BookPDF Available

Dúll Andrea: Helyek, tárgyak, viselkedés. Környezetpszichológiai tanulmányok

Authors:
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Helyek, tárgyak, viselkedés
Környezetpszichológiai tanulmányok
Dúll, Andrea
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Helyek, tárgyak, viselkedés: Környezetpszichológiai
tanulmányok
Dúll, Andrea
Publication date 2010
iii
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom
1. ........................................................................................................................................................ 1
1. Helyek, tárgyak, viselkedés .................................................................................................. 1
2. ........................................................................................................................................................ 2
1. Bevezetés: A környezetpszichológiától a környezeti kommunikációig ................................ 2
3. ........................................................................................................................................................ 5
1. 1. A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe ......................................................... 5
1.1. 1.1 A fizikai környezet és az ember viszonya a pszichológiában ............................. 6
1.2. 1.2 A környezetpszichológia kialakulásának fontosabb állomásai ........................... 6
1.2.1. 1.2.1 Pszichológián kívüli előzmények ........................................................ 6
1.2.2. 1.2.2 Pszichológiai előzmények ................................................................. 11
1.3. 1.3 A környezetpszichológia létrejötte, fontosabb kutatási területei ...................... 18
1.3.1. 1.3.1 A környezetpszichológia történetének szakaszai .............................. 19
1.4. 1.4 A jelen: lélektan-e a környezetpszichológia? ................................................... 21
4. ...................................................................................................................................................... 23
1. 2. Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás? .............................................. 23
1.1. 2.1 Mi a környezetpszichológia? Fogalmi és szemléleti alapvetés ........................ 23
1.2. 2.2 A környezet fogalma ......................................................................................... 23
1.2.1. 2.2.1 Az ember–környezet tranzakció ........................................................ 24
1.3. 2.3 Az összetett szociofizikai kontextus teóriái a környezetpszichológiai elméletek
sokszínűsége .................................................................................................................. 25
1.4. 2.4 A környezetpszichológia mint kettős orientációjú tudomány – korlátok és lehetőségek
........................................................................................................................................ 28
1.5. 2.5 Kutatási alapelvek és módszerek a környezetpszichológiában ......................... 29
1.5.1. 2.5.1 Kutatások és alkalmazások konkrét szociofizikai környezetekben – néhány
példa ..................................................................................................................... 29
1.5.2. 2.5.2 Egyéb környezetpszichológiai kutatások .......................................... 31
1.6. 2.6 A környezetpszichológia viszonya egyéb tudományterületekhez ..................... 33
1.7. 2.7 A környezetpszichológia hazai helyzete ........................................................... 33
1.8. 2.8 Kitekintés: a környezetpszichológia várható fejlődése .................................... 34
1.9. 2.9 Összefoglalás .................................................................................................... 34
5. ...................................................................................................................................................... 35
1. 3. Környezet és alkalmazkodás: (környezet)pszichológiai megfontolások ......................... 35
1.1. 3.1 Környezeti kompetencia ................................................................................... 35
1.2. 3.2 Állatok téri tájékozódása: klasszikus és modern kutatások .............................. 35
1.3. 3.3 Emlékezés helyekre ......................................................................................... 36
1.4. 3.4 A téri tájékozódás idegrendszeri alapja: a hippokampusz (HPC) működése .... 36
1.5. 3.5 Az ember téri viselkedése ................................................................................. 38
1.5.1. 3.5.1 Mentális téri referenciakeretek .......................................................... 39
1.5.2. 3.5.2 A téri eligazodás perceptuális problémái: a környezetészlelés .......... 39
1.5.3. 3.5.3 Bizonytalan, szokatlan, szélsőséges környezetek .............................. 43
1.5.4. 3.5.4 Ambiens ingerek és szokatlan környezetek: ambiens stressz ............ 44
1.5.5. 3.5.5 Humán környezeti kogníció: eligazodás, úttalálás a térben .............. 45
1.6. 3.6 Affektus és környezet ....................................................................................... 51
1.7. 3.7 A természeti és az épített környezet elkülönítése ............................................. 51
1.7.1. 3.7.1 A tájkutatás módszertani irányai ....................................................... 51
1.7.2. 3.7.2 Evolúciós tájpreferencia-elméletek ................................................... 52
1.7.3. 3.7.3 A tájpreferencia információfeldolgozás-alapú elméletei ................... 52
1.8. 3.8 Környezet és alkalmazkodás: záró gondolatok ................................................. 54
6. ...................................................................................................................................................... 55
1. 4. Helyek és dolgok: a fizikai környezet jelentése környezetpszichológiai és környezeti
kommunikációs szempontból .................................................................................................. 55
1.1. 4.1 Környezetészlelés és reprezentáció .................................................................. 55
1.1.1. 4.1.1 Az észlelés elméletei: rövid áttekintés .............................................. 55
1.1.2. 4.1.2 A környezetészlelés folyamata .......................................................... 57
1.2. 4.2 A tárgyi környezet jelentései: tér/hely és tárgy/dolog ...................................... 58
1.3. 4.3 A tárgyak mint környezeti nyomok .................................................................. 61
Helyek, tárgyak, viselkedés
iv
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1.4. 4.4 A környezeti és a tárgyjelentés mérése ............................................................. 61
1.4.1. 4.4.1 A szóbeli pszichológiai mérőmódszerek: alkalmazási lehetőségek és
dilemmák .............................................................................................................. 61
1.4.2. 4.4.2 Környezeti szemantikus differenciál – elméleti és gyakorlati áttekintés 63
7. ...................................................................................................................................................... 67
1. 5. Helykötődés: ember és környezet affektív kapcsolata .................................................... 67
1.1. 5.1 A kezdet: helyveszteség és gyász ..................................................................... 67
1.2. 5.2 A helykötődés-elméletek forrásai ..................................................................... 68
1.3. 5.3 Helykötődés és szocializáció ............................................................................ 68
1.4. 5.4 Fogalmi, elméleti és módszertani sokszínűség a helykötődés
környezetpszichológiájában ........................................................................................... 70
1.5. 5.5 Költözés vs. helyben maradás – hogyan alakul a helykötődés? ........................ 71
1.6. 5.6 A helykötődés mint dinamikus folyamat .......................................................... 72
1.7. 5.7 Kötődés tárgyakhoz .......................................................................................... 73
1.8. 5.8 Helykötődés: amiben a környezetpszichológusok egyetértenek ...................... 73
8. ...................................................................................................................................................... 75
1. 6. Tárgyi környezet és pszichológia .................................................................................... 75
1.1. 6.1 A tárgy(i környezet) a pszichológiában: hagyományos megközelítések .......... 75
1.2. 6.2 Környezetpszichológia: a szociofizikai környezet hangsúlyozása ................... 76
1.3. 6.3 Az élettelen (?) tárgyi környezet jellemzői ....................................................... 77
1.3.1. 6.3.1 Viselkedési szabadság és tárgyi környezet ....................................... 77
1.3.2. 6.3.2 Illeszkedés (kongruencia) és rugalmasság ......................................... 77
1.3.3. 6.3.3 Kreativitás ......................................................................................... 77
1.4. 6.4 A viselkedési kontroll környezeti támogatása: funkcionális viszonyulás a tárgyi
környezethez .................................................................................................................. 78
1.5. 6.5 Érzelmi viszonyulás a fizikai világ elemeihez .................................................. 78
1.5.1. 6.5.1 Helykötődés ...................................................................................... 78
1.6. ................................................................................................................................ 80
1.6.1. 6.5.2 Helyidentitás és helykötődés ............................................................. 80
1.6.2. 6.5.3 Kötődés tárgyakhoz ........................................................................... 81
1.6.3. 6.5.4 Tárgyak és identitás .......................................................................... 82
1.6.4. 6.5.5 Röviden a tárgyfogyasztásról ............................................................ 82
1.6.5. 6.5.6 Materializmus és tárgykötődés .......................................................... 83
1.6.6. A tárgyak tulajdonlásának rendszere (Belk 1991a; 1991b nyomán) .......... 83
1.6.7. Egyéni tulajdonok ...................................................................................... 83
1.6.8. 6.5.7 Veszteségek és tárgykötődés ............................................................ 85
1.7. 6.6 Záró gondolat .................................................................................................... 87
9. ...................................................................................................................................................... 88
1. 7. Az otthon környezetpszichológiája ................................................................................. 88
1.1. 7.1 A lakás .............................................................................................................. 88
1.1.1. 7.1.1 A lakásformák ................................................................................... 88
1.2. 7.2 Az otthon vizsgálatában használatos módszerek és az otthon jelentése ........... 92
1.2.1. 7.2.1 Az otthon jelentése ............................................................................ 93
1.3. 7.3 Otthonteremtés és otthonkötődés ..................................................................... 95
1.4. 7.4 Az otthon mint territórium – a lakótér perszonalizálása, személyessé tétele .... 96
1.4.1. 7.4.1 Az otthon mint territórium ............................................................... 96
1.4.2. 7.4.2 Territoriális viselkedés otthon ........................................................... 97
1.4.3. 7.4.3 Az otthon díszítése mint kommunikáció ........................................... 98
1.4.4. 7.4.4 Otthonon belüli territóriumok ........................................................... 98
1.5. 7.5 Egy fontos otthoni miniterritórium: konyha. Konyhai tevékenységek és ételkészítés
99
1.5.1. 7.5.1 A háztartási munka .......................................................................... 104
1.6. 7.6 Hétköznapi élet, hétköznapi cselekvések, rutinok: aktivitás, mozgás az otthonban
106
1.7. 7.7 Helykötődés, otthonkötődés és rutinok ........................................................... 110
1.8. 7.8 Helyhez és otthonhoz kötődés: hogyan alakítják a szomszédok, és hogyan viszonyul
mindez a költözéshez? ................................................................................................. 110
1.8.1. 7.8.1 Szomszédok és egyéb társas aktorok szerepe a fontos helyek jelentésében
110
1.8.2. 7.8.2 Költözés .......................................................................................... 111
Helyek, tárgyak, viselkedés
v
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1.9. 7.9 Szintézis: a személy–környezet-összeillés és az otthon tranzakcionális megközelítése
112
1.10. 7.9.1 Az otthon tranzakcionális megközelítése ................................................... 113
1.11. 7.10 Illetéktelen behatolás az elsődleges territóriumba: lakásbetörések ............. 115
1.12. 7.11 Az otthon és a gyerekek .............................................................................. 116
1.13. 7.12 Otthonok és öregek ..................................................................................... 116
1.14. 7.13 Otthonok tágabban: a „hazai pálya” előnye? .............................................. 117
1.15. 7.14 Otthontalanság, hajléktalanság ................................................................... 117
1.16. 7.15 Otthon és egészség ...................................................................................... 118
1.17. 7.16 Összefoglalás .............................................................................................. 118
10. .................................................................................................................................................. 120
1. 8. A helyek és az én: gondolatok a helyidentitásról .......................................................... 120
1.1. 8.1 A szelf környezetpszichológiai megközelítésének előzményei ...................... 120
1.2. 8.2 A személy–környezet kapcsolat néhány elméleti megközelítése .................... 121
1.3. 8.3 Helyek, helyidentitás és önéletrajzi emlékezet ............................................... 122
1.4. 8.4 Szelfidentitás és környezet: helyidentitás ....................................................... 123
1.5. 8.5 A helyidentitás mint kognitív és szociális rendszer ........................................ 124
1.6. 8.6 A város és a helyidentitás ............................................................................... 126
1.7. 8.7 A környék és a helyidentitás ........................................................................... 127
1.8. 8.8 Helyidentitás és szociokulturális tényezők ..................................................... 128
1.9. 8.9 Helyidentitás és kultúra .................................................................................. 129
1.10. 8.10 Tárgyak és identitás ................................................................................... 130
1.11. 8.11 Zavarok a helyidentitásban és a zavart kiváltó környezetek ....................... 130
1.12. 8.12 Összegzés és kitekintés .............................................................................. 132
11. .................................................................................................................................................. 133
1. 9. Helyváltoztatás és helyveszteség: műhelykutatásaink a migrációról és a hajléktalanságról 133
1.1. 9.1 Mi történik helyveszteség (költözés, migráció és hajléktalanság) esetén? ..... 133
1.2. 9.2 Költözés és migráció: lakóhelyváltás és helyidentitás .................................... 133
1.3. 9.3 Hajléktalanság: lakóhelyvesztés és helyidentitás ............................................ 134
1.4. 9.4 Migráció és hajléktalanság: társas és térbeli elszigetelődés és új helyépítés – hasonló
mögöttes helyidentitás-dinamika? ............................................................................... 135
1.5. 9.5 Műhelykutatásaink .......................................................................................... 136
1.5.1. 9.5.1 A migrációhoz kapcsolódó helyidentitás-dinamika: veszteség, gyász és
helyidentitás vajdasági magyar fiataloknál ........................................................ 137
1.5.2. 9.5.2 A hajléktalanság helyidentitás-dinamikája ...................................... 138
1.5.3. 9.5.3 Helykötődés és szocializáció ........................................................... 139
1.6. 9.6 Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne… ................... 142
12. .................................................................................................................................................. 144
1. 10. Edukációs helyszínek környezetpszichológiája .......................................................... 144
1.1. 10.1 Az edukációs színterek környezetpszichológiai szemlélete .......................... 144
1.2. 10.2 Az edukációs helyszínek ambiens ingerjellemzői ........................................ 147
1.3. 10.3 Az osztályterem: struktúra, ülésrend és iskolai teljesítmény ........................ 148
1.4. 10.4 Az edukációs környezetek „kevert” környezetpszichológiai jellege ............ 150
1.5. 10.5 Formális és nem formális edukációs környezetek ....................................... 151
1.6. 10.6 Intézménykörnyezet és viselkedés ................................................................ 152
1.7. 10.7 Az edukációs környezetek használata: magánszféra-szabályozás és zsúfoltság 153
1.8. 10.8 Gyerekek helypreferenciái: érzelmek, attitűdök és edukációs környezetek .. 154
1.9. 10.9 Környezeti kompetencia az edukációs színtereken ....................................... 156
13. .................................................................................................................................................. 158
1. 11. Az állatkert mint informális tanulókörnyezet .............................................................. 158
1.1. 11.1 Bevezetés ...................................................................................................... 158
1.2. 11.2 Az állatkertek általános és pszichológiai funkciói ........................................ 158
1.3. 11.3 Látogatók és állatkerttípusok ........................................................................ 158
1.4. 11.4 Formális és nem formális edukációs környezetek ....................................... 160
1.5. 11.5 Az állatkert-látogatók jellemzői: az állatkert mint kikapcsolódási és informális
tanulási színtér ............................................................................................................. 161
1.6. 11.6 Összefoglalás ................................................................................................ 162
14. .................................................................................................................................................. 164
1. 12. Szabadtéri játszóterek környezetpszichológiája .......................................................... 164
1.1. 12.1 Speciális csoportok és a környezet ............................................................... 164
Helyek, tárgyak, viselkedés
vi
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1.2. 12.2 A gyerekek mint speciális csoport és a környezet ....................................... 164
1.3. 12.3 Miért fontos a játszóterek környezetpszichológiai elemzése? ..................... 164
1.4. 12.4 Játékterek ...................................................................................................... 164
1.5. 12.5 Kültéri játszóterek ......................................................................................... 165
1.6. 12.6 Kik használják a játszóteret, és mit csinálnak ott? ........................................ 166
1.7. 12.7 A játszóterek fizikai tulajdonságai: játékszerek, elrendezés ......................... 167
1.8. 12.8 Társas érintkezés, kapcsolatok a játszótéren ................................................. 168
1.9. 12.9 A játszóterek megítélése: elvárások és az ideális játszótér ........................... 169
1.10. 12.10 Végszó: a játszótér mint viselkedési fókuszpont ...................................... 170
15. .................................................................................................................................................. 172
1. 13. Környezet–pszichológia–építészet .............................................................................. 172
1.1. 13.1 A használó és a hely kölcsönkapcsolata: a személy és a környezet tranzakciója 172
1.2. 13.2 A(z épített) környezet és a használók sokszintű kölcsönhatása. A környezet jelentési
dimenzióinak integrálási lehetősége ............................................................................ 173
1.3. 13.3 Az építészeti tervezés és a környezetpszichológia ........................................ 175
1.4. 13.4 Az építész és a környezethasználó kapcsolata pszichológiai szempontból 176
1.5. 13.5 Mit adhat az építészet a (környezet)pszichológiának? ................................. 176
16. .................................................................................................................................................. 178
1. Felhasznált irodalom ......................................................................................................... 178
1
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. fejezet -
1. Helyek, tárgyak, viselkedés
Környezetpszichológiai tanulmányok
Dúll Andrea
Támogató: BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék
Olvasószerkesztő: Tiszóczi Tamás
Régi kollégáimnak, akik támogattak, és segítették a környezetpszichológia itthoni megformálását, és új
kollégáimnak, akik támogatnak és segítenek a környezeti kommunikáció itthoni megformálásában.
