Content uploaded by Natália Pikli
Author content
All content in this area was uploaded by Natália Pikli on Jun 23, 2017
Content may be subject to copyright.
14
Hungarológiai Közlemények 2016/2. Bölcsészettudományi Kar, Újvidék
Papers of Hungarian Studies 2016/2. Faculty of Philosophy, Novi Sad
ETO: 821.511.141-4:821.111
DOI: 10.19090/hk.2016.2.14–27 ORIGINAL SCIENTIFIC PAPER
PIKLI Natália
Eötvös Loránd Tudományegyetem
Angol-Amerikai Intézet, Anglisztika Tanszék
Budapest
pikli.natalia@btk.elte.hu
A KORA ÚJKORI POPULÁRIS KULTÚRA
VÁLTOZATAI ANGLIÁBAN1
Forms and transformations of early modern popular
culture in England
Varijante popularne kulture ranog modernog doba u Engleskoj
A tanulmány röviden felvázolja azokat a jelenségeket, melyek a kora újkori Angliában a
korabeli populáris és elit kultúra közti komplex interakciók eredményeként jöttek létre, főként
William Shakespeare, Ben Jonson és más, kevésbé ismert szerzők (Philip Stubbes, Nicholas
Breton) műveire támaszkodva, elemezve azt, hogy a korabeli közszínház és népszerű könyv-
kiadás miként használta fel és alakította át az eredetileg orális-rituális és nem protorientált
alkotásokat saját szórakoztatóipari, politikai vagy kritikai céljai érdekében. A kutatás külön-
böző státuszú, eredetű és műfajú szövegeket vizsgál meg, hogy az általánosabb tendenciák
kirajzolódjanak, azonban szem előtt tartja azokat a nom különbségeket, melyek részben
abból adódnak, hogy szóbeli-rituális jelenségeket írott szövegeken keresztül igyekszünk
feltérképezni (erről lásd Jan Assmann elméletét a kulturális emlékezetről), részben pedig
arra vezethetők vissza, hogy különböző szerzők saját céljaik érdekében más-más módon
használták fel a korabeli populáris kultúra elemeit.
Kulcsszavak: populáris kultúra, kora újkori Anglia, Shakespeare, közszínház, könyvkiadás.
A kora újkori populáris kultúra tünékeny és változékony jelenségét sok helyütt
megtaláljuk a színháztól az udvari ünnepségekig, ennek megfelelően különböző
1 A tanulmány Az angol irodalom magyar története című, K101798. számú OTKA-pályázat ré-
szeként készült.
15
megvalósulási formáiban szemlélhetjük meg – azonban minden esetben egyfajta
„fordításban” találkozhatunk csak vele, azaz a kutatók feladata marad, hogy az
adott kontextust és a ránk maradt anyag esetleges torzításait és hangsúlyeltoló-
dásait gyelembe véve igyekezzenek pontos képet adni róla. Mint látni fogjuk,
összetett és bonyolult jelenségről van szó, hiszen nemcsak az elit és populáris
kultúra kölcsönös interakciója jellemzi, hanem sokfelé elágazik, sokféle kutatá-
si irányt téve lehetővé. Gillespie és Rhodes az Erzsébet-kori populáris kultúrát
bemutató könyve is több kategóriában követi nyomon a jelenséget a közép-
kori misztériumjátékok, a népi mulatságok, a prózarománcok és kezdetleges
regények, a természetfölöttiben való hit, a szólások és nyelvezet, valamint a
közdalok és balladák kapcsán –, de ha más felosztást is alkalmaznánk, akkor
is nyilvánvaló lenne, hogy hatalmas területről van szó, melynek kapcsán jelen
tanulmány csak néhány jellemző tendenciát tud és kíván bemutatni.
Elit és populáris kultúra nem létezett éles elkülönülésben Shakespeare korá-
ban. Nemcsak a királyi imázsépítés használta föl a népszerű, jól ismert és szere-
tett elemeket, mint ahogy még az idős Erzsébet is atal lányokhoz hasonlóan
részt vett a rituális májusünnepi zöldágdíszítésben (lásd később Stubbes-nál),
hanem a közszínházak is kiaknázták a benne rejlő lehetőségeket, de szinte sosem
elkülönítve az elit, humanista műveltségtől. Azaz egy-egy színpadi jelenség az
értő drámaszerző kezében egyszerre volt értelmezhető elit és populáris néző-
szögből, és míg az iskolázatlan nézők nyilván csak a populáris réteget élvezték,
a két hagyományban (burke-i kis és nagy hagyomány, lásd Matuska Ágnes e
számban megjelent tanulmányát) is jártas nézők maguk választhattak, melyik
jelentést teszik magukévá, de ismerni ismerhették az összeset. Erre jó példa
a Szentivánéji álom azon jelenete, mikor a szamárként viselkedő mesterem-
ber, Zuboly (angolul Bottom, azaz „Alsó [fertály]”) szamárfejet kap a játékos
kedvű manótól, Pucktól. Ahogy azt Paster és Howard elemzi, az így létrejövő
metamorfózis értelmezhető volt a humanista műveltségű nézők számára mint
utalás Apuleius Aranyszamár című II. századi hellenisztikus regényére (mely
megjelent William Adlington angol fordításában is 1566-ban), vagy Ovidius
Átváltozások című gyűjteményének szamárfülű Midász király történetére, hiszen
Ovidiust a kor középiskoláiban latinul olvastatták a diákokkal kötelezőként, de
Arthur Golding 1567-es fordításában akár angolul is jól ismert volt. Emellett
azonban a boszorkányság és tündérvarázslat populáris kontextusában felidéz-
hette a nézőkben azokat a történeteket, melyekben a gonosz állattá változtatja
az eltévedt hőst. Reginald Scot 1584-ben megjelent boszorkányság elleni pamf-
letjében (The Discovery of Witchcraft/A boszorkányság leleplezése) is szerepel
egy szegény angol ifjú, akit a banya szamárrá változtat (Paster–Howard 1999,
Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2016. XVII. (2): 14–27.
