Bővülő állomány – zsugorodó elemek. A XXI. századi kisvárosi urbanizáció kétarcúsága Magyarországon

Full text

Bővülő állomány – zsugorodó elemek: a XXI. századi kisvárosi urbanizáció
kétarcúsága Magyarországon
Pirisi Gábor
1
– Trócsányi András
Bevezetés
2013-ban 18 elemmel bővült a hazai városállomány, így jelenleg 346 település tartozik e
megkülönböztetett körbe. Ez a várossá nyilvánítási aktus egy négy éve tartó szünetnek vetett véget,
amelyet azonban nem a hazai urbanizáció erejének, lendületének esetleges kifulladása okozott,
pusztán a közigazgatást (is) érintő átfogó jogi reform miatti üzemszünetnek tekinthető. A címben
jelzett zsugorodás legalább kétféleképpen értelmezhető, amelynek azonban egy-egy dimenziója is
összefüggésben áll egymással. A rendszerváltástól 1999-ig tartó várossá nyilvánítási etapban az új
városok átlagos népességszáma kisebb hullámzássokkal, de szinte alig csökkent (8968 főről 8029-re).
A következő évtizedben várossá lettek az előrelépés pillanatában átlagosan 5827, míg a legutóbbi
szériában (2013. év) már csak 5330 fős átlagnépességgel rendelkeztek. Ez önmagában is zsugorodás
(az egyre kisebbek urbanizációja), ugyanakkor jelen tanulmány a kisvárosi állomány
népességvesztését boncolgatja. A várossá nyilvánított nagyközségek (és most először: községek is)
közül 11 az elmúlt két népszámlálás közötti időszakban veszített népességéből, négy esetben
(Kondoros, Ajak, Fegyvernek, Gyöngyöspata) a népességveszteség meghaladja az öt százalékot,
esetükben nyugodtan beszélhetünk zsugorodásról
2
. A többé-kevésbé stabil, vagy akár növekvő
népességű új városok közül öt a budapesti (Kerepes, Diósd, Piliscsaba, Sülysáp, Őrbottyán), egy pedig
(Onga) a miskolci agglomeráció része, míg Tát és Aba országos térszerkezetben elfoglalt pozíciója is
kedvezőnek mondható). Úgy tűnik, hogy a népességnövekedéssel járó kvantitatív urbanizáció
(TRÓCSÁNYI, A. – PIRISI, G. 2009) hatóereje manapság inkább csak a szuburbanizációban érintett
településekre terjed ki. Mindeközben, az agglomerációkba sorolt települések nélkül számított
kisvárosi állomány (ez esetben a 30 ezer főnél nem népesebb városi jogállású települések) népessége
1
A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói,
illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című
kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap
társfinanszírozásával valósul meg.
2
A nemzetközi szakirodalom nem egységes abban a kérdésben, hogy miként definiálható a zsugorodás
jelensége, illetve amennyiben egyetlen, népességváltozási paraméterre szűkítjük a problémát, akkor mekkora
az elfogadható küszöbérték. Az ezzel foglalkozó tanulmányok többsége ezt nem is határozza meg, holott
nyilvánvalóan évi 1-2‰-es népességcsökkenés még nem váltja ki a zsugorodó városok szimptómáit. A
nemzetközi együttműködésben megvalósult nagyprojekt, a „Cities regrowing smaller” a „Shrinking Cities
International Research Network” álláspontját elfogadva bármilyen csekély, de legalább öt éven keresztül
folyamatos népességvesztés ebbe a kategóriába sorolja a települést (Pallagst, K. et al 2013). A talán legtöbbet
hivatkozott szerzőpáros a zsugorodás tartóssága mellett (ez a feltétel a hazai városok többségében nagyon is
adott) az évi 1%-os veszteséget tekinti perdöntőnek (Oswalt, Ph. – Rieniets, T. (eds.) 2006). Mi magunk úgy
véljük, hogy hosszú távon ennek a fele is előidézője a minőségi változásoknak

intenzíven csökken: a 259 ilyenből 214 hanyatló, 161 legalább 5%-os csökkenéssel zsugorodó (MAKKAI
B. – PIRISI G. 2014). Vagyis adott egy népességében csökkenő, ezáltal áttételesen funkcióiban
fenyegetett, számos szempontból strukturális problémákkal küszködő kisváros-állomány, amihez
azonban „alulról” újabb elemek csatlakoz(hat)nak. Első látásra itt újfent a formális és funkcionális
urbanizáció különbségeiről van szó (HAJNAL K. – PIRISI G. – TRÓCSÁNYI A. 2010, KOVÁCS Z. 2007, PIRISI G.
2009A), mégis, a jelenség van annyira tömeges és fontos, hogy érdemes közelebbről is megvizsgálni,
vajon mi emeli ki ezeket a településeket környezetükből (PIRISI G. 2009B)úgy, hogy várossá válhatnak.
A jelenlegi szabályozás
3
ugyanis mindössze két (flexibilisen értelmezhető) kritériumot határoz meg: a
városjelöltnek fejlettnek és térségi szerepel rendelkezőnek kell lennie. Adódik ezek után a kérdés:
melyek az urbanizáció alsó küszöbének kritériumai és hatótényezői napjainkban? Egyáltalán: merre
halad a várossá nyilvánítások által meghatározott hazai „alsó szintű” urbanizáció?
E cikkel a szerzők tisztelegni kívánnak Tóth József emléke előtt, akiben mindketten mentorukra leltek
és akitől rengeteget tanultak – e vizsgált témakörben is. Tóth professzor nem csak az alföldi és
később a teljes hazai urbanizáció funkcionális problémáit vizsgálta, hanem részese, aktív alakítója volt
a várossá nyilvánítások révén a formális urbanizációnak, amelyben mindig elkötelezetten várospárti
álláspontot képviselt.
Tóth József és az urbanizáció
Ha meg akarjuk érteni Tóth Józsefnek az urbanizációval kapcsolatos nézeteit, akkor nem szabad
elfelejtenünk, hogy a problémát ő sajátosan alföldi nézőpontból közelítette. Egyfajta induktív
gondolatsor figyelhető meg abban, ahogyan eljutott a konkrét, Szegedet érintő vonzáskörzeti
problémáktól (TÓTH J. – PÉNZES I. 1971) az Alföld chirstaller-i értelemben vett központi helyeinek
kutatásán keresztül az alföldi (TÓTH J. 1974, 1985), majd bizonyos értelemben a globális urbanizáció
általános kihívásaiig (TÓTH J. 2008A). Ez véleményünk szerint azért nagyon fontos megállapítás, mert
korai kutatói élményei olyan terepen születtek, amelynek települései a városok sajátos, a
hagyományos, a várost központi helyként értelmező rendszerbe (MENDÖL T. 1963) csak
fenntartásokkal beilleszthető típusát képviselik. Ezek a városok egyfelől, nagyon sok esetben érdemi
vonzáskörzet nélkül léteznek (és a 21. századra az egykori tanyavilág leépülésével a valamikor a
külterületekben megnyilvánuló vonzáskörzetüket is elvesztették), másfelől a helyi társadalomfejlődés
sajátos, paraszt-polgári útja és értékrendje is alapvetően különbözött a polgárosodás nyugat-európai
modelljétől (BELUSZKY P. 1988). Tóth József számára a kisebb lélekszámú mezővárosok városisága sem
volt kérdés, ebből adódóan viszont korán beleütközött az értelmezésében városi jellegű, valamint a
formálisan városi jogállású települések közötti diszkrepanciába. Ennek híres, általa is
anekdotisztikusan emlegetett epizódja volt a Mezőberény a helyét kereső kisváros című monográfia
megjelenése (1980), és az annak nyomán támadt kisebb szakmai-politikai felfordulás – hiszen a
munka mintegy évtizeddel előzte meg (1989) a hivatalos városi cím megszerzését.
De ha a városok nem mindegyike értelmezhető központi helyként, vonzáskörzet központjaként, akkor
mégis miképpen lehetne körülírni a városi funkciókat? Tóth József szerint az urbanizáció jellegét és
tartalmát tekintve állandóan (térben és időben is) változó folyamat, amely egyszerre minőségi és
mennyiségi jellegű, bár ezen aspektusok – ideális esetben – azonos léptékben, sebességgel zajlanak
3
321/2012. (XI. 16.) Kormányrendelet a területszervezési eljárásról

