BookPDF Available

Teljes lapszám! Farkas Judit és Lajos Veronika (szerk.): Replika 90-91. (2015/1-2.) Belépés Jelszóval! Online világok és kutatási módszereik

April 2015

Authors:

Veronika Lajos

University of Miskolc

Judit Farkas

University of Pécs

The present volume of Replika (2015 Vol. 90-91) focuses on the issues of media usage and Internet research. The applied approaches include varying disciplinary traditions such as cultural anthropology, ethnology, sociology, media and communication studies, as well as linguistics. With all these specific viewpoints, the guest editors attempt to demonstrate how the diverse interest of Hungarian researchers connect to the specific topic.

Content uploaded by Veronika Lajos

Content may be subject to copyright.

replika

társadalomtudományi folyóirat

2015/1-2

90–91. szám

replika

alapítva 1990-ben



Berger Viktor, Fáber Ágoston, Győry Csaba,

Kormos Nikolett, Koroncai András, Sallay Zoltán

szerk@replika.hu

Lapszámunk peer rewiew rendszerben jött létre.



Balikáné Bognár Mária

Kiadja a Replika Alapítvány

1048 Budapest, Óceánárok u. 7. X/39.

Felelős kiadó: Vincze Orsolya

alapitvany@replika.hu



Elő zethető az alábbi címen:

elo zetes@replika.hu

Papíralapú megjelenésünket az NKA és az IBS támogatja.

http:

replika.hu

ISSN -

 

Tükörterem Egyesület

  

Robinco K ., 1089 Budapest, Orczy út 28.

Felelős vezető: Kecskeméthy Péter

társadalomtudományi folyóirat

Tartalom

Belépés Jelszóval! Online világok és kutatási módszereik

Szerkesztette: Farkas Judit és Lajos Veronika

Farkas Judit és Lajos Veronika

Előszó ...........................................................................................................................................7

Szijártó Zsolt

Irányzatok és korszakok a médiaetnográ a kutatásában ............................................... 13

Mátyus Imre

Terepcsere

A terep fogalmának átértékelődése a virtuális etnográ ában ............................................. 27

Nagy Károly Zsolt

Ösvény a dzsungelben ............................................................................................................ 39

Csáji László Koppány

Csoda, pokoljárás és a digitális szakadék

Egy új vallási mozgalom legitimációs technikái a webes és weben kívüli diskurzusaiban ......57

Vásárhelyi Ágnes

Do I(nterne)t Yourself

A magyar hardcore punk és a virtuális tér ............................................................................ 79

Fekete Mariann

Intenzív kultúrafogyasztók a hálón

Szabadidő-struktúra, internethasználat, kultúrafogyasztás ................................................ 99

Glózer Rita

Internetes paródiavideók és i úsági médiahasználat ....................................................117

Domokos Mariann – Vargha Katalin

Elektronikus választási folklór 2014 ................................................................................. 141

Balázs Géza

Netfolklór – intermedialitás és terjedés ........................................................................... 171

Vajda András

Népi kultúra a világhálón. Használat, kontextus, funkció ........................................... 187

Abstracts ................................................................................................................................. 213

Szerkesztette: Farkas Judit és Lajos Veronika

Belépés Jelszóval!

Online világok

és kutatási módszereik

replika - 90–91 (2015/1–2. szám): 7–11 7

Farkas Judit és Lajos Veronika

Előszó

Az internetet és a világhálót (World Wide Web, www) lehet dicsőíteni vagy kárhoztatni,

csupán egyet nem lehet:  gyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az infokommunikációs

technológia (information and communication technology, ICT) rendkívül gyors fejlődése

milyen jelentős mértékben alakította át az emberek életét az utóbbi két-három évtizedben.

Ma már szinte senki nem ütközik meg azon, hogy a társadalmi tájkép jellegzetes  gurája a

lépten-nyomon telef onáló vagy internetező, az okostelefonját nyomogató ember, aki termé-

szetszerűen, mondhatnánk életvitelszerűen használja az elektronikus és közösségi médiát,

a különböző kommunikációs eszközöket, és termel a felhasználó által létrehozott tartalma-

kat (user-generated content, UGC). Az internetkutatásokra fókuszáló 90–91. Replika-

szám a(z elektronikus) médiahasználat és az internetes kutatások problémakörét mutatja

be különböző diszciplináris (kulturális antropológiai, néprajzi, szociológiai, kommuni-

káció- és médiatudományos, nyelvészeti) megközelítésekből.

Mivel az internet és a világháló átalakította az emberek életvilágát és a szociokulturális

praxisokat, így a társadalomtudományoknak új módszertani eszközöket kellett kialakítani-

uk a komplex (az o ine és online gyakorlatokat is magában foglaló) kortárs társadalmi va-

lóságok szisztematikus megértéséhez. A tematikus összeállítás első három írása annak mód-

szertani és elméleti kérdéseit tárgyalja, hogy miként alkalmazható a kulturális antropológiai

megismerés metodikája (az etnográ a – ethnography) és az értelmezésben használt émikus

megközelítés az online kultúrák és közösségek kutatásában, az online és o ine valóságok

közötti összefüggések megértésében.

A média antropológiája (anthropology of media, media anthropology) a szakantropológiák

számának 1980-as évekbeli megnövekedése idején jelent meg, amit nem sokkal később a szin-

tén a kritikai-interpretatív kutatási paradigmába tartozó kiber-, virtuális vagy online etno-

grá a (cyber-ethnography, cyber-anthropology, virtual ethnography vagy online ethnography)

követett. Szijártó Zsolt tanulmánya egy nagyobb lélegzetű munka első része, amelynek célja

áttekinteni a tágan értelmezett médiaetnográ a, vagyis a médiatechnológiák használatának

kontextusaival foglalkozó médiakutatókat, irodalomtudósokat és kulturális antropológuso-

kat, empirikus kultúrakutatókat is magában foglaló tudásterület néhány fontosabb kérdésfel-

8 replika

vetését. Szándéka szerint munkája túlmutat a médiakutatás hagyományos keretein, s általá-

nosságban foglalkozik a technológiák és a társadalom közötti viszony alakulásával az elmúlt

évtizedekben. Jelen írás azokat az elméleti és módszertani problémákat tárgyalja, amelyek a

médiaetnográ a 1980-as évekbeli kialakulásakor fogalmazódtak meg (például, hogyan vált a

médiakutatás elfogadott kutatási tárgyává az otthon és a mindennapi élet területe).

A kultúra territoriális felfogásának megkérdőjelezése a német és európai etnológiában

már az 1960-as években meg gyelhető. Két évtizeddel később az etnológusok és kulturális

antropológusok  gyelme már következetesen fordult az antropológiai megismerés lokalizá-

ciós stratégiáinak irányába. Ennek következtében egy évtizeden belül határozott igény jelent

meg a földrajzilag és kulturálisan adott helyhez kötött terepfogalom kritikai megközelítésére

(ennek egyik legismertebb és egyben rendkívül vitatott példája a több színterű etnográ a,

multi-sited ethnograpy). Mátyus Imre tanulmánya az antropológiai módszertan kulcsfogal-

mának, a terepnek az online környezetben történő átalakulásával foglalkozik, az online kva-

litatív kutatások, elsősorban a virtuális etnográ a módszertanának szempontjából gondol-

ja tovább a terep tradicionális etnográ ai fogalmát. Ennek érdekében tárgyalja a kulturális

antropológiában az 1970–80-as években tapasztalható interpretatív és kritikai fordulatot,

majd a terep de níciójára építve összefoglalja a virtuális etnográ a néhány meghatározó

tulajdonságát. Nagy Károly Zsolt írása már címével – „Ösvény a dzsungelben” – kalandozás-

ra invitálja az olvasót. A szerző járható utat (ösvényt) kíván vágni a dzsungelben: szándéka

egyazon keretben értelmezni a kibertér és az online világ néprajzi és kulturális antropológiai

kutatásának különböző elméleteit és módszereit. Munkája központjában többek között a

terep és a terepmunka, a hipertext és a kollaboráció fogalma áll.

A 21. század elején a társadalom radikális átalakulásának következtében a társadalom- és

kultúrakutatók egyre inkább azzal szembesülnek, hogy az emberek életében az online és o -

line világok, a valós és online személyiségek (vagy digitális identitások) a mindennapokban

egymástól elválaszthatatlan, egymást kiegészítő, át- és felülíró komplex egységbe szerveződ-

nek. A Replika jelen lapszámában az esettanulmányok sorát két olyan írás nyitja, amelyek

egy alapvetőn o ine térben működő, de az online világban is otthonosan mozgó, azt nagy-

ban használó, illetve felhasználó közösség bemutatására vállalkoznak. Csáji László Koppány

egy a Kárpát-medencében 2008 óta szerveződő új vallási mozgalmat, a székelyföldi „dénes

Próféta” közösségét vizsgálta az online etnográ a és a résztvevő meg gyelés módszerével.

A tanulmány célja összehasonlítani a csoporttagok által az internet nyilvános terében köz-

zétett tartalmakat a csoport személyközi és valós térben tapasztalható beszédeseményeivel

és diskurzusaival. Az elemzés középpontjában azok a legitimációs technikák és tartalmak

(narratívák és értékek) állnak, amelyek a csoportkonstrukció alapjaként a természetfelettivel

tartott hiteles, intenzív és hatékony kapcsolat igazolását szolgálják. Vás á r helyi Ágn e s a hazai

hardcore punk szubkultúrában végzett kutatása (résztvevő meg gyelés és diskurzuselemzés)

segítségével mutatja meg, hogy a virtuális tér (és különösen a közösségi média) hogyan járul

hozzá a szubkulturális gyakorlatok megújulásához, miként biztosít kedvező körülményeket

a különböző szubkultúrák egymással, illetve a mainstream kultúrával folytatott interakci-

ójához, és hogyan működik közre a szubkulturális kapcsolathálók folytonos újrarajzolásá-

ban. A szerző interjúrészletekkel és etnográ ai leírásokkal tarkított utazásra viszi az olvasót,

amelynek során láthatóvá válik, hogy a magyar hardcore punkok hogyan egyeztetik össze

szubkultúrájuk „csináld magad” szellemiségét és underground logikáját az internet szubkul-

turális célokra való felhasználásával.

replika 9

A gyakran X, Y és Z (net-, bedrótozott és Facebook-) generáció névvel illetett, vagy a di-

gitális bevándorlók és bennszülöttek (őslakosok) (Prensky 2001) közé sorolt korosztályokat

többek között az online és az o ine világhoz kapcsolódó praxisok is élesen megkülönböz-

tetik egymástól. Az internet és egyéb infokommunikációs eszközök terjedése és használatuk

általánossá válása a késő modern társadalomban a mindennapi élet számtalan aspektusát

változtatta meg – generációnként eltérő módon – többek között a szabadidő eltöltésének

módját, a médiahasználatot vagy a kultúrafogyasztási szokásokat. Fekete Mariann egy zenei

ízlés és preferencia alapján szerveződő online közösség (a Mindennapi klasszikusok nevű

blog és Facebook-csoport) szociológiai szempontú vizsgálatára vállalkozott. Az elemzésből

megtudhatjuk, miként működik egy a klasszikus zenei kultúra köré szerveződő internetes

„élményközösség”, mi jellemzi az internethasználat és a kultúrafogyasztási szokások viszo-

nyát. A szerző, arra a kérdésre keresve a választ, hogy a kultúrát demokratizáló információs

technológia terjedése milyen hatást gyakorol a szokásokra, megállapítja: az „internet önma-

gában nem tesz csodát” és nem képes a társadalom  zikai terében tapasztalható egyenlőt-

lenségek felszámolására.

Közismert, hogy a  atal és  atal felnőtt korosztályok egyre inkább távol maradnak a

politikától, közömbösek vagy elutasítóak a közélet kérdései iránt. Dacára annak, hogy a

21. század elején a politikai kommunikációnak kifejezetten kedvelt eszköze az elektronikus

média (e-mailek, videók, blogok és vlogok stb.), ami egyúttal kiváló témákat szolgáltat az in-

terneten megjelenő folklóralkotásoknak. Az i úsági médiahasználat és a népszerű internetes

paródiavideók összefüggéseit vizsgáló Glózer Rita azt állítja, hogy a direkt politikai kérdé-

sektől távol maradó  atal korosztályok esetében nem arról van szó, hogy nem érdekelné

őket a politika és a közéleti véleménynyilvánítás. Korántsem, hiszen a  atalok által készített,

különféle humoros, parodisztikus stílusú, társadalmi és kulturális témákra re ektáló videók

(a Pempi- és a hozzá hasonló videók) igenis a véleménynyilvánítás eszközei. Ezek „komoly-

talan”, ironikus formában, játékosan szembesítik nézőjüket (és egyben szerzőjüket) a késő

modern mindennapok problematikus szociokulturális jelenségeivel, a klasszikus politikai

véleménynyilvánítás alternatívájaként működnek.

A tematikus összeállítás utolsó három írásának tárgyköre az internet és a folklór, illetve

a néphagyományok közötti összefüggések. Domokos Mariann és Vargha Katalin cikke egy

összetett kutatási program részeként született, amelynek célja az elektronikus folklór vizsgá-

latának népszerűsítése a magyar folklorisztikában. Jelen írásban a szerzők a 2014-es ország-

gyűlési és európai parlamenti választásokat megelőző kampányidőszakban keletkezett elekt-

ronikus folklórt elemzik. Ez nem csak izgalmas olvasmány a választásokhoz kapcsolódóan

az interneten megjelenő folklóralkotásokról (például a kampányeseményeket kommentáló

internetes mémekről), hanem számos módszertani tanulsággal szolgál az elektronikus folk-

lórral foglalkozóknak. Többek között a megfelelő internetes felület kiválasztásának fontos-

ságára, a mélyreható elemzés és a kutatás tárgyának meghatározása közötti összefüggésekre

vagy a szerzőség és a forráskritika kérdésére vonatkozóan.

Balázs Géza a netfolklór több szempontú (például a netfolklór nyelvi létmódja, netfolklór

és emlékezet) bemutatására vállalkozott, írásában a digitális korszak folklórjelenségeinek

elméleti folklorisztikai, technológiai megközelítésével foglalkozik. Tárgyalja a netnyelv és

netfolklór kapcsolatát, fontosabb kutatási területeit, valamint példákat hoz a digitalizált kul-

túra „folklórarchívumaira” és a kapcsolódó jelenségek terjedési módjára. Vajda András a

népi kultúra interneten történő megjelenését és használatát elemzi, azt, hogy az internetnek

10 replika

köszönhetően miként válik a népi kultúra és a helyi örökség a kortárs mindennapok részévé.

A szerző arra hívja fel a  gyelmet, hogy egyre inkább az internet válik a hagyományos kul-

túra és a kulturális örökség újabb hordozójává és közterévé, ezért érdemes azt megvizsgálni,

hogyan használjuk fel az internetet a népi kultúra jelenünkbe való beépítésére, milyen örök-

ség- és hagyományápoló politikák rajzolódnak ki az új médiában.

Az internetkutatások esetében különösen igaz, hogy nagyon vitatott az adatgyűjtés és

feldolgozás etikája. A  e SAGE Handbook of Online Research Methods etikai dilemmákat

és kihívásokat tárgyaló fejezete (Eynon, Fry és Schroeder 2008: 23–41) az internetalapú

adatgyűjtés három alapvető típusát különbözteti meg: az első a közvetlenül az egyénektől

származó adatgyűjtés online módszerrel, a második annak esete, amikor a kutató a virtuá-

lis környezetben meg gyelhető interakciók elemzését végzi, és a harmadik, amikor az on-

line domainek széles körű analízise a cél. Az etikai természetű problémák egyik klasszikus

dilemmája – az o ine térben végzett résztvevő meg gyeléshez hasonlóan – a meg gyelő

identitásának felfedése, „láthatóvá tétele” vagy elrejtése (ezt a kérdést érinti Mátyus Imre

tanulmánya is), például az online világbeli interakciók tanulmányozásakor. Az internetku-

tatások esetében rendkívül fontos a kontextusok iránti érzékenység (lásd például Vá sá r he ly i

Ágnes írását a magyar hardcore punkok internethasználati szokásairól). A szakembereknek

nemcsak azt az o ine kontextust kell  gyelembe venniük, amelyben a vizsgálat történik,

hanem az egyes online kontextusok eltérő természetét is, hiszen az internet és annak hasz-

nálata különböző dolgot jelent különböző embereknek. Példának okáért, attól függetlenül,

hogy az online játékok nyilvánosak, vajon helyénvaló eljárás-e a tudományos publikációk-

ban felfedni a játékosok nevét (Eynon, Fry és Schroeder 2008: 26)? Az etikai dilemmák közé

tartozik még, többek között, az online környezetben végzett kísérletek ügye, a privát-nyilvá-

nos közötti határok értelmezése és az annak megfelelő kutatási gyakorlat kérdése, vagy a szó

szerinti idézés és az internetes visszakereshetőség következtében megsemmisülő anonimitás

között fennálló feszültség.

Szijártó Zsolt az etnográfus Stefan Beck több mint tíz évvel ezelőtt (Beck 2000) megjelent

beszámolójának bemutatásával kezdi tanulmányát. Beck, miután az ezredfordulón áttekin-

tette a médiaetnográ ai jellegű kutatásokat, arra a következtetésre jutott, hogy azok igen

szegényesek, alig találni köztük tudományos elemzést. Úgy tűnt, mintha az empirikus kultú-

rakutatás tudatosan távol tartaná magát ezeknek a jelenségeknek a vizsgálatától. Ez azért is

különösen furcsa – hangsúlyozza Beck és az ő nyomán Szijártó is ‒, mert:

az etnográ ai-antropológiai kutatások látóterébe gyakran kerülnek olyan társadalmi csoportok,

melyek mindennapi életében a médiahasználat kiemelt szerepet játszik. A különböző migráns

csoportok, a diaszpóraközösségek, a szubkultúrák életmódjának, szokásrendszerének bemuta-

tása gyakorlatilag elképzelhetetlen az egyes médiumokhoz fűződő kapcsolataik bemutatása és

értelmezése nélkül (Szijártó 2015: 13).

Úgy véljük, ma már bátran állítható, hogy többek között az etnográ a és antropológia is

feladta a kibertér, az internetes kultúrák és közösségek, továbbá a médiumrendszerek megis-

merésére vonatkozó tartózkodását, és számtalan kutató tekinti kikerülhetetlennek az online

világok tanulmányozását. Ez teljes bizonyossággal kijelenthető, legyen szó akár arról, hogy

az online valóságot a terepmunka helyszíneként értelmezik, vagy akár arról, hogy az internet

és a közösségi média nyújtotta lehetőségeket a szakemberek az adatgyűjtés módszereként

hasznosítják, mint például a virtuális etnográ a és az online fókuszcsoport vagy az egyéb

replika 11

kvantitatív és kvalitatív online kutatási módszerek esetében. A hazai tudományosságban is

tapasztalható nyitásnak ékes bizonyítéka a Replika legújabb tematikus száma, melyet kezé-

ben tart a kedves olvasó.

Hivatkozott irodalom

Beck, Stefan (szerk.) (2000): Technogene Nähe. Ethnographische Studien zur Mediennutzung im Alltag. Münster: Lit.

Eynon, Rebecca, Jenny Fry és Ralph Schroeder (2008):  e Ethics of Internet Research. In  e SAGE Handbook of

Online Research Methods. Nigel Fielding, Raymond M. Lee és Grant Blank (szerk). London – Los Angeles: Sage,

23–41.

Prensky, Marc (2001): Digital Natives, Digital Immigrants. On the Horizon 9(5): 1–6.