2
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. fejezet -
1. Bevezetés: A környezetpszichológiától a környezeti
kommunikációig
A helyek és a tárgyak önmagukban is jelentést hordoznak,
és jelentésük a színre lépő személyeket nem hagyja érintetlenül.
(Yi-Fu Tuan nyomán)
„A pszichológia nem a környezet tudománya” – ezt az állítást sokan, sok helyen leírták.1 Talán legjobban éppen
a környezetpszichológia története, „sorsa” példázza ezt. A 60-as években az USA-ban és Kanadában körülbelül
egy időben formálódott meg az a pszichológiai irányzat, amely nem passzív „ingerekként” kezelte a fizikai
környezetet, ami az egyéni vagy társas viselkedés kiváltójaként vagy környezetté szerveződve annak
„medreként” szolgál, hanem az emberi megnyilvánulások egyenrangú „partnereként”. Annak ellenére, hogy a
pszichológián kívüli társadalmi és tudományos kontextus és magának a pszichológiának a fejlődése sok
szempontból indokolta, sőt magában hordozta ennek a területnek a kialakulását, a környezetpszichológiai
nézeteket meglehetősen erős közönnyel vagy egyenesen csodálkozó értetlenséggel („mi ebben a pszichológia?”)
fogadták. A környezetpszichológiával szembeni tartózkodás a főáramú pszichológia berkeiben világszerte
általánosan megnyilvánult. Amikor a 90-es évek derekán az Amerikai Egyesült Államokból2 hazatérve
elkezdtem dolgozni a terület meghonosításán, nagyon izgalmas kihívást jelentett megtapasztalni ezt. Ha ugyanis
a fenti kérdést kicsit egzaktabban megfogalmazva: Miért pszichológia a környezetpszichológia? komolyan
vesszük, valójában komoly dilemmákkal kerülünk szembe, amiket érdemes végiggondolni.
Miért pszichológia a környezetpszichológia?
A problémát érdemes bb kérdésre bontani: megközelíthető-e a fizikai környezet pszichológiai szemlélettel,
módszerekkel? Feltehetők-e értelmes és ténylegesen pszichológiai természetű kérdések a tárgyakkal, illetve az
épített és természeti helyekkel kapcsolatban? Adhatók-e ezekre a kérdésekre használható lélektani válaszok, és
ezek alapján be lehet-e jobbító módon avatkozni az emberi működésekbe? Végül: a feltárt összefüggések
alapján bejósolható-e az emberi viselkedés, azaz tehetünk-e megfelelő valószínűségi becsléseket arra nézve,
hogy az emberek a már megismert helyzetekhez hasonlóakban hogyan viselkednének? És ha igen, van-e
mindennek egyáltalán értelme?
A kötet tanulmányaiban arról igyekszem meggyőzni az Olvasót, hogy mindegyik feltett kérdésre igen a válasz.
A fizikai környezet kutatható lélektani eszközökkel, és ezek az ismeretek konvertálhatók a főáramú
pszichológiába is. Ráadásul ezzel bizonyos szempontból nem is mondok újat, hiszen számos pszichológiai
szakterület foglalkozik a fizikai környezet ingereivel (pl. az általános lélektan), sőt magával a fizikai
környezettel is (pl. a munkalélektan). Ám a pszichológia mindegyik, környezettel egyáltalán foglalkozó ága ezt
valamelyik, az első bekezdésben említett szemlélettel teszi. Hiszen teljes mértékben védhető az a hagyományos
pszichológiai szemléletű gondolatmenet is, miszerint a fizikai/tárgyi világ megértésére csak annyiban van
szüksége az ember lelki folyamatait, viselkedését magyarázni és előre jelezni kívánó pszichológusnak, hogy
mennyiben váltja ki, módosítja, tartja fenn vagy hat a megszüntetés irányába a környezet (ingerszemlélet), vagy
hogyan foglalja magába, terelgeti a viselkedést az ingermező, a fizikai és/vagy szociális tér (konténer-/meder-
szemlélet).3 Mindkét elképzelés szerint a környezet jelentős pszichológiai háttértényező.
A környezetpszichológia azonban ennél jóval többet állít: a fizikai környezet a viselkedés folyamatában az
ember egyenrangú társa, partnere, amely a belső, lélektani folyamatokkal együtt, azokkal kölcsönhatásban
(tranzakcióban) vesz részt a viselkedés folyamatában. Ez a nézőpont lehetővé teszi, hogy ebből a pszichológiai
szempontból szokatlan kiindulásból számos pszichológiai természetű kérdést tegyünk fel az épített/tárgyi és a
természeti környezetben megnyilvánuló emberrel kapcsolatban. Ezek a kérdések pszichológiai eszközökkel
1Lásd Szokolszky, Dúll (2006).
2Ezúton is hálás köszönetemet fejezem ki Dan Stokolsnak (UC, Irvine, School of Social Ecology), Irwin Altmannak (University of Utah,
Salt Lake City) és Allan W. Wickernek (Claremont Graduate University, Claremont), valamint Kris Daynak és Sanjoy Mazumdarnak (UC,
Irvine, School of Social Ecology), akik támogatása és segítsége nélkül Magyarországon nem jött volna létre a környezetpszichológia
tudományterülete.
3A probléma ebben a formájában természetesen jelentősen leegyszerűsített kötetünk tanulmányaiból jóval árnyaltabb képet kaphat az
Olvasó.
3
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(legalábbis nagyrészt) meg is válaszolhatók „mindössze” az ember–környezet tranzakciót kell mind elméleti,
mind gyakorlati szempontból komolyan vennünk.
A környezetpszichológia fél évszázados története alatt szerte a világon – és az eltelt másfél évtized alatt itthon is
kiderült azonban, hogy pszichológiai eredete és a lélektanhoz való erős kötődése ellenére ez a terület végül
nem a pszichológia egyik területeként találta meg saját identitását.
Miért nem (csak) pszichológia a környezetpszichológia?
Kötetünk történeti tanulmányaiban röviden áttekintésre kerül, hogy sok tudományterületen formálódott meg
közel egy időben az emberi viselkedés környezeti kontextusban való megértésének igénye. A
környezetpszichológia is ebben a gondolatkörben fogant, és így indulásától kezdve sokgyökerű tudományterület.
Erős szálak kötik az anyaterületnek számító pszichológián kívül az építészethez, szociológiához,
földrajztudományhoz stb. Emiatt a klasszikus környezetpszichológia képviselői tudományos „vérmérsékletük”
szerint már a kezdetektől inter-, multi-, sőt pluridiszciplináris tudományterületként emlegették.
Újabban a sokágúság fokozása helyett konszenzus kezd kialakulni a transzdiszciplinális (tudományokon átívelő)
jelző használatában. Ez a megközelítés azért előnyös, mert a tudományközi kötődések mennyiségi
hangsúlyozása helyett a területek közötti minőségi kapcsolat, együttműködés került előtérbe.
Ugyanakkor érdekes paradoxon körvonalazódik így: a környezetpszichológia attól vált transzdiszciplinárissá,
hogy képviselői egyforma mélységben igyekeztek megérteni az emberi és a környezeti folyamatokat, sőt ezeket
kölcsönhatásban, egymásra definiáltan kezelték. Ehhez azonban számos olyan tartalmi, elméleti és módszertani
ismeretre volt szükség, amelyekkel ki kellett egészíteni a pszichológiai tudást és eszköztárat. Az így keletkezett
hiány aztán sok környezetpszichológust indított arra, hogy építészekkel, szociológusokkal stb. szorosan
együttműködjön. Az igény kölcsönös volt: a társszakmák képviselőit ekkorra élénk pszichológiai érdeklődés
jellemezte, és sokszor fordultak a pszichológusokhoz saját szakmai kérdéseikkel. A jelenlegi tendencia az, hogy
a több évtizedes kölcsönös információcsere és a teammunkák nyomán lassan önálló területek körvonalazódnak,
amelyek problémafelvetésükben, kérdéseikben, módszereikben és megoldási javaslataik egy részében
pszichológiai természetűek, összességében azonban új szemléletet és módszertani repertoárt alapoznak meg.
Az előző bekezdésben a „területek” szót használtam. A többes szám nem letlen: az eredetileg
környezetpszichológia néven az 1960-as években megformálódott területnek számos elágazása alakult ki,
amelyeket képviselői sokféleképpen neveznek: szociális ökológia, ember–környezet-tudomány, viselkedéses
tervezés, és így tovább. Ezek a részterületek annak ellenére, hogy az ember–környezet kölcsönhatásban másra
helyezik a hangsúlyt, közös pszichológiai történeti gyökerükön kívül abban egységesek, hogy mindegyikük
tranzakcionálisan értelmezi az ember és fizikai környezete kölcsönkapcsolatát. Itthon is körvonalazódott egy
ilyen diszciplína környezeti kommunikáció néven, amelyet szintén a környezetpszichológia leszármazottjának
tekinthetünk.
Ajánlás – nem csak környezeti kommunikációs szakembereknek
2008-ban kapott a környezetpszichológia (és vele én) meghívást a BME Szociológia és Kommunikáció
Tanszékére. A felkérés az volt, hogy az ember–környezet kölcsönkapcsolathoz professzionálisan értő
szakemberek képzését kellene kialakítani. Magam is meglepődtem, hogy mennyire zökkenőmentesen alakult át
a környezetpszichológia környezeti kommunikációvá, mennyire könnyedén és szervesen kapcsolódott össze a
kommunikációtudománnyal, az építészettel, a tájtervezéssel, a szociológiával…
A kötetben összegyűjtött tanulmányokat 1995 és 2007 között írtam, eredetileg pszichológiai szakfolyóiratokban
vagy könyvfejezetként jelentek meg. Abban a szellemben íródtak, hogy – számos példával alátámasztva –
meggyőzően mutassák be: a környezetpszichológiai tranzakcionális „ember–környezet kölcsönkapcsolat”-
szemlélet elméleti és gyakorlati alkalmazása gyümölcsöző lehet az emberi viselkedés megértése szempontjából.
Ezek voltak azok a munkák, amelyek a magyarországi környezetpszichológia kialakulásának és
megformálódásának folyamatához köthetők, vagyis nagyjából lefedik a környezetpszichológia itthoni első 15
évét. Amikor a jelen kötet számára összerendeztem ezeket a tanulmányokat, és átírtam, korszerűsítettem,
naprakésszé tettem őket, szintén meglepődve tapasztaltam, hogy ezek a mintegy másfél évtized alatt született,
eredetileg különálló tanulmányok mennyire könnyen álltak össze egy „Bevezetés a környezetpszichológiába”
jellegű könyv fejezeteivé. Kötetünk kézikönyv és/vagy tankönyv lett, bár nem a hagyományos értelemben.
Mindkettőként jó szívvel ajánlom annak ellenére, hogy sem tematikusan, sem módszertani szempontból nem
teljes. Kimaradtak például belőle fontos témák (pl. a természeti környezet, a virtuális környezet vagy a város, a
közterek, és még sorolhatnám), mégis képet ad a környezetpszichológiai gondolkodásmódról.
4
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ajánlom tehát ezt a könyvet az ember–környezet kapcsolat szakembereinek: egyrészt azoknak, akik feladatuk,
hogy ehhez a kölcsönkapcsolathoz hivatásszerűen értsenek (környezeti kommunikátoroknak, építészeknek,
tájtervezőknek, pszichológusoknak stb.), másrészt azoknak, akik „csak úgy”, mindennapi
környezethasználóként érdeklődnek aziránt, hogy a viselkedésüket hogyan szövik át a fizikai környezethez
kapcsolódó, nehezen tudatosuló folyamatok.
Budapest, 2009. szeptember
Dúll Andrea
5
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3. fejezet -
1. 1. A környezetpszichológia múltja, jelene és
jövőképe1
A környezetpszichológia első hivatalos szervezete, a ma is működő EDRA (Environmental Design Research
Association) 1968-ban jött létre az USA-ban. 1976-ban az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) létrehozott
egy szekciót (Division 34) „Népesség és környezet” (Population and Environment) néven. 1981-ben Európában
megalakult az IAPS (International Association for People-Environment Studies). 1969-ben indult az
Environment and Behavior című környezetpszichológiai folyóirat. A Population and Environment (1978-tól) az
APA azonos nevű szekciójának folyóirata, amelyben a publikált tanulmányoknak közel a fele
környezetpszichológiai májú. 1981-ben, Nagy-Britanniában alapították a szintén máig megjelenő Journal of
Environmental Psychology című szaklapot. 1973-tól az Annual Review of Psychology is közölt áttekintéseket a
környezetpszichológia fejlődéséről (Craik 1973; Stokols 1978; Russell–Ward 1982; Holahan 1986; Saegert
Winkel 1990; Stern 1992; Sundstrom et al. 1996). Az USA-ban és Európában 1968 óta több neves oktatási
intézményben oktatnak környezetpszichológiát (pl. City University of New York, Clark University, Cornell
University, University of California at Irvine, University of Surrey, Guilford).