16
275–281). De még ennél is bonyolultabb a kép, hiszen az ember-állat hibrid
ugyanennyi erővel megidézhette a nézők képzeletében a morristánc szintén
ember-állat guráját, a derekán lókosztümot viselő lovast, a Vesszőparipát
(hobby-horse), mely az egyik legnépszerűbb és jól ismert populáris-rituális
gura volt a korban (lásd később). Valamint a szamárfül a szintén a populáris
regiszterhez tartozó bolondok kosztümjének is elengedhetetlen része volt, a
csörgősipka (angolul: coxcomb) nevében és megjelenésében is hordozójának
az állati léthez való közelségét hangsúlyozta: a csörgősipka tetején kakasta-
réj (cock’s comb) emelkedett, két oldalán szamárfülek meredeztek. Azaz az
egyszerű komikus elemnek tűnő színpadi-dramaturgiai trükk igencsak sokré-
tű értelmezést tett lehetővé a nézők háttértudásának és igényeinek megfelelő-
en: nemcsak a valóban szamárként és bolond együgyűként viselkedő Zuboly
karakterét jelenítette meg vizuálisan, akit a darab bohóca (azaz Will Kemp, a
társulat bohóca) játszhatott, hanem Apuleius és Midász nyomán a misztériu-
mokba való beavattatás vagy az isteni zenére való süketség értelmezési tarto-
mányát is felvillantotta.
A kor drámái kitűnően példázzák azt is, hogyan viszonyultak a korabeli
nézők a természetfelettihez, a boszorkányokhoz, a szellemekhez, a manókhoz,
a jó és rossz varázslatokhoz. Népszerűek és hálásak voltak ezen témák a szín-
padon és a népszerű könyvkiadásban – akár hittek, akár nem hittek bennük.
Ahogy Gillespie és Rhodes összefoglalja, az ilyen populáris regiszterbe tartozó
jelenségekhez való hozzáállást a „mi lenne, ha?” (what if) kérdéssel írhatjuk
le leginkább (Gillespie–Rhodes 2006, 17), azaz a babonás hit és a racionális
szkepticizmus közti ingadozással. Még a wittembergi egyetemen iskolázott
Horatio is csak saját szemének hisz, s még miután látja Hamlet atyjának szel-
lemét, akkor is azt mondja: „nem hinném soha / Érzéki és hű vallomása nélkül /
Saját szememnek [...] Különös [...]”, s mikor Bernardo és Marcellus elkezdik
felsorolni a szellemekre vonatkozó népi babonákat, még mindig ez a részle-
ges hit jellemzi: „Hallottam én is, hiszek is belőle.” Pedig kicsivel korábban
Róma történetén iskolázva ő maga emlegeti a Julius Caesar halála előtt feltűnő,
az utcákon „makogva, nyíva” járó „leples halottakat” (I.1.). Elit és populáris
egymás mellett és egymással kölcsönhatásban létezett, akárcsak kció és való-
ság a boszorkánysággal vagy tündérekkel kapcsolatos pametekben.2
2
A boszorkányság kérdésköre jelen tanulmány kereteit szétfeszítené, ezért csak említés szintjén
jelenhet meg itt. A korban ugyanis nemcsak kulturális, hanem politikai és jogi vetületei szintén
igen fontosak voltak, a boszorkányüldözések keretében még az aránylag engedékeny Angliában
is kb. 500 embert végeztek ki, az ezzel kapcsolatban megjelent könyvek száma jelentős, és köl-
csönhatásuk a szórakoztató populáris kultúrára is számottevő. Pl. az 1591-es boszorkányellenes
Pikli Natália: A kora újkori populáris kultúra változatai Angliában
17
A kora újkori Anglia populáris kultúrájának kutatása nemcsak számos elméleti
kérdést vet fel (mint azt az előző részben láthattuk), hanem a kutatás gyakorla-
tát sem könnyíti meg. Ennek egyik oka, hogy jelentős része olyan orális-ritu-
ális hagyományokon alapul, melyek tünékeny jellegét csak az adott közösség
kulturális emlékezete őrizte az adott korban. Jól példázza ezt a folyamatot az
úgynevezett morristánc és a hozzá kapcsolódó gurák sorsa
3
: az angol népi-
rituális gyökerű, de a XVI. századra már a királyi udvarban is népszerű (Hutton
1994, 31–32, 61, 87–88, 90–91) tánc első jelentésében a karneváli ünnepkörök
(elsősorban karácsony, májusünnep, pünkösd)
4
részeként a termékenységet, vita-
litást jelentette lábukon csörgőket viselő, magasra ugró, szalagokkal díszített
színes ruhákban táncoló guráival, melyhez egy kis dramatikus játék is gyak-
ran kapcsolódott. A táncosok mellett megjelent a Bolond (Fool) és a derekán
teljes lókosztümöt viselő lovas alakja, az úgynevezett Vesszőparipa (hobby-
horse)
5
, akik nemcsak a közönséggel való pajzán interakcióért voltak felelősek
pamet, a News from Scotland (Hírek Skóciából) a Macbeth vészbanyáinak sok jellemzőjét
tartalmazza, és I. Jakab király támogatásával jelent meg, a vele „megtörtént” boszorkányva-
rázslatokat írja le. De megesett, hogy valódi boszorkányperről írott beszámoló lett az alapja
egy közszínházi drámának (Henry Goodcole, The Wonderful discovery of Elizabeth Sawyer,
A Witch, Late of Edmonton, her conviction and condemnation and death/Elizabeth Sawyer,
Edmontonból származó boszorkány csodálatos leleplezése, elítéltetése és halála, 1621) című
pametjére szinte azonnal megírta a közszínház a maga változatát (Rowley–Dekker–Ford: The
Witch of Edmonton/Az edmontoni boszorkány, 1623).