(TÓTH J. 2008B). Amikor közismert tetraéder-modelljében (TÓTH J. 1981) megadja a települések új
definícióját, voltaképpen megnyitja az utat a városok fogalmának komplex értelmezése előtt is,
amelyben a hagyományos geográfiai nézőpont csak egy több lehetséges perspektíva közül (TÓTH J.
2008B). Az urbanitást meghatározó tényezők változása esetében nem cseng egybe Beluszky Pál által
megfogalmazottakkal, aki úgy vélte, hogy a település-hierarchiában lefelé mozgó funkciók elveszítik
városképző erejüket (BELUSZKY P. 1999). Tóth József, és nyomában mi magunk is (PIRISI G. 2009A) ezt a
folyamatot éppen az urbanizáció kiterjedéseként értelmeztük. Maguk a városi funkciók és minőségek
is folyamatosan változnak: korábban a közvilágítás, később az ÁFÉSZ Áruház, az ezredfordulón a
készpénz-automata, ma pedig a szennyvízcsatorna-hálózat, avagy éppen egy konditerem léte lehet a
városképző erő. Amennyiben bizonyos, korábban tipikusan városi funkciók már a falvakban is
elérhetők, akkor az ott lakók életformája éppen ennek következtében egy fokkal városiasabb lesz:
feltehetően egyre gyakrabban vesznek helyben igénybe olyan szolgáltatásokat, amelyekkel
kapcsolatban korábban a központokra voltak utalva. Ez a folyamat megítélésünk szerint nem annyira
a város és falu közti különbségek újratermelődéséről szól (az új és új funkciók szintjein és
minőségében), hanem éppen ellenkezőleg, az urbanizáció következében a különbségek lassú
oldódásáról. Az urbanizáció – mind a formális, mind a funkcionális – lejtővé koptatta a város és falu
közötti lépcsőt, immár nem valamilyen határozottan kirajzolódó peremet keresünk, hanem ennek a
lejtőnek valamely pontját, ami feltehetően csak igen csekély mértékben különbözik majd a többitől
(PIRISI G. 2009A).
Amennyiben elfogadjuk a fentieket, miszerint a város és falu közötti különbség egy széles sávban
elmosódik, nem kis részben azért, mert a város fogalmának tartalmi értelmezése folyton változik,
akkor érdemes egy kis időt szentelni a másik, az „igazi” városképző erő, a formális urbanizáció
vizsgálatára. Miért választják egyes települések az előrelépésnek ezt az útját? Milyen előnyök
származnak a formális urbanizáció kiterjesztéséből?
Magyarországon a funkcionális urbanizáció – tulajdonképpen a polgári közigazgatás kialakítása,
vagyis a 19. század utolsó harmada óta – folyamatosan a formális mögött járt. Pontosabban, és e
tekintetben kijelenthető, hogy a hazai urbanizáció markánsan különbözik a nyugat-európaitól, az
urbanizáció különböző aspektusai, jegyei nem voltak soha harmóniában egymással. Jellemzően több
központi hely volt, mint városi (különösen a középkori értelemben vett szabad városi (ld. pl. BÁCSKAI
V. 2002) jogállású település, de utóbbi kör sem nélkülözött társadalmában, nemhogy építészetében
falusias elemeket. Voltaképpen a mai napig megfigyelhető ez a diszharmónia, és éppen ebből is
táplálkozhat a várossá nyilvánítással kapcsolatos bizonytalanságok köre. Az 1990 után előléptetett
városok között vannak ugyanis megjelenésükben falusias, de központi szerepkört betöltő települések,
komoly méretű, ehhez méretezett intézményekkel ellátott, de vonzáskörzet nélküli és
társadalmukban számos rurális elemet hordozó kismezővárosok, valamint társadalmukban urbánus,
beépítésükben jellemzően kisvárosias üdülő- és alvótelepülések, nem is beszélve a városállomány
olyan új elemeiről, mint az egy-egy lakótelep köré szervezett egykori „szocialista falvak”. Ezen
települések mindegyike valamely aspektusból városnak tartotta önmagát, többségük erőfeszítéseit
siker koronázta. Tóth professzor – meggyőződésünk, és a számos publikációja tanúsága szerint –
városnak tartotta mindegyiket. Elegendőnek találta tehát a városiasság valamely aspektusának
meglétét, nem ragaszkodott annak teljességéhez.
Ennek kapcsán olyakor ellentétbe került a szakma más képviselőivel, ugyanakkor megpróbálta a
kérdésben érintettek széles körét szakmai dialógusokra hívni. Ennek egyik markáns, máig legutolsó

eleme volt a Területi Statisztika hasábjain az ő vitaindítója (TÓTH J. 2008B.) mentén kibontakozó
diskurzus. A nézetek nem közeledtek érdemben, de nemzetközi visszhangot is váltottak ki (KULCSÁR, L.
J. – BROWN, D. L. 2010), míg új és új dimenziók is a felszínre kerülhettek. Végső soron a professzor
álláspontja, amely nem áll messze a sajátunktól (TRÓCSÁNYI. A. – PIRISI G. – MALATYINSZKI SZ. 2007,
TRÓCSÁNYI. A. – PIRISI G. 2009), e tekintetben az volt, hogy a városi rang kiterjesztése – felduzzasztása
és nem felhígítása (TÓTH J. 2008B) olyan lokális addicionális előnyökkel jár, amelyeket érdemes
kihasználni. Másképpen fogalmazva: helyesebb, ha a várossá nyilvánításra nem valamiféle lezárult
folyamat megkoronázásaként, hanem inkább a fejlődéshez adott impulzusként tekintünk.
Tóth József liberális víziója és az ezt is meghaladó valóság
A várossá nyilvánítások szakmai megalapozásának szándékával készült a híres, sokszor hivatkozott
felmérés 1995-ben Tóth József vezetésével egy akkor meglehetősen irreálisnak tűnő víziót vázolt fel a
városhálózat bővüléséről (TÓTH J. – TRÓCSÁNYI A. 1996). Ezt korábbi munkáinkban többek között már
mi magunk is részleteiben elemeztük (HAJNAL K. – PIRISI G. – TRÓCSÁNYI A. 2010), így jelen keretek
között most csak arra térünk ki, hogy – beleértve a legutóbbi évet (2013-at) is –, mi és miként vált
valóra ezekből a látomásokból.
1. ábra. A várossá nyilvánított települések népességszám szerinti szóródása
A várossá nyilvánítások ütemének felpörgése talán ezen az ábránkon mutatkozik meg leginkább, ami
azt is jelzi, hogy az időben előrehaladva egyre „koncentráltabb” a mezőny, vagyis elfogynak a
kivételek, az olyan kiugróan népes falvak, amelyeket korábban elkerült a formális urbanizáció. A
népességszámot tekintve alapvetően ereszkedő trendvonal éppen az utolsó évben törik meg, és ez
egy sajátos jelenségre utal: új városaink mezőnye ugyanis lényegében kettévált. Folytatódik a
budapesti agglomeráció (ma már inkább a keleti oldal) településeinek várossá válása, ezen
nagyközségek azok, amelyek szinte egyedüliként a dinamikus növekedés hordozói a mai magyar
településhálózatban – az előrelépők átlagos lélekszáma meghaladja a 7000 főt. A másik tábort a
„vidéki Magyarország” többé-kevésbé fejlett települései fémjelzik, azonban rendszerint már csak 2-
4000 fő közötti (csökkenő) népességszámmal.
Az 1995-ös javaslatokat végső soron az urbanizáció folyamata jelentősen meghaladta. Már a
vizsgálathoz legközelebbi, 1996/97-es „félciklusban” is akadt négy olyan új város, amelyet a kutatók
nem valószínűsítettek, és ez a szám minden időszakban növekedett (2. ábra). Mindazonáltal a