A környezetpszichológia történetében mérföldkőnek volt tekinthető a környezetpszichológia kézikönyvének
(Handbook of Environmental Psychology, szerk. Daniel Stokols és Irwin Altman) megjelenése 1987-ben. A
könyv 2 kötetben 1654 oldalon áttekintést nyújt a környezetpszichológia témaköreiről, nemcsak az Amerikai
Egyesült Államokból, hanem Nagy-Britanniából, Svédországból, Hollandiából, Németországból,
Franciaországból, Olaszországból, Japánból, Ausztráliából és Latin-Amerikából. A második kézikönyv 2002-
ben jelent meg (Handbook of Environmental Psychology, szerk. Robert B. Bechtel és Arza Churchman). Ez a
kötet mind szemléletében, mind tematikájában tükrözi mindazokat a változásokat, amelyen a
környezetpszichológia az eltelt másfél évtized alatt átment, és valódi interdiszciplináris2 területként
meghatározta magát a tudományban és az alkalmazott területeken. A kötetben megjelent tanulmányok
tematikája is kifejezi a környezetpszichológiai megközelítés dinamikáját: a közölt vizsgálatok skálája átfogja az
ember–környezet interakció épület-, környék-, város- vagy még ennél is nagyobb léptékét, egyénben,
csoportban, rendszerben, passzív és aktív és ágensekben (résztvevő tervezés, participáció vö. pl. Horelli 2002)
egyaránt gondolkodva, a digitális kor környezetpszichológiáját is tárgyalva.
Magyarországon környezetpszichológiai témában összefoglaló művek a 90-es években kezdtek megjelenni
(Séra 1990; Dúll 2001a; Dúll–Kovács 1998). A környezetpszichológia Magyarországon a
Környezetpszichológiai Műhely3 létrejöttével a pszichológusképzés része lett az Eötvös Loránd
Tudományegyetemen, majd a Károli Gáspár Református Egyetemen (illetve a többi pszichológusképző helyen
is fel lehetett venni ilyen kurzusokat, pl. a Debreceni Egyetemen vagy a Szegedi Tudományegyetemen). A
környezetpszichológia a világ más részein lezajlott fejlődési trendekhez valamennyire igazodva (vö. Sommer
20004) végül 2008-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékén találta meg
új, intézményi formában is szentesített identitását rnyezeti kommunikáció5 néven. A BME Építészmérnöki
Karán a Doktori és Mesterképzésben (illetve korábban a Villamosmérnöki Kar Orvosbiológiai
mérnökképzésében) már korábban megmutatkozott, hogy a terület, transzdiszciplináris jellegénél fogva,
1A jelen fejezet az alábbi tanulmány módosított, kiegészített változata: Dúll Andrea (2001): A környezetpszichológia története. Magyar
Pszichológiai Szemle, (LVI) 2: 287328.
2Az inter-, multi- vagy pluridiszciplináris jelző helyett manapság inkább transzdiszciplinárisnak nevezik az ilyen tudományterületeket,
jelezve, hogy nem is annyira a sokgyökerűségen van a hangsúly ezen új paradigmák esetében, hanem több tudományterületen való
átívelésről azaz nem az új paradigma létrejötte az érdekes, hanem a problémák megoldására való szövetkezés a területek között (vö.
Stokols 2006).
3A Környezetpszichológiai Műhely (Dúll Andrea alapította az ELTE-n) munkájának kezdeti időszakát bemutatja Dúll–Székely (2003);
illetve lásd még kötetünkben a „Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás?” c. fejezetet.
4A környezetpszichológia (environmental psychology, Proshansky et al. 1970a) különböző változatait hangsúlyuktól függően – elté
elnevezésekkel illették a szerzők: mások környezet–viselkedés-kutatásként (environment and behavior subdiscipline/research),
építészetpszichológiaként (architectural psychology), ember–környezet viszonylatokként (man/people-environment relations), ökológiai
pszichológiaként (ecological psychology), öko-viselkedéstudományként (eco-behavioral science), környezet(i)tervezés-kutatásként
(environmental design research), társas-fizikai tervezésként (socio-physical design), illetve társas ökológiaként (social ecology) emlegetik a
területet (áttekinti Sommer 2000). Itthon környezeti kommunikációként formálódott meg a terület.
5A BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékén a Kommunikáció és médiatudomány szak (Horányi Özséb és S. Nagy Katalin
vezetésével) keretén belül indult 2009-ben a Környezeti kommunikáció BA és MA specializáció (a képzés tervezője és felelőse Dúll
Andrea), amely az itthoni környezetpszichológiai kutatási és oktatási előzmények talaján formálódott meg (lásd a „Környezetpszichológia:
alaptudomány vagy alkalmazás” c. fejezetet).
6
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
szervesen össze tud kapcsolódni más környezetszakmákkal, mégpedig gyümölcsöző módon, egymást
kölcsönösen gazdagítva. Ennek az izgalmasan változó területnek a kialakulását és fejlődését követjük nyomon
az alábbiakban.
1.1. 1.1 A fizikai környezet és az ember viszonya a
pszichológiában
A környezetpszichológián kívül a pszichológia sok ága foglalkozik az ember és a környezet kapcsolatával és
magával a környezettel is. A környezetet azonban az „ami körülvesz bennünket” meghatározás látszólagos
evidenciája ellenére nem könnyű definiálni. Egy környezetpszichológiai definíció (McAndrew 1993) szerint a
környezet összetett, minden érzékszervünket szimultán ingerlő hatásrendszer, amely több lehetséges szempont
mentén határozható meg, illetve osztható fel. (1) Tartalom szerint például a környezet lehet épített, természeti
vagy társas, (2) az emberek reakciói szerint segítheti vagy gátolhatja a csoportképződést (Oxley et al. 1986;
Werner 1987; Saegert–Winkel 1990; Altman et al. 1992), illetve (3) terjedelem szerint létezik mikro- (pl.
tanterem), mezo- (pl. iskola) és makrokörnyezet (pl. város) (lásd a „Környezetpszichológia: alaptudomány vagy
alkalmazás” c. fejezetet). Ez és a hasonló környezetpszichológiai definíciók sok tekintetben hasonlítanak a más
pszichológiai szakterületeken használatos környezet-terminusokra, néhány vonatkozásban azonban markánsan
eltérnek ezektől. Ez utóbbi tekintetben a legfőbb különbségek a teljesség igénye nélkül két szempontban
foglalhatók össze (Dúll 1998): az egyik a környezet természete, a másik pedig a környezet–ember viszony.
A környezet természetére vonatkozóan a nem környezetpszichológiai környezet-fogalmak egyik jellemzője,
hogy a pszichológusok igen gyakran – épp az emberi tényező hangsúlyozása kapcsán – a társas-társadalmi
közeget értették/értik „környezeten” (Valsiner 1988; Germain 1991; Wapner 1995; van der Pligt 1996). A
környezetpszichológia részben éppen e szemlélet kritikájaként jött létre, és elsősorban kezdeti szakaszaiban a
fizikai környezet jelentőségét és szerepét hangsúlyozta (Proshansky et al. 1970a; 1970b; HeimstraMcFarling
1974; Bonnes–Secchiaroli 1995). A későbbiekben nagyobb hangsúlyt kapott az a szemlélet, hogy minden fizikai
környezet egyben szociális is, és fordítva (Ittelson et al. 1974; Aiello et al. 1981; Canter 1986; Dwyer et al.
1996). A környezetpszichológia egyik ága, a szociális ökológia (Stokols 1996a; 1996b) képviseli ezt az
álláspontot a legmarkánsabban. A szociális ökológia a környezetek szociofizikai vonatkozásait kutatja, vagyis
egyszerre kezeli a környezetek társas és fizikai sajátosságait az emberi viselkedéssel való interakciójukban (Dúll
1996a; 1996b; 1998).
A környezet természetét illetően a nem környezetpszichológiai környezet-fogalmak másik jellemzője, hogy
amennyiben fizikai környezetről van szó, a pszichológiában gyakran pontosan definiált, térben és időben
diszkrét eseményt vagy tárgyat értenek az általános értelemben vett „környezet” fogalmán (Dúll–Urbán 1997;
Dúll 1998). A környezetpszichológusok szerint viszont a környezet térben-időben nem korlátozott, és számtalan
elemet tartalmaz, amelyek hatása kumulatíve definiálja a környezetet egyébként csak különböző összetettségű
ingerekről beszélhetünk (pl. Barker 1968). Ez a holisztikus megközelítés teszi a környezetpszichológiát a
kutatás megkülönböztetett területévé (Holahan 1982a/1998; Stokols 1987; Wapner 1987).
A környezet–ember viszony tekintetében a 60-as70-es évekig a pszichológiában nem vették közvetlenül
figyelembe, hogy az emberek élete fizikai környezetben (is) zajlik. A kutatókat és a gyakorlati szakembereket
elsősorban a fizikai környezet emberi viselkedésre gyakorolt hatása érdekelte, mégpedig különös tekintettel arra,
hogy a különböző fizikai közegek, illetve ezek egyes vonatkozásai (szín, hőmérséklet stb.) hogyan befolyásolják
a viselkedés mutatóit, például a feladatteljesítés vagy a munkavégzés hatékonyságát (Bell et al. 1990; Dúll
1997). A pszichológiában tulajdonképpen ma is az a hagyományos szemlélet, miszerint az ember és fizikai
környezete kapcsolata úgy határozható meg, hogy a környezet „a viselkedés kontextusa”, vagyis szerepe, hogy a
cselekvéseket mintegy mederben tartja: serkent vagy gátol bizonyos viselkedéseket (Dúll 1996c; 1998).
Ugyanakkor számos leíró pszichológiai koncepcióban használatos a környezetpszichológiai meghatározásokkal
rokon környezet-fogalom. A kontextus (Magnusson–Stattin 1996), a szituáció (Pervin 1975; Magnusson 1981;
Funder–Ozer 1983; van Heck 1984), az epizód (Forgas 1979) vagy az esemény (Lichtenstein–Brewer 1980;
Baron 1981) fogalmában például gyakran automatikusan „benn foglaltatik” a fizikai környezet. A
környezetpszichológia viszont ezekkel szemben következetesen és explicit módon tárgyalja a fizikai környezet
aktív szerepét a pszichológiai működésekben (BonnesSecchiaroli 1995).
1.2. 1.2 A környezetpszichológia kialakulásának fontosabb
állomásai
1.2.1. 1.2.1 Pszichológián kívüli előzmények
7
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A 60-as70-es években az USA és a nyugat-európai országok nagyarányú és gyors ütemű fejlődése volt a
legáltalánosabb pszichológián kívüli tényező, amely megkívánta és lehetővé tette, hogy a nagy volumenű
társadalmi és ökológiai-környezeti problémák megértéséhez a kutatók együtt hívják segítségül a pszichológiát, a
földrajztudományt, az építészetet, az antropológiát és az egyéb tudományokat (Bell et al. 1990; Bonnes–
Secchiaroli 1995; Dúll 1998). A fejlődés e tekintetben kétirányú volt: egyrészt az egyes tudományokon belül
kialakultak olyan területek, amelyek fő témájuknak az ember–környezet viszonyt tekintették, másrészt ezek a
területek előzményként és inspirációként, manapság pedig interdiszciplináris kapcsolódási lehetőségként is
szolgálnak a környezetpszichológia számára.
Építészet és építészetpszichológia
1958-ban Harold Proshansky és William Ittelson kutatócsoportot alapított a New York-i Városi Egyetemen. A
csoport célja annak vizsgálata volt, hogy egy pszichiátriai kórház téri/építészeti tulajdonságai hogyan
befolyásolják a betegek viselkedését (Ittelson 1960; Proshansky et al. 1970c). A rákövetkező 8-10 évben a
kutatócsoport kiterjesztette a munkát a fizikai környezet és az emberi viselkedés általános kapcsolatának
vizsgálatára (Proshansky et al. 1970b). 1970-ben publikálták ezt a tágabb megközelítést tükröző első
tanulmánykötetüket Környezetpszichológia: az ember és fizikai környezete címmel (Proshansky et al. 1970a).
Az épített környezet és a viselkedés kapcsolatáról ugyanebben az időben Kanadában Humphrey Osmond
folytatott hasonló szellemű kutatásokat pszichiátriai kórházakban (Osmond 1957; 1970; Cherulnik 1993a),
amelyekben elsősorban a pszichiátriai betegek társas interakciói és a fizikai környezet összefüggését vizsgálta.
Osmond javaslatainak elméleti és gyakorlati következményei egyaránt voltak: az USA-ban Robert Sommer
(1969) részben Osmond eredményei nyomán kidolgozta a „humán territorialitás” és a „személyes tér
koncepcióit, valamint Osmond javaslatait figyelembe véve kezdtek pszichiátriai kórházak épülni (Izumi 1957;
1970; Hutchinson 1999). Az 50-es és 60-as években tehát sokat vizsgált probléma volt, hogy hogyan hozzanak
létre olyan pszichiátriai intézményeket, amelyekben a fizikai feltételek is segítik a betegek gyógyulását. A
későbbiekben a pszichiátriai létesítményeken túl vizsgálni kezdték az egyetemi kollégiumokat is (BaumValins
1977). Úgynevezett „használatbavétel utáni értékelés” módszert (POE, Postoccupancy Evaluation, Bechtel
Srivastava 1978; Zimring 1990; 2002) alkalmazva építészek és pszichológusok közösen vizsgálták meg a
kollégiumi épületeket a lakhatóság szempontjából.
