Az 1990-es évektől papírra vetett gondolataim összegzéséből fogant Rendszerváltás és pénzügypolitika című könyvem törzsszövegében változatlan újra kiadását számos ok és körülmény indokolja. Egy-másfél évtizeddel később a magyar rendszerváltozás pénzügypolitikájának értelmezése immár gazdaságtörténeti jelentőséggel bír az akkortájt született, ma már értelmiségi pályára készülő egyetemi hallgatóság számára. Az abban a korszakban életük javában lévőknek pedig a visszaemlékezés nagyszerűségét adhatja, választ arra, hogyan jutottunk idáig. Harmadrészt pedig, főleg nekünk, az akkori gyakorlatot szolgáló tudományos metódus ellen éles kritikát megfogalmazóknak pedig igazolást biztosít. Önigazolást, mert az 1980-as évek végétől több mint két évtizeden át vitt neoliberális kurzus – a homogén gazdaságpolitika - hibái elleni aggályaink megalapozottak voltak.
A könyv törzsszövegének változatlan újraközlését, tartalmát olvasóközönség elé hozva „bizonyítékot csatolok” arra, hogy a tervgazdasági rendszert felváltó neoliberális magyar piacgazdasági átmenet mennyire elhibázott, hibás eseménysorozatnak és módszernek bizonyult. A tizenkilenc törzsfejezet soraiba, táblázataiba nem „belekotorva” igazolom, hogy a kritikáim és jövő prognózisaim kiállták az idő próbáját, változtatás nélkül ma is helytállóak, beigazolódtak, azzal a keserű megjegyzéssel, hogy megszívlelésük esetén a magyar nemzetgazdaság és társadalom kedvezőbb helyzetben is lehetne. Sőt, az ország egy elhibázott gazdaságpolitikai nyomvonalon haladva még azokat az előnyeit is elveszítette, amelyekkel, évtizedekkel korábban rendelkezett, általuk a poszt szovjet térség országai között folyamatosan az élvonalban lehetett volna.
Tudományos munkát végzők gyakorta szembesülnek azzal a problémával, vagy inkább tudástranszfer deficittel, hogy az általuk megfogalmazott elméletek gyakorlati alkalmazása elmarad, tudományos tézisük nem nyer igazolást sem a tudományos, sem a mindennapi életben. A 2005-ben először kiadott Rendszerváltás és pénzügypolitika című könyvem alapvetése az állam gazdaságbefolyásoló, szabályozó és ellenőrző szerepe leépítésének tagadása. Az állami tulajdon túlzó mértékű felszámolása, nemzeti garanciák nélküli privatizálása, míg a külföldi tulajdonszerzés hazai befektetők ellenében történő indokolatlan preferálása, majd a nemzetközi vállalatok és bankok adóerő képességükhöz igazodó közteherviselésbe vonásának elmaradása mind-mind, az ebbéli állapotok elleni felszólamlások sarkalatos pontjai tudományos munkámnak. Szakmai cáfolatát adtam az élelmiszeripar privatizációja szükségességének, a hazai agrárium védővámok nélkül hagyásának, a mezőgazdasági alapanyag termelő bázisok háttérbe szorításának. Elhibázottnak tartottam a Magyar Nemzeti Bank gazdasági vérkeringésből történő kivonását, a hazai vállalkozások, mezőgazdasági termelők jegybanki refinanszírozásának, illetve az államadósság, költségvetési hiány jegybanki eszközökkel történő mérséklésére irányuló nemzeti bankos eszközök megszüntetését. Az arany monetáris célú tartalékolásának teljes felszámolását, míg a közgazdasági képzés társadalmi hasznosságának felértékelődése mellett érveltem. A bankszektoron belül a hazai érdekbefolyás növelését, a társadalmi erőtérben pedig a hazai tulajdonszerzés, a honi vállalkozási egzisztenciák akár állami eszközökkel történő megteremtésére szólítottam a döntéshozókat. A polgárosodás intézményét, amely saját tulajdonosi bázison történő gazdasági, gondolkodási önállóságot jelent, kezdetként az állam mesterséges közrehatásával, majd később – már csak közvetett módon – a belső rezidenseket támogató, kiszámítható gazdaságpolitikájával láttam megteremthetőnek. A nemzetközi vállalatok kiiktatása helyett azok magyar gazdasági vérkeringésbe történő integrációját hangsúlyoztam, a honosításuk létrejöttét az államháztartás adóbevételi oldalára történő bekapcsolással és a hazai kis- és középvállalkozásokkal szorosabb együttműködésben láttam életképesnek és társadalmi indulatokat mérséklőnek. Az állam által történő adóztatásukkal, így elkölthető közpénzt is eredményező működésükkel biztonságosabb befektetői környezetet, stabilabb, fejlettebb, produktívabb, egészségesebb társadalmat remélve. Számukra és a mi számunkra egyaránt. Az európai uniós csatlakozást kedvező folyamatnak ítéltem, míg a gyors deregulációt, belső piac feladást, az EU követelményeihez történő átmenet nélküli igazodást elhibázottnak, nemzeti érdekek elleninek véltem. Óva intettem Magyarország külgazdasági kapcsolatainak kizárólag az európai uniós térségre koncentrálása ellen, míg a keleti piacok botor felszámolását hibának tartottam.