Szijártó Zsolt (2015): Irányzatok és korszakok a médiaetnográ a kutatásában. Replika (90): 13–25.

replika - 90–91 (2015/1–2. szám): 13–25 13

Szijártó Zsolt

Irányzatok és korszakok

a médiaetnográfia kutatásában

A tanulmány középpontjában egy Magyarországon mindeddig meglehetősen mostohán

kezelt kutatási irányzat, a médiaetnográ a áll. A médiaetnográ a fontos ismereteket közöl

számunkra egyrészt arról, hogy a kulturális antropológia hagyományos módszerei és elmé-

letei miképpen használhatók fel az új, digitális médiumok, az internet virtuális világában;

illetőleg ezek az új kutatási-alkalmazási területek miképpen hatnak vissza az antropológiai

megismerés módszertanára. A tanulmány e kutatási tradíció alapvető kérdésfeltevéseit a leg-

fontosabb szerzők és könyvek bemutatásán keresztül a nyolcvanas évekbeli megjelenésekor

vizsgálja.

Bevezetés

Több mint tíz évvel ezelőtt jelent meg az a kutatási beszámoló, amely (egy gyorsmérleg készí-

tésének igényével) megpróbálta számba venni a médiaetnográ ai jellegű kutatások lehetősé-

geit és problémáit. Az áttekintést készítő etnográfus, Stefan Beck az empirikus kultúrakutatás

tradíciójából kiindulva vázolta fel a „médiahasználat kulturális antropológiájának perspek-

tíváit” (Beck 2000: 4). Tanulmányában meglehetősen lesújtó kép rajzolódott ki a területről.

Némi keserűséggel állapította meg, hogy az új médiumok társadalmi hatásairól, a felhasz-

nálók viselkedéséről szóló diskurzusokat inkább különféle próféciáknak lehet tekinteni,

mintsem tudományos elemzéseknek, a nyilvános közbeszédet leginkább ismeretterjesztő kis

„színesek” uralják, miközben a társadalomtudomány – különösen az empirikus orientáltsá-

gú kultúrakutatás – feltűnően tartózkodó e jelenségekkel kapcsolatban. Ez a visszahúzódó

magatartás annál is érthetetlenebb, hiszen az etnográ ai-antropológiai kutatások látóterébe

gyakran kerülnek olyan társadalmi csoportok, melyek mindennapi életében a médiahasz-

nálat kiemelt szerepet játszik. A különböző migráns csoportok, a diaszpóraközösségek, a

szubkultúrák életmódjának, szokásrendszerének bemutatása gyakorlatilag elképzelhetetlen

az egyes médiumokhoz fűződő kapcsolataik bemutatása és értelmezése nélkül.

14 replika

Ennek ellenére az empirikus kultúrakutatás lehetséges témái között a mindennapi élet

struktúrái és a médiumrendszerek közötti összefüggések (ezen belül a médiaelsajátítás, a

médiahasználat összetett, szociokulturálisan meghatározott folyamatai) leginkább csak ese-

tenként és periferikusan jelentek meg. Mindez hatással volt a terület – a médiaetnográ a

– korabeli intézményesülésére. Így például arra, hogy a „médiaetnográ a” címszó alatt nagy

számban olyan  lozó ai és kultúraelméleti megközelítésmódok jelentek meg, amelyek csak

meglehetősen távoli kapcsolatot ápoltak az etnográ ai megismerésmóddal, inkább az elmé-

leti orientáltság és az univerzalisztikus kérdésfelvetés jellemezte őket.1 Ugyancsak „médiaet-

nográ aként” de niálták önmagukat azok a cultural studies képviselőihez (leginkább David

Morley-hoz és Roger Silvertone-hoz) kapcsolódó médiakutatási elméletek és programok,

amelyek vizsgálataiból ugyanakkor sok esetben hiányzik a terepmunka módszere.2 Dacára

a területen zajló, feltűnően élénk önde níciós törekvéseknek, dacára a sokszoros tematikai

érintettségnek, különösképpen látványos, hogy a kulturális és társadalmi különbségek iránt

érzékeny, kiterjedt empirikus vizsgálatokat végző kulturális antropológiai-etnográ ai kuta-

tások közül szinte teljesen hiányoznak a médiumokra (médiumelsajátításra és -használatra)

fókuszáló megközelítések.

2011-ben jelent meg Tales from Facebook címmel a neves angol szociálantropológus,

Daniel Miller könyve a Facebookról (Miller 2011). A szerző antropológiai indíttatású ér-

deklődése a digitális médiavilág jelenségei iránti nem új keletű, már 2000-ben Don Slaterrel

együtt elkészítettek egy fontos kézikönyvet az internet etnográ ai tanulmányozásának el-

méleti és módszertani kérdéseiről (Miller és Slater 2000). Miller szerint egy antropológus

számára a Facebook kiemelt kutatási területet jelent. Olyan területet, amely nem csupán

vizsgálatra érdemes társadalmi-kulturális jelenségek egész sorát foglalja magában, hanem e

diszciplína önde níciója számára is fontos. Az antropológiai-etnográ ai megközelítés egyik

legfontosabb sajátossága – a Facebook alap lozó ájához hasonlóan – éppen abban rejlik,

hogy „az embereket nem elszigetelt egyedi lényekként, hanem a másokhoz fűződő interakci-

óik csomópontjaként vizsgálja” (Miller 2011: 6). Azaz az antropológia már jóval a Facebook

megjelenése előtt a „közösségi hálózatok” nézőpontjából kiindulva tekintett az egyes indi-

viduumokra, természetes tehát, hogy azt az új technológiát, amely kifejezetten e szempont

köré szerveződik, be kell emelni a kutatási területek közé.

Miben ragadható meg Miller szerint leginkább a Facebook antropológiai kutatásának sa-

játossága? Elsősorban az alkalmazott módszerben: így, noha nap mint nap elgondolkodtató

statisztikai adatok, számsorok jelennek meg a Facebook elterjedéséről, széles körű haszná-

latáról, az antropológiai megközelítés számára ezek legfeljebb kiindulópontokként szolgál-

nak. E kvantitatív adatsoroknál sokkal fontosabb számára a felhasználók szociokulturális

környezetének, a Facebookhoz kapcsolódó cselekvéseiknek és stratégiáiknak empirikus,

„tapasztalatközeli” vizsgálata. Másrészt abban a szemléletmódban, mely az antropológia ta-

lán legfontosabb alaporientációját jelenti: eszerint a különböző globális jelenségeket lokális

perspektívákba kell helyezni, majd ezekből kiindulva lehet őket értelmezni.

1 A legújabb német nyelvű, az áttekintés szándékával íródott kézikönyv is ebben a megközelítésben tárgyalja a

kérdést (Bender 2014).

2 A kulturális antropológia (szociálantropológia) és a cultural studies közötti fennálló különbségek, alkal-

mankénti feszültségek jelen összefoglaló keretei között terjedelmi okokból nem tárgyalhatók. Érdemes ezzel

kapcsolatban utalni arra a vitára, amely 2007-ben zajlott a Zeitschri für Kulturwissenscha en című folyóiratban,

majd a hozzászólások még ugyanebben az évben könyv alakban is megjelentek (Frank 2007).

replika 15

E két könyv megjelenése között kevesebb mint húsz év telt el, ugyanakkor jól látható,

hogy ezen idő alatt az új médiumok antropológiai vizsgálata átalakult. Az a tematika, amely-

lyel kapcsolatban a kezdetben többnyire inkább tartózkodó, néha elutasító magatartás volt

jellemző, lassan kitört periferiális helyzetéből, s mindinkább a különféle antropológiai ku-

tatások legitim tárgyává vált. Ráadásul nem csak egy új kutatási terület legitimitása terem-

tődött meg, hanem olyan problémák is felvetődtek az új médiumok kapcsán, melyek sok

esetben e tudományos diszciplínát alaptételeinek újragondolására ösztönözték.3

Jelen tanulmány egy hosszabb lélegzetű írás első fejezete, amely megpróbálja áttekinteni az

általában „médiaetnográ ának” nevezett terület néhány fontosabb kérdésfelvetését, még-

pedig az empirikus társadalomkutatás aktuális problémáiból kiindulva. Célja ugyanakkor

némileg távolabbi, túlmutat a médiakutatás hagyományos keretein, s általánosságban foglal-

kozik a technológiák és a társadalom közötti viszony alakulásával az elmúlt évtizedekben.4

A különböző társadalmilag releváns technológiák között nyilvánvalóan kiemelt szerepet

játszanak a médiatechnológiák. Ám társadalmi implementálódásuk nem sokban különbö-

zik más technológiák elfogadási-elsajátítási folyamataitól, azaz teljes joggal vizsgálhatók egy

szélesebb, technikaszociológiai keretben.

Jelen első rész főként a kezdetekkel, a kérdésfelvetés megjelenésével s a terület intézmé-

nyesülésének első korszakával foglalkozik. Az áttekintés a nyolcvanas évek végén zárul. Az

időszak sajátossága, hogy meglehetősen széttartó kezdeményezések rendeződtek néha vélet-

lenszerűen egymás mellé. A „médiaetnográ aként” címkézett tanulmányok szerzői külön-

böző diszciplínákból – az irodalomtudományból, a médiakutatásból, a kulturális antropoló-

giaként, empirikus kultúratudományként jellemzett területről – érkeztek, s vetettek fel olyan

kérdéseket, melyek főként a médiatechnológiák használatának kontextusaira vonatkoztak.5

A kezdetek – az irodalomtudományi megközelítés

A médiaetnográ a múltbéli történetét és jelenkori lehetőségeit bemutató egyik legújabb,

először 2006-ben megjelent, majd 2011-ben újra kiadott összefoglaló tanulmányukban Götz

Bachmann és Andreas Wittel is hangsúlyozzák, hogy nincs könnyű helyzetben az a kutató,

aki ezzel a területtel szeretne foglalkozni (Bachmann és Wittel 2006). Nem könnyű az irány-

zat meghatározása, hiszen az etnográ a a médiakutatásban meglehetősen di úz módon van

jelen, sok esetben magában foglalja a megértő, illetőleg a kvalitatív módszereket.

Mindenestre tény, hogy e címke alá szokás besorolni a nyolcvanas évek közepén-végén a

kommunikáció- és médiakutatás megújításával kísérletező kezdeményezéseket. Közös volt

3 A sokszor előkerülő kérdések közé tartozik, hogy mit jelent például a terepmunka egy online közösség vo-

natkozásában, hogyan lehet kutatni a különböző virtuális közösségeket? Erről lásd részletesen Hine (2001, 2005).

4 A kérdéssel már korábban is foglalkozott pl. Szijártó (1998) vagy újabban Szijártó (2012).

5 Jelen áttekintés főként az empirikus kultúrakutatás kérdésfelvetéseit mutatja be részletesebben, természetesen

elképzelhető olyan megközelítésmód, amely kifejezetten a médiakutatásra koncentrál (Császi 2008) vagy az iroda-

lomtudományból kiindulva vizsgálja a kérdést.

16 replika

bennük, hogy valamennyien a közönségkutatás területén tevékenykedtek, hogy mind elmé-

letileg, mind módszertanilag újfajta megközelítésekkel próbálkoztak, s osztoztak abban az

alapmeggyőződésben, hogy túl kell lépni a szövegközpontú elemzéseken, mégpedig a kü-

lönböző kommunikációs helyzetek, médiumokhoz kapcsolódó cselekvések vizsgálatának

irányába.

Néhány példa jól mutatja a nyolcvanas évek közepén-végén „médiaetnográ ának” ne-

vezett megközelítések sokszínűségét. Elsőként Ian Ang klasszikus, Magyarországon is jól

ismert 1982-es, angolra 1985-ben lefordított Watching Dallas című könyvét érdemes meg-

említeni (Ang 1985[1982]).6 Anget főként a Dallas, mint médiaszöveg recepciója foglal-

koztatta, mégpedig Stuart Hall klasszikus kódolás/dekódolás modelljét (Hall 2007[1980])

felhasználva, ám a kutatás során a szövegelemzés bevett (elsősorban stiláris és műfaji kérdé-

seket középpontba állító) módszerét kibővítette a nézői reakciók vizsgálatával, amelyek egy

hetilapban feladott hirdetésére érkeztek.7

Marie Gillespie egy évtizeddel később megjelent könyve már kifejezetten etnográ ai in-

díttatású munka (Gillespie 1995). A szerző London egyik külső kerületében, Southallban

készített interjúkat indiai  atalokkal az otthoni médiahasználati szokásaikról, mégpedig a

televíziót és a videót középpontba állítva. Kutatásai főként a médiahasználatban megjelenő

generációs különbségekre irányultak, s azokat a mindennapi élethelyzeteket átszövő tárgya-

lási (kon iktusos és megegyezéses) folyamatokat mutatták be, amelyek az egyes médiumok

használatának szabályaira vonatkoztak.

Két művet érdemes külön is kiemelni, mivel alapvető szerepet játszottak a kommuniká-

ció- és médiakutatás etnográ ai irányzatának intézményesítésében. Janice Radway és David

Morley nyolcvanas évek közepén megjelent s klasszikussá vált munkái Magyarországon is

ismertek.8 Janice Radway – populáris irodalommal foglalkozó irodalomtörténész – nevéhez

fűződik az „értelmező közösség” fogalmának felhasználása,9 amely később a médiaelsajátí-

tás-kutatások egyik kulcskategóriájává vált, mert lehetőséget kínált a kutatóknak arra, hogy

feltérképezzék a médiatartalmak recepciójának csoportspeci kus sajátosságait. Szerinte

a mindennapi olvasóközönség különböző értelmező közösségekből tevődik össze, melyek

meghatározott előfeltevésekben osztoznak. Így tagjaik egyes műfajok iránt lelkesednek, míg

másokat kifejezetten elutasítanak, egy adott médiatermék/-tartalom értelmezése során meg-

határozott mintákat mozgósítanak, s e médiatartalmakat meghatározott formák és gyakorla-

tok mentén sajátítják el (Radway 1984).

Radway könyvének hősei (illetőleg hősnői) egy Smithton (ál)nevű amerikai kisvárosban

élő  atal háziasszonyok, életükben fontos szerepet játszik a település könyvesboltja. Közös

6 Magyarul egy részlet olvasható belőle: Ang (1995[1982]).

7 Két megállapítását érdemes felidézni: egyrészt megmutatta, hogy az interpretációk szabadságának is meg-

vannak a maga határai, azaz a médiaszöveg tartalma meghatározza a szóba jöhető interpretációk körét. Rámutatott

arra is, hogy a nézők nagyra értékelik a sorozat „realizmusát”; a szereplők közötti különböző kon iktusok értelme-

zésekor fontos a hitelesség (s ezzel együtt az azonosulás lehetősége).

8 Lásd bővebben, további irodalommal: Császi (2008).

9 Maga a fogalom az irodalomtudományból származik, Stanley Fish a nyolcvanas évek elején ennek segítsé-

gével különítette el egymástól a különböző (irodalom)tudós-közösségeket (így a szemiotikai elemzést végzőket, a

posztstrukturalistákat, a befogadásesztétika képviselőit), amelyek mindegyike meghatározott, önálló elvárásokkal

közelít a szövegekhez. Radway elméleti innovációja abban rejlett, hogy ezt a fogalmat az irodalomtudósok közössé-

gén túl, a populáris kultúra területén is használni kezdte. Erről bővebben: Kálmán C. (2001).

replika 17

szenvedély kapcsolja őket össze, meghatározott médiaformátum (és tartalom), a szerelmes

regények rendszeres fogyasztása. Radway empirikus kutatásai szerint10 a könyvek olvasói

(szinte kizárólag középosztálybeli, férjezett, gyereket nevelő asszonyok) e meseszerű törté-

netek „elsajátítása” során egy meglehetősen bonyolult, kettős oppozíciós rendszert használ-

nak. Az egyik ilyen oppozíciós pár magához a tevékenységi formához – az olvasás aktusához

– kapcsolódik. Ezek a kisvárosban élő háziasszonyok úgy érzik, hogy a gyermeknevelés, a

házimunka és a ház körüli tevékenységek következtében valósággal kirekesztődtek a társa-

dalomból, saját otthonaik foglyaivá váltak. A társadalom által rájuk kényszerített helyzet

ellen emelnek (némán) szót az olvasáson keresztül.

A másik oppozíciós pár magához a választott médiaműfajhoz kapcsolódik. Hogyan is

fest az „ideális szerelmi történet”? „Az általuk előnybe részesített könyvekre általában az

egy fér és egy nő felépítés jellemező, a történetekben a romantikus hős minden  gyelme a

hősnőre irányul, akivel ők azonosulnak” (Radway 1984: 67). E történetek a női olvasók szá-

mára lehetőséget kínálnak arra, hogy a fér ak által megjelenített patriarchális világképpel

és gyakorlatokkal szemben megfogalmazzák fenntartásaikat, s megvalósítsanak valamifajta

„virtuális szerepcserét”. Miközben mindennapi életük a család többi tagja (férj, gyerekek)

körül forog, itt egy olyan női szereppel azonosulhatnak, amely mások törődésének kizáró-

lagos tárgya.

A média fogyasztása nem korlátozódik a szórakozásra, a szabadidő eltöltésére, esetleg

az érdeklődés kielégítésére, hanem alapvető társadalmi funkciókat is betölt. Valamifajta

menekülést11 kínál az idegen, mások által meghatározott mindennapokból, esélyt nyújt a

társadalmon-közösségen belül egy szabad tér megteremtésére, illetőleg fontos emocionális

szerepe is van.12 A kutatásból az is világosan kiderült, hogy az olvasók kapcsán jogosan

használható az „értelmező közösség” fogalma, hiszen befogadóként kétségkívül osztoznak

a szerelmes regények elsajátításának „közös céljaiban, preferenciában, interpretációs min-

tázataiban”.

Egy fontos kérdés a szociokulturális kontextushoz kapcsolódóan, hogy az értelmező kö-

zösségek mennyiben feleltethetők meg tényleges, „reális” társadalmi csoportoknak, ame-

lyeket szoros és közvetlen társadalmi-kommunikációs kapcsolatok fűznek össze, hasonlóan

egy rockzenekar rajongóihoz. Esetleg olyan „elképzelt”, virtuális közösségekkel van dolgunk,

melyeket egyazon médiaműfaj kedvelése kapcsol össze. Radway álláspontja egyértelmű:

a  atalasszonyok hasonló médiafogyasztása nem valamifajta konformitás eredménye, ha-

nem közös társadalmi, mindennapi-életbeli helyzetekre vezethető vissza. Arra a társadalmi

szerep- és elvárásrendszerre, amellyel az amerikai középrétegekből származó nőknek – mint

feleségeknek és anyáknak – a kertvárosok településein a nyolcvanas évek során szembesül-

niük kellett.

10 Radway 1979–1981 között 5 szakértői interjút készített a könyvesbolt vezetőjével a vásárlókról, az érdeklődé-

si területükről, olvasási szokásaikról. Ezenkívül – a korabeli médiakutatások között meglehetősen szokatlan módon

– otthoni környezetében felkereste mind a 42 törzsvásárlót, s 2 félig strukturált kérdőív segítségével motívumaikról,

társadalmi-kulturális helyzetükről kérdezte őket. A kutatást 2 fókuszcsoportos beszélgetés foglalta össze s zárta le.

11 A „menekülés”-koncepció jelentős hagyománytörténettel rendelkezik – a turizmus vonatkozásában lásd Szi-

jártó (2000: 7–23). Radway az „élményracionalitás” fontosságát hangsúlyozza, a szerelmes regények olvasásakor egy

személyes élményhely jön létre a mindennapi élet kontextusában.