javaslatok egészen 2009-ig bezárólag alapvetően jól jellemezték a várossá nyilvánítások fő irányát,
míg 2013-ban (hiszen a 2011-2013-as időszakban csak ebben az egy évben születtek új városok) már
alapvetően nem. Másképpen fogalmazva: Tóth József halálának évében a hazai formális urbanizáció
általa sem vizionált fordulatot vett.
2. ábra: Az 1995-ös várossá nyilvánítási javaslatok megvalósulása ciklusonként 2013-ig
Mindezt térképen is ábrázolva, rögtön kiderül, hogy a tévedések területileg tendenciózusok (3. ábra).
A vártnál sokkal több új város született a budapesti agglomerációban, vagyis a vizsgálat alapvetően
alábecsülte, talán nem is annyira a szuburbanizáció sebességét, hanem az egyes érintett települések
átalakulására gyakorolt következményeit. Vélhetően az agglomerációs változások tempójával és
hatásrendszerével tisztában volt Tóth József, ugyanakkor nem számolt az országos fejlődési
folyamatok ilyetén megtorpanásával, a főváros és térsége, valamint a vidék közötti szakadék további
mélyülésével. Kicsit sarkítva: ebbe, a sok szempontból erodálódó kisvárosi állományba könnyedén
beleférnek a központi funkcióikat tekintve visszafogott, kevéssé városias arculatú, ám népes, így
alapfokú funkcióikban meglehetősen differenciált, relatív fejlett települések. (Tegyük hozzá, hogy a
tágabban értelmezett agglomerációban is már csak négy olyan nagyközség maradt, amely
meghaladja a 7000 fős lélekszámot, így a helyi vezetés döntése esetén – l. később – ez akár egy év
alatt eltűnhet, átalakítva a potenciális pályázók körét ebben a térségben is.) A másik ilyen körzet
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, ahol vélhetően a települések általában meglehetősen gyenge
gazdasági és humán mutatói miatt nem valószínűsítette előlépésüket a kutatás. A térség hátrányait
több ciklus kormányzata is próbálta a városi cím adományozásával – és ennek kapcsán utóbb
leginkább az EU-s források helybe történő becsatornázásával – csökkenteni. Az ország keleti felében
különösen igaz a fenti agglomerációs példa kisebb léptékben. A leszakadásban pozícióját megtartó,
esetleg erősítő, (mikro)környezetükben fejlettebb községek joggal aspiráltak a városi címre. „Felfelé”
téved a vizsgálat Tolna megyében, és következetesen túltervezett azokban az esetekben is, ahol két

egymáshoz nagyon hasonló szomszédos település versengett, itt ugyanis a megoldást mindkét
központ előléptetésében látta volna (Rajka-Hegyeshalom, Böhönye-Nagybajom, Parád-Recsk,
Bábolna-Nagyigmánd, Csorvás-Nagyszénás, Cigánd-Karcsa, Hőgyész-Gyönk stb.).
3. ábra. Az 1995-ben javasolt települések és a tényleges várossá nyilvánítások
A 3. ábrán pirossal ábrázolt 27 település jelentős része azért nem lehetett város 2013-ig, mert a
javaslat elkészültekor csak községi jogállásban voltak. Az 1990-es önkormányzati, majd az 1996-os
területszervezési eljárásról szóló törvény a várossá nyilvánítások egyetlen „kemény” kritériumaként a
nagyközségi cím birtoklását szabta meg. Ezt viszont csak „örökölni”, vagy 5000 fő fölé emelkedő
lélekszámmal megszerezni lehetett. Utóbbira pedig voltaképpen csak a szuburbán településeknek
volt reális esélyük. Így Tóth József és munkatársai hiába javasolták – többnyire reális, térszerkezeti
érvek mentén – Romhány, Böhönye, Iregszemcse vagy Karcsa várossá nyilvánítását, arra jogi okokból
nem nyílt lehetőség. Mindazonáltal, a fenti (piros) csoportban fellelhetők olyan,
megkérdőjelezhetetlenül városiasnak tartott települések, amelynek az előrelépését a
településvezetés szemléletmódja „hátráltatja”. Kiskunlacháza és Solymár, a hazai nagyközségi
állomány fejlett, központi szerepköröket is birtokló, legnépesebb elemeiként sem kívántak eddig
várossá lenni, az igazgatási státusz megváltozásával járó vélt vagy valós változásoktól tartva. Ez a
hozzáállás egyébiránt megfigyelhető a Tóth József féle vízió „térszerkezetinek” vélt potenciális
esélyeseinek körében is, Hegyeshalom, Szegvár, Rajka, Recsk, Tarpa és Vajszló vezetői évek óta
hezitálnak a kérdés felett, az utóbbi egy másik szabályozás közepette történt 2007-2008-as kudarca
sem segíti a víziók valóra váltását.