Az 50-es években a pszichológiai szemlélet hatása a várostervezésben is jelentkezett. Ez a munka Kevin Lynch
és munkatársai (Lynch 1960a; Lynch–Rodwin 1970; Appleyard 1973) kutatásával indult el. Könyvében – amely
az építészképzésben ma is tankönyv – Lynch három nagy USA-beli város (Boston, Jersey City és Los Angeles)
urbanisztikai szerkezetét vizsgálja és hasonlítja össze (magyarul lásd Holahan 1982b/1998). Általános érvényű
megállapítása – miszerint a várostervezés és -alakítás alapjának a városlakók és -használók fejében élő
„városképnek” (image of the city lásd kötetünkben a „Környezet és alkalmazkodás” c. fejezetet) kell lennie,
amely egyszerre alakul a város tudatos elrendezése és az ott fol mindennapi tapasztalat nyomán
forradalmasította az urbanisztikát. A pszichológia és a várostervezés közötti sokrétű kooperáció mutatkozott
meg abban a multidiszciplináris irányultságú építészeti mozgalomban is, amely az 50-es években indult el az
Egyesült Államokban (Moore 1987a), Nagy-Britanniában (Canter–Donald 1987) és Svédországban (Küller
1987). A mozgalmat, amely körvonalazódásakor az építészetpszichológia nevet kapta, részben a századelő
modern mozgalmai inspirálták, részben pedig a kényszer, hogy az építészetnek együtt kell működnie a
társadalom- és történettudományokkal, különösen a pszichológiával (Bechtel 1970; Lawrence 1989; Lozano
1992; Bonnes–Secchiaroli 1995). Az építészetpszichológiai mozgalom kialakulását ugyanis az építészek
növekvő elégedetlensége inspirálta az „egocentrikus” építészettel kapcsolatban, amely elsődlegesen az építész
esztétikai önmegvalósítási szükségleteinek kielégítésére szolgált: vagyis arra, hogy „személyes emlékműveket”
hozzon létre, ahelyett, hogy a használók szükségleteit elégítené ki az épületekkel. s oldalról, a második
világháború után a hatalmas mértékű építési és rekonstrukciós feladatok kapcsán az építészeti tudományoknak
szembesülniük kellett a társadalom progresszíven növekvő összetettségével, ami fokozódó követelményeket
támasztott az épületekkel kapcsolatban. Megjelent például az igény az egyedülálló épületek helyett
épületegyüttesek építésére, ami tovább növelte a (sokszor tömegnyi) ismeretlen felhasználó szimbolikus és valós
távolságát az építésztől (Zeisel 1993). Paradox módon ugyanakkor ezek a hatalmas épületegyüttesek a
használatot illetően gyakran specializáltabbak voltak az egyéni épületeknél (Heimstra–McFarling 1974). Mindez
azt is tudatosította az építészekben és a velük együttműködő pszichológusokban, hogy a tervezés nem lehet csak
szakmai és intuitív folyamat a pszichológiai és egyéb társadalmi tényezőket minden fázisban be kell
kalkulálni6 (Canter 1984; 1990; Bonta 1988; Sime 1986; Lawrence 1983a; 1995). Egy példa: Nagy-Britanniában
6Ennek az együttműködésnek az egyik legfőbb támogatója Angliában Winston Churchill volt. Híres beszédét (amelyet a háború utáni
rekonstrukciók vezérelveként fogadtak el) sokan idézik: „…megformáljuk épületeinket, azok viszont formálnak bennünket […]. [Az
épületeknek] elég nagynak kell lenniük ahhoz, hogy egyszerre minden használó ott tartózkodhasson, ugyanakkor viszont ne keltsen
8
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a második világháború után hatalmas helyreállítások váltak szükségessé. A rendelkezésre álló források
korlátozottsága miatt azonban optimalizálni kellett a tervezést, amiben jelentős szerepet játszott a döntési
folyamatok elemzése (Canter–Donald 1987). Az együttműködésben részt vevő pszichológusok számára az volt
a fő cél, hogy regisztrálni és mérni tudják a használók épületekre adott reakcióit, tehát az épített környezet
használatának értékelő fázisát kívánták aktívabbá tenni a tervezési folyamaton belül. Ezt a törekvést eleinte
standard, a tervezésben könnyen használható értékelő eszközök kifejlesztésével akarták megvalósítani. A 70-es
években azonban az addig végzett munka erőteljes technikai-technológiai orientációját kritizálva kibontakozott
az építészetpszichológia új szemlélete (Canter 1972; CanterLee 1974; Groat–Després 1991; Lang 1987; 1991),
amely a technikai problémák vizsgálata helyett célként a környezeti fizikai változók és az emberek cselekvései,
gondolatai és érzései kapcsolatának kutatását tűzte ki maga elé. Ezek a tanulmányok arra is felhívták a
figyelmet, hogy a pszichológia nemcsak a tervezésben fontos, hanem a kész épület pszichológiai hatásaival is
számolni kell, például egyebek mellett tisztázni kell az épített forma és annak észlelése, illetve az arra adott
pszichológiai válasz közötti kölcsönkapcsolatot. E szemléleti változások eredményeként vizsgálták felül először
a terület szakértői az eddig abszolút módon elfogadott determinisztikus nézetet az épített környezet építészeti
aspektusai és az emberi viselkedés között (Bell et al. 1990), és kezdett ennek a helyébe lépni egy interaktívabb
szemlélet az ember és az épített környezete kapcsolatát illetően. Eszerint az épített terek tervezését a
környezetpszichológia két úton befolyásolhatja (Lang 1987; 1991; Groat–Després 1991): egyrészt procedurális
úton, vagyis a tervezés fejlesztése útján (hogyan vonjuk be a használókat a tervezésbe, a döntés és a választás
megismerése és ezen ismeretek átültetése a gyakorlatba stb.), másrészt szubsztantív módon, ami a
viselkedéskutatók által nyert „hasznos adatok” (pl. a fény hatása a viselkedésre stb.) közvetlen felhasználását
jelenti a tervezésben. (A pszichológia és az építészet kapcsolatáról lásd még kötetünk „Környezet–pszichológia–
építészet” c. fejezetét.)
A földrajztudomány és a humán geográfia
A környezetpszichológia kialakulására egyéb, pszichológián kívüli területek is erősen hatottak: Ezek a
tudományok inkább a fizikai-földrajzi környezet iránt érdeklődtek erőteljesen, erős ökológiai-naturalisztikus
beállítottsággal. A fizikai-természeti folyamatoktól elválaszthatatlannak tekintették az ún. „humán” vagy
„antropikus” tényezőt. Ennek a szemléletnek meglehetősen régi gyökerei vannak (pl. Teleki 1917/1996).
Például a 18. század élettanára támaszkodva A törvények szelleme mű könyvében (1748, idézi Pennebaker et
al. 1996) már Montesquieu ír arról, hogy egy ország éghajlata meghatározza lakói jellemét és társas
kapcsolataikat.7 A modern kutatások azonban mindig rávilágítanak arra, ami a földrajzi tényezők és a viselkedés
összekapcsolásának nehézsége: a legtöbb esetben ugyanis az éghajlati, történelmi, kulturális, gazdasági és
politikai különbségek együtt jelentkeznek egy országon belül (Pennebaker et al. 1996; Bell et al. 1990;
Anderson–Anderson 1996). A legnehezebb feladat éppen e tényezők szétválasztása annak érdekében, hogy
azután megértsük bonyolult kölcsönhatásaikat. A kutatások azonban ígéretesek, és arra is rámutatnak, hogy
érdemes több figyelmet fordítani a földrajzi értelemben vett környezeti tényezőkre a pszichológiai és a
társas/társadalmi folyamatok megértésében általában (Pennebaker et al. 1996), illetve speciális területeken (pl.
feminista földrajz, Tímár 1993).
Az érdeklődés, amely a fizikai-természeti környezet aspektusait összefüggésbe kívánja hozni a viselkedéssel,
igazából a 20. század 40-es éveiben öltött tudományos alakot a humán geográfia, azaz a társadalomföldrajz
(Cséfalvay 1994) formájában. Ezt megelőzték a század első felében a Berkeley-iskola kulturális geográfiai
elképzelései. Carl Sauer (1925, idézi Bonnes–Secchiaroli 1995), az iskola alapítója körvonalazta először, hogy a
földrajzi területek morfológiájának tanulmányozásakor figyelembe kell venni az adott terület lakóit jellemző
társas és kulturális tulajdonságokat, mint a táj fizikai jellegzetességeinek hosszú távú meghatározóit. Sauer tehát
lényegében felismerte a szociokulturális tényezőknek a humán téri viselkedésre és ezen keresztül a földrajzi
terület geográfiai konfigurációjára gyakorolt irányító szerepét. A kulturális geográfiára építő társadalomföldrajz
eredeti célja a pszichológiai és a földrajzi tényezők összekapcsolása volt. Az amerikai geográfus, Wright az új
földrajzi tudományterület elnevezésére a „geozófia” nevet javasolta, mivel szerinte azokat az elképzeléseket
(„az emberek fejében és szívében létező világokat”, az ún. „terrae incognitae”-t) kell vizsgálni, amelyekkel az
emberek a földrajzi környezetekről rendelkeznek (BonnesSecchiaroli 1995).
A humán geográfia mellett egy másik új pszichológiai-földrajzi terület is körvonalazódott: a viselkedési
geográfia (behavioral geography, Gold 1980) vagy perceptuális geográfia (perceptual geography, Downs–Meyer
1978). Ez a tudományterület a környezet észlelésének/értékelésének problematikáját rendszerezetten tárgyalja,
túlzsúfolt benyomást” (Hansard 1943, idézi Bonnes–Secchiaroli 1995: 7.). E vezérelv szellemében a brit kormány számos munkát segített és
finanszírozott, hogy elmélyítsék a kapcsolatokat az építészek és a társadalomtudósok között.
7Érdekes, hogy modern kutatási adatok részben alátámasztják Montesquieu hipotézisét: a melegebb területeken például számos országban
viszonylag magasabb bűnözési arányt mutatnak ki, mint a hűvösebb régiókban (Carlsmith–Anderson 1979; Taylor 1987).
9
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
időnként erős fenomenológiai orientációval (Tuan 1974; Seamon 1979; Buttimer–Seamon 1980; lásd Dúll
1996c). Ez a fajta geográfia összetettebben kezeli az ember–környezet viszonyokat, mint a hagyományos
földrajztudomány. Alapvető felismerésük ugyanis, hogy az ember formálja a környezetet, ugyanakkor válaszol
is arra, vagyis az ember és környezete dinamikusan együtt változnak. Az embert motivált társas lénynek
tekintik, akinek döntéseit és cselekedeteit a térről való ismeretei közvetítik. A viselkedés szerintük a téri
megismerés fejlődésén alapul, függ a téri kogníció természetétől, valamint a kogníció és a viselkedés közötti
kapcsolatoktól (Gold 1980). Annak ellenére, hogy képviselőik (pl. Gold 1980) szerint ez a tudományterület már
túl van fejlődésének kezdeti nehézségein, pszichológusként olvasva ezt a szakirodalmat, a sok földrajzi
terminológia ellenére mégis inkább pszichológiainak és kevésbé földrajznak tekinthető ez a szakterület. Úgy
tűnik, hogy inkább az akadémiai besorolás miatt nevezi magát geográfiának, és nem annyira a diszciplináris
kontextus miatt (vö. Bonnes–Secchiaroli 1995). Az ezzel kapcsolatos kritikai megjegyzések két fő pontban
összegezhetők: (1) a vizsgált problémák és a kutatásukban alkalmazott módszerek egyaránt a
környezetpszichológia felé viszik ezt a területet, mivel az egyéni, illetve a kollektív pszichológiai folyamatok
szintjén reprezentált/észlelt vagy a „cselekvésben érintett” (acted) térrel foglalkozik, és csak indirekt módon a
fizikai-földrajzi térrel (pl. Gärling–Golledge 1993a; Golledge 1993). (2) Ugyanakkor a pszichológiai
problémákat vizsgáló földrajzos gyakran kerül szembe a kompetenciáján túlmutató pszichológiai problémákkal,
ami miatt a megközelítésben és a megoldásokban is gyakori a túlegyszerűsítés (Gärling–Golledge 1993b). A
területen találunk tehát bizonyos implicit öndefiniálási nehézséget, ami abban nyilvánul meg, hogy a kutatók
pszichológiai problémákkal foglalkoznak, miközben programjukban földrajzi, nem pszichológiai perspektívát
rajzolnak fel.
Ökológia és környezeti problémák
A biológiában már a század elején megjelentek azok az elemzések, amelyek ökológiai szemléletűek voltak
abban az értelemben, hogy a növényi és állati csoportosulások kölcsönös függését8 hangsúlyozták. A
viselkedéses alkalmazkodást a bioökológusok nem az egyedek, hanem aggregátumok/csoportok szintjén, a
környezeti kényszerekre adott csoportos, kollektív válaszként elemezték. Az egyéni viselkedést sokkal inkább
tekintették egy specializált funkció tükröződésének egy nagyobb struktúrán, például a fajon belül. A sikeres
adaptáció egyértelmű kritériuma a faj túlélése volt, ami szerintük a faj belső differenciáltságának és
összetettségének ismeretében megjósolható. A faj túlélését egyébként egyaránt tanulmányozták genetikai és
társas szerveződési szempontból. A gének szerepét abban látták, hogy a faj tagjai túlélési képességeinek felső
határát adják (pl. Dobzhansky 1951, idézi Stokols 1977). A társas szerveződés szempontjából viszont a fajok
egyedei közötti munkamegosztást, a territorialitást és a dominanciahierarchiák fejlettségét hangsúlyozták
(Wynne-Edwards 1962, idézi Stokols 1977).
A bioökológia mind fogalmi-elméleti, mind módszertani szempontból fontos hozzájárulásokat tett a környezet
és a viselkedés tanulmányozásához. Elméleti szinten elsősorban a környezet és a viselkedés újfajta
meghatározására kell gondolni: a környezet eszerint fizikai és biológiai összetevők dinamikusan szervezett
rendszere. A viselkedést pedig úgy kezelték, mint az összetett környezeti tényezőkhöz való kollektív
alkalmazkodás eszközét, amelynek megnyilvánulásai a specifikus biológiai és társas szerveződési folyamatok
adaptív mechanizmusainak tekinthetők (Willems 1977). Módszertanilag a viselkedés longitudinális és
naturalisztikus tanulmányozását hangsúlyozták: eszerint csakis az állatok természetes közegükben való kiterjedt
megfigyelése nyomán érthetjük meg az egyed és a csoport viselkedésének funkcionális aspektusait (Stokols
1977).