12Ugyanakkor az olvasásnak nem csupán pozitív hozadéka van, sokszor (hasonlóan a televíziózás elsajátítási

formáival) egyúttal bűntudatot is kialakít: sokallják a házimunkából elcsent, erre fordított időt, a kiadott pénzt.

18 replika

Radway kutatásainak jelentőségét az adja, hogy megteremtette egy olyan kommuniká-

ció- és médiakutatás lehetőségét, amely túllép a szövegekben rejlő jelentések vizsgálatán,

mégpedig a különböző befogadói aktivitások és szociokulturális élethelyzetek  gyelembe-

vétele irányába. A könyv fontos eredménye volt, hogy középpontba állította az „értelmező

közönség” fogalmát,13 s az otthon, a mindennapi élet területét a médiakutatás legitim tár-

gyává tette.

David Morley – a cultural studies megközelítése

David Morley 1986-ban megjelent könyve (Family Televison) jól példázza, hogy a Radway

által felvetett kérdések (a médiaszöveg helyett a befogadás szituációjának elemzése, a szoci-

okulturális kontextusokra irányított  gyelem) a kommunikáció- és médiakutatáson belül is

megjelentek, s hasonló következtetésekhez vezettek. Ezen a területen is megfogalmazódott

egy a társadalmi kontextusok iránt érzékeny, a kulturális antropológia módszereit is felhasz-

náló, „etnográ ainak” nevezett megközelítésmód igénye. A médiakutatás ezen újrafogalma-

zását jól mutatja, hogy Morley saját, a hetvenes években lezajlott klasszikus Nationwide-

kutatását (Morley 1980)14 állította kritikailag középpontba, s vázolta a korábbi kérdésfelveté-

sek, módszerek elégtelenségét, illetőleg egy új megközelítés lehetőségét.15

Az 1980-ban megjelent könyv azt a kérdést tárgyalta, hogy a kora esti magazinműsor

(a Nationwide) nyelvi és vizuális kódjainak textuális elemzésén keresztül miképpen rekonst-

ruálható egy speciális reprezentációs mód, hegemón kód. Az első részletesebben tárgyalt

problémakör, amelynek újragondolását Morley elengedhetetlennek tartotta, alapvetően me-

todológiai természetű. A Nationwide-kutatás egyik része fókuszcsoportos beszélgetéseken

alapult. Az 5–10 fős csoportokat főként a képzettség és a foglalkozás alapján alakították ki,

így voltak közöttük tanárok, bankmenedzserek, egyetemi hallgatók, szakszervezeti tisztség-

viselők. Fontos hozzátenni, hogy a társadalmi homogenitás megőrzése érdekében a csopor-

tokat a mindenkori intézményi kontextusaikban keresték fel, azaz a műsorral különböző

„nyilvános terekben” (iskolákban, külön vetítéseken) találkozhattak.

Morley fél évtized távlatából úgy ítélte meg, hogy ez a médiabefogadás szempontjából

egyáltalán nem tipikus helyzet több tekintetben is determinálta a kutatás lehetséges kér-

déseit, s ezzel együtt az eredményeit. E módszertan ugyanis kizárólag az adás tartalmával

(a médiaszöveggel) kapcsolatos kérdések tárgyalását tette lehetővé, a befogadás/elsajátítás

„tipikus” módjával, a szociokulturális kontextussal összefüggő problémák szükségképpen

kimaradtak a kutatásból.

Ráadásul – gondolta tovább Morley a módszertani előfeltevéseket – a fókuszcsoportos

interjúk kapcsán maga a kutatás teremtette meg a médiahasználók egy adott közösségét,

s ezzel egy sajátos, itt érvényes dekódolási mintát kínált, amely csak kevéssé kapcsolódott a

mindennapi médiahasználathoz. Mi történik abban az esetben, ha ugyanezek az adatközlők

13Az „értelmező közönség” fogalma időközben jelentős karriert futott be a kultúrakutatásban, legjobb példa

erre a különböző rajongói közösségek elemzése. Ugyanakkor érdemes a koncepció alkalmazhatóságának határait

is  gyelembe venni, hiszen sokszor nem igazán találhatók olyan „homogénnek” tekinthető közösségek, amelyek

osztoznak „a célokban, preferenciákban, interpretációmintázatban” (erről részletesen Hepp 2010).

14Átfogóan és magyarul lásd Morley (1999a[1992]).

15Lásd Morley (1986), illetve összefoglalóan Morley (1999b[1992]).

replika 19

saját otthonaikban, a médiahasználat maguk által megteremtett mindennapi feltételei között

egészen másfajta válaszokat adnak ugyanazokra a kérdésekre?16

Morley egy olyan, általa „etnográ ai”-nak nevezett kutatási módszer kidolgozását tar-

totta szükségesnek, amely a médiafogyasztást (televíziózást) azon a helyen vizsgálja, ahol

az ténylegesen végbemegy: így elsősorban a háztartás falai között, a család kontextusában.

A„viewing context” fogalom segítségével próbálta megragadni a médiafogyasztás vonatko-

zásában releváns tipikus életvilágbeli helyzeteket. Kiemelten kezelte a médiacselekvések és a

közvetlen kommunikációs interakciók közötti összefüggések vizsgálatát, illetőleg fontosnak

tartotta felhívni a  gyelmet a média társadalmi használatának különböző formáira is.

Morley „etnográ ai” módszertana a következőképpen nézett ki: a kvalitatív társadalom-

kutatás eszközeivel, nyitott interjúk segítségével, saját otthonában vizsgálta 18, London déli

részén élő, középosztályhoz tartozó család médiahasználatát. Az interjúk elemezése során

Morley-nak sikerült fontos tartalmi-tematikai csomópontokat felfedeznie. Ezek közül is ki-

emelkedik egy tematika, amely a háztartások kontextusában zajló médiafogyasztás központi

viszonyítási pontja, értelmezési kerete lett. Ez pedig a médium (televízió) és a társadalmi

nem (gender) közötti összefüggés vizsgálata.17 E problématerülethez egy jelentős kutatási

tradíció kapcsolódott, a kilencvenes években sorra jelentek meg azok a tanulmányok, ame-

lyek vizsgálták a médiahasználatban meg gyelhető genderspeci kus különbségeket, a prog-

ramválasztásban (illetőleg a távkapcsoló feletti küzdelmekben) kifejeződő hatalmi pozíció-

kat, illetőleg a médiaelsajátítás eltérő (fér /női) stílusait.

Morley könyve alapvető változásokat hozott a média antropológiai tanulmányozásában:

ez a könyv irányította rá ugyanis a  gyelmet a mindennapi médiabefogadás társadalmi kon-

textusára és kulturális stílusaira, s tette lehetővé a kutatás középpontjának áthelyezését is:

a különböző recepciós módok elemzése helyett a mindennapi élet etnográ ája került közép-

pontba.

Hermann Bausinger és az empirikus kultúrakutatás megközelítése

Érdekes, de talán nem meglepő módon a kulturális antropológiából származik a háztartások

keretei között zajló médiahasználat egyik legelső, empirikus leírása. Nem az amerikai – ép-

pen a hetvenes évektől megújuló – kulturális antropológiából érkeztek közvetlen impulzu-

sok a médiakutatás számára, hanem az ugyancsak jelentős átalakításokon, modernizáción

keresztülment német néprajztudományból. E terület egyik nagy hatású, Magyarországon

is ismert képviselője Hermann Bausinger, aki közvetett és közvetlen úton is hozzájárult az

angolszász kommunikáció- és médiakutatás megújításához.

16Morley utal a probléma elméleti vonatkozására is. Az általa használt Hall-féle klasszikus kódolás/dekódolás

elmélet a médiaelsajátítás kérdéseit leginkább dekódolási problémaként ragadta meg, s ebben a keretben felvet-

hetők voltak a médiaszöveg és a befogadók szociokulturális helyzetére vonatkozó kérdések. Hall az interpretációs

módok létrehozásakor az osztályhoz tartozást alapvetőnek tartotta, más társadalmi mutatókat viszont  gyelmen

kívül hagyott. Ebből több probléma is adódott: nehezen volt például magyarázható az a tény, hogy noha a bankme-

nedzserek és a tanárok nem egy társadalmi osztályba tartoznak, ám recepciójuk mégis nagyon hasonló.

17 Néhány kritikában meg is fogalmazódik az az észrevétel, hogy Morley – a médiaelsajátítás különböző formáit

kutatva – mintha túl is hangsúlyozná a nemi szerepek jelentőségét e különbségek előállításában.

20 replika

Bausinger érdeklődése a médiumok szerepe, kulturális jelentősége iránt nem új keletű,

mindig is foglalkoztatta az áthagyományozódott szövegek, elbeszélések, történetek transz-

formációja a különböző tömegkommunikációs médiumokban (újságok, rádió), illetőleg az,

hogy miképpen élnek tovább e korábbi ismerettartalmak az új mediális hordozókban. Min-

denképpen újszerű, s a médiakutatásban is szokatlan volt az az értelmezési keret, amelyben

a médiumokat vizsgálta; ez pedig a technika/technológia és a mindennapi élet kapcsolata.

Már 1961-es, magyarul is megjelent Népi kultúra a technika korszakában című habilitáci-

ós írásának középpontjában is ez a probléma állt (Bausinger 1994[1961]), de az új techno-

lógiák és a mindennapi élet közötti bonyolult viszonyrendszerek elemzése e gazdag életmű

újra és újra visszatérő, megunhatatlan témáit jelentették.18

A hatvanas-hetvenes évek során elsősorban tudományon belüli okok miatt foglalkoztatta

a kérdés. Törekvései ekkor a tudományterület modernizálására irányultak: hogyan dolgoz-

hatók ki egy olyan új néprajztudomány elméleti és módszertani alapelvei, amelynek a múlt-

ból származó maradványok, hagyományok vizsgálatán túl érvényes mondanivalója van a

jelen mindennapi életéről, gyorsan átalakuló valóságáról is. Mivel a különböző technológiák

(közlekedési eszközök, háztartási gépek és médiatechnológiák) megjelenése és gyors elter-

jedése felforgatta a mindennapi élet megszokott rendjét, ezért e terület empirikus kutatását

különösen fontosnak tartotta. Ugyanakkor a technológiákhoz a korabeli néprajztudomány

meglehetősen ambivalensen viszonyult, nem vizsgálta a különböző technológiák mindenna-

pi életbeli elterjedését, használatuk különböző formáit. E tartózkodó magatartás hátterében

főként ideológiai okok húzódtak meg. Olyan, a történeti időn kívüli, gépies-mechanikus,

szervezett-racionális jelenségeknek tekintette őket, amelyek összeegyeztethetetlenek a ha-

gyomány világával, mely pontosan ellenkező elvek mentén szerveződött: a történeti időben

alakult ki, organikus szerveződés jellemezte.

Bausinger számos példán keresztül mutatta be a technológiaellenes beállítódás törté-

netileg a romantika korszakába visszavezethető gyökereit. Ugyanakkor az ideológiai meg-

közelítéssel szemben inkább a technika mindennapivá válását emeli ki: azt a fejlődési utat,

ahogyan a területtel kapcsolatos félelmek és ellenérzések a technika uralásával és megszo-

kottá válásával párhuzamosan fokozatosan lebomlottak. E folyamat eredményeképpen a

technológiák már nem távoli, fenyegető eszközökként jelentek meg az életvilágok horizont-

ján, hanem „naturalizálódtak”, a mindennapi élet szerves részeivé váltak. Éppen ezért – fe-

jezi be argumentációját a szerző – a kortárs empirikus kultúratudományoknak (így a nép-

rajztudománynak is) fokozott  gyelemmel kell kísérniük a technológiák által kiváltott, a

mindennapi élet keretei között lezajló változásokat, hiszen ezek elkerülhetetlenül megjelen-

nek a népi kultúra különböző „termékeiben” – elbeszélésekben, történetekben, tárgyakban

(Bausinger 1981).19

Bausinger a technológia és a mindennapi élet viszonyát vizsgálva bőséggel hozott fel olyan

példákat, amelyek arról szóltak, hogy a felhasználók a technológiák időnként bekövetkező

csődjét hogyan próbálják különböző nem racionális, „mágikus” eljárásokkal (a szerkezet

ki- és újra bekapcsolásával, esetleg szét- és összeszerelésével, stb.) megoldani. Mi történik

18 Bausinger talán legfontosabb témája manapság, a technikaszociológia megújulásával, a különböző szerző-

aktor elméletekkel együtt vált újra nagyon aktuálissá.

19Bausinger technikafelfogásának rekonstruálására Stefan Beck tett kísérletet a közelmúltban. Eszerint ez a

technikafogalom „mindenekelőtt alkalmazott természettudományos jellegű, amely a középpontjában álló racioná-

lis struktúra mentén jellemezhető” (Beck 2012: 241).

replika 21

azokban az esetekben, amikor valamely technológia kapcsán kiderül, hogy az elsajátítás csak

látszólagos volt? Hogyan értelmezhető ezen irracionális gondolkodási formák, cselekvés-

módok megjelenése egy racionalitás által uralt világban? Az egyik lehetséges magyarázat

szerint (Bausinger 1984) ezekben az esetekben valamifajta „regresszió” történik, egy koráb-

bi mágikus-irracionális gondolkodásmód maradványai kerülnek elő.20 Bausinger számára

azonban ezek a példák inkább egy – a modernség kulturális rendszerére amúgy is jellemző –

kompenzációs jellegű mozgást szemléltetnek. Ennek célja pedig nem más, mint hogy a tech-

nika egyre átláthatatlanabb világán belül megteremtődjön valamifajta áttekinthetőség és ez-

zel együtt kezelhetőség.

Jó egy évtizeddel később, 1981-ben, korábbi kutatásaira visszatekintve Bausinger éleslátó

kritikát fogalmazott meg saját előfeltevéseivel kapcsolatban, s helyezte új alapokra a techno-

lógiák és a mindennapi élet összefüggésének vizsgálatát (Bausinger 1981). Úgy látta, hogy a

technológia és a társadalom viszonyáról festett kép túlságosan is mechanikus leírását adják

egy sokkal bonyolultabb összefüggésrendszernek. Ez a megközelítés egy inger-válasz modell

mentén gondolkodik, miközben a technikához fűződő kapcsolatok társadalmi tényezői hát-

térbe szorulnak. A nyolcvanas években született írásai éppen ezért már kifejezetten a tech-

nológia elsajátításának társadalmi-kulturális, csoportspeci kus jellemzőit vizsgálták. Ennek

kapcsán kerülnek előtérbe az elsajátítás speciális társadalmi környezetei, egyebek mellett az

otthon falai között zajló médiahasználat.

E koncepcióváltás jellemző példája a németül 1983-ban megjelent Mindennapi élet,

technika, médiumok című írása, amelynek középpontjában már kifejezetten a médiatech-

nológia áll, illetőleg a médiatechnológia beágyazódása a mindennapi élet összefüggésrend-

szerébe (Bausinger 1983). A tanulmányt egy évvel később angolra is lefordították az egyik

legfontosabb médiával foglalkozó folyóiratban (Bausinger 1984), s jelentős hatást váltott

ki a médiakutatók körében.21 A szöveg egyrészt tudománytörténetileg érdekes – hiszen a

Roger Silverstone által létrehozott „domesztikációs megközelítés” egyik fontos kiinduló-

pontjaként szolgált –, ugyanakkor fontos kiindulópontokat kínál a jelen médiakultúrájának

leírásához is.

A tanulmány a címben jelzett három fogalom – a „mindennapok”, a „médiumok” és a

„technika” – köré épül. Elméleti hátterét a „mindennapi élet” ekkortájt fontossá vált fogal-

ma alkotja, ahogyan azt a fenomenologikus szociológiát megalapító Alfred Schütz és az

etnometodológus Harold Gar nkel de niálták. Főként az ő példáikat felhasználva mutatja

be a mindennapi élet rövid kutatástörténetét: a német szociológushoz, Georg Simmelhez

kapcsolható ígéretes kezdetet, a több évtizedes csöndet, majd azt a folyamatot, ahogy kerülő

úton, Amerikából visszatérve ez a fogalom a társadalomkutatás számos területét megter-

mékenyítette.

Bausinger a „mindennapi élet” fogalmához kapcsolódóan szembeállít két értelmezési ha-

gyományt: az egyik, a többek által „materialistának-objektivistának” nevezett megközelítés

képviselői az „elméletalkotó”  lozófusok: Heller Ágnes (Heller 1970) és Henri Lefebvre. Ők

is abból a konstruktivista felfogásból indultak ki, miszerint a mindennapi élet a társadalmi

valóság egy meghatározott történeti formája, mely a konkrét szubjektum tevékenysége által

20Stefan Beck itt is megpróbálja kontextualizálni az érvelést: álláspontja szerint ez a fajta elképzelés a „kompen-

zációról” a szociáldarwinizmusból származik, valamifajta kultúrafejlődésbeli sort, illetőleg ezen belül egy korábbi

fokot tételez fel.

21Két példa erre: Ang és Hermes (1991) és O’Sullivan (2007).

22 replika

jön létre. Ugyanakkor az így kialakult valóság a későbbiek során már objektív adottságként,

külső kényszerként jelenik meg, melyet a szubjektum nem képes befolyásolni. A hangsúly

tehát ebben a megközelítésben az egyéni cselekvések előtt álló korlátokon van (a konven-

ciók, az állami-hatalmi struktúrák szerepén). A mindennapi életet ebből következően egy

olyan területként írták le, amely ellenáll a változásoknak, tehetetlenségi nyomatékként szol-

gál a cselekvések számára, kivonja magát a racionális tervezés és felülvizsgálat alól.

Ezzel szemben Bausinger egy olyan, sokáig háttérbe szorított értelmezésmódra hívja fel

a  gyelmet, amely a mindennapok bizalmat és biztonságot létrehozó, konstitutív szerepét

emeli ki. A mindennapi élet valósága ugyanis képes garantálni az események rutinszerű,

megszokáson alapuló lefolyását, illetőleg képes tartós rituálék kialakítására, amelyek külön-

böző helyzetekben, interakciók számára támaszként szolgálhatnak.22

A mindennapok struktúráját meghatározó, s alapvető szemantikáját létrehozó társadal-

mi gyakorlatok között különleges helyet foglalnak el a médiarituálék: a reggeli újságolvasás

szokása, amely kapcsán talán nem is a tartalom a legfontosabb, hanem az újra és újra meg-

erősítést kapott üzenet a világ fennállásáról. Vagy a munka utáni hazatérést jellemző „vad”

és látszólag céltalan médiafogyasztás, amely során ugyancsak nem a médiaszöveg a lényeges,

hanem a háttérben rejlő rítus, az élet problémái előli menekülés.

A különböző mediális technológiák a mindennapok ezen rendszerében sajátos szerepet

foglalnak el. Egyrészt a modernség egyik alaptapasztalata, hogy újabb és újabb médiumok

jelennek meg az életvilág horizontján, miközben a médiumok inváziója meglehetősen ha-

sonló mintákat követ. Kezdetben általános bizalmatlanság övezi őket, hiszen megkérdője-

lezik a mindennapok kulturális rendszerét (például a privát és a nyilvános területek közötti

különbségtételt), s ezzel félelmeket és beteljesíthetetlen vágyakat hívnak elő. Másrészt – ami-

kor e médiumokkal kapcsolatban is megjelenik a felettük való uralom érzése, azaz elsajátítá-

suk után – ugyanezek a médiumok már a mindennapi élet szerves részeivé, sőt szervezőivé

válnak. Immár az új médiatechnológiák (is) gondoskodnak arról, hogy a mindennapok egy-

másra következő rendjét ne a bizonytalanság határozza meg – éppen ellenkezőleg, a bizalom

és a biztonság új rendszerei jöhessenek létre.