A városállomány felduzzadása kiváltotta a várossá nyilvánítással foglalkozó földrajzi reflexiók
megszaporodását is. Ezek hozzáállása rendszerint a BABUS ENDRE újságíró által az 1997-ben várossá
nyilvánítás kapcsán megjelent cikkének címével – Felsodort faluk – fémjelezhető. Szórványosan
ugyan már az 1990-es években is megjelentek ilyen publikációk (CSAPÓ T. – KOCSIS ZS. 1997, SZIGETI E.
1998, KISS E. É. 1998), majd kezdett kibontakozni az a polémia, hogy mennyire tekinthetők városnak
egyáltalán az újonnan kinevezettek (DÖVÉNYI Z. 2006; BELUSZKY P. – GYŐRI R. 2006), illetve mind a mai
napig rendszeresek az egyes várossá nyilvánított települések földrajzi viszonyait elemző írások
(NAGYVÁRADI L. – SZEBÉNYI A. 2008, NAGYVÁRADI, L. ET AL 2009, KRISTÓF A. 2014, KISS E. É. – TINER T. –
MICHALKÓ G. 2012). Az igazi diskurzus (l. fentebb), amelyben a hozzászólások előrevetítették akár a
várossá nyilvánítási rendszer egészének reformját, a Területi Statisztika hasábjain bontakozott ki
2008-2009-ben. Mindeközben az illetékes minisztérium 2007-ben – több geográfus bevonásával –
saját koncepciót is készített az önkormányzati rendszer átalakítására (ÖTM 2007), kitérve a várossá
nyilvánítás szabályozására, amely egyértelműen a lehetőségek szűkítésének igényét vetítette előre.
A 2010-ben megalakuló kormány azonban nem teljesen azon az úton indult el, amit a szakértők
többsége várt. Egyfelől ugyan megakasztották (felfüggesztették) a folyamatot mindaddig, ameddig a
tervezett teljes közigazgatási reform le nem zárul, másfelől azonban a végül, a ciklus tekintetében az
utolsó pillanatban
4
megszülető jogi szabályozás csak egyetlen apró, de lényeges változtatást
eszközölt. A 2013. január 1-jével hatályba lépő rendelet (104. § (1)) úgy fogalmaz, hogy: „Városi cím
adható annak a községi önkormányzatnak, amely térségi szerepet tölt be, és fejlettsége eléri az
átlagos városi szintet.” A legfontosabb változás tehát az lett, hogy immár nem csak nagyközségek,
hanem községek is aspirálhatnak a városi rangra. A járásokról szóló törvénnyel pedig 2013. január 1-
jétől „észrevétlen”, de facto megteremtette a „járásszékhely-város” kategóriáját (175 elemmel), ezzel
megnyitva az utat a községek és nagyközségek számára a („nem-járásszékhely-”) várossá válás előtt.
A nagyközségi belépő eltörlése kétségkívül új helyzetbe hozott néhány fejlett és térségi szereppel
bíró települést, orvosolta a korábbi igazságtalanságot. Mindeközben az új kormányrendelet a
nagyközségi címet is leértékelte: 2013-tól bármely község, amelynek népessége meghaladja a 3000-
főt, kérelmezheti e titulust. A fenti aprónak tűnő, mindazonáltal együttesen, egy koncepció részeként
megjelenő változások a városi címet átértékelték, devalválták, a közelmúlt gyakorlatához igazították,
megnyitva az utat a további belépők előtt. Ezzel időben messze kitolódott egy lassan lezáródónak
látszó folyamat vége, hiszen a várossá nyilvánítások 2000-es évekbeli robbanása olyan sebességgel
emésztette fel a nagyközségi állományt, hogy abban az ütemben 2010 után alig egy intenzív ciklus
nyugvópontra juttathatta volna e kérdést (hiszen utánpótlás ebben a körben már alig volt).
2013-ban az is bebizonyosodott, hogy a gyakorlatban is van lehetőség községek számára sikerrel
pályázni. A kétévnyi lebegtetés miatt felhalmozódott „elhalasztott kereslet” jelentős részét is
kielégítették ebben az évben, amikor 18 új várost avattak (4. ábra).
4
Az Alaptörvény, az új önkormányzati törvény (2011. évi CLXXXIX. tv.), a járási törvény (2012. évi XCIII. tv.) megalkotásán túl
a területszervezési eljárásról szóló kormányrendelet hiányzott a várossá nyilvánítás jogi környezetének megteremetéséhez.
A 321/2012. sz. kormányrendelet 2012. november 16-án látott napvilágot, pusztán mintegy két hónap felkészülést
biztosítva a ciklus utolsó (és első) lehetőségeként a városi pályázatok összeállításához.

4. ábra. Várossá nyilvánítások 2013-ban
Ezek közül három (Újhartyán, Besenyszög és Gyöngyöspata) községi pozícióból aspirált sikerrel a
városi címre. Nem is olyan községek futottak be, akik már régóta várakoztak a lehetőségre: az első
kettő a nagyközönség számára szinte teljesen ismeretlen (vélhetően igaz ez a nagyközségi múltú
Ajakra, Ongára, Őrbottyánra is…), míg Gyöngyöspata (kétes) hírneve sem városias jellemvonásainak
köszönhető. Megfeleltetve 2013. év sikeres pályázóit az 1990 uráni új város típusokkal (részletesen
ld. TRÓCSÁNYI A. – PIRISI G. – MALATYINSZKI SZ. 2007), láthatóan a szuburbán típusba tartozik Diósd,
Sülysáp, Őrbottyán, Kerepes, egyeteme miatt némileg más komponensekkel is megtámogatva
Piliscsaba, valamint a Miskolc melletti Onga. Jánosháza, Csákvár, Aba és Lébény klasszikus dunántúli
(javarészt egykori alsófokú-központként aposztrofált), sokszor mezővárosi múlttal rendelkező
térszerkezeti típusba sorolható települések. Verpelét szőlész-borász hagyományai miatt az
imázstelepülések sorába illeszthető, ebbéli gyengeségeit némi térszervező funkcióval erősíti, míg
Kondoros és Fegyvernek, sőt paradox módon Tát is – némi jóindulattal – a kismezővárosokkal
rokonítható. Ez utóbbiban megjelennek az agglomeráció peremén történő elhelyezkedésből
következő szuburbán hatások is, így ölt testet az a kismezővárosi karakter, amelynek fő jellemvonása
a viszonylag jelentős lélekszám, a domináns lakófunkció, illetve a méretből következően már
meglehetősen differenciált funkció-összlet. Újhartyán kedvező közlekedésföldrajzi helyzetével,
szerény méretét jelentőségében jóval meghaladó ipari parkjával, illetve az ebből származó
adóbevételekből takaros kisvárossá formált település e körben a foglalkoztatási típust testesíti meg.
Bár a fenti kategorizálás is kíván némi rugalmasságot, Ajak, Besenyszög és Gyöngyöspata
határozottan feladja a leckét még a hozzánk hasonlóan befogadó szemlélődésű kutatóknak is.
Központosultságuk egy nagyságrenddel szerényebb, mint a térszerkezeti típusba soroltaké, méretük
elmarad a negyedik kategóriától. Közös pont sem nagyon lelhető fel bennük, leszámítva azt, hogy az
érintett közösségek véleménye szerint meghaladták a falu kategóriát, és további fejlődésük
elsősorban városi pályán képzelhető el. Fontos elem ugyanakkor – ez Újhartyán esetében is
jellegzetes volt – a rendezettség, vagy legalábbis, a rend iránti igény és program (Gyöngyöspata). A
fentiek alapján úgy tűnik, hogy a következőkben az alapfokú intézményhálózat hiánytalan megléte,
némely apró dimenzióban azt meghaladó volta, a környező településekkel szemben kimutatható

(mikro)térszervező erő, a szerény funkcionális többlet, a szervezett és működő helyi közösség elég
alapot nyújthat az eltökélt településvezetésnek a várossá váláshoz.
Ezt az állítást továbbgondolva a hazai formális urbanizáció előtt igazán jelentős távlatok nyílhatnak
meg, miután ilyen településből kifejezetten sok van hazánkban. Míg korábban mi magunk is úgy
véltük, hogy bajosan képzelhető el valamennyi nagyközség várossá nyilvánítása, most már nem
vagyunk ebben annyira biztosak. Amíg egy korábbi tanulmányunkban (HAJNAL K. – PIRISI G. – TRÓCSÁNYI
A. 2010) mintegy 70 olyan települést találtunk, amelynek az akkori feltételrendszer szerint
középtávon esélyesek lehettek volna a várossá nyilvánítására, ma ezt a kört a potenciális községekkel
kiegészítve akár 172 aspiránst definiálhatunk. Mielőtt bárki rémülten protestálna: ez a településkör
karakterében és mutatóiban nagyban megfeleltethető a 2013-ban előléptetettek alsó küszöbének…
(5. ábra).
5. ábra. Potenciális városjelöltek a hazai településállományban
Az új prognózis-térképünk számos további érdekességet rejt magában. Egyrészt, noha a megmaradt
városhiányos térségek közül legalább egyet (Nógrád megye középső részén) e szabályozás közepette
fel lehetne, kellene számolni, máshol (például Zala megye középső részén, illetve Borsod északi
szegleteiben) még a jelenlegi, alacsonyra húzott küszöb mellett sem igazán találtunk esélyes jelöltet.
Az új városok ugyanis döntően nem a térszerkezeti típusba tartoznak, tartozhatnak. A dinamikájában
megtorpant szuburbanizáció még hozhat új jelölteket a fővárosi és a regionális központok,
megyeszékhelyek térségében, illetve jelentős tartalékokkal rendelkező térségnek számít a Balaton is,
mindazonáltal a legtöbb potenciális jelölt a Besenyszöghöz és Újhartyánhoz hasonló, rendezett, de
nem különösebben népes és nem igazán központi szerepkörű települések közül kerülhet ki. Így