Az ökológiai szemlélet biológiában való térnyerése mellett a 60-as években szerte a világban nyilvánvalóvá
váltak a globális környezeti problémák, például a túlnépesedés és a nagyváros problémái (Simmel 1903/1973;
Wirth 1938/1973; Milgram 1970/1980), a környezetrombolás és -szennyezés (pl. Carson 1962/1995;
Proshansky–O’Hanlon 1977; Gardner–Stein 1996). Gyakorlatilag ugyanekkor ébredt fel a
viselkedéstudományok területén az ökológiai szemléletű problémamegoldó tudományos érdeklődés e kérdések
iránt, amely részben laboratóriumi körülmények között, részben pedig a terepen keresett választ ezekre a
kérdésekre. Előbbire példa Calhoun (1962) kutatása a populációsűrűség patkányokra gyakorolt hatásáról,
8Köztudott, hogy az ökológia mint új szemlélet megalapozása Haeckel német biológus munkásságához köthető, aki tulajdonképpen a
darwinizmus továbbfejlesztéseként azt javasolta, hogy az élő szervezeteket ne környezetükből kiszakítva, hanem azzal szerves
kapcsolatukban egy új, önálló tudomány, az ökológia vizsgálja. A korai bioökológusok a környezeti elemzés alapegységének olyan térileg
lehatárolt területeket tekintettek, amit biotikus (növényi és állati egyedek, fajok) és abiotikus (klimatikus és topografikus) elemek egyaránt
alkotnak. Az ökoszisztéma fogalma később vezetődött be a fenti elemek inherens kölcsönös függésének és azoknak a dinamikus
folyamatoknak a leírására, amelyek segítségével a növények és az állatok túlélése a környezeti kényszerekhez való folyamatos
alkalmazkodáson keresztül megvalósul. Hogy ezek a gondolatok szemléletükben és terminológiájukban is mennyire Darwin munkáiban
gyökereznek, annak bizonyítására csak egyetlen példa: Darwin A fajok eredete c. könyvében a környezeti kényszereknek – amelyekkel az
összes növény- és állatfaj szembesül – négy osztályát tárgyalja: (1) korlátozott táplálékforrások, (2) ragadozók általi fenyegetettség, (3)
kártékony földrajzi változások és (4) betegségek. Az alkalmazkodás a viselkedés szintjén az ezekkel való megküzdést jelenti.
10
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
utóbbira a városi környezet kognitív reprezentációját feltáró terepvizsgálatok (pl. Lynch 1960a; 1960b/1979;
Downs–Stea 1973) vagy a téri viselkedés különböző vonatkozásainak leírása (Hall 1966/1975; Sommer 1969;
Altman 1975).
A társadalomtudományokon9 belül a szociológiában (DunlapCatton 1979; Buttel 1987; Dunlap 2002) és
pszichológiában (Demick–Wapner 1990; Stern 1992) is megjelentek tehát szisztematikus próbálkozások
környezeti egységek (pl. városok, környék) vizsgálatára, különböző szintű viselkedésekhez (pl.
környezetszennyezés) kapcsolódva. Ezek a kutatások kimondva vagy kimondatlanul az ökológiai szemléletbe
illeszkedtek, két szempontból is: (1) a moláris környezet (lásd később) viselkedéses relevanciáját és (2) a
viselkedés adaptív természetét és túlélési értékét hangsúlyozták. Ebből a szempontból a környezet az összes
külső erőt jelenti, amelyekre a szervezetek aktuálisan vagy potenciálisan fogékonyak/válaszolók, míg a
viselkedést azon válaszokként határozhatjuk meg, amelyeket a szervezetek együttes túlélésük érdekében
produkálnak a környezeti változásokkal találkozva (Stokols 1977).
A bioökológiai megfontolások tehát fontos szerepet kaptak a szociológiában, elsősorban a városszociológia
Chicagói iskolájában (lásd Szelényi 1973a), ahol a kezdeti próbálkozások az emberi ökológia megértő
modelljének kifejlesztésére irányultak, elsősorban az emberi csoportviselkedés szempontjából. Az elemzések
központjában a humán ökoszisztéma állt, amelyet elsősorban a várossal és az azt körülvevő mezőgazdasági
területekkel azonosítottak (Stokols 1977). Az emberi közösségekre a bioökológia alapelveit alkalmazták:
például Burgess (1968/1973) a század eleji Chicago téri struktúrájának vizsgálata alapján feltételezte, hogy az
emberi közösségek téri formája és társas szerkezete időben egyre összetettebbé és differenciáltabbá válik. A
szervezettség legmagasabb szintjét elérő csoportok sikeresebbek lesznek, és magasabb dominanciapozíciót
foglalnak el a hierarchiában közvetlen földrajzi régiójukban, mint az alacsonyabb fejlettségi szinteken állók
(Hoyt 1964/1973). Az emberi környezeti alkalmazkodás elsődleges mutatójának tehát a város téri-gazdasági
szervezettségét tekintették (Szelényi 1973b). Eszerint ahogy a gazdasági feltételek a technológiai és a
munkamegosztási folyamatokon keresztül javulnak, úgy nő az emberek és a források beáramlása a közösségbe.
Ugyanakkor a politikai vagy földrajzi nehézségek okozta gazdasági báziscsökkenés az emberek és a források
kiáramlását eredményezi. Így a közösség dominanciája és további túlélési potenciálja mérhető a belépő és a
kilépő humán és gazdasági források arányával (Stokols 1977). A közösség szintjén zajló sikeres adaptáció
viszont számos társas, pszichológiai és egészséggel kapcsolatos költséget teremt. Ezért a korai korrelációs
vizsgálatok sokat foglalkoztak a közösségen belül a gazdasági források elosztásának következményeként
létrejövő, ki- és beáramlással kapcsolatos stressz- és patológiaeloszlással (pl. Gans 1957/1979). Az eredmények
szerint az érzelmi és fizikai megbetegedések előfordulása a városközpontok „átmeneti zónáiban” (Burgess
1968/1973; Rex 1968/1973) volt a legnagyobb, ahol a közösség legújabb és leginkább ideiglenes tagjai laktak.
Ezek az eredmények azonban nem voltak teljesen egyértelműen értelmezhetőek, így a szociológus és
pszichológus kutatók a gazdasági ciklusok és a közösségi stressz közötti kapcsolatok megfelelőbb feltárására
kénytelenek voltak adekvátabb statisztikai eljárásokat és kvázi-experimentális vizsgálatokat kialakítani (Krupat
1985; Bonnes et al. 1990; Szelényi 1990; Csanádi–Ladányi 1992; Lewis–Booth 1994; Marsella 1998).
Az ökológiai-környezeti szemléletet egyébként világszerte formálisan is erősíteni kívánta az 1971-ben
megalapított UNESCO MAB10 (Man and Biosphere Programme), amely újító kezdeményezés. Programként
jelölte meg az ökológiai-környezeti problémák megoldására való együttműködést mind nemzeti, mind
nemzetközi szinten, elsősorban az ENSZ és az UNESCO segítségével. A program hangsúlyozza az „emberi
tényező” központi szerepét az ökológiai-természeti folyamatokban. Az „ember és bioszféra” elnevezés egyúttal
szimbolikus is: az ember, amely egyszerre biológiai és kulturális lény, a bioökológiai folyamatok központi
alkotóelemeként kiemelkedően aktív, szándékos és tudatos alakítója a bioszférában megjelenő fizikai-biológiai
jelenségeknek. A program elsődlegesen integrációt javasol a fizikai-természeti környezeti tudományok
(biológiai és fizikai-kémiai tudományok) és az embertudományok (pszichológia, antropológia, szociológia stb.)
között. Így míg a vizsgálatok hagyományosan megjelölt tárgya az ökoszisztéma- vagy bioökológiai rendszer
volt, az újabb megközelítés szerint ez az „emberi-használati rendszer” (human-use system), ami annyiban tér el
az előzőtől, hogy központi szerepet tulajdonítanak benne a pszichológiai-környezeti folyamatoknak. Az emberi
használati rendszerek három dimenzió mentén jellemezhetők (Bonnes–Secchiaroli 1995): (1–2) téri és idői
9Hegedűs (1983) idézi Lüschert, aki szerint az ökológia fogalma társadalomtudományi szempontból a görög „oikos”, azaz ház fogalmából
vezethető le, ami a lakáson kívül a benne és körülötte szerveződő háztartást is jelenti, valamint a házat körülvevő természetes és mesterséges
környezetet is, sőt azt is, ahogyan a család szerveződik, és hogy milyen a kapcsolatrendszer a szűkebb és bővebb társas környezettel.
Eszerint az ökológia – a biológiai irányultságon túl – bizonyos társadalomtudományi szocializációs szemléletként is értelmezhető.
10A program egy specifikus politikai-kulturális ajánlás, amelynek implikációi vannak mind a tudomány, mind a politikai döntéshozatal
folyamataira: „az ember–környezet kölcsönhatásai alkalmazott kutatásának nemzetközi programja; a természeti forrásokat kezelő
döntéshozók számára szükséges tudományos tudás forrása” (UNESCO MAB 1988, idézi Bonnes–Secchiaroli 1995: 14.). A módszerekre
vonatkozóan a program azt ajánlja, hogy a problémákkal integrált módszerekkel kell foglalkozni: „természet- és társadalomtudósok,
tervezők, irányítók és a helyi közösségek együttes erőfeszítése szükséges” (uo.).
11
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
dimenzió: fizikai-biológiai aspektusok, a rendszer relatív „biotikus” és „abiotikus” tényezői és ezek idői
viszonyai; (3) környezeti percepció dimenzió: ez a specifikusan emberi összetevő, amely a rendszert
pszichoszociális jellegűvé definiálja; a humán „erőket”, észleléseket, értékeléseket, akciókat jelenti.11
Az első következetes próbálkozás az ökológiai szemléletnek a pszichológiába való integrálására Roger Barker
(1961/1981; 1968; 1987) nevéhez fűződik. A barkeri ökológiai pszichológiát alább részletesen tárgyalom (lásd
még Szokolszky–Dúll 2006).
1.2.2. 1.2.2 Pszichológiai előzmények
A behaviorizmus és kritikája
A behaviorizmus, amely módszertanilag a viselkedés–környezet kapcsolat objektív megfigyelését javasolta az
önmegfigyelés helyettesítésére, radikális fellépést jelentett az emberi elme introspektív elemzésére építő,
hagyományos kísérleti pszichológiai mentalizmus ellen. Ez azt jelentette, hogy a viselkedés környezeti
előzményeinek hangsúlyozása mellett háttérbe szorultak a mentális folyamatok. A behaviorista értelmezés
szerint a környezet nem más, mint ingerek adott, ismert és pontosan körülírt, bonyolult készlete, amely az
egyedhez képest külső eseményeket jelent. Ezek az ingerek közvetlenül váltják ki vagy változtatják meg a
viselkedést, amit inger-válasz terminusokban lehet leírni (Kardos 1970). A pszichológus feladata annak objektív
vizsgálata, hogy a szervezet hogyan reagál az ingerre.12 Az ortodox behaviorista tehát foglalkozott a tárgyi
környezettel, azonban molekuláris szemlélettel: csak bizonyos kiemelkedő ingereinek hatását vizsgálta az
egyénre (Proshansky et al. 1970d).
Számos posztwatsoniánus behaviorista, pl. Tolman (az ő munkásságára, illetve a kognitív térkép fogalmára a
„Környezet és alkalmazkodás” c. fejezetben visszatérek) vagy Bandura azonban amellett érvelt, hogy az inger-
válasz kapcsolat nem jósolható be pontosan közbülső kognitív folyamatok nélkül. Az általuk kifejlesztett
modellek szerint a környezet funkcionális fontosságát és a viselkedésre gyakorolt hatását nagymértékben a
mentális folyamatok közvetítik, amelyeken keresztül az egyének megkonstruálják az adott környezet potenciális
megerősítőit. A neobehaviorista Tolman (1948) például a közbülső változó, illetve a kognitív térkép13
fogalmainak bevezetésével egyúttal megnyitott egy olyan kutatási területet, amely a mai
környezetpszichológiának is egyik alapvető témája: a környezeti észlelés és megismerés kutatását (pl. Downs–
Stea 1973; Cohen 1985; Holahan 1982b/1998; 1982c/1998; Séra et al. 1993). Tolman szemlélete a klasszikus
behaviorizmussal szemben előrevetíti a moláris, a nagyobb, funkcionálisan egységet alkotó viselkedések
vizsgálatát az állati tanulás során, összefüggésben az egész környezetről kialakított, egységes mentális
reprezentációkkal (Pléh 1992). Így az emberi tanulás ortodox inger-válasz nézeteit olyan elméleti álláspontok
követték, amelyek azonos mértékben hangsúlyozták a viselkedés személyi és környezeti meghatározóit.
A klasszikus behaviorista pszichológia tehát úgy határozta meg magát, mint a környezeti ingerek és a viselkedés
mintázatai közötti törvényszerű kapcsolatok kutatását. Nem meglepő, hogy az ebből a szemléletből a 70-es
években kiemelkedő új terület, a „környezet–viselkedés-kutatás”, vagyis a környezetpszichológia a
pszichológus kutatók számos kérdésével találkozott. Kialakulásának időszakában az új területet nem lehetett
kuhni értelemben saját jogán paradigmaként meghatározni, mivel számos elméletét (mondhatni, elméleteinek
többségét) és kutatási stratégiáit is más viselkedés- és környezettudományoktól kölcsönözte (Stokols 1977).
Ugyanerre mutatott képviselőinek rendkívül heterogén érdeklődése is (lásd alább).
Ember–környezet kapcsolat: minimalista, instrumentalista és spirituális nézetek
Stokols (1990) szerint az ember–környezet kapcsolat pszichológiai megközelítései három típusba sorolhatók: a
környezeti determinizmust erősen hangsúlyozó behaviorista szemléletet mintegy ellenpontozta a pszichológiát a
60-as években jellemző (1) minimalista nézet, amely szerint a környezetet használók viselkedésére a
környezetnek vagy egyáltalán nincs releváns hatása, vagy ez a hatás elhanyagolható. Ez a szemlélet az 1960-as
évekig általánosan elfogadott nézetnek számított, valószínűleg implicit módon, vagyis anélkül, hogy a kutatók
11Látható, hogy a „környezeti percepció” terminus itt nagyon széles értelemben használatos: a „szociális percepció” (pl. Asch 1952/1973)
összekapcsolódik a viselkedési földrajz által használt percepció-fogalommal. Így a terminus gyakorlatilag lefedi az összes pszichoszociális
jelenséget – ideértve mind a kognitív, mind az affektív folyamatokat (amelyek a környezet reprezentációjának kialakításában jelen vannak),
mind egyéni (pszichológiai), mind kollektív (szociokulturális) szinten. A fogalmi zavart talán az szüntetné meg, ha a percepció kifejezés
helyett a reprezentáció terminus kerülne bevezetésre. A kérdésről lásd részletesen Bonnes–Secchiaroli (1995).
12„Ingernek nevezünk bármely tárgyat az általános környezetben, vagy […] bárminemű változást magukban a szövetekben […]. Válasznak
nevezzük mindazt, amit az állat tesz – így a fény felé való elfordulást, ugrást hangra és magasabban szervezett tevékenységeket, mint egy
felhőkarcoló építése, tervek kialakítása, gyermeknemzés, könyvírás és hasonlók” (Watson 1930/1983: 13.).
13A kognitív térkép témája szorosan összekapcsolja a környezetpszichológiát és a geográfiát (Downs–Stea 1973; Gärling–Golledge 1993a),
illetve az építészeti tervezést (pl. Lynch 1960a; 1960b/1979).