Bausinger tanulmányában egy olyan médiakutatás meghonosítására tesz javaslatot, amely

képes számot vetni a médiumok és a mindennapi élet e bonyolult kapcsolatrendszerével.

A hagyományos megközelítések erre ugyanis nem igazán alkalmasak: túlságosan korláto-

zott témákat, egyes műfajokat, formátumokat vizsgáltak – számos példa hozható erre az

empirikus kommunikációkutatás paradigmájából. Ugyancsak elégedetlen Bausinger a her-

meneutikai megközelítésmódokkal is. Velük kapcsolatban azt a veszélyt látja, hogy a kör-

körös értelmezés folyamatában pontosan az empirikus tárgy, a vizsgált objektum vész el.

Javaslata megegyezik az amerikai antropológus, Cli ord Geertz egyik fontos módszertani

elvével, mely az értelmezések állandó visszakapcsolását tartja szükségesnek az empirikus

adatokhoz.23

22Jól rímel minderre Giddens meghatározása: „az ’ontológiai biztonság’ kifejezés azt a bizalmat fedi, amelyet

a legtöbb ember az identitása folytonossága, a körülvevő társadalmi/materiális cselekvési környezet állandósága

iránt táplál. Az ontológiai biztonság érzéséhez alapvető a dolgok és személyek megbízhatóságának érzése” (Giddens

1996[1990]: 118).

23Lásd bővebben: Geertz (2001[1983]).

replika 23

A Bausinger által javasolt elemzési módszer legjobban talán egy – a tanulmány eredeti

változatában sokkal hosszabban bemutatott, tényleges tereptapasztalatokon nyugvó – példa

segítségével mutatható be. Hogyan zajlik egy vasárnap délután a Meier családnál, s ez milyen

tanulsággal jár a médiakutatásra nézve?

A Meier házaspár pontosan akkor érkezik haza délutáni sétájáról, amikor a televízióban a sport-

műsor kezdődik. A legidősebb  ú a televízió előtt ül. Meier úr – nagy futballszurkoló lévén – meg

szeretné nézni a műsort. Szerencsétlen módon vita alakul ki apa és  a között, amelynek végén

Meier úr sértődötten visszavonul. A  a és a felesége nézik a sportműsort. Meier asszonyt egyáltalán

nem érdekli a sport, de azért odaül a  ához, hogy egy kicsit együtt legyenek. Így tehát Meier asz-

szony nézi a sportműsort, akit ez teljesen hidegen hagy, miközben a sportért rajongó Meier úr ezen

a hévégén az összes sporteseményt elmulasztja a televízióból, amelyet meg szeretett volna nézni,

mert valami mindig közbejön – de az újságbeszámolókat azért elolvasta (Bausinger 1983: 31–32).

A példaként szolgáló eset elemzésekor Bausinger megpróbálta összefoglalni azokat az alap-

elveket, amelyek hasznosak lehetnek az új médiatechnológiák mindennapi elsajátításának és

használatának elemzésekor. Első, s legfontosabb kiindulópontként azt javasolta, hogy a ku-

tatás középpontja ne az egyes médium legyen, hanem a különböző médiumok összefüggése,

az egész mediális kontextus. A nyolcvanas évek hagyományos médiavilágában is jól látható,

hogy a felhasználók a különböző médiumokból válogatva hozzák létre a maguk speci kus

médiamenüjét.

Ráadásul nem csak a médiakínálat többértelmű – ezt a többértelműséget csak fokozza az

a nyitott terület, a mindennapi élet valósága, ahol a médiahasználat lejátszódik. A mediá-

lis kommunikáció szoros kapcsolatát a közvetlen, személyes kommunikációval jól mutatja,

hogy sok esetben a médiumok tartalmai kínálnak kiindulópontokat a beszélgetésekhez, kö-

zös tematikák előállításához. Ezért a mediális tevékenységek kutatása során fontos a nem

mediális cselekvések kontextusának vizsgálata. A médiacselekvések szorosan integrálódnak

a mindennapokban, s ezen integráció során összekapcsolódnak másfajta, nem mediális jel-

legű és eredetű tényezőkkel.

Mindez már átvezet a harmadik fontos alapelvhez. Mivel a médiacselekvések legtöbbször

kollektív jellegű tevékenységek – „még az újságolvasásnál sem lehetünk valóban egyedül,

mindez a család, a barátok, a kollégák hálózatában zajlik” (Bausinger 1983: 30), fogalmaz a

szerző –, ezért a kutatás során fontos  gyelembe venni a társadalmi-kulturális kontextust.

A médiacselekvésekben jól kifejeződnek társadalmi-kulturális különbségek: így a generáci-

ók, a nemek eltérő médiaérdeklődései, médiára vonatkoztatott különböző cselekvésmód-

jai. Ugyanakkor azt is érdemes  gyelembe venni, hogy nem egyirányú folyamatról van szó,

a médiacselekvésekben átalakulnak ezek a viszonyok is.

Bausinger e tanulmányában megfogalmazott nézetei pár év múlva, 1991-ben jelentek

meg újra az angol médiakutatásban, mégpedig a domesztikációs elmélet képviselőinek –

Roger Silverstone (2008[1999]), David Morley (1999b[1992]) – írásaiban. Számos megálla-

pításuk ismerősként köszön vissza Bausinger szövegéből: annak hangsúlyozása, hogy a tele-

vízió nem egy elszigetelt médium, hanem a számos, egymással összekapcsolt információs és

kommunikációs technológiák egyike, illetőleg az a megállapítás, mely szerint a médiumok

használatát más, háztartásbeli gyakorlatok összefüggésében kell vizsgálni. Ugyancsak hang-

súlyos szerepet kap a háztartások térbeli elrendezésének vizsgálata éppúgy, mint a média-

használat rituális jellege, azaz időbelisége.

24 replika

Összefoglalás

Jelen tanulmány a „médiaetnográ ának” nevezett megközelítés létrejöttét, kiindulópontjait

vizsgálta. Jól látható, hogy mind az irodalomtudomány, mind a médiakutatás (a cultural

studies), illetőleg az empirikus kultúratudomány keretei között születtek olyan munkák,

amelyek az egyes médiumok társadalmi-kulturális elsajátításával, használatával foglalkoz-

tak. Noha hangsúlybeli különbségek találhatók közöttük, ám mindegyik túl kívánt jutni a

tisztán textológiai vizsgálatként tételezett médiakutatáson, s a hangsúlyt a használat szo-

ciokulturálisan meghatározott kontextusaira helyezte. Ezek a megközelítések két szem-

pontból is fontosak. Egyrészt fogalmilag-módszertanilag megteremtették e kutatási terület

további intézményesülésének előfeltételeit, amely az ezredforduló környékén, elsősorban

Roger Silverstone és munkatársai domesztikációs elméletében meg is történt (Silverstone

2008[1999]). A másik ok a jelenben kereshető, a különböző technológiák társadalmi-kultu-

rális szerepe, jelentősége iránt megnőtt érdeklődés (különböző laboratóriumtanulmányok,

a tudományszociológia új irányzatai) felértékelte azokat a kutatásokat, amelyek korábban az

egyes (média)technológiákhoz kapcsolódó elvárásokat, bánásmódokat vizsgálták.

Hivatkozott irodalom

Ang, Ien (1985[1982]): Watching Dallas. Soap Opera and the Melodramatic Imagination. London: Methuen.

Ang, Ien (1995[1982]): A Dallas és a tömegkultúra ideológiája. Replika (17–18): 201–214.

Ang, Ien és Joke Hermes (1991): Gender and/in Media Consumption. In Mass Media and Society. James Curran és

Michael Gurevitch (szerk.). New York – Melbourne – Auckland: Bloomsbury, 307–328.

Bachmann, Götz és Andreas Wittel (2006): Medienethnographie. In Qualitative Methoden der Medienforschung.

Jörg R. Bergman és Ruth Ayaß (szerk.). Reinbek bei Hamburg, Rowohlt, 183–219.

Bausinger, Hermann (1981): Technik im Alltag. Zeitschri für Volkskunde 77(2): 227–242.

Bausinger, Hermann (1983): Alltag, Technik, Medien. In Rituale der Medienkommunikation. Gänge durch den

Medienalltag. Harry Pross és Claus-Dieter Rath (szerk). Berlin –Marburg: Guttandin und Hoppe, 24–36.

Bausinger, Hermann (1984): Media, Technology and Daily Life. Media, Culture and Society 6(4): 343–351.

Bausinger, Hermann (1994[1961]): Népi kultúra a technika korszakában. Budapest: Századvég.

Beck, Stefan (szerk.) (2000): Technogene Nähe. Ethnographische Studien zur Mediennutzung im Alltag. Münster: Lit

Verlag.

Beck, Stefan (2012): Rationalität – Wissenscha – Technik. In Science and Technology Studies. Eine

sozialanthropologische Einführung. Stefan Beck, Jörg Niewöhner, Estrid Sørensen (szerk.). Bielefeld: Transcript

Verlag, 221–244.

Bender, Cora (szerk.) (2014): Handbuch der Medienethnographie. Berlin: Reimer.

Császi Lajos (2008): Médiakutatás a kulturális fordulat után. Médiakutató 9(3): 93–108. Interneten:

http://www.mediakutato.hu/cikk/2008_03_osz/07_mediakutatas_forradalom/

Frank, Michael C. (szerk.) (2007): Fremde Dinge. Bielefeld: Transcript Verlag.

Geertz, Cli ord (2001 [1983]): Elmosodott műfajok: a tarsadalmi gondolkodas atalakulasa. In uő Az értelmezés

hatalma. Niedermuller Peter (szerk.). Budapest: Osiris, 304–323.

Giddens, Anthony (1996[1990]): Konsequenzen der Moderne. Frankfurt: Suhrkamp.

Gillespie, Marie (1995): Television, Ethnicity and Cultural Change. London: Comedia – Routledge.

Hall, Stuart (2007[1980]): Kódolás-dekódolás. In Média, nyilvánosság, közvélemény. Angelusz Róbert, Tardos

Róbert és Terestyéni Tamás (szerk.). Budapest: Gondolat, 131–142.

Heller Ágnes (1970): A mindennapi élet. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Hepp, Andreas (2010): Cultural Studies und Medienanalyse. Eine Einführung. Wiesbaden: Verlag für Sozialwissen-

scha en.

Hine, Christine (2001): Virtual Ethnography. London: Sage.

Hine, Christine (szerk.) (2005): Virtual Methods. Issues in Social Research on the Internet. Oxford – New York: Berg.

replika 25

Kálmán C. György (szerk.) (2001): Az értelmező közösségek elmélete. Budapest: Balassi.

Miller, Daniel (2011): Tales from Facebook. Cambridge: Polity.

Miller, Daniel és Don Slater (2000):  e Internet. An Ethnographic Approach. Oxford: Berg.

Morley, David (1980): Nationwide Audience. Structure and Decoding. London: British Film Institute.

Morley, David (1986): Family Television. Cultural Power and Domestic Leisure. London: Routledge.

Morley, David (1999a [1992]): A Nationwide nézői, avagy hogyan értelmezzük a televíziózást? Replika (38):

201–214.

Morley, David (1999b [1992]): Bemerkungen zur Ethnographie des Fernsehpublikums. In Cultural Studies.

Grundlagentexte zur Einführung. Roger Bromley, Udo Göttlich és Carsten Winter (szerk.). Lüneburg: Zu

Klampen, 281–316.

O’sullivan, Tim (2007): Television Memories and Cultures of Viewing. Great Britain 1950–1965. In MedienAlltag –

Domestizierungsprozesse alter und neuer Medien. Jutta Röser (szerk). Wiesbaden: VS Verlag, 71–88.

Radway, Janice (1984): Reading the Romance. Women, Patriarchy and Popular Literature. Chapel Hill – London:

University of North Carolina Press.

Silverstone, Roger (2008[1999]): Miért van szükség a média tanulmányozására? Budapest: Akadémiai Kiadó.

Szijártó Zsolt (1998): Kockázat, kultúra, kon iktus. Replika (31–32): 19–45.

Szijártó Zsolt (2000): A turizmus mint menedék. Képek és elképzelések a Káli-medencében. In Turizmus és kom-

munikáció. Tanulmányok. Fejős Zoltán és Szijártó Zsolt (szerk.). Budapest – Pécs: Néprajzi Múzeum – PTE Kom-

munikációs Tanszék, 7–23.

Szijártó Zsolt (2012): Kockázatok, veszélyek, katasztrófák – a kommunikációkutatás perspektívája. Korunk

23(2): 6–13.

replika - 90–91 (2015/1–2. szám): 27–37 27

Mátyus Imre

Terepcsere

A terep fogalmának átértékelődése a virtuális etnográfiában

Az infokommunikációs eszközök használatának széles körű elterjedése mindennapjaink

egyik meghatározó tapasztalatává vált. A hálózati kommunikáció társadalmi hatásai, sze-

mélyközi kommunikációban betöltött szerepe ugyan már az 1990-es évek elején is foglal-

koztatta a különböző társadalomtudományokkal foglalkozó kutatókat, de a speci kusabb

kvalitatív vizsgálódások időszaka csak az ezredfordulót követően jött el. Ezen időszak egyik

fontos mérföldkövének tekinthető a Christine Hine (2000) által virtuális etnográ ának ne-

vezett módszertani eszköztár leírása. Ezen módszertani gyűjtőfogalom Hine szándéka sze-

rint a hagyományos etnográ ai kutatási módszerek lehetőségeit igyekszik kamatoztatni az

online interakciók terében, s többek között a hagyományos etnográ ai terep fogalmának

felülvizsgálatát, átértelmezését is szükségessé teszi.

Írásomban a terep tradicionális etnográ ai fogalmának továbbgondolását igyekszem be-

mutatni az online kvalitatív kutatások, elsősorban a Christine Hine (2000) által „virtuális

etnográ aként” (virtual ethnography) aposztrofált módszertan szempontjából. A szövegben

egyrészt röviden vázolni kívánom azokat a legfontosabb változásokat, melyek az antropoló-

gia tárgyával, illetve a megismerési módszerekkel kapcsolatban a legnagyobb hatásúnak bi-

zonyultak, s meghatározzák az információtechnológiai hálózatok mint interaktív társadalmi

terek felé forduló antropológiai érdeklődést is. Másrészt az etnográ ai gyakorlat szempontjá-

ból kiemelt jelentőségű terep fogalmát igyekszem kibontani az internet vizsgálatai kapcsán.

Bár a megfelelő pontokon igyekszem rámutatni azon módszertani problémákra, melyek a

virtuális etnográ a terepének sajátos jellegéből adódnak (például az adatok autenticitása,

valóságtartalma), ezekkel bővebben e helyütt nem foglalkozom. A terep különböző jellege

(valós/virtuális), illetve a terep fogalmának különböző interpretációi eleve befolyásolják az

etnográ ai értelmezések lehetséges eredményeit.

Az etnográ a kifejezést az alábbiakban szigorúan módszertani értelemben, az angolszász

hagyományban alkalmazott ethnography mintájára használom. Ahogyan Tom Boellstro

rövid meghatározásában olvashatjuk: „az »etnográ a« az a módszer, amelyet antropológu-

sok és mások a »kultúra« tanulmányozására használnak” (Boellstro 2008: 66).

28 replika

Az etnográ ai terep fogalmának újragondolásához mindenképpen szükséges röviden

összefoglalni azokat a legfontosabb változásokat a kulturális antropológia területén, melyek

hatással voltak a terminus átértelmezésére. Alábbiakban ezért először a kulturális antropo-

lógia két fontos fordulatával, az interpretatív, illetve a re exív fordulattal foglalkozom. Míg

az előbbi magát a kultúrát igyekszik a materiális megközelítésektől eltérően vizsgálni, s ez-

zel általános hatást gyakorol az etnográ ai gyakorlatra, az utóbbi elsősorban a kutató és a

kutatott közötti viszony és az etnográ ai szöveg mint produktum módszertani alapvetései

kapcsán válik relevánssá. E két paradigmaváltás mindenképpen szükséges lépés volt a kultu-

rális antropológián belüli szemléletváltáshoz, mely hosszú távon lehetővé tette az etnográ ai

módszereknek a hálózati kommunikáció metaforikus, diszkurzív terébe való átemelését.

Bár kétségtelen, hogy a Hine virtuális etnográ ájának bemutatkozása óta eltelt másfél év-

tized számos változást hozott az online terepkutatásban, ezen írás elsősorban azt a vakfoltot

próbálja – legalább kis részben – zsugorítani, amit az adott területtel kapcsolatos, magyarul

hozzáférhető publikációk hiánya jelent.

Az interpretatív és a re exív fordulat hatása az antropológiai megismerésre

Az antropológiai megismerés elmúlt negyven évét leginkább a társadalomtudományok

széles körére kiható, kulturális fordulatként aposztrofált komplex változásegyüttes jellemzi.

E fordulat valójában több, analitikai szempontból valamelyest szétválasztható, ugyanakkor

szorosan egymásra épülő episztemológiai és módszertani változás összességeként ragadható

meg. A változások lényege az antropológia mint tudomány egészének felülvizsgálata, mód-

szereinek és eredményeinek újragondolása volt, hátterükben pedig minden esetben vala-

milyen új kutatási terület vagy kutatási tárgy megjelenése állt. A partikuláris vizsgálatok

eredményei azután olyan értelmezési változásokat eredményeztek, melyek a kulturális ant-

ropológia egészére kihatással voltak. Az antropológiai fordulatok közül jelen szöveg szem-

pontjából kettőt tartok fontosnak kiemelni: az interpretatív, illetve a re exív fordulatot.

Az elsőként kiemelhető átfogó változás az általánosan Cli ord Geertz nevéhez kapcsol-

ható szimbolikus antropológia megjelenése által jelölt interpretatív fordulat. A társadalom-

tudományok területén már az 1960-as években megindulnak bizonyos változások, melyek

a fenomenológiai és  lozó ai hermeneutikai megalapozottság erősödésének köszönhetők.

Az1970-es években végbemenő változások középpontjában a kultúra szimbólumok rend-

szereként való újraértelmezése áll. Geertz munkásságára nagy hatást gyakoroltak az antropo-

lógia hagyományos diszciplináris keretein kívülről, elsősorban a nyelvészet és a posztmodern

irodalomtudomány területeiről átvett módszerek és fogalmak. Geertz interpretatív kultúra-

tudományról szóló elgondolása szerint „[a]z interpretatív magyarázat (…) arra fordítja  -

gyelmét, hogy mit jelentenek az intézmények, cselekedetek, képzetek, kijelentések, alkalmak,

szokások, azaz a társadalomtudományok szokásos vizsgálati tárgyai azok számára, akikhez

tartoznak ezek az intézmények, cselekedetek, szokások stb.” (Geertz 2001[1983]: 307).

Az interpretatív fordulat a kulturális jelenségeket mint vizsgálati tárgyakat szövegszerű-

vé, olvasható, értelmezhetővé igyekszik tenni. Hátterében az a nyelvészeti alapú feltételezés

áll, hogy „az emberi megismerés és a kommunikáció a nyelven alapszik, amit a történel-

replika 29

mi és társadalmi kontextusban jelentéssel bíró közös szimbólumok rendszereként” fogha-

tunk fel (Biczó 2003: 235). Az interpretatív paradigma az austini beszédaktus-elmélet, illet-

ve a diskurzuselemzés alapjait felhasználva a kulturális jelenségeket, gyakorlatokat erősen

kontextusfüggő, szövegként megragadható, „leírható” szimbólumrendszerekként értelmezi.

A vizsgálódások középpontjában a kulturális szimbólumok visszafejtésén keresztül elsősor-

ban az a kérdés áll, hogyan artikulálják e szimbólumok a tapasztalatokat, a geertzi értelem-

ben vett „helyi tudást” (local knowledge)?