3 Erről rövid összefogalásban lásd Garry 1983, illetve részletesen kifejtve Forrest 1999.
4 Gillespie és Rhodes Bahtyint kritikával illető kitételével egyetértve, mely szerint a protestáns
Angliában nyilvánvalóan nem beszélhetünk a kontinentális és katolikus gyökerű húsvét előt-
ti karneválról/farsangról (Gillespie–Rhodes 2006, 5), a Bahtyin által kategorizált karneváli
jelenségek és annak alapdinamikája áthatják szinte a kor összes ünnepét – nemcsak egyes
megnyilvánulási formákban (morris, maszkák stb.), hanem a (túl)töltekezés/testiség-böjt/
lelkiség állandó váltakozásában, pl. az adventi böjtöt követő egyik legnagyobb ünnepkört,
karácsony 12 napját tekintve (Hutton 1994, 7). Azaz szinte az összes fontos ünnep tartalmazott
bizonyos karneváli elemeket: karácsony, az angol farsang (Shrovetide), májusünnep, pünkösd
(Whitsun), Szentiván-éj, Kenyérünnep (Lammastide), Martin-nap (Martlemas), nem említve
a kisebb helyi ünnepeket, szüreti mulatságokat stb. A korabeli ünnepkörök pontos leírása épp
gyakori egybefolyásuk és variációik miatt (nem beszélve a 16. században történt többszöri
katolikus-protestáns váltásról) túl összetett ahhoz, hogy itt foglalkozzunk vele, erről Laroque
és Hutton adnak kitűnő és pontos leírást.
5 A ’hobby-horse’ szó a korban nem csupán erre a rituális gurára vonatkozott, amely jelentésé-
ben a populáris kultúra egyik megidéző erejű szimbólumává vált a tündérekkel és a „vénasz-
szonyok meséivel” együtt, minden egyes külön „produkcióban”, azaz megjelenési formájá-
ban, megalkotottságában különböző értelmezéseket segítve elő (Lamb 2006, 1–25 et passim).
Emellett viszont többjelentésű szóként izgalmas asszociációs palimpszesztként működött, hiszen
Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2016. XVII. (2): 14–27.
18
(ahogy a Bolond disznóhólyaggal díszített, fallikus botjával incselkedett, vagy a
Vesszőparipa megpróbálta a lányokat behúzni a lókosztüm alá), hanem sokszor
játékosan meg is küzdöttek Mari Leány (Maid Marion/Marian) kezéért, akit egy
nőnek öltözött fér alakított. Ez a morristánc és jellemző gurái népszerűek
lettek elsősorban a XVI. század végi színházban, de megjelennek a kor sok más
szövegében is. Shakespeare-nél a népi lázadó Jack Cade-re mint morristáncosra
utalnak a VI. Henrik 2. részében („láttam őt / Mór táncosként magasba ugrani,
/ Úgy rázva nyársát, mint az csengetyűjét”, Németh László ford. „I have seen
/ Him caper upright like a wild Morisco / Shaking the bloody darts as he his
bells” III. 1. 364–365). Már e példánál jól érzékelhető, hogy Shakespeare milyen
komplexen használja fel a populáris kultúra elemeit: nemcsak a rebellis Cade
népi-karneváli életerejére utal a dráma világában maradva, hanem kikacsint a
nézőkre is: egyben utal a Cade-et játszó Will Kemp színészre is, aki korának
leghíresebb morristáncosa és bohóca volt – és aki ezt az egyéni népszerűséget
később, 1600-ban üzletileg is kamatoztatta, mikor a Lordkamarás Embereitől
és a Globe Színháztól elszakadva önálló szólókarrierbe kezdett, fogadásokat
kötve arra, hogy végigtáncolja a Londonból Norwich felé vezető utat kilenc
nap alatt, majd erről saját maga ki is adta beszámolóját olcsó ponyvakiadásban
(Kemps Nine Daies Wonder, 1600). Azaz a morristánc, a népi eredetű, de egy
szélesebben vett populáris kultúra jól ismert eleme nemcsak a színház és dráma
világába került bele, hanem jól mutatja, hogyan vált üzletileg jövedelmezővé
és egyéni sikerek elősegítőjévé egy olyan jelenség, mely eredetileg egy vidéki
közösségi rituális ünneplés része volt.
A Matuska Ágnes által felvetett alapkérdések további dilemmákat vetnek
fel: a populáris kultúra (mely angolul egyszerre jelent „népszerű”-t és „széles-
körűen elterjedt/elterjesztett”-et), magyar szakszóként mint „népi” vagy „népi-
es”, némi magyarázatra szorul. Egyrészt értjük alatta a valódi népi, azaz vidéki
folklórjelenségeket, melyeket egy névtelen közösség hozott létre és működtetett
rituális ismétlődésekben, másrészt ide tartoznak a városi folklór és a közkölté-
szet alkotásai is, melyek széles és kevésbé művelt rétegek számára születtek –
ezen utóbbiak alkotóit néha ismerjük is, ők azok a „kétéltű” közvetítők, akik a
burke-i „kis hagyományt” ismerik, de egyben az elit „nagy hagyományban” is
iskolázottak – sokan közülük akár egyetemi végzettségűek is, mint Marlowe,
Greene vagy Nashe, akik népszerű és jól eladható művek alkotásában látták
értelmezhető volt úgy is mint egy ír lófajta, vagy a játék falovacska, esetenként mint bolond
vagy feslett erkölcsű nő. Erről lásd a szerző megjelent cikkeit (Pikli 2010, 2013, 2015), illetve
készülő monográáját Forgotten and Remembered: The cultural memory of the early modern
hobby-horse címmel.