előtérbe kerülhetnek a Dunántúl nagyfalvas, vagy alföldi jellegű térségei (Fejér és Tolna megyék), a
Dél-Alföld bizonyos körzetei, valamint a keleti határszél perifériái, csomópontjai. Talán a
legizgalmasabb kérdés az lehet, hogy átléphető-e az 1000 fős lélektani határ. Két szempontból is
időszerű felvetni ezt akkor, amikor a közigazgatás átszervezése kapcsán az új önkormányzati törvény
értelmében (Mötv. 84–86. és 146. §-ai alapján) a 2000 főnél kisebb településeket már polgármesteri
hivataluk feladására (járáson belüli közös önkormányzati hivatal megszervezésére) késztette a
kormányzat. Ezen elgondolás szerint 2000 fő a méretgazdaságosan működtethető helyi igazgatás
alsó határa. Nem is voltak jellemzőek (de akadtak, pl.: Igal, Őriszentpéter, Pacsa) az ennél kevésbé
népes pályázók, ugyanakkor legkisebb hazai városunk lélekszáma 2013-ban a KSH adatai szerint már
1075 főnél jár csupán (és tendenciája hosszú távon csökkenőnek tűnik). Ezzel szemben vannak olyan,
általunk korábban imázstelepülésként városaspiránsnak vélt községek, amelyek nem biztos, hogy
teljesen esélytelenek lennének. Fejlettségét, térszervező erejét tekintve, turisztikai, örökség- és -
természetvédelmi oldalról nézve Tihany 1358 lakosával, Hortobágy 1500 fős népességével (ez utóbbi
azért végképp a fából vaskarika tipikus esete lenne) vélhetően kiállná a próbát. A folyamatok jelenlegi
tendenciája szerint, még az sem teljesen kizárható, hogy előbb-utóbb (bár térképünkön jelölni nem
mertük) BELUSZKY PÁL (1977) híres alsófokú központjára, – a maga 451 lakójával – Krasznokvajdára
5
is
sor kerülhet. A jelenlegi peremfelételek mellett ugyanis jelentkezőkből nem lesz hiány: ugyan az
önkormányzatok finanszírozási rendszere elég dinamikusan változott az utóbbi időben, de 2014-ben
úgy tűnik, hogy határozottan (évi tízmilliós nagyságrendben) jobban járnak azok a települések,
amelyek képesek átlépni azt a bizonyos formális urbanizációs küszöböt. A közszolgáltatások tér-
racionalizációjából, valamint a városok kedvezőbb finanszírozásából már egyértelműen következik (és
ezt több településen szerzett tapasztalataink is megerősítik), hogy számos falu „megélhetési”
okokból, avagy éppen az alárendelt szerep elől (előre) menekülve pályázik a városi címre.
A fentiek talán megerősítik az olvasókban azt a lehetséges értelmezést, miszerint manapság a
várossá nyilvánítások pusztán a helyi előnyök megszerzéséről szólnak, illetve a folyamat mögött nem
áll semmilyen koncepció, jellegét tekintve pedig meglehetősen esetleges, talán kaotikus is.
Véleményünk szerint a kutatóknak azonban lehetősége és feladata is, hogy „egy lépést hátrébb”
lépve, megpróbálja értelmezni a tapasztaltakat, meglátni az esteleges mintázatokat, és tágabb
kontextusban értékelni a folyamat mozgatórugóit.
Kvalitatív értékelés – kísérlet a hazai formális urbanizáció kiterjesztett értelmezésére
A korábbiakban felületesen áttekintve a várossá nyilvánítások néhány aktuális problémáját,
felmerülhet mind a szerzőkben, mind talán az olvasókban is a kérdés, hogy találhatók-e a
szabályozási sajátosságokon túl, logikailag koherens magyarázatok a folyamat felgyorsulására.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a kérdéskör egésze számos olyan elemet tartalmaz, amelyek
meglehetősen esetleges döntéseken, sokszor akár egyéni, vagy szűk csoportérdekek mentén
formálódnak. A legszélesebb publikum sokszor csak elszármazott politikusokat, egyéb notabilitásokat
keres egy-egy falu várossá válása kapcsán, ami jó indikátora annak, hogy a kérdés masszívan
5
A Beluszky Pál által több évtizede definiált központosultság a közigazgatás racionalizációja során ismét bizonyítatott, 2013-
tól Krasznokvajda Közös Önkormányzati Hivatala szolgálja Büttös, Csenyéte, Felsőgagy, Gagyapáti, Kány, Keresztéte,
Krasznokvajda és Perecse községek lakóit. A központi szerepek további visszaigazolása, hogy – jelen sorok szerzőinek
javaslata alapján – 2014 őszétől mentőállomás is megkezdi működését a községben.

átpolitizált. Mindazonáltal megfogalmazható a kérdés: mindezeken túl, mit jelenthet a formális
urbanizáció mennyiségi forradalma?
Az urbanizáció, mint innovációs jelenség
Többször utaltunk rá, és a kérdés értékelésében alapvető fontosságúnak tartjuk azokat a
megfontolásokat, amelyek az urbanizáció jellegének megváltozásával kapcsolatosak. A hazai formális
urbanizáció általunk is vizsgált, a polgári közigazgatás bevezetésétől napjainkig tartó időszaka,
amelyet nevezhetünk modern urbanizációnak (KLAASEN, L. H. – PAELINCK, J. H. P. 1979., ENYEDI GY. 1988),
vagy felfogásunk szerint a történetileg több-kevésbé folytonos urbanizációs folyamat modern
hullámának, fontos jellemzője volt a rendelkezésre álló termelési tényezők (humán erőforrások, tőke,
a feltárt és termelési folyamatokba bevont természeti erőforrások) bőségének szinte folyamatos
növekedése, azaz az urbanizáció jelentős extenzív hajtóerőkkel rendelkezett. Legfőbb sajátossága
mégis abban állt, hogy ezekből a bővülő erőforrásokból a folyamatban élen járó helyek (városok, még
inkább a nagyvárosok, az urbanizáció innovátorai és első alkalmazói) növekvő részt is képesek voltak
magukhoz vonzani, koncentrálni. Mivel azonban a torta nőtt, a megmaradó szeletek is biztosították a
késői alkalmazkodók folyamatos fejlődését, urbanizációját. Részletesebben megvizsgálva ennek a
folyamatnak az időbeliségét, azt mondhatjuk, hogy a Budapest, mint innovátor, vagy talán inkább,
mint első hazai alkalmazó által adaptált innovációk különböző sebességgel jutnak el a
településhierarchia alsóbb szintjeire. Urbanizációnk szakaszait tulajdonképpen nem is annyira az azt
hordozó innovációk milyensége és jellege, hanem az adaptáció sebessége, területi kiterjedtsége
határozza meg, hiszen többé-kevésbé minden, napjainkig városinak tekintett vívmány műszaki vagy
társadalmi szempontból rendelkezésre állt a továbbításra már a (XX.) századelőn.
A modern urbanizációs hullám első, polgári szakaszában például a gyáripar, mint innováció eljuthat
ugyan akár a kisvárosi szintig is, de inkább csak kitermelő- és élelmiszeripar formájában, míg a
gyáripar megmarad mindenekelőtt fő- (és korlátozottan) nagyvárosi jelenségnek. A vonalas
infrastruktúra rendszerei (burkolt utak, vízvezeték és csatornázás, elektromosság, távközlési
rendszerek) ebben az időszakban még szórványosan sem igen terjednek túl az akkori kisvárosi
küszöbön, a közösségi közlekedés kifejezetten nagyvárosi (sőt, inkább fővárosi, szórványos vidéki-
nagyvárosi megjelenéssel). A tömeges, nem egy-egy család hajlékának megteremtését célzó, hanem
üzleti alapú lakásépítés szintén fővárosi sajátosság lesz. A második, az egyszerűség kedvéért
szocialistának nevezhető szakaszban a gyáripar már a kisvárosokba is kitelepül, az infrastruktúra
alapjai a falvakat is elérik, a tömeges lakásépítés szintén eljut a ma kisvárosinak nevezett szintre. A
harmadik, posztszocialista szakaszban (KOVÁCS Z. 2007) – mert felfogásunk szerint még a
posztszocialista átmenet is a modern urbanizációs hullám időben némileg megkésett záróaktusának
tekinthető – a vonalas infrastruktúra rendszereinek széleskörű elterjedésével találkozunk (gáz,
szennyvízcsatorna, kábeltelevízió/nagy sebességű internet), ehhez hasonlóan a gazdasági
szerkezetváltás nyomán előtérbe kerülő szolgáltató ágazatok térnyerése is meglehetősen általános
volt a kisebb városokban is. Azok az innovációk, amelyek korábban az urbanizációs küszöböt jól
jelezték, vagy egyszerűen eltűntek (mint az iparosodás hajdanvolt vívmányainak jó része), vagy pedig
éppenséggel ugyanúgy az egykori dicsőség meglehetősen kétes értékű (értsd: a helyeik számára
inkább problémát jelentő) emlékeivé váltak, mint a második korszak lakótelepei. A modern
urbanizáció, amely elvesztette extenzív faktorait, úgy tűnik, kifulladt: az urbanizációs ráta