A re exív fordulat az 1980-as évek közepén – legteljesebben a James Cli ord és George

E. Marcus által szerkesztett Writing Culture című kötethez kapcsolódó vitákban – kezdett

kibontakozni a kulturális antropológiában. A fordulat gyökerénél olyan, az 1970-es évek-

ben megjelenő problémákat találunk, melyek a diszciplína episztemológiai alapjainak álta-

lános felülvizsgálatát tették szükségessé. A legfontosabb kérdés, ahogy azt Rapport és Over-

ing megfogalmazza: „vajon az antropológia politikailag korrekt vállalkozás-e” (Rapport és

Overing 2000: 32)?

A re exív fordulat három különböző gyökerű antropológiai krízis konstellációjának

eredményeként vált szükségessé. Egyrészt kritika fogalmazódott meg a kulturális antropo-

lógia korábbi koloniális, európai központú szemléletével kapcsolatban, másrészt a feminis-

ta antropológia bírálni kezdte az értelmezések terén domináló patriarchális nézőpontokat,

harmadrészt pedig Malinowski terepnaplójának kiadása kapcsán bontakozott ki vita, mely-

ben a terepmunka és az etnográ ai szöveg megszületésének viszonyában meglévő, korábban

artikulálatlan problémák kerültek felszínre.

A re exív fordulat elsősorban az etnográ ai szöveget mint a szerző társadalmi és kulturá-

lis pozíciójától függő írási, értelmezési produktumot vizsgálja. Ahogyan Cli ord fogalmaz:

Nem résztvevő meg gyeléssel vagy (értelmezésre váró) kulturális szövegekkel kezdjük, hanem

az írással, a szövegek létrehozásával. Az írás, mely többé nem egy marginális vagy okkult dimen-

zió, központi elemmé vált abban, amit az antropológusok a terepen és azután csinálnak. Az a

tény, hogy mindez mostanáig nem került megjelenítésre, illetve nem képezte komoly viták tár-

gyát, egy olyan ideológia kitartó mivoltát tükrözi, ami a reprezentáció áttetszőségét és a tapasz-

talat közvetlenségét hirdeti. Az írás a módszerre redukálódik: jó terepmunkajegyzetek készítése,

pontos térképek rajzolása, az eredmények „leírása” (Cli ord 1986: 2).

Cli ord rámutat az írás, a szöveggé alakított tapasztalat központi szerepére s ennek proble-

matikus voltára. Az etnográ a készítése során ugyanis a folyamat minden szintjén megjele-

nő írást mindeddig semlegesnek, objektívnek, problémamentesnek feltételező antropológiai

gyakorlat nem képes a kulturális jelenségek egészének megragadására. A szöveg nem lehet

teljes, nem lehet semleges, lévén szerzője, az antropológus sem az. Ennek fényében az etno-

grá a pusztán „részleges igazságok” (partial truths) létrehozására alkalmas.

A re exív fordulat lényege épp ezért kettős: egyrészt megjelenik az antropológiai ta-

pasztalat pártatlanságának, objektivitásának megkérdőjelezése, a fokozott önre exió, az

„autoantropológia” (Rapport és Oevring 2000: 32) igénye, másrészt pedig az etnográ ai

gyakorlatból születő szövegek „szövegszerűsége” kap hangsúlyt. A szövegek vizsgálata pedig

beemeli a retorikával, a fogalmi alakzatokkal, illetve a szerzőséggel kapcsolatos irodalomtu-

dományi megközelítéseket az antropológiai gondolkodás terébe.

30 replika

Az etnográ ai terep

A hagyományos etnográ ai terep fogalma sok esetben összekapcsolódik a  zikai lokali-

tással, bár nem kizárólag e tényezőhöz köthető. A „klasszikus” antropológiai szövegekben

(például Malinowski, Boas vagy Radcli e-Brown kutatásaiban) megjelenő kutatási terep

azonban túlnyomórészt adott geográ ai lokalitáshoz kötődő, homogénnek feltételezett kul-

túrák vizsgálatának színtereként működik. E megközelítésben – hasonlóan a 19. századi eu-

rópai nemzetállamok konténerfelfogásához – a földrajzi tér és az azon belül élő kulturális

csoport „egymásra olvasódik”, a kultúra adott lokalitásban található, vizsgálható. Ennek fo-

lyományaként az etnográ ai vizsgálat terepe mindig „máshol”, távol, „idegenben” van – egy

meghatározható, földrajzilag és kulturálisan is távoli helyen.

Gupta és Ferguson (1997) három alapvető témát, három választóvonalat emel ki az antro-

pológiai terep szerepével kapcsolatban. Az egyik hagyományos jellemző a terep és az otthon

„radikális szétválasztása” (Gupta és Ferguson 1997: 12). Ez a szétválasztás pedig szükség-

szerűen hierarchiát, értékkülönbséget alakít ki az egyes helyek (mint terepek) között. A má-

sodik fontos különbségtétel bizonyos tudások felértékelése más típusú tudások kizárásával.

A kulturális antropológia a hangsúlyt a terepmunkás  zikai jelenlétére, személyes tapaszta-

latára helyezi, ezzel pedig elsősorban a hagyományos személyközi interakciók szerepe nö-

vekszik meg az etnográ ai terepmunkában. A harmadik választóvonal a terepmunkás és

a Másik, az idegen/különböző kultúrához, a terephez kapcsolódó individuum között születik

meg. Utóbbit a terepmunkás rendezett, feldolgozott tapasztalata, a terepmunka teremti meg.

Az antropológiában bekövetkező kulturális fordulat eredményeként a későbbi megköze-

lítések egyre nagyobb mértékben bontják ki a terep puszta lokalitáson túlmutató jellemzőit.

Schwandt szerint a terep olyan „hely vagy szituáció, melyben egy adott tevékenység lezajlik,

attól függetlenül, hogy a kutató jelen van vagy sem” (idézi Mann és Stewart 2002: 195).

Geertz (2001[1983]) a terepet elsősorban mint szociális kontextust és az adott kultúrához

köthető tudásokat (helyi tudást) jelöli meg, melyek által az etnográ ai tapasztalat elérhetővé

válik. Norman Denzin (1989) szerint a terep az a  zikai és kulturális terület, ahol a nyelv

mint a valóság egy adott kultúrán belüli szimbolikus leképző rendszere működik. Egyaránt

materiális objektumokból felépülő  zikai környezet, valamint társadalmi folyamatok és te-

vékenységek, amelyekbe a nyelv beágyazódik.

Ami a terepet minden esetben kijelöli, az az etnográfus jelenléte. A személyes jelenlétnek

a hagyományos etnográ ai terepmunkában egyfajta szerep- és autoritáslegitimáló ereje van.

Az etnográfus elutazik egy  zikailag máshol lévő lokalitásba egy más kultúrát tanulmányoz-

ni. Az utazás  zikai távolságát később az etnográfus lejegyzett tapasztalatai, értelmezései hi-

dalják át, teszik kezelhetővé. Magának az etnográfus  gurájának is lényegi elemét képezi az

ottlét, a közvetlen tapasztalat, amelyet a terepen szerez. Ahogyan Hine (2000) összefoglalja,

az etnográfust személyes jelenléte olyan hatalommal ruházza fel – szemben az olvasóval –,

aminek birtokában kizárólag ő lehet a tapasztalatok értelmezője. Ezen rendszerben az et-

nográfus személye transzparensnek tűnik – semleges, objektív médiumnak, aki közvetíti a

távolban lévőt. A re exív fordulat részben azon felismerésen alapul, hogy az etnográfus az

„idegen” helyre is magával viszi saját értelmezési kereteit – mi több, a tapasztalatok lejegyzé-

se és értelmezése során azon keresztül, saját közössége számára „fordítja” a vizsgált kultúra

jelenségeit. Az írás folyamata s a terepmunka egésze tehát nem áttetsző, objektív közvetítés

replika 31

a „saját” és a más „között”, hanem a „más” értelmezése a „saját” kontextusában. Ahogyan

azonban a médiumok teszik, az etnográfus személye maga is megalkotja szövegével a való-

ság egyfajta verzióját, olvasatát.

A hagyományos terepmunka ennek tükrében tehát nem eredményez végleges, lezárt, tel-

jes és objektív képet egy-egy jelenségről, mindössze a cli ordi értelemben vett „részleges

igazságok” születhetnek meg. A nézőponti episztemológiák kapcsán Rosaldo az alábbiakat

jegyzi meg:

Minden interpretáció ideiglenes: olyan pozicionált alanyok hozzák létre őket, akik csak bizo-

nyos dolgokat hajlandóak tudomásul venni, másokat pedig nem. Még ha nagy tudású, érzékeny,

folyékonyan beszéli is a nyelvet és könnyen mozog egy idegen kultúra világában, a jó etno-

gráfusnak akkor is megvannak a saját korlátai, így elemzései sosem lehetnek teljesek (Rosaldo

2003[1989]: 264).

Az etnográfus valójában többet tesz, mint pusztán leírja a terepet – megteremti azt közönsé-

ge számára. A kulturális antropológiával szemben az 1970–80-as években megfogalmazódó

posztkoloniális kritika éppen ebben találja meg célpontját – a művelt európai tudós talál-

kozása történik meg az idegennel, s a találkozás az európai elit számára íródik le. A terep

textuális megteremtésében az interpretatív fordulat sem hoz változást – a Geertz által java-

solt sűrű leírás ugyan már érzékenyebbé válik a kulturális praxis és kontextus kapcsolatára,

ugyanakkor annak szöveggé alakítása kapcsán nem problematizálódik elég hangsúlyosan

a meg gyelő (kutató) saját nézőpontjának kérdése.

A személyes tapasztalat a  zikai kontextus különböző, közvetlenül át nem adható rétege-

inek, kódjainak (látvány, hangok, nonverbális és paraverbális jelek) leírását teszi szükségessé

az etnográfus oldaláról. Az etnográ ai terepnaplók ezért gyakorta tartalmaznak feljegyzé-

seket nem verbálisan kommunikált tartalmakról, illetve a  zikai környezetről. A hagyomá-

nyos terep tehát az etnográfuson kívül minden olvasó számára pusztán szöveggé formált

tapasztalat, interpretált percepciók lejegyzése, a kutató személye által „lefordított”, átkódolt

és végső soron előállított valóság. A vizsgált közösség tevékenységeiben való részvétel, az

etnográ ai jelenlét, a kultúrával azonos lokalitásban való tartózkodás önmagában nem ga-

rantálja a vizsgált jelenségek, tevékenységek pontosabb megértését – az értelmezés ugyanis

minden esetben a saját percepcionális, illetve ideológiai korlátai közé zárt kutatóra van bíz-

va, a tapasztalatok szükségszerű szöveggé kódolása pedig minden esetben kiszakítja ezeket

eredeti kontextusukból.

A virtuális terep

A kulturális antropológia számára a vizsgálódások új tere született meg a 20. század utolsó

két évtizedében. Bár a hálózati kommunikáció kutatása már megelőzte a világháló megszü-

letését (1993),1 az online társadalomkutatások nagyobb számban csupán az 1990-es évek

második felében kezdődtek el – ekkorra alakult ki ugyanis vizsgálati szempontokból rele-

1 Bár a világháló (WWW – World Wide Web), illetve az internet egymással nem hozható maradéktalanul fe-

désbe, az alábbi szövegben – a szóismétlések elkerülése érdekében – a két terminust felcserélhetően használom.

32 replika

vánsnak tekinthető hálózati lefedettség. Az antropológiai érdeklődés az ezredforduló táján

kezd megmutatkozni,2 s az etnográfusok eddigre már alapozhattak a nyelvészet, a  lozó a,

illetve a szociológia e tér(b)en szerzett eredményeire. S bár az elmúlt években az online tere-

pen folytatott etnográ a kapcsán számos eltérő elnevezés jelent meg különböző publikációk-

ban (pl. virtuális etnográ a [Hine 2000], netnográ a [Kozinets 2002, 2010] kiberetnográ a

[Hallett és Barber 2014]), mindmáig egyik sem vált kizárólagossá.

Az online közösségek, online interakciók 1990-es évekbeli vizsgálata kapcsán Nancy K.

Baym ugyanazt a problémát emeli ki, amit Barry Wellman (2004) is hangoztat az internet-

kutatás (Internet studies) esetében: a módszeres, koncentrált meg gyelés helyett az értelme-

zés sok esetben túlságosan a „személyes anekdotákon és hipotetikus elmélkedésen” alapul

(Baym 2000: 198). Míg az internet – pontosabban fogalmazva a világháló (Wor ld Wid e Web )

széles körű elterjedésének kezdeti szakasza nem nélkülözte teljes mértékben az empirikus

kutatásokat, az ezredforduló előtti időszak internettel kapcsolatos társadalomtudományos

diskurzusaiban túl nagy hangsúllyal voltak jelen a szélsőséges elmélkedések a potenciális

hatásokról.

Az online társadalomkutatásokon belüli egyik legmarkánsabb, az internet kulturális

antropológiai vizsgálatának szempontjából kiemelten fontos forrása Hine (2000) Vir tual

Ethnography című munkája.3 Hine az internet etnográ ai kutatásának lehetőségét össze-

kapcsolja a számítógép által közvetített kommunikáció (computer-mediated communication,

CMC) vizsgálatával. A világháló megismerését azonban nem kizárólag az ott megjelenő

(tágabb értelemben vett) szövegek értelmezése jelenti. Rámutat, hogy a CMC vizsgálati

eredményei nagyban függenek mind a szövegalkotó, mind az értelmező társadalmi kontex-

tusától, s visszautal a geertz-i interpretatív fordulatra is.

Míg az internet tekinthető önmagában egy különálló kultúrának, a jelentéseket és percepciókat,

amelyeket a résztvevők hoznak ebbe a kultúrába, alakíthatják az internethez való hozzáférés

körülményei és az elvárások ezzel kapcsolatban. (…) Az internet kétszeresen is szövegszerűnek

tekinthető: úgy is, mint diszkurzívan létrehozott kultúra, illetve mint kulturális alkotás, techno-

lógiai szöveg. Felhasználását és értelmezését azonban egyik értelemben sem a szöveg határozza

meg. Az internet mint kultúra, illetve mint kulturális artefaktum közötti különbség heurisztikai

eszköz az internetről mint közvetítőről való gondolkodásban (Hine 2000: 39).

Hine szerint a virtuális etnográ a arra törekszik, hogy e két látásmódot összekapcsol-

ja egymással. A világháló megismerése során tehát az lenne a cél, hogy a jelentésalkotás

mind online, mind o ine kontextusáról ismereteket szerezzünk és feltérképezzük ezek

komplex összefüggéseit. Mindez különösen fontossá válik, ha  gyelembe vesszük az ano-

nimitás/pszeudonimitás, illetve az online identitások performatív jellegét. S bár Hine már

az ezredfordulón felvetette az egymástól elválasztottként kezelt online és o ine praxisok

kérdését, Hallett és Barber (2014) továbbra is problémásnak látják a felhasználók hálózati

performansza, illetve hálózaton kívüli gyakorlata közötti különbségtételt.

2Többek között 2000-ben jelenik meg Daniel Miller és Don Slater  e Internet – An Ethnographic Approach című

munkája (mely a trinidadi diaszpóra online reprezentációit vizsgálja), illetve Christine Hine Virtual Ethnography

című könyve is.

3Hine címválasztásában, illetve a módszertan megnevezésében tudatosan kijátssza a valós/virtuális dichotómi-

át. Ugyanakkor könyvében rámutat a két terület egymástól elválaszthatatlan jellegének kiemelt szerepére az értel-

mezéseknél.

replika 33

Amint megélt valóságainknak egyre nagyobb mértékben képezik részét online interakcióink,

a kortárs társas életet vizsgáló etnográfusoknak az online tereket olyan „szintekként” vagy te-

rületekként kell felfogniuk, ahol résztvevőik élnek. Bár az internet a mindennapi élet részévé

vált, mindössze néhány hagyományos etnográfus – és általában társadalomkutató – teszi az on-

line társas tereket kutatási tervének részévé. Ehelyett inkább szemtől szembeni interjúkkal és

meg gyelésekkel igyekeznek tanulmányozni a  zikai teret. A kiberetnográfusok ugyanakkor

olyan vizsgálatokat terveznek, melyek gyakran kizárólag az online életre koncentrálnak blogok,

csevegőszobák és más online interakciók tanulmányozásával. Habár ezen kétfajta megközelítés

nem zárja ki kölcsönösen egymást, sok etnográfus alábecsüli, elkerüli, vagy nem ismeri fel az

online tereknek a kutatás résztvevői életében betöltött szerepét (…), végső soron kizárva egy

episztemológiai szempontból igen fontos adatgyűjtési módszert. Míg a hagyományos etnográ-

 ai módszerek (meg gyelés és informális interjú) továbbra is hasznosak, a kutatóknak át kell

értelmezniük, mi számít terepnek. Azt állítjuk, hogy egy embercsoport tanulmányozása annak

„természetes élőhelyén” ma már magában foglalja az egyének „online élőhelyét” is (Hallett és

Barber 2014: 307–308).

Ahogyan az Hallett és Barber szövegéből is kiderül, a kortárs etnográ ai vizsgálatok sajnos

továbbra sem képesek minden esetben  gyelembe venni az online terek és o ine praxisok

összekapcsoltságát.

A hine-i virtuális etnográ a elsősorban négy fő terület vizsgálatára koncentrál:4 1.a fel-

használók és az internet mint kommunikációs eszköz és kultúra kapcsolatára; 2.a közössé-

gek változásaira; 3.az eredetiség/autentikusság, a hatalom és identitás reprezentációjának

kérdéseire, illetve 4.az „online” és az „o ine” társadalmi valóság viszonyára. E kérdések

vizsgálatát az infokommunikációs hálózatok mediatizált terének vizsgálatával a hagyomá-

nyos etnográ ai módszerek dinamikus átalakításával, kontextushoz való igazításával pró-

bálja elérni.

Steve Jones (2006) egy az internet társadalomtudományos kutatásával (Internet studies)

kapcsolatos fejtegetésében megjegyzi, hogy az online kutatásokat mind a mai napig a

textuális reprezentációk primátusa jellemzi. Jones ugyan helyesen érvel abban a tekintetben,

hogy az egyre nagyobb számú multimédiás tartalom kutatása terén a társadalomtudomá-

nyos kutatás le van maradva, arról ugyanakkor elfeledkezik, hogy a jelenlegi hálózati kultú-

rákhoz az esetek túlnyomó többségében csak és kizárólag textuális reprezentációk vizsgálata

által juthatunk el.

A kultúra vizsgálata szempontjából az interakciókra való hagyatkozás az etnográ ai te-

repmunkában alapvető fontosságú. Amikor azonban a terepmunka egy új, mediatizált tér-

be helyeződik át, az egyik kulcskérdés magának a terepnek a megragadhatósága lesz. Az

online terek, virtuális terepek kutatásának egyik alapproblémája a kulturális antropológia

azon korábban is felvetett alapelképzelése, hogy a megismerés alapját a valós tapasztalat

adja. Boelstor (2008) ugyanakkor jól rámutat, hogy az olyan, csak online létező, csak info-

kommunikációs eszközökkel hozzáférhető társadalmi terek, mint például az általa vizsgált

Second Life megtapasztalása nem a  zikai jelenvalósághoz kötött. A valós tapasztalat – annak

hagyományos értelmezése szerint – ez esetben a technikai eszközökhöz, az általuk hozzá-

férhetővé tett adatokhoz kötődik, nem azokhoz a társas interakciókhoz, melyeket a szerző

ténylegesen vizsgál.

4  Hasonló kérdések vizsgálatát veti fel többek között: Mann és Stewart (2002); Dicks, Mason, Co ey és

Atkinson (2005).