E téziseim, akkor a kilencvenes években, a kétezres évek derekán hidegen hatottak. Elvetésre nem kerültek, de hivatalos rangra sem emelkedtek. Alternatív besorolást nyertek . 2010 után viszont a kötelező tananyag, sőt, törzsanyag besorolást kaptak . A 2010-től regnáló kormányzati pénzügyi, majd a 2013-tól megújuló monetáris politika merőben új helyzetet teremtett. Hozzáteszem, az alternatív besorolású gondolatáramom elfogadottságát már évekkel korábban, 2007-től, az angol-szász jelzálogpiacokról elindult, majd világgazdaságivá terebélyesedő válság „egyengette”. A neoliberális gazdasági rendszernek a gyakorlatban kellett meggyengülnie ahhoz, hogy a rendszer lényegét kritikával illetők tanai előtérbe kerülhessenek, elfogadottakká váljanak, általuk új típusú, aktív állam metódusú gazdaságpolitikai gyakorlatok éledjenek. Nekiláttam hát, hogy a közpénzügyi rendszerváltásunk közpénzügyi rendszertanát megírjam.
Tudományosan igazoltam és a gyakorlatban is beigazolódott, hogy háborúk, permanensen ismétlődő gazdasági válságok, katasztrófák idején, előtte, s utána, csak az erős állam képes megvédeni a polgárait, csak az erős állam következetes szabályozásán és ellenőrzésén, ésszerű gazdaságbefolyásolásán keresztül képes a köz javát szolgálni, a nemzetgazdaság kiszámítható fejlődését biztosítani. A 2007-es, 2008-as válság felgyorsította a neoliberális piacgazdaság rendszerválságát, új tudományos metódusok, elméletek, gyakorlati mechanizmusok és kutatók jelentek meg. Így az új típusú közgondolkodásnak, megközelítési módoknak, az új és újszerű közgazdasági téziseknek is nagyobb lett a keletje, erősebb a társadalmi abszorpciója. Az 1970-es évektől regnáló, a kelet és közép európai térséget is fokozatosan magába olvasztó neoliberális gazdaság felfogás és gyakorlat hegemón rendszere helyébe újat teremteni azonban nem megy „egyik napról a másikra”. Idő kell, amely a közgazdasági iskolák közötti okos párbeszéddel kell, hogy teljen. Az új rendszer teremtésének színhelye azonban nem csak a tudományos tér. A társadalom, a családok szintjére is le kell vinni az új típusú közgazdasági gondolkodást . A tankönyveken, tananyagon, tudományos publikációkon túl a közbeszéd szintjén is meg kell jelenjen az aktív állammodell és gyakorlat tudományos háttere, eszközrendszere, eredményei. Ép észérvekkel elmagyarázva – a megtörtént események - igazolását kell adni annak, hogy a piaci erők korlátlan automatizmusaira épített neoliberális rendszer, a vele járó információs aszimmetriák, a gyenge állami koordináció, a reálgazdasági folyamatoktól és igényektől egyre inkább elszakadó pénzfolyamok, a mértéktelen vállalati-banki profitéhség, a leépített szabályozás és ellenőrzés következtében eleve bukásra volt ítélve. Legalább akkora felelősség azonban egy kifutó rendszer hibáit feltárni, mint egy újat elfogadásra javasolni, mellette alaposan érvelni .