növekedése ebben az időszakban már egyértelműen nem a jelentős városi központok
növekedésének, hanem az innováció szétterülésének, a néhányezer fős, funkcióikban aránylag
korlátozott helyek városiasodásának(, majd városodásának) köszönhető. Ők a modern urbanizáció
innovációjának késői elfogadói, adaptálói (NEMES NAGY J. 1998) – várossá válásuk ennek a tágabb
folyamatnak a részét képezi.
A várossá nyilvánítás, mint rezilienca-probléma
A másik dimenzió, ahol érdemi átalakulást gyaníthatunk, az önkormányzatiságban, illetve, tágabb
értelemben a területi folyamatokat befolyásoló döntésekben, területi újraelosztási mintázatokban
rejlik. Meglátásunk szerint a hazai urbanizáció, nem kis részben megkésettsége, a rendelkezésre álló
belső erőforrások szűkössége miatt sosem lehetett teljesen alulról építkező folyamat, hanem szinte
minden esetben ki volt szolgáltatva az erőforrások el-, illetve újraelosztásának. A hazai urbanizáció
ebben az értelemben is (vagy csak itt igazán…) Budapest által meghatározott: nem csak a fent
említett módon, innovációs kapuként, hanem a területi döntések meghozatalának helyként és
szimbólumaként is, sőt, időről időre az újraelosztásra kerülő belföldi erőforrások legfőbb származási
helyeként. Ez még/már a polgári időszakban is felmerül, ahol az állam szerepvállalása saját
közigazgatásának és némely egyéb intézményrendszerének, valamint (igaz, többnyire közvetetten) a
vasúthálózatnak a kiépítésében érdemel említést. A szocializmust e tekintetben aligha kell
magyarázni – ha a területi redisztribúció talán nem is volt minden esetben óriási, a döntéshozatal
centralizáltsága mindenképpen jelen volt, és ebben az időszakban nyúlt bele az állam
legközvetlenebbül a területi folyamatokba például új városok létrehozásával, fejlesztésével (BELUSZKY
P. 1999). A posztszocialista időszakban egy területileg meglehetősen koncentráltan jelentkező
magántőke-befektetési tömeg, majd elsősorban 2004-től egy államilag becsatornázott európai
forráskészlet jelenti ezt a külső energiát. A fentiek alapján is állítható, hogy a települések
szempontjából a sikeresség tulajdonképpen ezen külső forrásokhoz való hozzáférés
eredményességét jelenti elsősorban. Urbanizációjuk, adaptálási képességük sokszor felfogható
egyfajta rezilienciaként is (GODSCHALK, D. R. 2003), amelyben a döntő a külső hatásokkal szembeni
sikeres reagálás képessége.
Ez a reziliencia egy olyan rendszerben, amelyben az újraelosztás domináns, ugyanakkor közel sem
egészen piaci alapokon áll, az érdekérvényesítő képesség, a „területi láthatóság” növelését kívánja
meg. A rendszerváltás utáni urbanizációs robbanás felfogható úgy is, mint a települések (sokszor
talán kicsit kétségbeesett) kísérlete e tényezők növelésére. Ez a változás úgy is leírható, hogy a
szocialista szakaszban a települések, kiszolgáltatva a magasabb szintű, megyei döntéshozóknak,
elsősorban a területi folyamatok, így az urbanizáció passzív elszenvedői, tárgyai voltak. Az 1989. évi –
a formális urbanizáció lemaradását pótlandó – nagyszámú előrelépés jellegében még mindig az előző
időszakkal rokonítható, annak lezárásához köthető. 1990 után az önkormányzatiság adta önállóság a
lehetőségek és a szabadság képzetét, sajnos, sok esetben az erőteljes financiális korlátok miatt csak
az illúzióját adta a településeknek. Ez a szabadság a várossá nyilvánításhoz hasonló, végső soron
szimbolikus jellegű ügyekben nyilvánulhat meg legtisztább formában. Tegyük hozzá gyorsan, hogy
ebben az időszakban is meghatározó az érdekkijáró rendszer, a kevésbé esélyesek, politikai
kapcsolatrendszerük hasznosításával futhatnak csak be. A passzív urbanizációt így az aktív városodás
váltotta fel, amelyben a helyi kezdeményezés és az önkormányzatok saját sikereinek hatalom általi