34 replika

Amikor az online interakciók vizsgálatáról beszélünk, a résztvevők, a kommunikációs

aktusok  zikai térben való lokalizálhatósága a kommunikáció aktusa szempontjából irre-

levánssá válik – az interakciók kiszakadnak a földrajzi lokalitás, illetve a személyes jelenlét

keretei közül. Az interakció eredményessége szempontjából (különösen az információk át-

adását tekintve) a mediatizált kommunikációs helyzetekben már nem a személyes jelenlét,

hanem a hozzáférés válik kulcsfontosságú összetevővé.

A virtuális etnográ a e delokalizáltság kapcsán magának a terepnek a fogalmát is átérté-

kelésre ajánlja fel. Hine szerint:

(…) a terep fogalma megkérdőjeleződik. Ha a kultúra és a közösség nem önmagától értetődően

lokalizálható helyileg, akkor az etnográ a sem. Az etnográ ai megismerés hatásosan átalakítha-

tó azáltal, hogy az áramlásra és összekapcsoltságra koncentrálunk szervező alapelvként a lokali-

tás és a határ helyett (Hine 2000: 64).

Az interakciók technológia környezetben való lefolytatása ugyanakkor azt eredményezi,

hogy maga az interakció eleve textuális formában történik. A szöveg egyszerre tölti be a

 zikai keretet képező hely és társadalmi kontextus szerepét, ez pedig némiképp csökkenti

azon aggályokat, amelyekkel a re exív fordulat teoretikusai fordulnak a terepmunka tapasz-

talatainak átírása felé. A transzkripció kiegyensúlyozatlanságának, a kutató oldaláról történő

torzításnak tehát éppen a terep mediatizált jellege szabhat gátat (Mann és Stewart 2002).5

A virtuális etnográ a e téren kétségkívül sokat köszönhet az interpretatív fordulatnak, ami

kihangsúlyozza a szimbolikus interakciók szövegszerű vizsgálatának fontosságát.

A virtuális etnográ a terepének jellegéből adódóan az online kontextusban gyűjtött,

zömében textuális adatok esetében ugyanakkor érzékelhető a nyelvre nehezedő „súlyos

interpretatív teher” (Mann és Stewart 2002: 197). Mivel a kutatás során az etnográfus pusz-

tán az interakciókra támaszkodhat, a kontextuális információk nagy része hiányos. Azon

nonverbális és paraverbális jelek, társadalmi markerek, amelyek a hagyományos terep sze-

mélyközi helyzeteiben megtalálhatók, a hálózati interakciókban csak akkor és csak olyan

mértékben jelennek meg, amikor és amilyen mértékben azt a részt vevő felek jónak látják be-

emelni. Ráadásul a kommunikációs aktusok  nomhangolására szolgáló szimbólumok (pél-

dául az emotikonok) használata sem problémamentes. Ahogyan arra például Kivran-Swaine

és társai (2013) is rámutattak, az alapvetően érzelmek kifejezésére kitalált emotikonok hasz-

nálatát a korosztály, a nem és az interakcióban lévő felek közötti intimitás foka is jelentősen

befolyásolja. S bár e helyzet kevésbé kiszolgáltatottá teszi a kutatás alanyait, az etnográfus

szempontjából komoly akadályokat gördíthet a pontos értelmezés elé. A félrevezetés, a fél-

reértelmezés, a kutató által önkényesen vagy önkéntelenül mozgásba hozott sztereotípiák az

értelmezésben reális veszélyt jelentenek.

Az online folyatott etnográ ai vizsgálódások egyik alapvető kulcskérdése ugyanakkor

éppen az új terep sajátos természetéből fakadóan feléleszti az egyik hagyományos alapprob-

lémát – a kutatónak korán el kell döntenie, hogy milyen adatokat tanulmányoz és mi lesz az,

amit kizár a vizsgált elemek köréből. Ahogyan arra Hine, Kendall és boyd (2009) rámutat-

nak, az internet vizsgálatakor nem hagyható  gyelmen kívül a felhasználók technológiához

való viszonya sem. Komoly problémát jelenthet e téren, hogy a kutató megtalálja azokat a te-

5Megjegyezhetjük ugyanakkor, hogy mindez önmagában természetesen nem eredményez pontosabb értelme-

zéseket.

replika 35

rületeket, amelyek segítik egy adott társas dinamika értelmezését, amelyeknek a felhasználói

gyakorlathoz való történeti, társadalmi kapcsolódása feltérképezhető. A terep hagyományos

értelmezésben, a hagyományos terepmunka gyakorlatában megjelenő szelektálás tehát nem

feloldhatatlan probléma a virtuális etnográ ában – különösen akkor nem, ha olyan adatbő-

séggel állunk szemben, amely mennyiségéből fakadóan kezelhetetlenné válik a feldolgozás

szempontjából.

A hagyományos etnográ ai terepkutatás korábban is említett törésvonala a kutató és a

kutatott, az idegen és a bennszülött közötti hierarchikus különbségtétel. A virtuális etnográ-

 a – Hine (2000) korábbi feltételezései alapján – a technológiai környezetből, az interakci-

ók mediatizált jellegéből fakadóan ezt a fajta felosztást kevésbé teszi élessé, lévén a kutató

és a kutatott ugyanúgy idegen a technológiai környezetben. E téren az elmúlt évtizedben

másfajta törésvonalak rajzolódtak ki egyre világosabban, melyek a digitális műveltséghez, a

felhasználói praxis szintjéhez, az eszközhöz való személyes viszonyhoz és technikai tapasz-

talathoz kapcsolódnak. Saját kutatásaiban boyd (2007, 2014) az amerikai tinédzserek online

médiahasználata kapcsán több helyen is rámutat, hogy a felhasználás módjában, annak a

mindennapi társas életbe való beágyazottságában igenis komoly különbségek mutatkoznak,

amiket nem lehet és nem is kell  gyelmen kívül hagynunk. Ugyanakkor Hine azon tétele,

mely közel azonos státuszúnak tételezi a vizsgált felhasználót, valamint az etnográ a műve-

lőjét, többé nem tartható irányadónak.

A virtuális etnográ a textuális terepének meghatározó jellege összekapcsolódik a részt-

vevő meg gyelés egyik etikai problémájával: a meg gyelői státusz nyilvánvalóvá tételével

kapcsolatos kérdésekkel. Míg a hagyományos terepmunka során a kutató személyes jelenléte

(s többnyire szerepe) nyilvánvaló, az online etnográ a esetében (bizonyos kommunikációs

csatornák használata során) lehetőség van arra, hogy a kutató „elrejtőzzön” a vizsgált közös-

ség tagjai elől. A hagyományos etnográ ai kutatások esetén a láthatóság kérdése többnyire

nem opcionális, és a kutató nyilvánvaló jelenléte, valamint a személyéhez kapcsolódó értel-

mezések, a neki tulajdonított szerep és státusz befolyásolhatja a résztvevők kommunikatív

aktusait (mind tartalmi, mind performatív téren). Az online etnográ a tárgyalása kapcsán

ugyanakkor a „leskelődés” (lurking) komoly etikai kérdésként vetődik fel – az észrevétlen

etnográfus nem befolyásolja az interakciót, ugyanakkor kiszolgáltatott helyzetbe kényszeríti

a vizsgált közösség tagjait.

A „leskelődés” kapcsán nem pusztán a résztvevők kiszolgáltatottsága tematizálódik prob-

lémaként, hanem maguknak az interakcióknak a jellege is. Az internet vizsgálata kapcsán

az egyik legalapvetőbb probléma a médium kettős természetében gyökerezik – abban, hogy

egyszerre működik személyközi kommunikációs csatornaként és tömegmédiaként. Ebből

adódóan az egyes tartalmak (például olyan fórumok vagy chatszobák vizsgálata, melyeknél

a diszkussziókban való részvétel regisztrációt igényel, ugyanakkor az ezeken megjelenő tar-

talmak kívülállók számára is láthatók) privát vagy publikus jellege nehezen meghatározható.

Különösen igaz ez a közösségi portálok esetében, melyek jól látható példái a privát-nyilvános

közötti határok elmosásának.

Az etnográ ai módszerek gyakorlati felhasználása viszonylag hamar begyűrűzött a mar-

keting területére is, ahol a résztvevő meg gyelő láthatósága a terepen újabb kulcskérdéssé

vált. Az online piackutatási célokra felhasznált módszereket „netnográ a”-ként emlegető

Kozinets (2002, 2010) például amellett érvel, hogy etikai szempontokból elengedhetetlen,

hogy a kutató felfedje, „láthatóvá tegye” magát az online interakciók tereiben. Vele szemben

36 replika

a Puri (2007) által „webnográ a”-ként jegyzett módszer esetében nem feltétlenül aggályos

az etnográfus személyének rejtve maradása, mivel az értékes adatokhoz juttathatja a kutatót.

Ezen módszerek azonban csak és kizárólag az online interakciókra koncentrálnak, és érdek-

lődésük nem terjed ki az online-o ine praxisok közötti komplex viszony feltérképezésére.

Konklúzió

Összességében elmondható, hogy az online/virtuális etnográ a (illetve a hálózati interakci-

ók bármely kvalitatív vizsgálata) szempontjából meghatározó jelentőségű a terep mediatizált

jellege. A hine-i virtuális etnográ a ideális terepéhez ugyanakkor nem pusztán szövegszerű

hálózati interakció tartozik hozzá, hanem az ennek hátterében álló o ine praxisok, attitű-

dök, ideák, szándékok, tudások vizsgálata is. Az is egyértelműen kijelenthető, hogy a mód-

szeres etnográ a nem merülhet ki pusztán a terepként és alkotásként egyszerre értékelhető

online tartalmak vizsgálatában, hanem össze kell kapcsolódnia az o ine kontextus hatása-

inak vizsgálatával. Az o ine hatások azonban nem pusztán a tartalmak megszületése kap-

csán válnak fontossá – ugyanígy fontos vizsgálni az azok hatására bekövetkezett társadalmi

változásokat is. Ezen elképzelések az online etnográ át egyfajta több terepű (multi-sited)

módszerré válás irányába tolják.

Azt sem hagyhatjuk  gyelmen kívül, hogy bár a multimédia, valamint a mobil eszközök

egyre szélesebb körű térhódítása újabb kérdéseket vet fel a vizsgálandó interakciótípusok

szövegjellegével, feldolgozhatóságával kapcsolatban, az etnográ ai jellegű online kutatások

jobbára még ma is a textuális tartalmak elemzésére koncentrálnak. Az online terep szö-

vegszerűsége nem az átírás, az etnográfusi jelenlét által közvetített értelmezés eredménye,

hanem a hálózat által lehetővé tett interakciók alapvető természete. A földrajzi lokalizálha-

tóságtól, a személyes  zikai jelenléttől elszakított terep ugyanakkor nem számolja fel teljes

mértékben a  zikai lokalitás szerepét sem, mindössze átrendezi a lokalitással kapcsolatos

re exiók, a lokális működések logikáját, és komplementer jelleggel van jelen a hétköznapi

interakciókban számos más kommunikációs csatorna mellett.

Hivatkozott irodalom

Baym, Nancy K. (2000): Tune In, Log On. Soaps, Fandom and Online Community. London –  ousand Oaks – New

Delhi: Sage.

boyd, danah (2007): Choose Your Own Ethnography. In Search of (Un)Mediated Life. (Konferencia-előadás: 4S

Annual Conference 2007, Montreal, Kanada, 2007. október 13.) Interneten: http://www.danah.org/papers/

talks/4S2007.html (letöltve: 2014. szeptember 10.).

boyd, danah (2014): It’s Complicated.  e Social Lives of Networked Teens. New Haven – London: Yale University

Press.

Boellstor , Tom (2008): Coming of Age in Second Life. An Anthropologist Explores the Virtual Human. Princeton –

Oxford: Princeton University Press.

Biczó Gábor (szerk.) (2003): Antropológiai irányzatok a második világháború után. Debrecen: Csokonai.

Cli ord, James (1986): Introduction. Partial Truths. In Writing Culture.  e Poetics and Politics of Ethnography. James

Cli ord és George E. Marcus (szerk.). Berkley – Los Angeles – London: University of California Press, 77–97.

Denzin, Norman (1989): Interpretative Biography. Newbury Park: Sage.

Geertz, Cli ord (2001[1983]): Elmosódott műfajok: a társadalmi gondolkodás átalakulása. In uő Az értelmezés

hatalma. Niedermüller Péter (szerk.). Budapest: Osiris, 304–323.

replika 37

Gupta, Akhil és James Ferguson (1997): Discipline and Practice. „ e Field” As Site, Method, and Location in

Anthropolgy. In Anthropological Locations. Boundaries and Grounds of a Field Science. Akhil Gupta és James

Ferguson (szerk.). Berkley – Los Angeles – London: University of California Press, 1–46.

Hallett, Ronald E. és Kristen Barber (2014): Ethnographic Research in a Cyber Era. Journal of Contemporary

Ethnogarphy 43(3): 306–310.

Hine, Christine (2000): Virtual Ethnography. London –  ousand Oaks – New Delhi: Sage.

Hine, Christine, Lori Kendall és danah boyd (2009): Question One: How Can Qualitative Internet Researchers

De ne the Boundaries of  eir Projects? In Internet Inquiry. Conversations about Method. Annette M. Markham

és Nancy K. Baym (szerk.). London –  ousand Oaks – New Delhi: Sage, 1–32.

Jones, Steve (2006): Dreams of Fields. Possible Trajectories of Internet Studies. In Critical Cyberculture Studies.

David Silver és Adrienne Massanari (szerk.). New York – London: New York University Press, IX–XVII.

Kirvan-Swaine, Funda, Samuel Brody és Mor Naaman (2013): E ects of Gender and Tie Strength on Twitter

Interactions. First Monday 18(9). Interneten: http:// rstmonday.org/ojs/index.php/fm/article/view/4633/3746

(letöltve: 2014. szeptember 10.).

Kozinets, Robert V. (2002):  e Field Behind the Screen. Using Netnography for Marketing Research in Online

Communities. Journal of Marketing Research 39(1): 61–72.

Kozinets, Robert V. (2010): Netnography. Doing Ethnographic Research Online. Los Angeles – London – New Delhi:

Sage.

Mann, Chris és Stewart, Fiona (2002): Internet Communication and Qualitative Research. London –  ousand Oaks

– New Delhi: Sage.

Puri, Anjali (2007):  e Web of Insights.  e Art and Practice of Webnography. International Journal of Market

Research 49(3): 387–408.

Rapport, Nigel és Joanna Overing (2000): Social and Cultural Anthropology –  e Key Concepts. London – New

York: Routledge.

Rosaldo, Renato (2003[1989]): A bánat és a fejvadászok őrjöngésének kapcsolata. In Antropológiai irányzatok a

második világháború után. Biczó Gábor (szerk.). Debrecen: Csokonai, 257–278.

Wellman, Barry (2004):  e  ree Ages of Internet Studies. Ten, Five and Zero Years Ago. New Media and Society

6(1): 108–114.

replika - 90–91 (2015/1–2. szám): 39–56 39

Nagy Károly Zsolt

Ösvény a dzsungelben1

Az etnográ a egyik sajátossága, hogy viszonylag gyorsan integrál minden olyan technoló-

giai újítást, mely könnyebbé és hatékonyabbá teszi a tereptapasztalat komplexitásának meg-

ragadását, értelmezését és továbbadását.2 Így volt ez a fotográ ával és a  lmmel, a számító-

gépes adatelemzési módszerekkel, vagy a multimédiával, hipertextualitással és a különböző

interaktív hálózati technológiák kal. E folyamatoknak is köszönhetően napjainkra az etno-

grá ában külön módszertana van úgy a média, mint pl. a kibertér kutatásának. E módszer-

tanok mögött sokszor eltérő színvonalú és kidolgozottságú elméletek állnak, hiszen amíg a

kiberetnográ a3 méreteiben és minőségében is jelentősebb szakirodalommal rendelkezik,

addig a hipertextualitás etnográ ai alkalmazásával kapcsolatban alig találunk irodalmat, s

ami van, azt is inkább a éle „tutorial”-nak lehetne nevezni, mint elméletnek. Ennél is na-

gyobb hiány mutatkozik olyan szövegekben, melyek valamilyen módon megpróbálják ér-

telmezni, közös horizont alá rendezni ezeket a módszereket és elméleteket, vagy egyáltalán:

ennek a lehetőségét megpróbálják felvetni. Tanulmányomban egy ilyen kísérletre vállalko-

zom, vagyis bizonyos elméletek és módszertanok alakulásának, egymásra vonatkozásának

egy lehetséges olvasatát próbálom megfogalmazni.

Mint Cli ord Geertz írja: „az intenzív terepmunka öröksége határozza meg a kuta-

tás antropológiai jellegét” (Cli ord 2002[1997]: 3; a problémához átfogóan lásd: Geertz

1995[1995]; Gupta és Ferguson 1997; Kézdi Nagy 2000–2001; Marcus és Fischer 2003[1996];

Niedermüller 2004, 2005; Vörös és Frida 2006; Kapitány és Kapitány 2008; Mészáros 2010).

Ebből nem csupán az következik, hogy a terep és a terepen való jelenlét sajátos módja a

kulturális antropológia megkülönböztető jellegzetessége, hanem az is, hogy a jelenlét sajá-

1A tanulmány a PTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola Kommunikáció Doktori Programján „Hová lett a

református öntudat” címmel 2013-ban megvédett doktori disszertációmban felvetett módszertani és elméleti prob-

lémák továbbgondolása. A szöveg részben az értekezés egyes fejezeteire épül.

2A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

3A cyber-ethnography és általában a kiber-társadalomtudományok elnevezéseinek még nincsen a magyar nyel-

ven hivatalos és egységes átírása. Miután az etnográ át is ebben a formában használjuk, és a „cyber” előtaggal

képzett szavak a számítástechnikai irodalomban magyarul sokszor „kiber” előtaggal képződnek, tanulmányomban

e problémás szóösszetételek esetében én is ezt a változatot használom.

40 replika

tosságának megélése, az erre való re exió visszahat a terep koncepciójára, s ezen keresztül

az antropológia elméletére. A mai terep- és terepmunka-fogalmunk kiindulási pontjaként

szolgáló, Malinowski nevéhez kötődő paradigmában terep az a saját kultúrájától messze ta-

lálható hely, ahol a kutató huzamos ideig együtt él az idegenekkel, s ezt az együtt élést egyfelől

az idegen kultúrában való részvétel, másfelől az idegen kultúra meg gyelése, pontosabban e

kettő tevékenység vagy minőség heurisztikus összekötése, a résztvevő meg gyelés jellemzi.

Ez a paradigma az elmúlt évtizedekben jelentős változáson ment keresztül, mondhatni fel-

bomlott: „Malinowski elméleti apparátusa, az egykor büszke torony ma nagy részben romok-

ban hever” (Geertz 2001[1973]: 399). Megváltoztak a tudományos elméletek, megváltoztak a

terepmunka feltételei, lehetőségei, megváltozott az a társadalmi kontextus, melyben az antro-

pológia megszólal, megváltoztak a tudomány intézményes keretei, s megváltoztak – a maguk

klasszikus értelmében gyakorlatilag szinte eltűntek – a „bennszülöttek” is. Ennek összefüggé-

sében a terep meghatározása is változásokon ment keresztül. Az 1980-as évektől az antropo-

lógusok jelentős számban „hazatértek”, azaz: egyre többször olyan társadalmakban kutattak,

amelyeket társadalmi és politikai szubjektumként ismernek, amelyben benne élnek […] mint

a modern társadalom „bennszülöttjei”, mint a modern társadalomban éléshez szükséges tudás

birtokosai. […] a modern társadalmakat kutató antropológusok a mindennapi életnek azokat

a konstrukciós szabályait, illetve azt a mindennapi tudást (common sense understanding) igye-

keznek leírni, amelyeket társadalmi és politikai szubjektumként maguk is alakítanak […]. Az

antropológusnak, mint társadalmi, politikai szubjektumnak a társadalomra vonatkozó kultu-

rális tudása szükségszerűen beépül abba a szisztematikus és analitikus antropológiai tudásba,

amelyet kutatóként, tudósként a társadalomról termel (Niedermüller 2005: 8).