Magyarországon különösen élesen hatnak a gazdaságpolitikai kurzusok melletti és elleni érvelések, hiszen a társadalom még mindig a lassan három évtizede bekövetkezett rendszerváltozás sokkját éli. Átmenet nélkül, nyers formában, gyorsan történt meg az angolszász termelési mód változatnak az összeroskadó tervgazdasági rendszer beszabályozott vállalati és humán viszonyaira történő importálása. A nyolcvanas évek vége és 1995 között az akkori rendszerváltozás okozta transzformációs válság következtében másfél millió ipari- és mezőgazdasági munkahely szűnt meg. Nagy múltú ipari vállalatok, egész ipari ágazatok porladtak el, kerültek felszámolásra. Megszűntek a mezőgazdasági szövetkezetek és az állami gazdaságok, velük együtt a háborúkat átvészelő tradicionálisan eredményes élelmiszeripar. Az importált piacgazdasági modell velejárója lett a költségvetési- és fizetési mérleghiány, a két évtized alatt hétszeresére nőtt államadósság. A kilencvenes évek közepén az infláció a harminc százalékot is elérte. Mai szóhasználattal élve a konvencionális, ortodox elemekre épülő gazdaságpolitikának – a nyolcvanas évektől 2010-ig – ez lett a következménye. Eszmetörténeti hivatkozásokkal igazoltam , hogy ha egy feltörekvő gazdaság a fejlett országok gazdaságpolitikai eszközrendszerét alkalmazza, úgy a fejlett ország gazdasági színvonalát soha nem éri el. A kevésbé fejlett, felzárkózni kívánó gazdaságnak szüksége van a józan, mértéktartó, célirányos protekcionizmusra, vagyis a belső vállalkozások állami eszközökkel történő támogatására, piacvédelemre, beruházás élénkítésre, az adott kormányzat és jegybank közvetlen, közvetett támogatási mechanizmusaira. Magyarországon nem így történtek a dolgok. Volt ugyan szándék, néha-néha politikai akarat, amelyek idő után elhalványultak, feledésbe merültek.
A kétezres évek első évtizedének közepére Magyarország már működésképtelen állapotba került. A rendszerváltozás rendszerválságát éltük. Egyre növekvő külföldi hitelekkel, vele járóan kiszolgáltatottsággal, a belső rezidensekre erőltetett megszorításokkal palástolta csődjét az akkori hatalom. Nem a szocialista tervgazdasági modell visszasírása, hanem a helyébe hozott gazdaságpolitikai mód helytelensége, de minimum a nem kellő körültekintéssel történt alkalmazása a fő probléma. Leszámíthatjuk („levonhatjuk”) a csődből, hogy Magyarországon időközben versenyképes termékek gyártására alkalmas vállalatok telepedtek le, megnyíltak a határok a munkaerő, az áruk, szolgáltatások, pénz- és tőkemozgások előtt. Tagjai lettünk az Európai Uniónak, de ezen előnyök mellé egy sikeresebb, eredményesebb gazdaságpolitika is társulhatott volna, ami ha megvalósul, talán nem lennének a családok és az államháztartás ilyen mértékben eladósodva, magasabb lenne az életszínvonal, a hazai kis- és középvállalkozások, mezőgazdasági termelők tőke- és likviditáshelyzete is kedvezőbb képet mutathatna már jó ideje. Látva a 2010-ig vitt homogén gazdaságpolitika felemásságát, sikertelenségét, fogalmaztam meg évtizedeken át – jobbító szándékkal – kritikai észrevételeimet. Erről szól a Rendszerváltás és pénzügypolitika című könyv. De mi történt a 2005-ös könyvkiadás utáni években?
2007-ben kedves professzorom-támogatóm, Huszti Ernő tiszteletére, 75. születésnapjára egy könyvet írtunk, Pénzügy-politikai stratégiák a XXI. század elején címmel, ugyancsak az Akadémiai Kiadó gondozásában. Szerkesztőként az akkor pénzügyi-tudományos elit színe javát felkértem, aki munkakapcsolatban volt Huszti Ernővel. Kovács Árpád állami számvevőszéki elnöktől, Veress József műegyetemi közgazdász professzoron át, Boros Imre volt PHARE miniszterig, Petschnig Mária Zitáig (Pénzügykutató Zrt.), megannyian írtunk a tanulmánykötetbe, melyet Medgyessy Péter volt miniszterelnök beköszöntő sorai nyitnak. A szerzők szakterületükhöz igazodóan elemezték a magyar állampénzügyek státuszát, fejlődési pályáját, és az uniós tagsággal elérhető, várható eredményeket. Három évvel voltunk az európai uniós csatlakozás után. És nem volt egy olyan szerző sem, aki a magyar nemzetgazdaságot uniós tagságra érettnek minősítette volna. Veress József még azt is megfogalmazta, hogy Magyarország nem definiálta, hogy mit akar az európai uniós tagsággal elérni, és úgy látta, hogy az Európai Unió sem ismeri Magyarországot. Mondhatom ez alapján, Magyarország egy fekete doboz, amiből se ki, se be nem lehetett látni. Tehát nem voltak az állampénzügyeink transzparensek, hatékonyak, normakövetőek. Sőt, nem volt pénzügystratégiánk, sem 2005 előtt sem után, évekig. Integrálódtunk, de nem volt integrációs stratégiánk. Integrálódtunk, de nem zárkóztunk fel. Sőt, ahogy egyre erősebben integrálódtunk, egyre instabilabbá váltak állampénzügyeink. Mondhatom, nem is integrálódtunk, hanem sodródtunk. A sodródás gazdaságpolitikáját alkalmaztuk.