12
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
többsége komolyan átgondolta volna ezt. Proshansky és munkatársai (1970b) a fizikai környezet akkori
ignorálását azzal magyarázzák, hogy az 1960-as évekig a technológiai fejlődés olyan rohamos volt és olyan
ellenállhatatlannak tűnt, hogy az embernek a környezete feletti bármilyen mérvű és minőségű kontrollja
elképzelhetőnek látszott. Eszerint elvileg bármilyen emberi szükségletnek megfelelő tárgyi környezet
megteremthető, ellenőrizhető és bejósolható. Ebből következik, hogy az egyetlen vizsgálatra méltó változó a
társas környezet, amely így egyedüli oka az egyén viselkedésváltozásának. Az ilyenfajta nézeteket jelentős
kihívás elé állították a 60-as70-es évek korábban már említett globális környezeti dilemmái, amelyek
erőteljesen bizonyították, hogy a fizikai környezet nagyon is valóságos hatást gyakorol a viselkedésre. A
rákövetkező két évtizedben ennek következményeként rohamos fejlődésnek indult a környezet–ember viszony
(2) instrumentalista megközelítése, amely a környezetet fontos eszköznek tekinti bizonyos viselkedési, illetve
gazdasági célok eléréséhez. Fontos inspirálója volt ennek a nézetnek a modern mozgalom az építészetben (pl. Le
Corbusier 1968) és a formatervezésben (pl. Read 1953/1964). E nézetek szerint a környezet minősége annál
jobb, minél inkább képes elősegíteni nemcsak a viselkedési és a gazdasági hatékonyságot, hanem a használók
kényelem- és biztonságérzését, pszichológiai jóllétét. Ebben fontos tényező volt a korábban már tárgyalt
újraéledő érdeklődés az építészetpszichológia iránt a második világháború utáni újjáépítési hullám nyomán.
Ennek szellemében a kutatók olyan kvantitatív standard (környezet)pszichológiai módszereket dolgoztak ki,
amelyek érvényes és megbízható adatok szerzését segítik elő a környezet–ember viszony kutatásában (Zeisel
1981; Bechtel et al. 1990). Körülbelül ebben a szellemben született meg a környezetpszichológia a 70-es
években (Proshansky et al. 1970a). A környezetpszichológiát létrejöttétől kezdve jellemzi a
problémaérzékenység, amely nemcsak a globális környezeti kérdésekre vonatkozik, hanem a kisebb volumenű,
de szintén fontos egyéb környezeti kérdésekre, például a lakótelepek problémáira is (Dúll 1995). Más oldalról
viszont a környezetpszichológia létrejöttét az is inspirálta, hogy az addig a (társas) környezet kérdéseivel
hatékonyan foglalkozó laboratóriumi szociálpszichológia nem tudott mit kezdeni a fent említett
„makrokörnyezeti” problémákkal (Stokols 1977; 1978). A környezetpszichológia felvállalta, hogy ha a valós
környezetekben fellépő valós problémákat, illetve jelenségeket kívánjuk kutatni, akkor ki kell lépni a
laboratóriumi keretek közül (Proshansky 1981), mert például a városi vagy a lakótelepi környezetek hatásai csak
a maguk természetes kontextusában tanulmányozhatók. Ezen túl Bronfenbrenner (1977) szerint a
környezetkutatási módszereknek meg kell őrizniük a tanulmányozott környezetek természetes integritását, és el
kell kerülniük a művi elemek bevezetését, amelyek eltorzíthatnák a környezet jelentését a használók számára.
Ezért a környezetpszichológusok a mai napig is elsősorban azokban a témákban (pl. zsúfoltság, ambiens
környezet) végeznek kísérleteket, ahol ennek feltételei teljesen adottak, például a változók kontrollálhatók, és
számuk a jelenség egészének sérülése nélkül korlátozható (Proshansky 1981; Holahan 1982a/1998; Bell et al.
1990). A környezetpszichológiai laboratóriumi adatok magyarázatakor azonban tudatában kell lennünk a
környezet–viselkedés kapcsolat holisztikus természetével, és egyúttal éppen olyan szigorúnak kell lennünk a
különböző eredmények szintézisének megalkotásakor, mint a hagyományos pszichológiai elemző eljárások
esetében (Altman 1975; Bechtel et al. 1990; Bechtel 1996).
Visszatérve Stokols (1990) tanulmányára, a legutóbbi években formálódott meg az ember–környezet viszony (3)
spirituális nézete, amely szerint a szociofizikai környezetet azon túl, hogy a mindennapi élet
megnyilvánulásait segítő közegnek tekintjük – olyan kontextusként kell kezelni, amelyek az emberi élet
szimbolikus és affektív minőségeinek alakításában is szerepet játszanak. Ebben a szellemben a fizikai
környezeteket egészen addig földrajzi térnek (space) tekintjük, amíg az emberi használat során nem nyernek
valamiféle pszichológiai jelentést (Dúll–Urbán 1997; illetve a „Helyek és dolgok” c. fejezetet). A
pszichológiailag és/vagy szociokulturálisan jelentésteli terek helyekké (place) válnak (Canter 1977; 1984; 1988;
1990; 1991), és kitüntetett szerepük lesz az egyének vagy csoportok életében (Stokols 1981). Ez a megközelítés
a helyek jelentésének idioszinkretikus megismerését és az ebben használatos kvalitatív módszereket (pl. Patton
1990) használja előszeretettel.
Az ember–környezet viszony más értelmezései: a vonás-, az interakcionista, a holisztikus és a tranzakcionalista
perspektíva
Altman és Rogoff (1987) más szempontból tárgyalja a pszichológiai jelenségek négyféle, tulajdonképpen
egymásra épülő filozófiai-pszichológiai megközelítését: (1) a vonás-megközelítés szerint a pszichológiai
elemzés egysége a személy viszonylag stabil pszichológiai tulajdonságai (pl. introverzió/extroverzió). A
személyben bekövetkező esetleges változások általában előre meghatározott folyamatok – pl. adott fejlődési
fázis elérése által következnek be. A személy változásának forrása tehát belső, a környezettől gyakorlatilag
független. Ez az irány egyetemes pszichológiai törvényeket keres, és a különböző pszichológiai vonások
manifesztációit kutatva általános bejóslásokat tesz a viselkedésre vonatkozóan. Ebben az elemzésben a
környezet tehát gyakorlatilag irreleváns. A vonás-elképzelésekkel való növekvő elégedetlenséget azonban
többen is (pl. Murray 1938; Mischel 1973) megfogalmazták. Eszerint pusztán a személyiségvonások
13
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ismeretében az emberi viselkedés helyzetről helyzetre nem jósolható be, és ahhoz, hogy ezek a viselkedésbeli
rendszerességek megjósolhatóak legyenek, ismernünk kell a környezetek funkcionális tulajdonságait is.
Legalább három nagy elméleti fejlődési irány tartozik az (2) interakcionista perspektíva körébe. Ez a személyi
és környezeti faktorok pszichológiai kölcsönhatását hangsúlyozó nézetek csoportja. Idesorolható a korábban
tárgyalt behaviorizmus, a mezőelméletek az észlelés- és a szociálpszichológián belül és a személyiség
helyzetorientált viselkedésmagyarázatai (Murray 1938; Bowers 1973; Pervin 1975; EndlerMagnusson 1976).
Az interakciós megközelítés Altman és Rogoff (1987) szerint tulajdonképpen ugyancsak az egyénre
összpontosít, azonban az esetlegesen bekövetkező változást az egyének közötti vagy az egyén és környezete
közötti interakcióra vezeti vissza. A kölcsönhatás hátterében az elképzelések gyakran feltételeznek mögöttes
szabályozó folyamatokat (pl. homeosztázis). Altman és Rogoff hasonlata szerint a biliárdgolyók működnek így:
minden egyes golyó egymástól függetlenül létezik, és független tulajdonságokkal bír. A golyók között
ütközéskor interakció lép fel, amikor is megváltozik a kölcsönhatásba lépők helyzete az asztalon. Az
interakcionista kutatások elsődleges tárgya a hatóelemek („biliárdgolyók”) kapcsolata és kölcsönhatásuk
törvényszerűségei, valamint a kapcsolat következményeinek bejóslása és kontrollálása.
(3) Az ún. organizmikus vagy holisztikus megközelítés (pl. Heider egyensúlyelmélete, a Haley-féle
családrendszer-elmélet, Piaget kognitív fejlődéselmélete, Magnusson–Stattin [1996] személy–kontextus-
elmélete, vagy a környezetpszichológiában a „környezet–egyén-összeillés” koncepciók: Alexander 1970;
Kaplan 1983; Michelson 1987; Dúll 1995; 1998; 2002a; 2002b) szintén az egyén és a környezet interakciójából
indul ki, de egyfajta alaklélektani és rendszerszemléleti indíttatásból az egyén és a környezet mint elkülönült
entitások kapcsolatba kerülésével létrejövő holisztikus „egészre” összpontosít. Eszerint a személyek a
környezettel való kapcsolatba lépéskor „ember–környezet rendszert” alkotnak, amely rendszer saját
stabilitásának (ideális állapotának) fenntartására törekszik. A kutatás legfőbb célja az „egész” (a rendszer)
létrejötte törvényszerűségeinek feltárása, a rendszerek és alrendszereik működési elveinek leírása és megértése.
Végül, de nem utolsósorban (4) a tranzakcionális megközelítéshez sorolható bbek között Gibson
észleléselmélete, Lewin mezőelmélete, a környezetpszichológiában Barker „viselkedéskörnyezet” elmélete (ezt
a három elméletet lásd alább részletesebben), Vigotszkij fejlődéselmélete vagy Stokols (1981; 1987; 1988)
kontextuális elmélete. A tranzakcionális megközelítés alapjai szintén a holisztikus entitások, vagyis ember–
környezet rendszerek. E rendszerek létrejötte és önfenntartása mögött azonban az elképzelés szerint nem
elkülönült, interakcióba lépő tényezők állnak, hanem a rendszerben az embert és a környezetet egymástól el nem
választható, egymást kölcsönösen definiáló, azaz tranzakcióban álló aspektusoknak kell tekinteni (lásd Dúll
1998; 2002a; 2002b). A tranzakciók sarkalatos dimenziója az idő, vagyis az állandóság és a változás a rendszer
inherens tulajdonsága. Ezek a folyamatok azonban nem előre meghatározottak, hanem egyaránt következnek a
rendszer aktuális állapotából, előtörténetéből, az aspektusok jellemzőiből stb. Az ilyen szellemű kutatás célja a
rendszer aktuális állapotának részletes leírásán túl a változás/stabilitás mintázatának feltárása a bekövetkező
események kontextusában (Stokols–Shumaker 1981; Clitheroe et al. 1998).
A pszichológián belül is megformálódtak tehát olyan elméletek,14 amelyekre a 70-es években kialakuló
környezetpszichológia támaszkodott. Ezek közül leginkább mérföldkőnek tekinthetők (1) az alaklélektan
percepciókutatásai, (2) Lewin pszichológiai ökológiája, (3) Brunswik valószínűségi elmélete, (4) Gibson
ökológiai pszichológiája és (5) Barker viselkedéskörnyezet-elmélete.
Az alaklélektan
A pszichológia történetében a legkorábbi nézetrendszer, amely a környezetpszichológia egyik közvetlen
előzményének tekinthető, az alaklélektan. Annak ellenére, hogy az alaklélektanosok gyakorlatilag soha nem
kísérleteztek „valóságos tárgyakkal, valóságos környezettel és háttérrel” (Kardos 1974: 33.), a
környezetpszichológia számára nagyon fontos gondolatokat fogalmaztak meg: hangsúlyozták például az észlelés
egészleges és dinamikus jellegét, kiemelték a szerveződés, azaz a „rend” (Koffka 1935/1974) jelentőségét a
pszichológiai élményben és a környezet észlelésében, és hangsúlyozták, hogy az embernek veleszületett
tendenciája a világ legegyszerűbb és egyben legszervezettebb észlelése (Kardos 1974; Rock–Palmer 1991). A
teória a szerveződési elvet magában a percepciós folyamatban vélte felfedezni, és hajlamos volt háttérbe
szorítani a régebbi tapasztalatok és a magasabb intellektuális folyamatok szerepét (Holahan 1982a/1998;
1982b/1998). Konkrétan a környezetpszichológia szempontjából jelentős a földrajzi és a viselkedési környezet
megkülönböztetése (Koffka 1935/1974). Előbbi a fizikai környezetnek felel meg, utóbbi egyfajta „fenomenális
környezetként” (Gibson 1971/1974) fogható fel. A viselkedési környezet az a környezet, amelyben a tényleges
14Magyar nyelvű összefoglaló olvasható: Holahan (1982a/1998). Ebben a fejezetben természetesen nem tárgyalható minden pszichológiai
elmélet, amely – ha másként nem is – legalább kritikai szempontból előzménye a környezetpszichológiának.
14
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
viselkedés végbemegy, ez szabályozza a megnyilvánulásokat, nem pusztán a fizikai környezet. Ez az elképzelés
sok kritikát váltott ki (pl. Gibson 1971/1974), mégis erős hatást gyakorolt a környezetpszichológiában Lewin
pszichikus mező elképzelésével együtt –, például az ún. helyelméletre (Canter 1977; Dúll 1998).
Lewin és követői
Lewint és vetőit érdemes külön kiemelni, ugyanis a pszichikus mező (hodológiai r) Lewinnél nem mint
fizikai tér szerepel, hanem „a viselkedés téri, idői és emocionális színtere” (Mérei 1975: 23.), vagyis szubjektív
tér, amelyben az objektív mozzanatok a szubjektívekkel (tehát az interpretációval) egyenrangúan fontosak. A tér
lewini értelmezése tehát nem elsősorban a fizikai téri jelleg miatt fontos a környezetpszichológiában, hanem a
szervezettség kapcsán: „A pszichikus mező alapja a cselekvés pályáinak felel meg, a pszichikus és társas
értelemben vett helyváltoztatás, lokomóció útvonalának” (uo.). Lewin munkássága még egy szempontból a
környezetpszichológia előzményének tekinthető: Lewin és követői (Magyarországon pl. W. Tarcsay 1938;
Harkai Schiller 1944) mindennapi történéseket vizsgáltak, és a kísérleti variációkat reális helyzetekben
igyekeztek kialakítani.
A mindennapiság kérdése a környezetpszichológiai kutatások „ökológiai validitás” problematikájában nagyon
sokszor visszaköszön (lásd alább Brunswik is). Először Lewin (1943/1972; 1972; 1975) és Brunswik (pl.
