypti, Aedes japonicus, Aedes atropalpus and Aedes koreicus. Aedes albopictus and Aedes aegypti are the incriminated vectors in the recent outbreaks of chikungunya and dengue fever in Europe. However, both laboratory experiments and field observations indicate that these invasive mosquitoes have a potential to also transmit other pathogens of public health importance. Increasing travel and pathogen introduction, expansion of vector distribution, and both environmental and climatic changes are likely to raise the risk of pathogen transmission by these invasive Aedes mosquitoes. Their vector status and their involvement in pathogen transmission are dynamic processes that shape the future of mosquito-borne disease epidemiology in Europe. Beside vector surveillance, enhanced disease surveillance will enable the early detection of cases and the prompt implementation of control measures.
Article
1. Quantifying how biological diversity is distributed in the landscape is one of the central themes of conservation ecology. For this purpose, landscape classifications are being intensively used in conservation planning and biodiversity management, although there is still little information about their efficacy. 2. I used data from 158 running water sites in Hungary to examine the contribution of six a priori established habitat types to regional level diversity of fish assemblages. Three community measures [species richness, diversity (Shannon, Simpson indices), assemblage composition] were examined at two assemblage levels (entire assemblage, the native assemblage). The relative role of non-native species was quantified to examine their contribution to patterns in diversity in this strongly human influenced landscape. 3. Additive diversity partitioning revealed the primary importance of beta diversity (i.e. among-site factors) to patterns in species richness. Landscape-scale patterns in species richness were best explained by between-habitat type (beta2: 41.2%), followed by within-habitat type (beta1: 37.7%) and finally within-site (alpha: 21.1%) diversity. Diversity indices showed patterns different from species richness, indicating the importance of relative abundance distributions on the results. Exclusion of non-natives from the analysis gave similar results to the entire-assemblage level analysis. 4. Canonical analysis of principal coordinates, complemented with indicator species analysis justified the separation of fish assemblages among the habitat types, although classification error was high. Multivariate dispersion, a measure of compositional beta diversity, showed significant differences among the habitat types. Contrary to species diversity (i.e. richness, diversity indices), patterns in compositional diversity were strongly influenced by the exclusion of non-natives from the analyses. 5. This study is the first to quantify how running water habitat types contribute to fish diversity at the landscape scale and how non-native species influence this pattern. These results on riverine fish assemblages support the hypothesis that environmental variability (i.e. the diversity of habitat types) is an indication of biodiversity and can be used in large-scale conservation designs. The study emphasises the joint application of additive diversity partitioning and multivariate statistics when exploring the contribution of landscape components to the overall biodiversity of the landscape mosaic.