Pikli Natália: A kora újkori populáris kultúra változatai Angliában
19
karrierjüket, és a populáris kultúrát felszívó és kiaknázó két fő médium, a
közszínház és a könyvnyomtatás terén tevékenykedtek. Valamint azt sem szabad
szem elől téveszteni, hogy ezen szférák oda-vissza kölcsönhatásban és állandó
interakcióban álltak egymással, ezért egy szigorú vidék–város vagy szóbeli-
ség–írásbeliség–könyvnyomtatás különbségtétel a kora újkori Angliában szinte
értelmetlen (Fox 2000, 1–9), inkább a „kölcsönös elérhetőség és reciprocitás”
jellemzi viszonyukat (Gillespie–Rhodes 2006, 9).
E „kétnyelvű” közvetítők nagyobb számban való megjelenése mellett a
korabeli populáris kultúra szövegekben való rögzítését elősegítette, hogy ez
volt az a korszak, amikor a könyvnyomtatás elterjedése és az olvasni tudók
számának emelkedése megteremtette azt a fogyasztói igényt, melynek kielé-
gítésére nem volt elég csupán a magaskultúrához tartozó szövegek publiká-
lása. Többen akartak és tudtak olvasni, több és többféle státuszú szöveget. A
könyvkiadás jövedelmező üzletté vált értő kezekben, és egyre többen próbál-
tak megélni gyors publikálásra szánt közérthető és közérdeklődésre számot
tartó szövegekből – mint pl. Nicholas Breton, George Gascoigne (lásd Stróbl
Erzsébet írását ebben a folyóiratszámban) nevelt a, aki 1600-ban egy év alatt
adatott ki a nyomdáját épp elindító Thomas Fisherrel négy olcsó szatirikus vers-
könyvecskét, paszkviliumot (egy népszerű prózarománc mellett), melyek a kor
visszásságairól szóltak, köztük példának okáért jó tanácsokat adtak a jó és rossz
feleségnek való lányok megtalálásához Pasquils Mistress: Or The Worthie And
unworthie woman, azaz Paszkvil Szerelmese, avagy az érdemes és érdemtelen
nő címmel. Nem érdektelen itt megjegyezni, hogy ugyanez a Thomas Fisher
adja ki ugyanebben az évben, nagyon hasonló címlappal a Szentivánéji álom
első kvartóját (Robertson 1952, i-xxxi), azaz amit mi ma egyértelműen az elit
kultúrához sorolunk, a korban ugyanolyan státuszú szövegnek számított, mint
sok más népszerű iromány.
A populáris kultúra egy része tehát szövegekben rögzült a kora újkorban,
ez azonban korántsem jelentett egyszerű reprodukciót – ahogy Theseus utal az
írástudókra a Szentivánéji álomban, a „költő tolla”, mely „lakhellyel és névvel
ruházza fel” a „légi semmit”, azaz az orális-populáris kultúra megfoghatatlan
jelenségeit, egyben rögzíti és egy adott értelmezési rendszerbe is beköti ezeket
(„the poet’s pen”, „gives to airy nothing / a local habitation and a name” V.1.
16–17, Arany János ford.). Ez a folyamat jól leírható Jan Assmann elméletével a
kulturális emlékezetről, a „rituális koherenciá”-ból való átmenettel a „textuális
koherencia” állapotába. A nem íráson alapuló társadalmi formák esetén egy
alapvetően orális és rituális, ciklikus ismétléseken alapuló kollektív emlékezet
létezik, mely az írás megjelenésével írott és így rögzített formákka merevedik
Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2016. XVII. (2): 14–27.
20
ki. A hagyományáram, mely egy nagy folyóhoz hasonlítható, kimerevedik, a
rítus szöveggé alakul, mely több veszélyforrást is magában rejt: már nem a
rítusban rögzített, változás nélküli értelmezés lesz az uralkodó, hanem megnyí-
lik a lehetőség alternatív, eltérő értelmezésekre is. Másrészt paradox módon a
szövegbeli rögzítés a feledés útja is lehet, ha nem olvassák, így az írás egyide-
jűleg őrzi meg és veszélyezteti a kulturális emlékezet elemeit (Assmann 2006,
101–121). Ezen veszélyeket szem előtt tartva kell a kutatónak a rendelkezésére
álló szövegeket kezelni – azaz ha a korabeli populáris kultúra elemeit szeretnénk
feltérképezni, akkor sok és sokféle szövegben kell nyomon követni megjele-
nési formáit, szem előtt tartva mindenekelőtt, hogy a korabeli közszínház és
könyvnyomtatás felhasználja és saját (dramaturgiai vagy anyagi) érdekeinek
megfelelően alakítja is a közönség és a szerző által is – legalább részben – jól
ismert anyagot.
Az írott és kinyomtatott szó igazsága és hitelessége mint probléma jelenik
meg a Téli regében6, ahol a balladákban terjesztett nyilvánvaló hazugságok és
hihetetlen történetek csak azért tűnnek igaznak, mert írásban is megjelentek –
legalábbis a naiv pásztorlány, Mopsa részére: „Én rémisztően szeretem a balla-
dákat. De csak ha ki is vannak nyomtatva. Mert akkor bizonyosan tudom, hogy
meg is történtek” („I love a ballad in print, a life, for then we are sure they are
true.” IV. 4. 261–262). A korabeli balladák jól példázzák a populáris kultúra
egyik fő jellemzőjét – az írott és hangzó szövegek közti elmosódó határvonalat,
valamint az írástudás és írástudatlanság nagyon különböző szintjeit a kevesek
számára elérhető komplex szövegértő olvasástól a csak saját nevüket lejegyez-
ni tudó mesteremberekig (Cressy 2003, 29–44). A városi könyveseknél és a
vidéki vásárokban egyaránt árult, egy ívre (broadsheet) nyomtatott balladák
népszerűsége nemcsak az írástudók között volt jelentős – ezeket a nótajelzés-
sel ellátott rímes-verses szövegeket énekelték is, felolvasták az olvasni nem
tudóknak, díszítésként kiszögezték a kocsmák és otthonok jól látható helyére,
a tűzhely fölé, azaz olyan rétegekhez is eljutottak, akik maguk egyáltalán nem
fértek hozzá más szövegekhez.