Niedermüller itt többek között olyan kutatásokról ír, melyekben a kutató a modern társa-

dalmi beágyazottságra nézve van „otthon”, ám etnikailag, „nemzeti értelemben” nem benn-

szülött. Ezekben a kutatásokban is benne van a terepet konstruáló elmozdulás mozzanata,

ez azonban egyre kevésbé ragadható meg a térbeliség territoriális értelmezése, s kivált nem

annak mértéke mentén. Ismét Niedermüller összefoglalását idézve, az antropológia

szakított a kultúra territoriális felfogásával, azaz azzal az elméleti szemlélettel, amely [alapján]

közvetlen megfelelést tételez[nek] fel valamely hely vagy territórium, az ott élő csoport és annak

kultúrája között. Ehelyett sokkal inkább a kulturális jelentések transzlokális és transznacionális

termelésére és szétosztására, valamint a globális jelentések lokális beágyazottságára és modi -

kációira irányította a  gyelmet, mégpedig elsősorban abban a történeti, politikai és társadalom-

elméleti kontextusban, amelyben a második modernitással, a re exív modernizációval, illetve

általában a „poszttársadalmakkal” kapcsolatos viták zajlanak (Niedermüller 2005: 9).

A kultúra territoriális felfogásának ilyen jellegű megkérdőjelezése az európai etnológiában,

illetve néprajztudományban már legalább az 1960-as évektől kezdve jelen volt. Az eredetileg

folkloristaként számon tartott Hermann Bausinger 1961-ben megjelent Volkskultur in der

technischen Welt című vitairatnak szánt művében fejti ki a „hely egységéről” kialakított, a

„falura jellemző stílusjegy”, vagyis a közösséget összefogó kulturális minták meghatározásá-

val kapcsolatos, fenomenológiai megalapozottságú – és a színpadi dramaturgiától kölcsön-

zött – koncepcióját.

Miközben az „egységes falu” kifejezés – írja Bausinger – öntudatlanul is az egyetértés asszoci-

ációját kelti, s így közel áll a minden részében összehangolt, zárt organizmus elképzeléséhez, a

replika 41

„hely egysége” megjelölés csupán a történet terét jelöli ki. Ez a történet nagyon különböző ka-

raktereket, nagyon különböző cselekvéseket, a cselekvések nagyon különböző motivációit fogja

át; beleértve a kon iktusokat és feszültségeket is: csak így keletkezik a színpadon valódi dráma.

Ám az összetartozó, egymásra vonatkoztatott történet és a hely egysége csak az egyik dramatur-

giai út, melyen keresztül létrehozhatjuk az összetartozás tiszta horizontjait. Így – szándékaink

szerint – valamely hely egysége a valóságban nem egy, a helyet egységesen átható etikai elv men-

tén jön létre, hanem olyan horizontokon keresztül, amelyek a történés együvé tartozását és az

értelmezési lehetőségeket lehatárolják. Ami ezen a horizonton túl van, egyáltalán nem kerül be

a látótérbe (Bausinger 1995[1961]: 55).

Bausinger a későbbiekben részletesen elemzi azt, hogy elsősorban a kommunikáció külön-

böző technikái – beleértve úgy a szellemi, mint az anyagi javak terjedését (lásd Briggs és

Burke 2004: 28) – hogyan erodálták ezeket a határokat, hogyan tették egyre bizonytalanabbá

ezeket a horizontokat. Ugyanakkor – elsősorban a nyelvhasználaton keresztül – azt is elemzi,

hogy minden erózió ellenére, jóllehet földrajzi határokként ezek általában nem azonosítha-

tóak, a horizontok léteznek, s különösen akkor válnak kitapinthatóvá, ha valaki kívülről,

idegenként lép be az általuk de niált értelmező kontextusba (Bausinger 1995[1961]: 59).

Nagyon hasonlóan ír a kulturális jelentések termelésének és a jelentésközösségek hori-

zontjainak de niálását meghatározó kommunikatív aktusok szerepéről Arjun Appadurai a

lokalitás teremtéséről szóló elméletében. Az appadurai lokalitásfogalom a kultúra egy sajátos

kommunikatív vagy diszkurzív megközelítését teszi lehetővé. Számára „a lokalitás minde-

nekelőtt kapcsolatokat és kontextusokat, és nem fokozatokat vagy térbeliséget jelent (…),

melyet a társadalmi közvetlenség érzete, az interaktivitás technológiái és a viszonylagossá

vált kontextusok közötti kapcsolatsor hoz létre” (Appadurai 2001[1996]: 3). Az interaktivi-

tás technikái segítségével aktualizálják, érvényesítik és adják tovább a lokális szubjektumok

– a rokonság, a szomszédok, a barátok és az ellenségek meghatározott közösségéhez tarto-

zó, vagyis a lokalitás mint interakció folyamataiban részt vevő szereplők – a hagyományt, s

ezekben a folyamatokban reprodukálják magát a lokalitást. Ebben a folyamatban kiemel-

kedő szerepet töltenek be az identitás szimbólumai, azon helyek és tárgyak, melyeket a lo-

kalitás már „magáévá tett”, amelyekben végső soron „elnyeri anyagi mivoltát” (Appadurai

2001[1996]: 5), s amelyeket más elméleti keretek között az emlékezet helyeinek nevezünk

(Nora 2003[1984]). Appadurai felveti azt is, hogy azok a társadalmi jelenségek, melyeket az

antropológusok tanulmányoznak – kivált a(z átmeneti) rítusok –, értelmezhetők a lokalitás

felmutatásának és újrateremtésének aktusaként is. Erre a későbbiekben vissza is térünk.

Appadurai a lokalitás mellé helyezi a szomszédság fogalmát, amivel azokra a ténylegesen

létező társadalmi formákra utal, „amelyekben a lokalitás mint dimenzió vagy érték, válto-

zatos módon nyilvánul meg. A szomszédságok ebben az értelemben olyan megragadható

közösségek, amelyeket realitásuk – legyen az térbeli vagy virtuális – és a társadalmi rep-

rodukcióra való képességük jellemez” (Appadurai 2001[1996]: 3–4). A szomszédság és a

lokalitás közötti kapcsot a helyi tudás jelenti, ami annak ismerete, hogy

miként kell megbízható lokális szubjektumokat, valamint olyan lokális szomszédságokat létre-

hozni, amelyekben ezek a szubjektumok felismerhetők és szervezhetők lesznek. Ebben az érte-

lemben helyi tudásnak nem azt tekintjük, ami alapvetően ellentétben áll egyéb tudásokkal – és

(nem lokális nézőpontból) a meg gyelő kevésbé lokalizáltnak tart –, hanem amit a helyi teleo-

lógia és ethosz annak tekint (Appadurai 2001[1996]: 6).

42 replika

A szomszédság Appadurai értelmezésében alapvetően kontextusként funkcionál a lokali-

tás számára, ám ahhoz, hogy meghatározható legyen, maga is kontextusokat igényel – sőt

a lokális szubjektumokon keresztül teremt. A lokális szubjektumok ugyanis, miközben „a

termelés, a reprezentáció és a reprodukció társadalmi tevékenységeivel foglalatoskodnak

(például a kultúra munkájában), általában akaratlanul is olyan kontextusok létrehozásához

járulnak hozzá, amelyek túlléphetik a szomszédság létező, anyagi és konceptuális határait”

(Appadurai 2001[1996]: 11). A szomszédságok mindig valamivel szemben jelölődnek ki –

mint az irtás az erdővel szemben –, s értelmezésükhöz szükség van erre a szemben álló má-

sik entitásra is. Ez a „kontextuselmélet” lényegében „annak az elmélete, hogy miből, mivel

szemben, minek a dacára és mivel kapcsolatban teremtődik meg a szomszédság” (Appadurai

2001[1996]: 10). A szomszédságok és a kontextusok azonban dinamikus karakterrel bírnak,

vagyis az, ami először kontextusként jött létre vagy interpretálódott, a lokális szubjektumok

ténykedéseinek köszönhetően könnyen válhat a szomszédság kiterjesztésévé.

A terep lokalitásként, illetve szomszédságok egymást kölcsönösen meghatározó kontex-

tusaként történő meghatározása azonban kihat a kutató saját társadalmának, az „otthon”-

nak a meghatározására, illetve a kettő közötti kapcsolatra is. Ebben az összefüggésben az

otthon ugyanis szintén nem territoriális értelemben vehető, hanem úgy, mint az én – kutatói

– lokalitásom. Egy olyan sajátos szociokulturális helyzet, „amelyben a kulturális közelség és

távolság, az idegenség mindig csak adott és konkrét helyzetek kontextusában bír értelemmel,

azaz szituatív jellegű, hiszen mindig meghatározott és konkrét helyzetekben konstituálódik”

(Niedermüller 2004: 15). Így azután az antropológus számára a feladat nem csupán az ide-

gen, a másik kultúra/kulturális sajátosságainak leírása, hanem ennek a kultúrkonstitutív

szituációnak az elemzése, értelmezése. Annak megragadása, hogy mitől érzi magát valaki

otthon vagy idegennek. Másképp fogalmazva: hogyan, milyen feltételek mentén jönnek létre

az „otthonságként” és idegenségként azonosított helyzetek – s nem utolsósorban hogyan

reprezentálja az illető adott helyzetekben ezeket az állapotokat.

Mindez akkor válik igazán fontossá, ha továbbhaladunk a Niedermüller által bemutatott

folyamat újabb állomásai, pontosabban elágazásai fel. A Bausinger, illetve Appadurai által

megfogalmazott koncepciók alapján jól megragadhatóvá válik azoknak a jelentéstermelő

közösségeknek a „hol”-léte, melyek felé az antropológusok egy része „el”-indult, illetve kö-

zösségi szinten megragadhatóvá válnak az imént említett kultúrkonstitutív szituációk is.

A posztmodern antropológia terepfelfogására döntő hatást gyakorolt az úgynevezett

multi-sited ethnography elméletének megjelenése. Megalapozójaként jelenleg Georg E. Mar-

cust tartja számon a tudománytörténet (a módszer áttekintéséhez lásd Falzon 2009), ám a

gyakorlat ebben az esetben is megelőzte az átfogó elméleti koncepció és módszertan megje-

lenését (lásd Hannerz 2003). Marcus már 1986-ban, a nagy hatású Writing Culture című kö-

tetben közölt tanulmányában (Marcus 1986) foglalkozott az etnográ a azon problémáival,

melyekkel összefüggésben alig tíz esztendővel később megírta a módszer alapszövegeként

számon tartott dolgozatát (Marcus 1995), melyben azt egy egyre terebélyesedő etnográ -

ai gyakorlat tanulságaként nevezi meg. Marcus alapproblémáját az a kérdés jelenti, hogy

miképpen tud lépést tartani az etnográ a a „kis léptékű társadalmi keretekből” kilépő tár-

gyával, illetve hogyan tud módszertanilag alkalmazkodni azokhoz az egyre szélesedő – és

egyre inkább elmosódó – globális horizontokhoz, melyek felé vizsgálatának tárgyai elindul-

nak. Vagyis hogyan marad alkalmas az etnográ a sajátos tárgyainak vizsgálatára úgy, hogy

tárgyát egyre inkább olyan – globalizációs – kontextusokban, kapcsolathálózatokban kell

replika 43

elhelyeznie, illetve de niálnia, melyek belátására módszertanilag kvázi vak? Marcus egysze-

rűnek tetsző válasza erre a kérdésre az, hogy az etnográ a/etnográfus kövesse a tárgyát, s a

tárgy ki fogja jelölni, körül fogja írni a kutatás terepét (Marcus 1995: 108)! E körülírás mi-

benlétét tanulmányában személyek, tárgyak, metaforák, tervek, történetek, allegóriák, élet-

utak, biográ ák és kon iktusok követésének összefüggésben tárgyalja. Talán ez az a pont,

ahol a legtöbb félreértés támadt Marcus felvetése körül – úgy követői, mint kritikusai ré-

széről. Marcus ugyanis ezt a követést, mint technikát egy nagyon körültekintően, logikusan

eltervezett „konstruktivista”4 eljárásnak tekinti. Nyilvánvalóan a követésnek vannak előre

kiszámíthatatlan lépései. Ha a kutató egy utazó kereskedőkből, vagy menekülőkből, beván-

dorlókból, nomádokból – s ezek a multi-sited ethnography módszerére alapozott kutatások

kitüntetett tárgyai – álló közösséget követ, minden bizonnyal olyan utakra is tévedhet velük,

melyekről kiderül, hogy a kutatás szempontjából kitérők vagy tévutak, ám a kutatónak eze-

ken is jelen kell lennie. Sőt egy probléma, kon iktus követése esetén előfordulhat, hogy a

kutató ott találkozik az illető kon iktussal, ahol nem is gondolta. Ez azonban nem fordítható

meg. A multi-sited ethnography nem ad hoc tapasztalatok utólagos összefűzéséről, konferen-

ciaturizmusról, „ha már itt vagyunk, akkor…” típusú megoldások megideologizálásáról szól.

A kutatás tervezése megköveteli, hogy a kutatónak – éppen úgy, mintha állomásozó terep-

munkára menne – legyen egy átfogó képe arról, amit kutat. A különböző terepek kiválasztá-

sának a kutatás egészére jellemző logikus rendbe kell illeszkednie, s ezt a logikát alapvetően

a kutatott probléma határozza meg.

Azt, hogy a követés tulajdonképpen mit is jelent, szemléletesen írja le Marcus a szöveg-

nek a tárgyak, áruk követéséről szóló részében. Ez a pár mondat számomra azért is nagyon

fontos, mert itt egyértelműen utal arra a szoros kapcsolatra, ami a multi-sited ethnography

és Appadurainak a tárgyak értéktulajdonító kontextusok, „értékrezsimek” közti vándorlá-

sáról szóló elmélete között van. Az értékrezsim Appadurainál a tárgyak használatba vétele

és a használatból való ki-, illetve más használatokba történő átkerülése közötti időszakban

a használatot, a tárgy „értékét” meghatározó kontextusokat jelöli. Tipikusan ilyen kontextus

lehet például egy lokalitás, ami meghatározza, hogy mikor és milyen körülmények közt vál-

hat egy dolog áruvá.

Az árukat – írja Appadurai – fogjuk fel meghatározott helyzetben lévő dolgokként, amely hely-

zet a dolgok széles körét jellemezheti társadalmi életük különböző pontjain. Ez azt jelenti, hogy

minden dologban az áruvá válás lehetőségét keressük ahelyett, hogy sikertelenül kutatnánk

az áruk és mindenfajta más dolog közti mágikus különbséget. Ez azt is jelenti, hogy elszaka-

dunk az áru marxi, termelésközpontú képzetétől, és a teljes életpályára összpontosítunk az

előállítástól a cserén/elosztáson át a fogyasztásig. De hogyan határozzuk meg az áruhelyzetet

(commodity situation)? Azt ajánlom, hogy tekintsük áruhelyzetnek bármely dolog társadalmi

életében azt a helyzetet, amelyben társadalmilag lényeges jellemzője a másik dologra történő

(múltbeli, jelenbeli vagy jövőbeli) elcserélhetősége. Az így de niált áruhelyzet az alábbiak sze-

rint tovább bontható: (1) egy dolog társadalmi életének árufázisára (commodity phase); (2) egy

dolog árujelöltségére (commodity candidacy); és (3) az áruösszefüggésre (commodity context),

melybe egy dolog kerülhet. Az „árulét” mindhárom aspektusa további magyarázatra szorul

(Appadurai 2008[1994]: 69).

4Sajátos, ahogy a több terepből összeálló Terep megtervezésének metaforájaként az orosz konstruktivizmust,

kivált Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című  lmjét használja fel. Vertov  lmje szerinte eklatáns példája a jól

tervezett több terepű etnográ ának (Marcus 1995: 105–106).

44 replika

Ettől azonban, miután nem tartozik szorosan a tárgyhoz, most eltekintek. Appadurai

Kopyto ra (2008) és Simmelre hivatkozva az áruhelyzet egyik összetevőjeként megfogalma-

zott „árujelöltség” meghatározása kapcsán írja:

…a dolgok árujelöltsége inkább fogalmi, mintsem időleges jellemző, és azon (szimbolikus, osz-

tályozó és morális) szabályokra és kritériumokra utal, amelyek a dolgok elcserélhetőségét meg-

határozzák egy bizonyos társadalmi és történeti kontextusban. Első ránézésre ezt a jellemzőt

a dolgok osztályozását szabályozó kulturális keretként magyarázhatnánk, ez Kopyto […] ta-

nulmányának egyik legfontosabb kérdése. Ez a magyarázat azonban elfedi a fogalom bonyolult

voltát. Igaz, hogy a legtöbb stabil társadalomban lehetséges lenne feltárni egy olyan rendszertani

struktúrát, amely meghatározza a dolgok világát, amely összevon bizonyos dolgokat, megkülön-

böztet másokat, jelentéseket és értékeket rendel e csoportosításokhoz, és megteremti a tárgyak

körforgását irányító gyakorlatok és szabályok alapját. […] De létezik két olyan szituáció, amikor

a cserét irányító szabályok és kritériumok annyira meggyöngülnek, hogy szinte hiányoznak.

Az első a kulturális határokat átlépő tranzakciók köre, amelyekben a felek csak az árban (le-

gyen az pénzben kifejezve vagy sem) és magára a tranzakcióra vonatkozó néhány szabályban

állapodnak meg. A másik az olyan kultúrán belüli cserék esete, ahol a nagymértékben közös

értelemadások ellenére a csere a cserére kerülő tárgyak értékének merőben eltérő érzékelésén

alapul (Appadurai 2008[1994]: 69–70).

Appadurai értékrezsim-fogalma a dolgok értékét inkább ebből, a cserét irányító szabályok és

kritériumok meggyöngültségével jellemezhető, a kontextusok közötti átmeneti szituációból

kiindulva közelíti meg. Mint írja, az értékrezsim fogalma

nem előfeltételezi minden egyes árucsere esetében a kulturális feltevések teljes egybeesését;

az értékek összhangjának szintje helyzetről helyzetre, áruról árura változhat. Az értékrezsi-

mek ebben az értelemben megférnek a standardok kölcsönös elismerésének alacsony, illetve

magas fokával is. Ezek az értékrezsimek felelősek a kulturális – kultúrán itt helyhez kötött,

lokális jelentésrendszereket értve – határok átlépéséért az áruk folyamatos áramlása révén

(Appadurai 2008[1994]: 70).