1955/1988; 1956; lásd még Hammond–Stewart 2001) munkáiban jelenik meg a szubjektív környezet-
fogalmának alkalmazása az ember–környezet interakcióban. Eszerint a környezet fontos a viselkedés
meghatározásában, de nem önmagában, hanem a személy által interpretált formában, vagyis a környezeti
percepció és értékelés fogalma kulcsfontosságú. A környezeti észlelés erősen szubjektív folyamat, amely
egyaránt meghatározott a külső ingerek és a teljesen egyéni kognitív stratégiák által. Egon Brunswik egész
munkásságában, illetve különösen lencseelméletében (1956) erőteljes hangsúlyt kap az észlelő mint aktív
információfeldolgozó. Ez a nézet önmagában, illetve az alább tárgyalásra kerülő gibsoni nézetrendszerrel való
szembenállásában a környezetpszichológia további fontos előzményének tekinthető.
Brunswik valószínűségi modellje
Egon Brunswik (1955/1988; 1956, magyarul lásd pl. Holahan 1982c/1998; Farkas 1992) szerint az ember
alapvetően aktív a környezet észlelésének strukturálásában. Ebben nagyon fontosak múltbeli tapasztalatai,
amelyek egyáltalán lehetővé teszik számára, hogy érzékeny legyen az adott helyzet információira. Brunswik
szerint a világból szerzett információ elnagyolt és hiányos – csak a tapasztalattal kombinálva lehetséges hasznos
becslés a reális állapotról. A külvilágból érkező jelzőingerek gyakorlatilag „tünetei” a világnak, jelentésüket a
korábbiakban tapasztalt hasonló események statisztikus ismeretének segítségével értékeljük (Marton 1975).
Gibson elméletével (lásd alább) éles ellentétben Brunswik „valószínűségi (probabilisztikus) funkcionalizmus”
teóriája15 szerint a környezetből érkező szenzoros ingerek soha nem felelnek meg teljesen a valós környezetnek.
A perceptuális többértelműségek és inkonzisztenciák úgy oldhatók fel, hogy az észlelő valószínűségi becslést
(„legjobb tipp”) tesz a valódi helyzetre vonatkozóan. Mivel nem folyhat az összes lehetséges környezetben
mintavételezés (vagyis tapasztalatszerzés), minden környezetre vonatkozó ítéletünk valószínűségi becslés
természetű. Az ember azáltal képes tesztelni becsléseinek pontosságát, hogy sok viselkedést próbál ki a
környezetben, és értékeli ezek funkcionális következményeit. Brunswik az észlelő percepcióban játszott aktív
szerepének jellemzésére az ún. lencsemodellt (1956) javasolja. Eszerint a környezeti észlelés folyamata egy
domború lencséhez hasonlóan összegyűjti a környezeti ingereket, és újrakombinálva egységes észleletté egyesíti
azokat. Brunswik hangsúlyozza, hogy a környezet különböző ingerei eltérő ökológiai validitással bírnak: egyes
ingerek pontosabb vagy megbízhatóbb reprezentációját biztosítják a világnak, mint mások. Annak érdekében,
hogy az észlelő pontosítsa a valós környezetről tett valószínűségi becslését, az adott környezetből származó
ingereket relatív megbízhatóságuk mentén hierarchikusan szerveznie kell, valamint sok egyéb környezeti ingert
is össze kell gyűjtenie, és kombinálnia kell ezeket.
James Gibson pszichológiai ökológiája
James Gibson pszichológiai ökológiai elméletéről az utóbbi időben több összefoglaló is megjelent magyarul
(Nánay 1997; Szokolszky–Kádár 1999; Szokolszky–Dúll 2006), így az alábbiakban csak a
környezetpszichológia szempontjából fontos mozzanatokra térek ki.
James Gibson (1979, magyarul lásd pl. Szokolszky–Kádár 1999) a brunswiki teóriával vitatkozó elképzelése
szerint a környezeti észlelés a környezeti ingerek ökológiai jellemzőinek közvetlen terméke. A környezeti
15Az elmélet sok empirikus támogatást kapott a perceptuálisan torzított környezetekben, pl. az Ames-féle torzított szobában folytatott
kísérletekből (Holahan 1982b/1998; Marton 1975).
15
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ingermintázat strukturáltan tartalmazza a környezet észleléséhez szükséges összes információt, tehát nincs
szükség a környezetből hozzánk érkező ingerek értelmezésére, vagyis az észlelő részéről rekonstrukciós és
interpretációs közvetítő folyamatokra. Mace (1977) szellemes megjegyzése szerint Gibson kérdése nem az,
hogy „Mi van a fejünkben?”, hanem az, hogy „Miben van a fejünk?”. Gibson tehát egészlegesen értelmezi a
környezeti észlelést: az emberek nem különálló ingereket, hanem az ingerek értelmes mintázatait észlelik
környezetükben.16 Közvetlen kapcsolat, teljes reciprocitás van az organizmus és a környezet között (Gibson
1991a; Lombardo 1987): a szervezetet és viselkedését rövid és hosszú távon a környezet alakítja lehetőségei és
kényszerei révén, az organizmus pedig ugyanígy formálja környezetét. Mindez természetesen nem jelenti azt,
hogy az ökológiai elmélet hívei tagadnák a tanulás szerepét a környezeti észlelésben. Gibson szerint a
környezeti tapasztalatokon keresztül az észlelő több ingerváltozót tanul meg megkülönböztetni, és így képes
lesz a fontos ingereket elkülöníteni a kevésbé fontosaktól (GibsonGibson 1955/1975; Gibson 1991b), azaz a
perceptuális tanulás nyege a perceptuális információ egyre differenciáltabb detektálásának és
megkülönböztetésének képessége. Ily módon a tanulás folyamata segítségével az észlelő képes lesz egyre
pontosabb képet alkotni környezetéről, vagyis a környezet–szervezet megfelelés egyre nagyobb lesz. Ebben
kiemelendő az egyén aktív, többszempontú explorációja a környezetben (Gibson 1974; 1988), amely során a
körülötte levő tárgyak számos állandó, invariáns tulajdonságát, funkcionális jellegzetességét – pl. keménység,
szilárdság vagy forma – észleli. Ennek az aktív vizsgálódásnak fontos adaptív funkciója van, mivel az egyén a
tárgyak különböző funkcionális tulajdonságait tapasztalva képes meghatározni a különböző tárgyak
környezetben való használhatóságát. A tárgyaknak ezek a funkcionális tulajdonságai, amelyeket a környezet
felderítése közben fedezünk fel, az affordanciák17 (Gibson 1977; 1979). A környezetpszichológiában az
affordanciákat a jelentés ökológiai megfelelőjeként kezeli például Krampen (1991), aki szerint a fogalom egyik
előzménye Koffka elképzelése a dolgok fiziognómiai jellegéről, vagyis „követelmény jellegéről”18: „Minden
dolog megmondja, hogy micsoda, […] a gyümölcs így szól: »Egyél meg!”, a víz azt mondja: »Igyál meg!«, a
mennydörgés azt mondja: »Félj tőlem!”, és a nő így szól: »Szeress!«. A tárgyak megmondják nekünk, mit
tegyünk velük” (Koffka: Principles of psychology 1935, idézi Gibson 1971/1974: 533.). Néha az affordanciák
„félretájékoztatnak” bennünket: ilyenkor próbál meg átmenni az ember a csukott üvegajtón (Krampen 1991).
Brunswik és Gibson hatása a környezetpszichológiára
Összevetve Brunswik és Gibson elképzeléseinek a környezetpszichológiára gyakorolt hatását, úgy tűnik, hogy
az észlelés valószínűségi elmélete markánsabb szerepet játszik a modern környezetpszichológiában, elsősorban
a környezeti észlelés elméleteiben. Holahan (1982c/1998) szerint a lencsemodell elsősorban olyan kutatási
paradigma kialakítására alkalmazható, amely a helyzetek megfelelő mintavételét hangsúlyozza, szemben az
alanyok mintavételét hangsúlyozó hagyományos megközelítéssel (vö. Proshansky 1981; Sommer–Sommer
1997). A környezeti észlelés gibsoni elmélete sokak szerint kisebb hatást gyakorolt a környezetpszichológiára,
és számos ponton kritikát váltott ki (pl. Fodor–Pylyshyn 1981; lásd Szokolszky 1995; Szokolszky–Kádár 1999),
ugyanakkor ez a szemlélet hívta életre a környezetpszichológia alkalmazkodás-elvű megközelítéseit (Holahan
1982a/1998; Saegert–Winkel 1990) illetve ennek nyomán hangsúlyozzák e terület művelői közül sokan a
környezethez való adaptációt Gibson tehát a környezetpszichológia tekintetében egyfajta evolúciós
megközelítés alapjait rakta le (Lombardo 1987; McAndrew 1993).
A Midwest Pszichológiai Terepállomás: Barker viselkedéskörnyezet-elmélete
A 70-es évek végén a környezetcentrikus pszichológiai kutatások két irányban szerveződtek (Stokols 1977):
(1) teljesen körvonalazódott a most tárgyalásra kerülő viselkedéskörnyezet-elmélet vagy viselkedési ökológia
(Barker 1961/1981; 1968; Wicker 1987; WickerKirmeyer 1977; Wicker–King 1988), illetve formálódni
kezdett a (2) környezetpszichológia (Proshansky et al. 1970a; Wohlwill 1984). Mindkét terület közvetlenül az
emberi viselkedés és az épített/természeti környezet közötti kapcsolatot kutatta. Roger Barker
viselkedéskörnyezet-elmélete az első próbálkozás volt az ökológiai szemlélet pszichológiába integrálására:
Barker ugyanis elsősorban azokat a kollektív folyamatokat vizsgálta, amelyek útján egy csoport alkalmazkodik
a környezetben hozzáférhető fizikai és társas forrásokhoz néhány fontos ökológiai alapelv19 (Willems 1977)
figyelembevételével. Ezzel szemben a környezetpszichológia eleinte sokkal inkább a környezetnek az egyénre
16Ez a megállapítás már akár közvetlenül is helyettesíthető lenne néhány környezetpszichológiai környezetértelmezéssel.
17A nyelvben könnyen azonosíthatjuk az affordanciákat, például vannak „járható” utak a „járhatatlanokkal” szemben, vagy „megemelhető”
tárgyak a „megemelhetetlenekkel” szemben stb. (Gibson 1991a).
18Lewin ugyanezt a jelenséget nevezte „Aufforderungscharakter”-nek (invitation character), azaz felszólító jellegnek vagy valenciának.
19Néhány példa ezekre az alapelvekre (Willems 1977): (1) Az emberi viselkedést az összetettség különböző szintjein kell vizsgálni, ami azt
jelenti, hogy (2) össze kell kapcsolni a személyt, a viselkedését, a társas és a fizikai környezetet. (3) Az ilyen ember–környezet rendszerek
tulajdonságainak kialakulásához, megváltozásához és megismeréséhez hosszú idő kell. (4) A rendszer bármely részének megváltoztatása
valószínűleg megváltoztatja az egész rendszert.
16
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
gyakorolt hatását mediáló intraperszonális folyamatokra (percepció, tanulás és gondolkodás) összpontosított
(Stokols 1977).
A környezetpszichológia létrejöttének egyik legközvetlenebb előzménye volt, amikor Roger Barker (Lewin
egyik kiváló tanítványa) és Herbert Wright 1947-ben megalapította a Midwest Pszichológiai Terepállomást
(Oskaloosa City, Kansas a kutatásokról részletesebben lásd Szokolszky–Dúll 2006). A terepállomáson végzett
kutatások akkoriban egyedül képviselték a már említett moláris környezetet feltételező irányt, miközben a
pszichológia homlokterében más, a barkeri gondolkodástól alapvetően eltérő „környezetelvű” irányzatok álltak
(Stokols 1978), például a fent említett lewini kutatások, amelyek a pszichológiai, az individuumon átszűrt
életteret vizsgálták, illetve a molekuláris szemléletű behaviorizmus. Barker (1968: 19.) kritizálta a viselkedés- és
a fizikai tudományok szemléleti egyoldalúságát: „Így aztán vannak olyan tudományok, amelyek
viselkedésmentes tárgyakat és eseményeket vizsgálnak (pl. tavakat, gleccsereket, villámlást), és vannak
olyanok, amelyek olyan jelenségekkel foglalkoznak, amelyeknek nincsen geofizikai helyzetük és tulajdonságaik
(pl. szervezetek, szociális osztályok, szerepek).” Barker szerint ezzel szemben a világ jelenségeinek
elemzésekor mind viselkedéses, mind fizikai tulajdonságokat figyelembe kell vennünk. Éppen ezért kutatásai
célja az volt, hogy a való világban megfigyelje, hogy a környezet hogyan befolyásolja az emberek (gyerekek)
viselkedését és fejlődését (Barker 1961/1981; 1968; 1987). Midwesti megfigyeléseik alapján Barker és Wright
egy új pszichológiai területet alapoztak meg, a viselkedéskörnyezet teóriát (behavior setting theory magyarul
lásd pl. Holahan 1982a/1998; Szokolszky–Dúll 2006), amelynek legfőbb célja annak megismerése volt, hogy a
mindennapi élet részét képező fizikai környezet hogyan befolyásolja az emberek viselkedését és fejlődését. A
viselkedéskörnyezet-elmélet vezérgondolata, hogy a pszichológiában a továbbiakban nem tartható az a
feltételezés, hogy a hagyományos, egyéni különbségeket mérő pszichológiai eljárások segítségével a viselkedés
megfelelően bejósolható. Ahhoz, hogy egy helyzetben bejósolhassuk az emberek viselkedését, ismernünk kell
annak a környezetnek a jellemzőit, amelyben a viselkedés végbemegy.20 Ehhez azonban ki kell lépnünk a
laboratórium falai közül, és a kutatásokat azokban a természetes környezetekben kell végeznünk, ahol az
emberek mindennapi életüket élik: az otthonokban, az iskolákban, a munkahelyeken stb. Az ökológiai
pszichológiát módszertani naturalizmus jellemzi (Willems 1977): az összetett és rendszerszerű, hosszú távú
szabályokat és összefüggéseket hangsúlyozta a viselkedések és a mindennapi környezetek között, módszertani
megközelítésében inkább naturalisztikus volt, sőt, kontextus-hangsúlyossága miatt nem is ragaszkodott igazán
rögzített metodológiához. Így erős módszertani pluralizmus is jellemezte. Közvetlen, naturalisztikus
megfigyeléseket végeztek, és sohasem kísérleteztek, mivel szerintük a kérdőívek, laboratóriumi feladatok stb.