Nemegyszer megesett az is, hogy a balladák egy, a közszínházakban játszott
színdarab népszerűségét próbálták meglovagolni, azaz a történetet kisebb-
nagyobb változtatásokkal balladásították: ez történt pl. a Lear király vagy
A velencei kalmár esetében. Sajnos a név és évszám nélkül kiadott ballada-
ívek időbeli elhelyezése szinte lehetetlen, ezért nem tudni biztosan, hogy pl. a
6 A színmű ambivalens attitűdjéről a populáris kultúrához egy másik nézőpont szerint lásd még
Laroque 2011.
Pikli Natália: A kora újkori populáris kultúra változatai Angliában
21
zsidó uzsorásról és az egy font élő húsról szóló Gernutus balladája megelőzi-e
Shakespeare drámáját, és forrásnak számíthat, vagy a Lordkamarás Embereinek
színpadi sikeréről próbál meg még egy bőrt lehúzni, de jól példázza a népsze-
rűséget kihasználó üzleti haszonra való törekvést.
A balladák másik fő jellemzője, hogy gyakran építettek a korabeli előíté-
letekre és a szenzációéhségre, azaz sokszor balladásítottak nagy érdeklődésre
számot tartó híreket, gyerekgyilkosságot, furcsa lények felbukkanását a tenger-
ben stb. Ezt gurázza ki Shakespeare a Téli regében (1610–1611) a balladaárus
Autolycus szavaival:
AUTOLYCUS Itt egy fölöttébb siralmas történet arról, hogy egy uzso-
rás felesége miként esett vala teherbe húsz pénzeszacskóval, és miként
kívánta vala meg a vipera-fejeket meg a nyárson sült varangyos béká-
kat. […] Itt egy másik ballada egy nagy halról, amelyik kimászott vala
a partra egy szerdai napon, április nyolcadikán, negyvenezer ölnyire a
tenger színe fölé, és ezt a balladát énekelte vala a keményszívű leányzók
ellen. Abban a hiszemben vannak, hogy ez valami asszonyi állat volt, ki
hideg hallá változott, mivelhogy nem akart hajolni szeretője szavára. A
ballada éppoly siralmas, mint amilyen igaz. (IV.4.)
Az írástudatlan pásztorlány, Mopsa kérdéseire („Mondd, és ez meg is történt?
Mondd, ez is megtörtént?”), Autolycus illően válaszol: „Öt székülő bíró írta
alá és annyi tanú, hogy bele se fér a bugyromba”, valamint ironikusan utal a
populáris kultúra fontos közvetítőire, az írástudatlan idősebb női cselédekre,
dajkákra, akiket a korban „gossip”-nak, azaz pletykának is neveztek: „Itt tanú-
sítja egy bábaasszony, bizonyos Pletykássyné, meg öt-hat becsületes némber,
aki tulajdon szemével látta.” Kosztolányi fordítása sajnos elkendőzi viszont azt
a szexuális utalást, mely a populáris kultúra testi örömöket előtérbe helyező
karneváli életszemléletének fontos összetevője: a „nem akart hajolni szerető-
je szavára” az eredetiben „would not exchange esh”, azaz „nem akart közö-
sülni”. A populáris kultúrára általában jellemző a testiség örömteli és szégyen
nélküli megélése, amely a korabeli egyházi és puritán beállítottságú személyek
számára talán az egyik leginkább visszataszító jelenség volt.
Philip Stubbes, a Cambridge-ben tanult (ám diplomát nem szerzett) puritán
pametíró könyvecskéje kitűnő forrás sok szempontból, címe The Anatomy of
Abuses, Containing a Discovery of Vices in a Very Famous Island Called Ailgna
(Visszásságok anatómiája, mely tartalmazza azon bűnök leleplezését, melyek a
híres Ailgna nevű szigeten történnek). Először 1583-ban jelent meg, de az első
kiadást még abban az évben követte egy újranyomás, majd 1584–85-ben egy
Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2016. XVII. (2): 14–27.
22
újabb, és 1595-ben egy negyedik, tehát a kor egyik igen népszerű könyvének
számított. Stubbes borzadállyal, ámde informatívan ír a népi-városi mulatsá-
gokról, melyeket nemcsak pogánynak, hanem egyenesen démoninak és deho-
nesztálónak állít be. A már említett morristáncról, mely több ünnepkörnek is
része volt, a következőket állítja:
Így mindent elrendezve ezután jönnek a vesszőparipáikkal, sárkányok-
kal és más groteszkekkel, együtt pajzán síposaikkal és mennydörögve; a
dobosok elkezdik az ördög táncát […] masírozik ez a pogány kompánia a
templomudvar felé, síposaik fújják, dobosaik mennydörgik […] táncolva
[…] kendőiket lobogtatva a fejük körül mint az őrültek. […] Aztán, a
templom körül járva a templomudvarban felverik lakomás asztalaikat,
ahol dőzsölnek és lakmároznak és táncolnak egész nap (sőt netalántán)
egész éjjel is. És ezek a fúriák így töltik az Úr napját (ford. P. N.).7
A májusünnepre utalva pedig a dehonesztáló szexualitás hangsúlyozásáról
sem feledkezik meg:
Közeledve a májusnap, pünkösdvasárnap, vagy bármely más idő, minden
atal legény és lány, öregember és feleség, fut és elcsatangol éjszaka az
erdőkbe, ligetekbe, dombokra és hegyekre, ahol az éjszakát kellemes
mulatsággal töltik, és reggel visszatérnek nyírfa- és más faágakkal, hogy
feldíszítsék gyülekezőhelyüket, és mindez nem csoda, mert egy nagy Úr
van jelen köztük, mint felügyelője és ura mulatságaiknak és szórakozá-
saiknak, nevén nevezve a Sátán, a Pokol Hercege. […] Hihető helyről
hallottam… jó hírű és komoly féraktól, hogy abból a negyven, hatvan
vagy száz leányból, aki éjszaka az erdőbe megy, alig egyharmaduk tér
haza szeplőtelenül. Ilyen gyümölcsöket teremnek ezek az átkozott mulat-
ságok (ford. P. N.).8
7
„Thus al things set in order, then haue they their Hobby-horses, dragons & other Antiques,
togither with their baudie Pipers and thundering; Drummers to strike vp the deuils daunce
withal […] marche these heathen company towards the Church-yard, their pipers pipeing,
their drummers thundring, […] dancing, […], their handkerchiefs swinging about their heds
like madmen. Then, after this, about the Church they goe into the church-yard, where they
haue commonly their […] banqueting houses set vp, wherin they feast, banquet & daunce al
that day & (peraduenture) all the night too. And thus these […] furies spend the Sabaoth day.”