visszaigazolása volt a legfőbb elem. A folyamat valahol a 2000-es évek közepén kezdet átalakulni,
amikor nyilvánvalóvá válik az önkormányzati rendszer elaprózottsága, sok esetben
működésképtelensége, illetve a szűkülő források mind jobban differenciálják a településeket. Ezt az
időszakot már joggal nevezhetjük a proaktív városodás korának, az önkormányzatok már nem csak
kezdeményezők, hanem ambícióikkal (sokszor jóval) elébe mennek a tényleges helyzetnek. A fő
motiváció immár az, hogy a cím elnyerése új lökést adhat, új pályát nyithat meg a fejlődés előtt,
vagyis a formális urbanizálódást a funkcionális urbanizálódás eszközének tekintik. Megjelent a
fentiekből következő, másik, az iméntihez hasonlóan erős motiváció is: mivel a közigazgatásban
hosszú polémia után 2010-től meglehetősen erőteljes átrendeződések indultak, amelyek a
centralizáció irányába mutatnak, a települések a városi cím elnyerésében sok esetben a függetlenség
megőrzésének zálogát látják.
Posztmodern átmenet?
Talán a fentiekből is kiderült, mi magunk a hazai városállományt nem csak a posztszocialista szakasz
végén, hanem az egész modern urbanizációs hullám hanyatló szakaszában látjuk, ahol ennek a
szakasznak az innovációi már nem hatnak igazán, a posztmodern urbanizáció hatótényezői pedig csak
lassan bontakoznak ki. A két innovációs hullám közötti völgy jellegzetes termékei az alkalmazkodásra
képtelen, zsugorodó (talán azt is mondhatnánk: bukott) városok, amelyek nem tudnak megbirkózni
az őket létrehozó innovációk lecsengésével (hazai viszonylatban Salgótarján, Komló, Ózd jelenti a
legmarkánsabb példát erre a típusra). A helyzet akár párhuzamosítható azzal is, ami a modern
urbanizáció hullámának kibontakozása előtt volt tapasztalható. A feudális városi kiváltságok
közvetlenül eltörlésük előtt igencsak „elszaporodtak”, a mai országterületen is meghaladta számuk a
300-at, egyedül Somogy megyében 30 kiváltságolt helyet talált FÉNYES ELEK Geogrpahiai szótárában
(1851). Ezek többsége később elveszíti jogállását: számos közülük (az előbbi példa okán Somogyból
akár Nagybajom) tartósan zsugorodó pályára áll. A mai lecsúszók párjainak azok a szabad királyi,
illetve bányavárosok is tekinthetők, amelyeknek ma már a neve sem igen mond – még aránylag
művelt közönségnek sem – túl sokat (ilyen például a mai országhatárokon túlról Bakabánya, Ruszt,
hazai példaként pedig Telkibánya, Rudabánya is megemlíthető). Akkor ebből az állapotból teljesen új
innovációk megjelenése mutathatta meg a kivezető irányt, de hogy manapság melyek lehetnek ezek
a kulcs-innovációk, azt nehéz megmondani. Érdemes lehet ugyanakkor elgondolkodni azon is, hogy a
jelen új városai (pl. a hirtelen nőtt, intézményekkel is egyre jobban kistafírozott szuburbán városok,
amelyek némelyikéből már most megindult a visszaáramlás) milyen pályára állnak, állhatnak
amennyiben kifullad városképző erejük. Találnak-e a megmaradást is jelentő új funkciókat,
innovációkat? Az biztos, hogy a zsugorodás sokkal általánosabb probléma, mintsem néhány bukott
település ügye, és szinte minden hierarchia-szinten érinti az elemek többségét. A posztmodern
urbanizációnak, úgy tűnik, éppen a zsugorodás lesz a legfőbb paradigmája: összességében csökkenő
népesség mellett zajlanak majd az átrendeződések, mindamellett jelen állapotban a tőkejavak
korábbihoz hasonló bővülésére sem biztos, hogy lehet számítani. Az elosztás tehát stagnáló, vagy
zsugorodó környezetben történik majd meg. Hogy milyen tényezők mentén történik meg az
újrarendeződés, abban jelenleg még viszonylag erős fluktuáció mutatható ki, mint ahogyan erre a
paradigmatikus változások elméleti modellje is felhívja a figyelmünket (HAJNAL K. 2010).

Az sem bizonyos ugyanakkor, hogy a jelenlegi formális – amely megítélésünk szerint, amint a
fentiekben igyekeztünk némileg alátámasztani, sokszor funkcionális is – urbanizáció mögött
meghúzódó okok pozitívan értékelhetők a területi fejlődés szempontjából. Mint láthattuk, országos
szinten az urbanizáció innovációjának szétterülését látjuk a folyamatban. Ugyanakkor észrevehető
egy másik, alulról induló, sokkal sötétebb aspektusa is a jelenségnek. A napjainkban várossá váló
települések igen jelentős részét, elsősorban alsófokú központként lehet besorolni. Az ország kiterjedt
részein egy működő általános iskola már jelentős központi funkcióként, innováció-hordozóként
értelmezhető. A várossá váló falvak kiemelkedése tulajdonképpen relatív: nem a saját emelkedésük,
hanem környezetük süllyedése, lecsúszása miatt tűnnek jelentősebbnek. Ilyen értelemben a
sikeresség nem más, mint a túlélés, az adaptáció, az alkalmazkodás, és vissza is jutunk a városiasodás
reziliencia-alapú értelmezéséhez.
Könnyen lehet, hogy a posztmodern fejlődés egyik markáns jegye éppen ez: a rurális terek és a rurális
életforma pusztulása. A hazai településállomány jelentős részére ugyanis – értelmezésünk szerint –
talán nem is az urbanizáció, hanem a deruralizáció a legjellemzőbb folyamat. Ez nem más, mint a
falusi települések strukturális pusztulása – mennyiségi (népességszám, amelyet közeljövőben a
településszám csökkenése is követhet) és minőségi jegyek alapján. Nem pusztán arról van szó, hogy a
demográfiai erőforrások kiapadtak, hanem arról is, hogy a falvakat életben tartó gazdasági funkciók
megroppantak, a helyi közösségek felbomlottak, hovatovább, a falusi életforma, amelyben az
önellátásnak, a kölcsönösségnek és a tradícióknak kitüntetett szerepe volt, elsorvadt. A deruralizáció
kiváltja a mobilisabb társadalmi rétegek távozását, vagy kétlaki módon a városok munkaerő- és
szolgáltatási piacaiba való integrálódását eredményezi. Azonban a vidéki népesség társadalmi,
kulturális és anyagi tőkejavakban egyaránt extrém módon szűkölködő rétegei előtt ez a választási
lehetőség nem nyílik meg, ők egyszerűen érdemi választás nélkül maradnak helyben egy egyre inkább
szegregálódó környezetben. A deruralizáció, azonban paradox módon urbanizációs hatótényezővé is
válhat olyan települések esetében, amelyek hagyományos értelemben egyébiránt nehezen
értelmezhetők városként. Ahol a helyi közösség a fent említett szociális és kulturális javakból
aránylag sokkal rendelkezik, ahol a képesek voltak az urbanizáció modern hullámára utolsók között
még felkapaszkodni, megpróbálkoznak vele, hogy fejlődésüket új pályára állítsák, új innovációt
hozzanak a településfejlődéshez.
Összegzés helyett, zárszó gyanánt
A fentiekben megpróbálkoztunk a várossá nyilvánítások kaotikus, véletlenszerű és sok szakértő által
kárhoztatott folyamatának valamiféle átfogóbb értelmezésével. Magunk úgy véljük, hogy a
fentiekben leírtak – még ha csak egy-egy lehetséges álláspontot, és nem kidolgozott elméletet
képviselnek is – tulajdonképpen egymást erősítő, kiegészítő eredmények. Az urbanizáció nagy
szakaszai közötti átmenetben, amikor a további fejlődést meghatározó paradigmák nem
azonosíthatók egyértelműen, szerintünk törvényszerűen következik be hasonló, esetünkben
többnyire inkább formális jellegű nivelláció. A legvitatottabb esetekben valójában proaktív
fellépésként, túlélési stratégiaként, a lokális reziliencia erősítéseként értelmezhetjük az erre irányuló
innovatív helyi törekvéseket. Meggyőződésünk, hogy a hazai környezetben a leszakadásban
pozíciójukat megtartó, esetleg erősítő, (mikro)környezetében fejlettebb községek joggal aspiráltnak a
városi címre.