Mielőtt beköszöntő gondolataim sorába rövid összefoglalását adnám a tudományos munkám néhány elemének , hadd utaljak a kutatómunkám személyes vonatkozásaira, legfőképpen a fiatalabb generációhoz szólva. A siker nem permanens. A szakmai életút nem töretlen. A gazdaság működése ciklikus. Vannak konjunktúra és válság időszakok. Egy vállalat, egy termék életgörbéje is egyaránt tartalmaz felfelé, de lefelé ívelő szakaszokat is. A gazdasági természetű folyamatok alakulását az állam ésszerű közrehatásával tudja simítani, kiegyensúlyozni, a sikeresebb időszakokat nyújtani, a válságból a kilábalást elősegíteni. Erre a piaci gazdasági szereplők önmagukban nem képesek, hiszen tudjuk, a válságot is a saját érdekeik korlátlan érvényesítése, a versengő felek közötti koordináció hiánya okozta. A családok, életpálya utak íve sem töretlen. Vannak válságok, szervezeti változások okozta megtorpanások, jövedelem visszaesések, egészséget befolyásoló tényezők. Ám a tudástőke az a tényező, amely ha sokoldalú és bőséges, akkor az egyént, általa a családot – mint a nemzetgazdaság legkisebb gazdasági természetű egységét, jövedelemtulajdonosát – átlendítheti a nehézségeken. Tehát a színvonalas, alapos képzettség, és a szorgalom adta körülmények a munkavállalót ellenállóbbá, ütésállóbbá teszik a munkaerőpiacon. A tudástőke e kontextusban olyan, mint az állami költségvetés kiegyensúlyozására a tudatos és szakszerű állami közbeavatkozás eszköztára. Biztos hátteret jelentő, és alapjaiból kiindulva siker remélhető. Bíztatom tehát a könyvemet olvasó fiatalabb generációt a sokoldalú tudás megszerzésére, alapjainak elsajátítására. Különösen a társadalomtudományok, állam-, jog-, közgazdaságtudományok területén ne egy kurzus egy elméletét sajátítsák csak el, hanem legyenek nyitottak más gondolkodók, más nemzetek szellemi értékeire is. Ez teheti életpályájukat, társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyüket kiegyensúlyozottabbá, általa a nemzetgazdaság, a társadalom hasznos tagjaiként emelhetik a gazdasági és közösségi értékeket. Jómagam is, azáltal, hogy bankok, vállalatok működését irányíthattam, országgyűlési, önkormányzati közgyűlési szerepeket vihettem, lehettem, lettem alkalmas könyveket írni, egyetemi katedrára állni. Az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, és más európai országok monetáris és fiskális gyakorlatát megismerve, illetve a magyar történelem állampénzügyi viszonyaiban tallózva, onnan ismereteket gyűjtve és a dolgozataim írásának időpontjában ezek citálásával lettem talán szélesebb látókörű. Így e gondolataim rendszere, e könyvben, és e könyvön túl, összeolvasva, összevetve teremtenek a két évtizedes pályafutás után átfogó és igazolt rendszert . Ez az én átfogó képem, ahogy látom és láttatom a világot, annak közpénzügyi rendszereit. Ám mellettem, rajtam túl, fölöttem megannyi gondolkodó munkálkodik még . Érdemes a könyveiket minél nagyobb számban és figyelemmel elolvasni, mint ahogy újra kiadott monográfiám is számít az olvasók, különösen a leendő értelmiség megtisztelő figyelmére.