(Stubbes, 1583, M2r-v)
8 „Against May, Whitsun, or other time, all the young men and maids, old men and wives, run
gadding over night to the woods, groves, hills and mountains, where they spend all the night
in pleasent pastimes, and in the morning they return, bringing with them birch and branches of
trees, to deck their assemblies withal, and no marvel, for there is a great Lord present among
Pikli Natália: A kora újkori populáris kultúra változatai Angliában
23
Stubbes távolságtartása és értékítélete jól érzékelhető a korban más szer-
zőknél is – természetesen itt is fontos egyéni különbségekkel. Shakespeare
többnyire rokonszenvvel és megértéssel nyúl a populáris kultúra jelenségei-
hez, vagy ha kritikával illeti, akkor az mindig az adott karakter vagy szituáció
jellemzéséhez járul hozzá (pl. amikor Hamlet Poloniust együgyűségére utalva
mondja, hogy „ennek bohózat kell, vagy trágár adoma, különben elalszik” II.2.
Arany János ford.9). Vele szemben hasonló hátterű, ugyancsak nem egyetemi
műveltségű „self-made man” Ben Jonson sokkal erőteljesebb távolságtartást10
mutat, és szatirikus éllel fogalmaz.
Bertalannapi vásár (1614) című, igazán karneváli tematikájú vígjátékában,
melyet az 1631-es kvartócímlap tanúsága és az Előjáték (Induction) alapján
1614-ben a Hope színházban adtak elő, már nemcsak nyílt kritikával illeti a
populáris kultúrát, hanem szarkasztikusan, didaktikus céllal mutatja be. Az
Előjáték nagyobb felét a művelt Írnok monológja teszi ki, aki leereszkedően
és illúziómentesen tekint a tömegeket kielégítő szórakoztatási formákra. Elítéli
a nosztalgiát és a közönség rossz ítélőképességéről és ízléséről panaszkodik,
akik még mindig a 25–30 évvel korábbi „Jeronimo or Andronicis”-t, azaz Kyd
Spanyol tragédiáját és Shakespeare korai horror-tragédiáját, a Titus Andronicust
részesítik előnyben. Nyíltan kritizálja azokat a drámaírókat, „akik Regéket,
Viharokat, és más egyéb furcsaságokat szülnek” (Benedek András ford., „like
those that beget Tales, Tempests, and such like drolleries” Ind. 124–125), megveti
az ilyen szerzőket és darabokat, melyek a tömegek ízlését kívánják kiszolgálni.
A hobby-horse sem rituális vagy nosztalgikus asszociácókkal együtt jelenik meg
az Ügyelő szavaiban az Előjátékban, hanem mint játék, áru a vásáron, valamint
a szexuális szabadossághoz kapcsolódóan: „a függönyt sem hasítják ki, hogy
a játékárus (»hobby-horse man«) éjjel besurranhatna a szomszédasszonyhoz
szórakozni.” Az angol eredeti még sokatmondóbb: „Nor has he the canvas cut
i’ the night for a hobby-horse man to creep in to his she-neighbour and take
his leap there!” (Ind. 19–21), azaz a „hobby-horse man”, a falovacskák árusa
meghágja szomszédasszonyát („takes a leap” a kanca meghágása).
them, as superintendent and lord over their pastimes and sports, namely Satan, Prince of Hell
[…] I have heard it credibly reported by men of great gravity and reputation, that of forty,
threescore, or a hundred maids going to the wood over night, there have scarcely the third part
of them returned home again undeled. These be the fruits which these cursed pastimes bring
forth.” (Stubbes 1583, M3v)
9 „he’s for a jig, or a tale of bawdry, or he sleeps” (II.2.496)
10 Lásd korábban is mint Matuska által kiemelt fontos jelenséget: az elit és középrétegek tudatos
távolságtartását a gyakran „vulgárisnak” bélyegzett populáris kulturától, Burke és Lamb alapján.
Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2016. XVII. (2): 14–27.