Appadurai a tárgyakkal való társadalomtudományi foglalatoskodásnak alapvetően két, egy-

mástól elválasztandó, ugyanakkor szorosan össze is függő aspektusát határozza meg. Az

egyik lehetséges út a tárgyak élettörténetének végigkövetése, míg a másik a tárgyak egy le-

hetséges osztálya társadalomtörténetének körvonalazása. Jóllehet felhívja a  gyelmet arra,

hogy „az egyes tárgyak egyedi kulturális életrajzait érdemes elkülöníteni az egyes tárgykate-

góriák vagy tárgyosztályok […] társadalmi karrierjétől […], mivel ez utóbbiak vizsgálata tá-

gabb időintervallumot átfogó perspektívát igényel, és részben eltérő természetű következte-

tések levonására ad alkalmat” (Berta 2008: 52), a két kategória összetartozásának vizsgálatát

ő is heurisztikus eszköznek tekinti. Mint írja, a kétféle kutatási perspektíva közötti különbség

kétfajta idősíkhoz, kétfajta osztályidentitáshoz, és a társadalmi lépték két különböző szintjéhez

kapcsolódik. A Kopyto 5 által megfogalmazott kulturális életrajzi megközelítés az egyes dolgok

esetében megfelelő. E megközelítés rávilágít arra, hogy azáltal, hogy a dolgok különböző ke-

zeken mennek keresztül, más és más kontextusokban tűnnek fel, és különböző használati mó-

doknak vannak kitéve, sajátos életrajzra vagy életrajzok sorozatára tesznek szert. Ha azonban a

tárgyak osztályait vagy típusait tekintjük, fontos, hogy  gyelmet fordítsunk a […] hosszú távú

5Az Appadurai által hivatkozott mű: Kopyto (2008).

replika 45

változásokra és az adott csoporthoz vagy típushoz tartozó tárgyak egyedi életrajzán túlmutató,

nagyobb léptékű erőhatásokra is. Lehet tehát, hogy egy bizonyos ereklyének van egy bizonyos

életrajza, de az ereklyék egy típusának, vagy akár a tárgyak „ereklyéknek” nevezett egész osztá-

lyának lehetnek olyan nagyobb történelmi hullámzásai, amelyek során a jelentésük nagymérték-

ben módosul (Appadurai 2008[1994]: 85).

Majd kevéssel később azt is leszögezi, hogy

a dolgok társadalomtörténete és kulturális életrajza nem teljesen választható el egymástól, hi-

szen a dolgok hosszú távú, makroszintű társadalomtörténete fogja keretbe a rövid távú, sajá-

tos és magánjellegű pályák formáját, jelentését és struktúráját. Ugyanakkor az is igaz, bár jóval

nehezebb bizonyítani, hogy a dolgok életrajzában végbemenő apró változások hosszú távon a

dolgok társadalomtörténetében bekövetkező változásokhoz vezetnek. A dolgok áramlásának

mikro- és makroszintű pályái, rövid és hosszú távú mintái közti bonyolult összefüggésekre nem

sok példát találunk a szakirodalomban (Appadurai 2008[1994]: 87).

Ez az a pont,6 ahol Marcus etnográ ája Appadurai elméletéhez kapcsolódik. Marcus szerint

a multi-sited ethnography lehetősége például éppen az, hogy nem csupán egyedi, hanem

különböző lokális kontextusokban áruhelyzetbe kerülő – s miután láttuk, hogy áru gyakor-

latilag bármi lehet, akár különböző – dolgok követésével éppen a „mikro- és makroszintű

pályák” közötti összefüggések tapinthatók ki.

Marcus tudatában van annak, hogy a módszer az etnográ a határait feszegeti (1995: 99),

tudatában van annak, hogy ezen az úton a terepmunka hatékonysága is csökkenhet, hiszen

az állomásozó módszerrel szemben itt gyakran előfordulhat, hogy rövidebb ideig van je-

len a kutató egy-egy vizsgált közösségben, s így objektíve sincsen lehetősége a megismerés

olyan fokát elérni, mint a klasszikus módszerekkel. Ugyanakkor – azon túl, hogy „klasszi-

kus” problémáinak változásával lépést tarthat – két okból mégis fontosnak tartja a multi-

sited ethnography módszerének felvetését. Egyfelől így olyan témák, problémák kerülhetnek

a látóterébe, melyek addig illetékességi körén kívül álltak, ám amelyek tekintetében sajátos

módszereinek – kivált a résztvevő meg gyelésnek, vagy a vizuális etnográ ának – mégis van

relevanciája. E témák kutatása ugyanakkor azt is jelenti, hogy az etnográ a egy interdisz-

ciplináris kutatási mező egyik résztvevőjévé válik. Marcus szerint – és ez a második ok – ez

a lépés hozzájárul a tudományág elméleti horizontjának kitágításához is. Utóbbi pedig ki-

emelkedően fontos számára, hiszen a kutatás tárgyának követése olykor olyan „helyszínek-

re” viheti az etnográfust – pl. a média diskurzusai, vagy mint a módszert újabban tárgyaló

szövegek megjegyzik, a kibertér –, melyekre elméletileg nincsen felkészülve.

Marcus tanulmánya több területen is hatással volt az etnográ a, kulturális antropológia

jelzett problémáival foglalkozó kutatók munkájára. Maga Marcus is kijelenti (1995: 104),

hogy a multi-sited ethnography által felvetett gondolkodási irány uralkodó tendenciaként

jelenhet meg a médiaantropológiában, kivált olyan területein, melyek az internettel fog-

lalkoznak. Marcus tanulmányának megjelenése idején ez a kutatási terület a különböző

társadalomtudományi diszciplínák „kiber”-ágaként az egyre gyorsabb önállósodás felé ha-

ladt, s egyre növekvő szakirodalmi korpuszukban Marcus tanulmánya biztos hivatkozási

ponttá vált. Az 1990-es évek végére különböző neveken – cyber vagy computer ethnology,

6Marcus több helyen, több „követési mód” összefüggésében is idézi Appadurai elméleteit: Marcus (1995: 104,

105, 107).

46 replika

cyberanthropology, cyberethnography, netnography, online ethnography, computer-mediated

anthropology stb. –, de konvergáló tartalommal a kutatási irány az antropológia elismert

területévé, módszertana a kvalitatív módszertan részévé vált. E kutatási irányok fókuszá-

ban elsősorban a virtuális világok és személyiségek problémaköre áll, s alapvetően olyan

emberi közösségekben kutatnak, melyekben a tagok kapcsolatának meghatározó tényező-

je a kibertér (alapszövegként hivatkozott általában Escobar et al. 1994; a kérdéskörhöz át-

fogóan lásd Budka és Kremser 2004; a cyberethnography módszertanának összefoglalása:

Hine 2000; illetve magyarul Gelléri 2001). A kiber-társadalomtudományok kezdeti idősza-

kában a kiberközösségeket általában zárt entitásokként fogták fel és így is kutatták. Ebben

az esetben az alapvető kérdés az volt, hogy a terep és a résztvevő meg gyelés fogalmai ki-

terjeszthetőek-e erre az új közegre, s ha igen, miképp. Később azonban, ahogy az internet a

mindennapi élet egyre fontosabb részévé vált, ez a szemlélet – jobbára – megváltozott. A ki-

bertér mint közeg különössége és sajátossága sokkal kisebb súllyal van jelen a kutatásokban.

A kutatók számára viszonylag gyorsan kiderült ugyanis, hogy a reális és az imaginatív vagy

virtuális világok közötti erős különbségtétel nem igazán gyümölcsöző, s az antropológiának

a közösségek, identitások és kapcsolatok különböző természetű kommunikatív terek közötti

folyamatosságára kell koncentrálnia (Wilson és Peterson 2002: 456–457). Ezen a ponton

válik igazán fontossá a kiberantropológia számára Marcus elmélete, mely a követés motívu-

mának hangsúlyozásával éppen arra irányítja a  gyelmet, hogy a terep, mint a kutató és a

kutatottak kapcsolatának konstruktuma, egymástól nagyon különböző természetű kommu-

nikatív színterekből7 jön létre – vagy másképp fogalmazva: számos ilyen színtérre tagolódik

–, melyek közt az etnográfus problémafelismerése teremt kapcsolatot. Marcus érvelésében

tehát a terepet nem valamilyen territoriális elv tartja egyben, hanem a kutatás logikája. Ezért

is félrevezető, ha a multi-sited ethnography terminust „többterepű etnográ a”-ként fordítjuk

magyarra (lásd pl. Feischmidt 2006). A többterepű jelző ugyanis nem egyenértékű az angol

multi-sited kifejezéssel. A terep hagyományos megnevezése az angol etnográ ai irodalom-

ban „ eld”, a terepmunka „ eldwork”. A multi-sited – épp a jelen fejtegetés összefüggésében

– pedig nem azt jelenti, hogy több terepen mozog az etnográfus, hanem azt, hogy a terep

mint „mező” töredezetté, több helyszínűvé válik.

A kibertér felé elmozduló antropológiákkal párhuzamosan, azokkal szoros összefüggés-

ben öltött egyre határozottabb körvonalakat az etnográ ai módszertanoknak az a csokra,

melynek középpontjában a hipermedialitásra alapuló technológiák társadalomtudományi

alkalmazásának kérdése áll. A csokorban roppant változatos elnevezésekkel találkozunk:

7Tanulmányomban néhány kifejezést a kommunikáció participációs elmélete összefüggésében használok. Így a

színtér jelen esetben „környezet; amelynek ismerete szükséges ahhoz, hogy megértsük az ott vagy abban megtörté-

nő kommunikatív eseményt. (…) A színtér elemzésénél elsőként olyan fogalmak merülnek fel: mint téri és időbeli

körülmények, az esemény nyilvánossága (vagyis hány résztvevője van egy eseménynek), a résztvevők integráltsága,

vagyis az, hogy milyen módon tudnak egymásról, milyen mértékben vannak  gyelemmel egymásra. A sor nyil-

ván folytatható, de ennél lényegesebb az, hogy mindezek az esemény valamely résztvevőjének/résztvevőinek (akár

meg gyelői résztvevő[k]) értelmezési keretében adottak. A körülményekbe beletartoznak nemcsak a megnyilat-

kozás környezetének a speciális és temporális adottságai, hanem a jelenlévők – vagyis a színtéren lévők – ezekre

vonatkozó ismeretei, előzetes tudásai, képességei, elvárásai – összefoglalóan: felkészültségei. A színtér elemzésénél

az elérhető felkészültségeket kell  gyelembe vennünk. Amennyiben tehát a színteret konstituálja az ágensek felké-

szültsége, akkor a színtér leírását mindig ágensek felkészültségére hivatkozva lehet megadni. Ebből következően

különböző felkészültségtípusok különböző színtértípusokat eredményeznek. Nevezzük összefoglalóan színtérnek

mindazokat a körülményeket, amelyek valamely ágens számára meghatározzák egy adott esemény lehetséges ’in-

terpretációit’” (Domschitz és Hamp 2006: 110).

replika 47

van html/hypertext- (Porter 2004), multimedia-, interactive multimedia- (Kankkunen 2006),

hypermedia- (Dicks et al. 2005), virtual-, digital- (Murthy 2008; Underberg és Zorn 2013) és

multi-semiotic vagy multimodal ethnography (Dicks et al. 2005; Dicks és Soyinka és Co ey

2006). Az elnevezések felbukkanása egyfajta kronologikus rendet is mutat, amennyiben kö-

veti a technológia fejlődését. Ennél azonban sokkal fontosabb az a kronológiát nem követő

elmozdulás, ami a html, illetve a multimédia egyszerű, szinte re ektálatlan használatától

e használat elméleti megalapozása és lehetőségeinek kihasználása felé mutat. Sok esetben

ugyanis – ha már egyáltalán komolyan vehetőnek tartották azokat – az új technológiák al-

kalmazását a kutatók legfeljebb a publikáció új, látványos, és mindenekelőtt olcsó módszere-

ként tudták elképzelni, s használatukat egyetemi kurzusok keretében is alapvetően ilyen ösz-

szefüggésben tanították. Az elméletek kidolgozásában kulcsszerepet játszott a Cardi School

of Social Sciences keretei közt létrehozott, Bella Dicks által vezetett kutatócsoport, melynek

célja egy Ethnographic Hypermedia Environment-nek (röviden: EHE) nevezett rendszer ki-

dolgozása volt.8 Dicks és munkatársai négy, egymással összefüggő területre összpontosít-

va fogalmazták meg elméletüket. Ezek: a multimedialitás kérdése és a hipertext mint nyi-

tott adatintegrációs modell problémája, valamint a nonlineáris szerkezet, és az interaktív,

vagyis a szöveg írásába az olvasót is bevonó szerkesztésmód. E kérdések tagadhatatlanul

kapcsolatban állnak nem csupán a munkájukkal kapcsolatos, hanem a multimedialitással,

hipertextualitással vagy az internettel összefüggő kortárs vitákkal is. Ennek ellenére a hiper-

média etnográ ai alkalmazásával kapcsolatos diskurzust lényegében napjainkig az általuk

kijelölt tematika határozza meg.

A multimedialitás problémájának az etnográ ában jelentős múltja van. Ez a megállapítás

még akkor is igaz, ha a kérdést szűken értelmezzük, és elválasztjuk általában az etnográ -

ai képhasználat vagy a vizuális antropológia problémavilágának jelentős részét kitevő  lm

kérdéseitől, s kizárólag azt vizsgáljuk, hogy miképp vetődik fel az etnográ ában az időhöz

különbözőképpen viszonyuló – és egymástól eltérő érzékszervi modalitásokra épülő – mé-

diumok9 használata. A társadalmi jelenségek komplex elemzésére valószínűleg Franz Boas

használta először az álló- és mozgóképek, hangfelvételek, szövegek olyan integrált rendsze-

rét, melyet ma multimédiának neveznénk (Ruby 1980; Nagy 2005). Az ő hatása is érezhető

Gregory Bateson és Margaret Mead bali kutatásán. Kettejük könyve, a Balinese Character a

vizuális antropológia meghatározó műve lett. A fényképes és szöveges oldalak párosaiból

felépülő monográ ában – melynek lineáris szerkezetét a kereszthivatkozások bőséges rend-

szere lazítja fel – a képek nem pusztán illusztratív szerepet töltenek be, hanem az érvelés

részét képezik (erről bővebben lásd Hagaman 1994), a szerzők azonban ennél jóval többet

akartak. Mint Bateson előszavában utal rá, egy olyan reprezentációs módszert szerettek vol-

na létrehozni, melyben az állóképek és szövegek mellett a kutatás során különösen fontos

szerepet játszó mozgóképfelvételek is megjelenhetnek: „[…] arra voltunk kényszerítve, hogy

8 A csoportról részletesen lásd http://www.cf.ac.uk/socsi/hyper/index.html.

9 A multimédia de niálása nem egyszerű. A mindennapi szóhasználatban általában a különböző érzékszervi

modalitások által érzékelhető tartalmak közös – számítógépes – felületen való megjelenését értik alatta. A szak-

irodalomban legtöbbször Steinmetz de nícióját idézik, aki szerint a multimédia-rendszereket „független infor-

mációk számítógép-vezérelt, integrált előállítása, célorientált feldolgozása, bemutatása, tárolása és továbbítása

határozza meg, melyek legalább egy folyamatos (időfüggő) és egy diszkrét (időfüggetlen) médiumban jelennek

meg” (Steinmetz 1997[1993]). Ebből a meghatározásból azonban hiányzik az interaktivitás fogalma, ami mára

egyértelműen része a multimédiának.

48 replika

nagyon takarékosan bánjunk a  lmes nyersanyaggal, s így – a bemutatás jövőbeli nehézsége-

it  gyelmen kívül hagyva – azt terveztük, hogy az álló- és mozgóképek együtt alkotják majd

a viselkedéssel kapcsolatos felvételeink anyagát” (Bateson és Mead 1942: 50). Jóllehet a kor

technikai adottságai között a bemutatás nehézségei megoldhatatlannak bizonyultak, a fény-

képek és  lmek – illetve ezek szöveggel együtt történő – használatának elméleti jelentőségére

ők mutattak rá.

Mindketten úgy gondolták, a fényképek használatának egyik indoka az lehet, hogy azo-

kat nem terhelik olyan kulturálisan rögzült asszociációk, melyekkel a szavak esetében meg

kell küzdeni (Bateson és Mead 1942: xi–xii), vagyis a fényképek értelmezése független az

értelmező kultúrájától. Ezt az elképzelést mára többszörösen megcáfolták (pl. Worth és

Adair 1977). Az a megfontolásuk azonban, hogy a megfelelően elkészített fényképek soro-

zatai segítségével a viselkedés illékony tintájával megjelenített kultúra precízebben írható

le és tanulmányozható, mint ha szöveggé konvertálnánk (Bateson és Mead 1942: xi–xii),

mára a vizuális antropológia egyik alapállítása lett. A leírás precizitása abból következik,

hogy a fénykép viszonylag nagy hűséggel rögzíti a látvány egy-egy szeletét, s a rögzítés né-

zőpontjainak és a szeletek számának növelésével bizonyos mértékig ez a precizitás is nö-

velhető. A fényképek azonban a leírás komplexitását is növelhetik. A szöveggel ellentétben

ugyanis nem lineárisan, hanem szimultán módon, totalitásként reprezentálnak valamit, s

ez a totalitás több egymást kiegészítő alternatív olvasatot tesz lehetővé. Egy kutatás össze-

függésében az olvasatok közt ráadásul nem csak a kutató, hanem a kutatottak olvasatai is

megjelenhetnek. Bateson éppen ezért a képeket és  lmeket visszavitte a bennszülötteknek.

A  lmeket kézi vetítővel mutatta meg nekik, a falu lakói pedig kommentálták is a látottakat,

például megbeszélték, hogy a le lmezett szereplő tényleg transzban volt, vagy csak szimulált

(Jackins 1988: 164–165). Bateson számára ezek a beszélgetések sokkal nagyobb jelentőséggel

bírtak, mint maga a  lm, mert olyan dolgokat tudhatott meg általuk, melyeket kizárólag a

 lmek – vagy az interjúk – útján nem tudhatott volna meg. Az etnográ ában ma széles kör-

ben elterjedt  lm vagy photo elicitation módszerét Batesonnak erre a gyakorlatára vezetik

vissza (lásd Krebs 1975). Végül a szakirodalomban nem különösebben re ektált, ám témánk

szempontjából különösen fontos az, hogy Bateson a könyv szerkezetével – az egy oldalra

tett „kölcsönösen releváns” képekkel, a képek és szövegek közötti kereszthivatkozásokkal –

szándékosan próbálja bevonni az olvasót is az etnográ ai értelmezés folyamatába.

Az EHE alapja a hipermédia, ami lényegében a hipertext kiterjesztett változata. A hiper-

text „az adatintegráció és információközvetítés olyan módszere, amely a tudást a hagyomá-

nyosan lineáris szövegstruktúra helyett a kognitív emberi gondolkodást hívebben tükröző,

nem lineáris, térbeli hálózatos rendszerben rendezi el” (Sütheő 1999: 27). A hipertextben a

szöveg tehát nem csupán arra való, hogy értelmezze, körülírja a különböző mediális termé-

szetű adatokat, hanem arra is, hogy integrálja, vagyis egy közös rendszerben tegye elérhető-

vé, s a hivatkozások segítségével egy közös felületre is hozza azokat. Így a képként megjelení-

tett szöveg a felhasználó és a hipermédia közötti kapcsolatot létrehozó interfész legfontosabb

eleme. Bár a hipertextnek különböző szempontok mentén több változatát különböztetjük

meg (lásd Szűcs 2001), a lineáris szövegszervezés felbontása mindegyikre jellemző. Mint

 eodor Holme Nelson, a hipertext terminus megalkotója írja:

Hipertexten a nem szekvenciális írást értem – olyan szöveget, mely elágazik, és a választás lehe-

tőségét kínálja fel az olvasónak, s melyet a legjobban egy interaktív képernyő előtt lehet olvasni.

Általában úgy szokták elgondolni, hogy szövegdarabok sorozatáról van szó, melyeket linkek köt-

nek össze, s így az olvasó különféle bejárási útvonalak között választhat (Landow 1996[1992]).

replika 49

A társadalomtudományokban használatos szövegalkotási eljárásokban a linearitásn