Végezetül egy rendhagyó gondolat. A várossá nyilvánítások bibliográfiája a hazai földrajzi és
igazgatási szakirodalmat áttekintve legalább 30-40 tételt számlál az utolsó három évtizedben. Ebből
talán megkockáztatható az az állítás, miszerint a téma folyamatosan bizonyos „izgalmi állapotban”
tartja a településhálózattal foglalkozó geográfusok egy részét. Sokan, sokszor megfogalmazzák, hogy
nem szerencsés a városhálózat felhígítása – és talán igazuk is van. Ha Tóth professzor még köztünk
lenne, ezen a ponton talán feltenné az alábbi kérdést, amit – sajnos – most mi fogalmazunk meg
helyette. Vajon a fentiek miatt (leginkább hivatalból) aggódó szakmabeleik – maximum kéttucatnyi
kutató – lelki békéje mennyit nyom a latban az érintett településeken lakók örömével,
sikerélményével szemben?
Irodalomjegyzék
Babus E. 1997. Felsodort faluk. Heti Világgazdaság 1997/26 (06.28.) pp. 85-86.
Bácskai V. 2002. Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Osiris Kiadó, Budapest, 171 p.
Beluszky P. 1977. Krasznokvajda – egy alsófokú központ (?) gondjai a Csereháton. Földrajzi Értesítő,
26. 3–4. pp. 349–386. p.
Beluszky P.1988. Az „Alföld szindróma” eredete (Vázlat). Tér és Társadalom, pp. 3–28.
Beluszky P. 1999. Magyarország településföldrajza: Általános rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest,
584 p.
Beluszky, P. 2013. Flaggschiff oder Wasserkopf?: Budapests Bedeutung und Position in Ungarn.
Klagenfurter Geographische Schriften 2013: (29) pp. 32-43.
Beluszky P. – Győri R. 2006. Ez a falu város!: Avagy a városi rang adományozásának gyakorlata s
következményei 1990 után. Tér és Társadalom 20:(2) pp. 65-81.
Csapó T. – Kocsis Zs. 1997. A várossá nyilvánítás elvi kérdései, potenciális városok az Északnyugat-
Dunántúlon. Tér És Társadalom XVI:(1), pp. 183-197.
Dövényi Z. 2006. "Ez a falu város": tűnődések a hazai várossá nyilvánítások kapcsán. In: Blahó J. –
Tóth J. (szerk.): Tanulmányok Mendöl Tibor születésének 100. évfordulójára: Mendöl Tibor életútja.
Mendöl Tibor Centenáriumi Év Bizottsága, Orosháza–Pécs, pp. 109-115.
Enyedi Gy. 1988. A városnövekedés szakaszai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 115 p.
Fényes Elek 1851 Magyarország Geográfiai Szótára. Fényes Elek, Pest, 850 p.
Godschalk, D. R. 2003: Urban Hazard Mitigation: Creating Resilient Cities. Natural Hazards Review 4.
pp. 136-143.
HAJNAL K. 2010: Itt és most – Helyi megoldások a globális válságra. Zöld Völgyért Egyesület, Bükkösd,
105 p.
Hajnal K. – Pirisi G. – Trócsányi A. 2010. Formális urbanizáció pécsi szemszögből. In: Görcs N. L. –
Pirisi G. (szerk.): Tér - Tálentum - Tanítványok II. Publikon, Pécs, pp. 183-200.

Kiss E. É. 1998. A várossá nyilvánítás problematikája és a várossá válás jelentősége az
önkormányzatok szemszögéből. Földrajzi Értesítő 47:(3) pp. 456-481.
Kiss E. É. – Tiner T. – Michalkó G. 2012. Szob a várossá válás útján. Földrajzi Közlemények 136:(2), pp.
182-198.
Klaasen, L. H. – Paelinck, J. H. P. 1979. The Future of Large Towns. Environment and Planning A, 10.,
pp. 1095–1104.
Kristóf A. 2014. A miskolci agglomeráció kisvárosai. Településföldrajzi Tanulmányok 3:(1), pp. 81-96.
Kovács Z. 2007. Urbanizáció és városfejlődés Kelet-Közép-Európában a rendszerváltás után. In:
Kovács Cs. – Pál V. (szerk.): A társadalmi földrajz világai. Szegedi Tudományegyetem TTK Gazdaság- és
Társadalomföldrajzi Tanszéke, Szeged, pp. 355-369.
Kulcsár, L. J. – Brown, D. L. 2010. The Political Economy of Urban Reclassification in Post-Socialist
Hungary. Regional Studies (4), pp. 479-490.
Mendöl Tibor 1963. Általános településföldrajz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 567 p.
Nagyváradi, L. – Szebényi, A. – Gyenizse, P. – Balassa, B. 2009. Modelling of interactions between
urban development and physical environment an example the new town Kozarmisleny S-
Transdanubia, Hungary. In: Csapó J. – Aubert, A (eds.): Differentiating Spatial Structures in the
Central-European Region. PTE TTK Földrajzi Intézet, Pécs, pp. 118-129.
Oswalt, Ph. – Rieniets, T. (eds.) 2006. Atlas of Shrinking Cities/Atlas der schrumpfenden Städte. Hatje
Cantz Verlag, Ostfildern, 160 p.
ÖTM 2007. Vitaanyag a helyi önkormányzati rendszer továbbfejlesztésének irányairól.
Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium, Budapest, 27 p.
Pallagst, K. – Martinez-Fernandez, Ch. – Wiechmann, Th. (eds.) 2013. Shrinking Cities: International
Perspectives and Policy Implications. Routledge, New York, 334 p.
Pirisi G. 2009a. Város vagy nem város? Dilemmák a formális és a funkcionális városfogalom
kettőssége kapcsán. Területi Statisztika 12.:(2) pp. 129-136.
Pirisi G. 2009b. Kisvárosok differenciált átalakulása az ezredforduló Magyarországán. Kézirat (PhD-
disszertáció), 161 p.
Pirisi G. – Trócsányi A. 2009. Így készül a magyar város. Területi Statisztika 12. (2), pp. 137-147.
Nagyváradi L. – Szebényi A. 2008. Kozármisleny - egy sikeres kisváros Baranya megyében. In: Csapó T.
– Kocsis Zs. (szerk.): Nagyközségek és kisvárosok a térben. Savaria University Press, Szombathely, pp.
264-277.
Nemes Nagy J. 1998. A tér a társadalomkutatásban. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület,
Budapest, 261 p.
Szigeti E. 1998. Urbanizáció, városhálózat, várossá nyilvánítás. Területi Statisztika, 1. évf.
Bemutatkozó szám. pp. 68-82.

Tóth J. 1974. A dél-alföldi vonzásközpontok vonzásterületének elhatárolása az interurbán
telefonhívások alapján. FÖLDRAJZI ÉRTESÍTŐ XXIII:(1) pp. 55-61.
Tóth J. 1981. A településhálózat és a környezet kölcsönhatásának néhány elméleti és gyakorlati
kérdése. Földrajzi Értesítő XXX:(2-3) pp. 267-291.
Tóth J. 1985. Az urbanizáció sajátosságai és problémái az Alföldön. MTA RKK Pécs, 230 p.
Tóth J. 2008a. Nagyvárosok a nagyvilágban. In: Csapó T. – Kocsis Zs (szerk.): Közép- és nagyvárosok
településföldrajza: V. Településföldrajzi Konferencia: Urban geography of the medium size and large
cities. Savaria University Press, Szombathely, pp. 5-26.
Tóth J. 2008b. Meditáció a városokról és a várossá nyilvánítás hazai gyakorlatáról. Területi Statisztika
11. (48.) évf.3. pp. 237-244.
Tóth J. – Pénzes I. 1971. Szeged vonzáskörzete. Földrajzi Értesítő XX:(2) pp. 153-158.
Tóth J. – Trócsányi A. (szerk.): 1996. Összegzés – "A magyarországi városhálózat és a városhiányos
térségek vizsgálata" c. kutatás témakörében. JPTE TTK Általános Társadalomföldrajzi és Urbanisztikai
Tanszék, Pécs, 126 p.
Trócsányi, A. – Pirisi, G. 2009. The Transformation of Villages into Towns: A Quantitative way of
Hungarian Urbanisation. STUDIA UNIVERSITATIS BABES-BOLYAI GEOGRAPHIA LIV:(1) pp. 75-82.
Trócsányi A. – Pirisi G. – Malatyinszki Sz. 2007. A célnál fontosabb a bejárt út. A várossá nyilvánítás
gyakorlata Magyarországon. Falu Város Régió 3. pp. 18-27.