24
A karnevál is megkapja a magáét Jonsontól: a vásár emblematikus gurája
a kövér Orsolya (Ursla), a „lacikonyhás asszony”, aki mindenféle húst árul a
malacoktól a hamvas atal lányokig. Azonban Falsta-fal ellentétben inkább
visszataszító jelenség, mintsem a karneváli életöröm megtestesítője. Shakespeare
kövér lovagjáról azt mondják, hogy „beszalonnázza a földet” („lards the earth”),
amerre jár, Orsolya izzadó és később sebes teste korántsem bír ilyen újjáterem-
tő erővel. Olyan vehemenciával verejtékezik és panaszkodik, hogy a közönség
csak nevetni tud rajta – ahelyett, hogy vele nevetne, mely közelebb állna az álta-
lános és közösségi karneváli nevetéshez (Bakhtin 1984, 11–12). Habár ő maga
a „vásár töltött galambja” („the fatness of the Fair” II.2.112), és minduntalan
összefüggésbe hozzák a karneváli bőséges evés-ivással, egyben törvényen kívü-
li is, „szajha, kerítőnő meg bordélyos”, sőt, a perlekedő asszonyokkal (scold)
is azonosítják – a „cucking-stool” [II.5.106], a perlekedő nők büntetőeszköze
volt a korban. Ez a kriminalizált „mesebeli János pap országa” („Lubberland”
III.1.71.) aláássa egy életteli, ünnepi populáris kultúra hitelét. Orsolya, a malac-
pecsenyék „koca-asszonya” a végletekig kommercializált vásári kultúra jelképe,
azé a vásáré, ahol a bolondokat lóvá teszik, levetkőztetik és kirabolják. Jonson
szkeptikus látásmódja tükröződik ebben is: jószimatú drámaíróként felhasználja
a populáris kultúra elemeit és szimbólumait, de szerzői attitűdje a kezdetektől
fogva világossá teszi, hogy szatirikus komédiája didaktikus célokat szolgál, a
butaság és az ebből eredő bajok leleplezése a fő cél. A Bertalannapi vásárban
a ‘hobby-horse’ olcsó, haszontalan falovacskaként jelenik meg, olyan értékte-
len árucikként, mint a játékbabák és bábjátékok.
A populáris kultúrával összekapcsolódó butaságok és bajok leleplezése
az egyik főszereplő, Cokes (Kakukk Bertalan) neve: a „cokes” a korban az
együgyű bolondra utalt (Hibbard jegyzete, Jonson 34). Cokes vidéki atal-
ember, aki egy egész játékboltot vásárol fel, teli falovacskákkal és babákkal.
Gyermekien vágyik játékokra, és gyermeki könnyelműséggel veszíti el dolga-
it, míg örvendezik egy körte megszerzése felett. Cokes nosztalgikusan idézi
fel gyermekkori élményeit, amikor is a tűzhely mellett az oda felfüggesztett
balladákat hallgatta dadájától (III.5. 43-45) – a balladák iránti naiv lelkesedése
a Téli rege naiv pásztorlánykájával, Mopsával rokonítja.
A Bertalannapi vásár a populáris kultúra korrumpálódását több szinten is
megjeleníti. A vásár alvilágát a balladaárus Csalogány és a zsebmetsző Érvágó
duója mozgatja, akik összedolgozva fosztják meg Cokes-t/Kakukkot ruháitól
és erszényétől – módszerük a korban igen népszerű csalóellenes pametek
trükkjeit idézi. Csalogány balladái még nagyobb badarságot és képtelenséget
énekelnek meg, mint Autolycuséi, így a paródia még nyilvánvalóbb az ilyen
Pikli Natália: A kora újkori populáris kultúra változatai Angliában
25
balladacímekben, mint a mint pl. „A szélmalom, mit elfútt a boszorkány” („The
Windmill blown down by the witch’s fart”) (II.4.16.) – Benedek András fordí-
tása sajnos itt elkendőzi a lényeget: a szélmalmot a boszorkányng dönti le.
Összességében Jonson vígjátéka jól tükrözi azt a távolságtartó attitűdöt, mely
a XVII. század közepére-végére átalakította a populáris kultúrához való viszo-
nyulást. A felső társadalmi rétegek és a rájuk mindinkább hasonlítani igyekvő
középrétegek („middling sorts”) az udvari viselkedés decorum-eszményének
jegyében tudatosan egyre növekvő távolságot igyekeznek tartani a populáris
kultúrától, melyet ettől fogva „vulgárisnak” bélyegeztek, bár még jól ismert
volt számukra. I. Jakab uralkodásának második évtizedétől fogva azonban
átpolitizálódott a populáris kultúra jelentése és a hozzá való viszony – az 1618-
ban a király által kiadott Book of Sports (Mulatságok könyve) ugyan megvédte
a mulatságokat a középrétegek növekvő ellenszenvével szemben, és királyi
szóval engedélyezte azokat, ezzel egyfajta politikai szövetséget hozva létre
a legalsó rétegek és a királyi hatalom között, mintegy előkészítve a közelgő
polgárháború fő koniktusát (Hutton 1994, 196–198). Mindazonáltal ekkorra
a századfordulón még élő emlékként és nosztalgikusan, akár távolságtartással
is, de tagadva megőrzött és megidézett populáris kultúra visszafordíthatatlanul
átalakulóban volt: kommercializálódása mellett a Stuart-korban egyre inkább
a politika részévé vált, és így elszakadt gyökereitől. Angliában a XVII. század
közepére-végére megvalósult az az erőteljesebb szétválasztása a populáris és
elit kultúrának, mely korábban szinte elképzelhetetlennek tűnt.
Irodalom
Assmann, Jan. 2006. Religion and Cultural Memory: Ten Studies. Stanford: Stanford
University Press.
Bakhtin, Mikhail. 1984 (1968). Rabelais and His World. Ford. Iswolsky, Helen. Bloo-
mington: Indiana University Press.
Breton, Nicholas. 1600. Pasquils Mistresse: or The Worthie and Unworthie Woman,
With the Description and Passion of that Furie, Jealousie. London: Thomas Fisher.
Early English Books Online. (2012. aug. 15.)
Burke, Peter. 2009. Popular Culture in Early Modern Europe. Aldershot: Ashgate Pub-
lishing, Ltd.
Cressy, David. 2003. Levels of Illiteracy in England, 1530–1730. In Society and Culture
in Early Modern England. 29–44. Aldershot: Ashgate.
Forrest, John. 1999. The History of Morris Dancing 1458–1750. Cambridge: James
Clarke and Co.
Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2016. XVII. (2): 14–27.
26
Fox, Adam. 2000. Oral and Literate Culture in England, 1500–1700. Oxford: Clarendon.
Garry, Jean. 1983. The literary history of the English Morris Dance. Folklore 94 (2):
219–28.
Gillespie, Stuart–Rhodes, Neil. 2006. Shakespeare and Elizabethan Popular Culture:
Arden Critical Companion. London: Cengage Learning.
Hutton, Ronald. 1994. The Rise and Fall of Merry England: The Ritual Year, 1400–
1700. Oxford: Oxford University Press.
Jonson, Ben. 1961. Bertalannapi vásár. Ford. Benedek, András. In Angol reneszánsz
drámák. 311–436. Budapest: Európa.
Jonson, Ben B. 1631. Bartholmew Fair. Szerk. Hibbard, G. R. (1994), London: A&C
Black.
Lamb, Mary Ellen. 2006. The Popular Culture of Shakespeare, Spenser and Jonson.
London and New York: Routledge.
Laroque, Francois. 2011. The Hybridity of Popular Culture in The Winter’s Tale. Sillages
critiques 13. (2011) http://sillagescritiques.revues.org/2371. (2011. máj. 14.)
Laroque, Frangois. 1993. Shakespeare’s Festive World: Elizabethan Seasonal Enter-
tainment and the Professional Stage. Cambridge: Cambridge University Press.
The Oxford English Dictionary. 1989. Oxford: Clarendon Press.
Paster, Gail Kern–Howard, Skiles. 1999. William Shakespeare: A Midsummer Night’s
Dream. Texts and Contexts. Boston, New York: Bedford/St. Martin’s.
Pikli, Natália. 2010. Across cultures: Shakespeare and the carnivalesque shrew. European
Journal of English Studies. 14 (3): ’Cultural Histories’ (December 2010) Szerk.
Barrow, Logie, Bigand, Karin. 235–248.
Pikli, Natália. 2013. The Prince and the Hobby-Horse: Shakespeare and the Ambivalence
of Early Modern Popular Culture. Journal of Early Modern Studies 2: 119–140.
Pikli, Natália szerk. 2015. „Such irts as they”: The hobby-horse in early modern
emblem books. In The Power of Words: Papers in Honour of Tibor Fabiny’s Sixtieth
Birthday. 305–316. Budapest: L’Harmattan.
Robertson, Jean, szerk. és életrajz. 1952. Poems by Nicholas Breton. Liverpool: Liverpool
University Press.
Shakespeare, William. 1997. Hamlet. The Arden Shakespeare, Second Series, szerk.
Jenkins, Harold. Walton-on-Thames: Thomas Nelson.
Shakespeare, William. 1999. Henry VI Part 2. The Arden Shakespeare, Third Series,
szerk. Knowles, Roland. London: Methuen.
Shakespeare, William. 2006. The Winter’s Tale. The Arden Shakespeare, Second Series,
szerk. Paord, J. H. P. London: Thomson Learning.
Shakespeare, William. VI. Henrik 2. rész, Szentivánéji álom, Téli rege. In Shakespeare
összes művei. Budapest: Európa.
Pikli Natália: A kora újkori populáris kultúra változatai Angliában
27
Stubbes, Philip. 1583. The Anatomie of Abuses. London: Richard Johnes. Early English
Books Online. (2012. aug. 5.)
FORMS AND TRANSFORMATIONS OF EARLY MODERN
POPULAR CULTURE IN ENGLAND
The article attempts to outline in brief the results of the complex interaction between
elite and popular cultures in Shakespeare’s age, illuminating the main tendencies with
examples taken from William Shakespeare’s, Ben Jonson’s and other lesser known
contemporary authors’ (Philip Stubbes, Nicholas Breton) works, focusing on how
public theatre and popular book publishing used and transformed originally oral and
ritual non-prot productions, turning them into commercial and sometimes political
or critical forms. The research is based mostly on a wider range of written records of
dierent status, genre and origin, thus hoping to clarify general tendencies. Critical
distincion is also applied with regard to not only the consequences of transforming
ritual-oral phenomena into printed text, as explained in Jan Assmann’s theory of cultural
memory, but also to dierent authors’ varying methods of alluding to phenomena of
contemporary popular culture.
Keywords: popular culture, early modern England, Shakespeare, public theatre,
book publishing.
VARIJANTE POPULARNE KULTURE RANOG MODERNOG DOBA
U ENGLESKOJ
Rad u kratkim crtama prikazuje pojave koje su nastale u ranom modernom dobu
Engleske kao rezultat kompleksne interakcije popularne i elitističke kulture. Oslanjajući
se uglavnom na dela Viljema Šekspira, Bena Džonsona i drugih manje poznatih autora
(Filipa Stabsa, Nikolasa Bretona), analizira se način na koji su pozorište i popularno
izdavaštvo tog doba prvobitna oralno-ritualna i neprotno orijentisana dela iskoristili i
preinačili shodno interesima svoje industrije zabave, politike i shodno ciljevima kritike.
U istraživanju se, da bi došle do izražaja opšte tendencije, analiziraju tekstovi različitog
statusa, porekla i žanrova, ali se pažnja posvećuje i tananim razlikama koje delimično
proizilaze iz činjenice da se usmeno-ritualne pojave nastoje sagledati posredstvom
pisanih tekstova (sa tim u vezi, vidi teoriju Jana Asmana o kulturnim sećanjima), a
delimično se mogu svesti na to da su različiti autori za potrebe svojih ciljeva elemente
popularne kulture koristili na različite načine.
Ključne reči: popularna kultura, rano moderno doba u Engleskoj, Šekspir, pozorište,
izdavaštvo.
A kézirat leadásának ideje: 2016. máj. 20. Közlésre elfogadva: 2016. júl. 15.
Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2016. XVII. (2): 14–27.