közösek abban, hogy ezek elvégzésekor a vizsgálati személy felhagy természetes tevékenységével, és azt teszi,
amit a kísérletvezető tőle megkíván. Vagyis a viselkedés a környezetben annyira összetett, hogy jobb
megismerni a maga kontextuális komplexitásában, mint hogy manipuláljuk.21 Barker és Wright viselkedési
ökológiájának egyik fő érdeme a környezetpszichológia szempontjából tehát az volt, hogy a valódi, nem
laboratóriumi környezetben végzett kutatásokat a pszichológiai laboratóriumi kísérletekével azonos tudományos
rangra emelték. Vizsgálati személyeik mindennapi életüket élő mindennapi emberek voltak, akiknek az életét
úgy figyelték meg, hogy maguk is beépültek a település életébe hasonlóan a néprajzban vagy a kulturális
antropológiában is használatos terepmunka-módszerhez. Az állomás 25 éven keresztül működött.22
Barker és Wright tehát az emberek viselkedését annak természetes kontextusában vizsgálták. A vizsgálatuk
tárgyát jelentő környezeti egységet viselkedéses környezetnek (behavior setting) nevezték el. Egy adott
viselkedéses környezet egy ciklikus aktivitásmintázatokkal jellemezhető környezet–viselkedés egységnek felel
meg, amely specifikus időintervallumokon és téri határokon belül jelenik meg, például „étterem és a benne folyó
viselkedések”, „templom és a hozzá kapcsolódó megnyilvánulások” stb. A viselkedéses környezet „állandó
viselkedésmintázatot jelent, amely adott helyhez kötődik és rendszeres idői intervallumokban megjelenik”
(Bechtel 1990: 191.), vagyis például a megfigyelések szerint „két gyerek ugyanazon a helyen egyformábban
viselkedett, mint ugyanaz a gyerek két helyen” (Gump 1990: 437.). Egyszerűbben: a megfigyelések
rávilágítottak arra, hogy két ember – esetleges személyiségbeli, szocializációs stb. különbségeik ellenére –
ugyanúgy vagy legalábbis hasonlóan fog viselkedni egy templomban, viszont a templomi megnyilvánulásaiktól
nagyon eltérően (viszont egymáshoz képest megint nagyon hasonlóan) egy étteremben vagy a munkahelyén. A
fizikai környezetet és viselkedést eszerint nem választhatjuk el egymástól. A viselkedéses környezet tehát a
környezetben megjelenő viselkedés jellemző mintázata alapján nem pedig a környezetet használó különböző
egyének alapján – meghatározható (Holahan 1982a/1998; Barker 1987; Wicker 1987) az ún. Viselkedéses
20Lásd még Szitó (1991).
21Az ökológiai pszichológiát, és később a környezetpszichológiát is, sok módszertani kritika érte és éri ma is. Ez a szemlélet és kutatás
kialakulásakor ugyanis nem talált semmiféle alátámasztást vagy előzményt a korabeli szakirodalomban, amely elsősorban a kontrollált
kísérleteket részesítette előnyben, szemben az ökológiai pszichológia naturalisztikus, nem kísérleti módszereivel (Willems 1977; Harvey
1981).
22Maga Barker ott, a Midwest Station városában – Oskaloosá-ban (Kansas) halt meg 1990. szeptember 10-én (lásd Wicker 1991).
17
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Környezet Felméréssel (Behavioral Setting Survey, eredetileg Barker és Wright dolgozta ki, részletesen
ismerteti Bechtel 1989; 1990). Ezzel a módszerrel különböző, adott környezeti kontextusban megjelenő
viselkedéses környezetek – legyen az akár egy iskola vagy egy egész város – pontos leírása lehetséges.
A viselkedéses környezetek ökológiai elemzése a humánökológiai kutatási stratégiák bizonyos elméleti és
módszertani módosításait igényelte (Willems 1977). Először is, a viselkedéses környezet definíció szerint kisebb
léptékű volt, mint a humánökológusok által vizsgált környezeti egységek. Másodszor, a viselkedéses
környezetet nemcsak annak téri határaival, hanem társas és idői tulajdonságai tekintetében is definiálni kell.
Vagyis egy adott terület csak akkor lehet viselkedéses környezet, ha bizonyos emberek kiviteleznek ott bizonyos
aktivitásokat bizonyos időben (pl. építhetünk egy iskolát, benne osztálytermekkel, padokkal, táblákkal, de az
építmény csak akkor lesz iskolai viselkedéses környezet, ha rendszeresen tanítási viselkedés folyik benne).
Harmadszor, az érdeklődés középpontjában sokkal inkább kiscsoportok és a rájuk gyakorolt környezeti hatások
álltak, így a nagy léptékű demográfiai eljárásokat felváltották a finomabb interperszonálisviselkedés-
megfigyelések és az egyéni, szubjektívbeszámoló-adatok gyűjtése. Barker kutatásainak jelentősége abban is áll,
hogy kiterjesztette a makroökológiai elveket a kiscsoport-környezetekben zajló emberi viselkedés elemzésére.
Eszerint az emberi közösségek a környezeti kényszerekre kollektív módon válaszolnak, ami például abban
tükröződik, hogy a csoport a saját személyi követelményeit úgy illeszti a környezethez, hogy a
viselkedéskörnyezetben (behavior setting) létező forrásokat a leghatékonyabban használja.23
A barkeri rendszert Allan W. Wicker, Barker egyik kiváló tanítványa fejlesztette tovább (Wicker 1987; 2002
magyarul bemutatja Szokolszky–Dúll 2006), aki nem elszakadva a klasszikus lewini és barkeri
hagyományoktól számos ponton módosította és kiegészítette Barker elméletét. A felülvizsgált
viselkedéskörnyezet-elmélet lényeges pontja, hogy ezek az ökológiai rendszerek nem állandóak és rögzítettek,
hanem időben változóan működnek: létrejönnek, aztán a fennmaradás érdekében folyamatosan újra kell
szerveződniük. Működésük megértéséhez egyaránt elemezni kell a keletkezésük előtti állapotokat:
prekonvergens szakasz például egy leendő tematikus parkot egy már nem működő lakótelep területén akarnak
kialakítani. A keletkezés szakaszában (konvergens fázis) a lakótelepet megveszik, átépítik, megépítik a
tematikus parkot, beszerzik a működéséhez szükséges felszereléseket, és alkalmazottakat vesznek fel; így jön
létre a tényleges viselkedéskörnyezet, és működni kezd. A működés vagy folyamatos létezés (continued
existence) fázisában „észlelik” általában az emberek a viselkedéskörnyezet működését (maga Barker is
gyakorlatilag kizárólag ezt a szakaszt elemezte): üzemelnek a szolgáltatások, ezeket a látogatók igénybe veszik,
az alkalmazottak dolgoznak, esetenként kicserélődnek, a felszerelés megújul stb. A hanyatlás és felbomlás
szakasza (divergens fázis) akkor alakul ki, ha a tematikus parkot kevesen látogatják, vagy más ok miatt
veszteséges, és emiatt be kell zárni, a dolgozókat ekkor elbocsájtják, a felszerelést eladják vagy kidobják. Ekkor
a viselkedéskörnyezet egy másik settingnek ad(hat)ja át a terepet.
Wicker Barkerrel szemben kiemeli az egyének és a társadalom szerepét: a viselkedéskörnyezet sorsa
gyakran múlik „kulcsembereken”, akiknek a puszta helyettesítése, kicserélése nem lehetséges a setting
veszélyeztetése nélkül. Wicker ezzel az ökológiai interakció értelmezését minden tekintetben kiszélesíti: idői
viszonylatban, a setting elemi alkotórészei (pl. egyének) tekintetében és a társadalmi kontextus felé is. A
viselkedéskörnyezet ökológiája ennek az átértelmezésnek köszönhetően ma is eleven elméleti és gyakorlati
terület a környezetpszichológián belül (pl. Norris–Baker 1999).
Barker ökológiai pszichológiájának hatása a környezetpszichológiára
A környezetpszichológia kialakulására nagymértékben hatással volt a Barker-féle ökológiai pszichológia belső
fejlődése. Ez a hatás tetten érhető például elméletileg a moláris környezet viselkedésmeghatározó szerepének
hangsúlyozásában, módszertanilag pedig az ember és környezete közötti dinamikus kölcsönkapcsolat
tanulmányozásában használatos naturalisztikus módszerek alkalmazásában. Ugyanakkor ki kell emelnünk, hogy
az ökológiai pszichológia és a környezetpszichológia intellektuális gyökerei eltérőek voltak. Míg az ökológiai
pszichológia a bioökológiai elvek kiterjesztéséből fejlődött ki a kisebb léptékű társas rendszerek vizsgálatára, a
környezetpszichológia elsősorban a lélektan hagyományos területeinek belső elméleti fejlődéséből emelkedett
23A kiscsoportra helyezett hangsúly ellenére a viselkedéskörnyezet megközelítés a viselkedéselemzés mikroszintjén nem teljes. Az elmélet
képviselői a legtöbb esetben a csoporttagság függvényeként összpontosítottak a viselkedésre: ahogyan az átlagos csoporttag válaszol egy
környezet specifikus társas-szerkezeti és fizikai jellemzőire. Bár viselkedéses és szubjektív adatokat egyaránt nyernek az egyénekről, a
válaszprofilok a csoporttagokról származnak, és az egyéni különbségek alulértékeltek (Willems 1977). Másrészt a diszpozíciós faktorok és
az alapvető pszichológiai folyamatok tagadása során az ökológiai pszichológia elmulasztott feltenni számos érdekes és fontos kérdést: pl.
milyen feltételek között és milyen személyek számára fognak a környezet észlelt korlátai (pl. a szociális szerepek és/vagy a fizikai források
problémái) maladaptív viselkedéshez vezetni? Már a korai kritikák (pl. Stokols 1977) is kiemelték, de különösen a tranzakcionális
szemléletű kutatók (Barker 1987; Wicker 1987) hangsúlyozták, hogy az ilyen kérdések megoldása az ökológiai és az interperszonális
folyamatok kapcsolatának explicit megfontolását igényli.
18
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ki, mégpedig abból a tendenciából nőtte ki magát, hogy a pszichológia keretein belül a hangsúly egyre inkább a
viselkedés személyi és környezeti meghatározói közötti kölcsönhatásra helyeződött (Stokols 1977). Ez az eltérés
felelős a két terület másságáért: a klasszikus környezetpszichológia némileg jobban érdeklődik az alapvető
intraperszonális folyamatok iránt, illetve aziránt, hogy a szubjektív és az objektív környezetek hogyan
befolyásolják az egyéni és a csoportviselkedést.
1.3. 1.3 A környezetpszichológia létrejötte, fontosabb kutatási
területei
A pszichológián belül a 70-es évek elején körvonalazódott az az új terület az USA-ban, amelyet
„környezetpszichológiának”24 neveztek (Proshansky et al. 1970a). Ekkoriban az addigi minimalista szemlélet
hirtelen és radikálisan változott meg a már említett globális környezeti problémák megjelenésével (Stokols
1990). Kezdetben a környezet fizikai jellemzői álltak az érdeklődés középpontjában (Proshansky et al. 1970a;
1970b; 1970d), későbbiekben azonban szélesebb területtel, az „emberi viselkedés és a szociofizikai környezet
közötti érintkezési felülettel” foglalkoztak (Stokols 1978; StokolsAltman 1987).
A környezetpszichológia, mint „gyermekkorában” a legtöbb pszichológiai fogalom vagy terület, megkapta azt a
korai definíciót, hogy „az, amit a környezetpszichológusok csinálnak” (Proshansky et al. 1970a). Mivel a
környezetpszichológia jellegzetesen interdiszciplináris tudomány (Proshansky 1981; 1987; 1990; Fischhoff
1981; Wohlwill 1984; Wapner–Demick 1991; Wapner 1995), sőt néhányan multidiszciplinárisnak tekintik
(BonnesSecchiaroli 1995), a „pszichológia” címke itt sokkal inkább problémadefiníciós értelemben
használatos, mint egy tudományterület megjelöléseként (Holahan 1982d; Canter et al. 1988). A
környezetpszichológia kialakulása óta vonzza a szociológiai, földrajzi, antropológiai, orvostudományi,
építészeti, tervezési, valamint pszichológiai alapkutatásokat és alkalmazásokat. Az emberi viselkedés
tanulmányozása ezen túl a fizikai környezetben összehangolt társadalomtudományi és építészeti-tervezési
kutatást kíván. A „környezetpszichológia” címkét tehát sokkal inkább úgy kell értenünk, amely a terület
érdeklődési körét jelöli, és nem a tudományterület behatárolását jelenti (Holahan 1982a/1998; Stokols 1995). A
környezetpszichológusok vizsgálati és teoretikus kérdései pszichológiai tartalmúak és természetűek, például a
teljesség igénye nélkül – a téri viselkedésmintázatok, mentális képek, környezeti stressz, környezeti attitűdök. A
kutatók azonban a pszichológián kívül számos más tudományterületet is képviselnek világszerte, másrészt a
környezetpszichológiában használatos módszerek sem kizárólag pszichológiaiak (Bechtel et al. 1990; Stokols
1995; Veitch–Arkkelin 1995; Bechtel 1997). Mindezt figyelembe véve, leginkább egy olyan definíció tűnik
kezelhetőnek, amely a környezetpszichológiát a pszichológia olyan területének tekinti, amely a fizikai környezet
és az emberi viselkedés és tapasztalás kölcsönkapcsolatának vizsgálatára összpontosít (Holahan 1982a/1998). A
környezet és a viselkedés közötti kapcsolat kölcsönösségének hangsúlyozása fontos tehát – nemcsak az egyének
hatnak a környezetükre, hanem a fizikai környezet is „aktívan” befolyásolja az emberek viselkedését. A fenti
definíciót egy ponton érdemes kiegészítenünk a modern szociális ökológia és a tranzakcionalitás szellemében: a
modern környezetpszichológia nemcsak a fizikai környezet és az ember kölcsönhatására összpontosít, hanem
figyelembe veszi ezen interakció társas vonatkozásait is akkor, amikor szociofizikai környezetekről beszélünk
(Dúll 1998). Összegezve, a környezetpszichológia meghatározásaként fogadjuk el a következő definíciót: a
környezetpszichológia olyan multidiszciplináris terület, amely a szociofizikai környezet és az emberi viselkedés
és tapasztalás kölcsönkapcsolatának, tranzakciójának pszichológiai és egyéb tudományos kvantitatív és
kvalitatív módszerekkel történő vizsgálatára összpontosít (Dúll 1998).
A dinamika, ami életre hívta a környezetpszichológiát, jól szemléltethető az empirikus kutatásokkal, amelyeket
a környezetpszichológusok végeznek különböző szociokulturális közegekben. A tematikus kutatási területek és
az elméleti keretek kapcsolata, illetve annak változásai jól követhetők az Annual Review of Psychology közel
négyévenkénti cikkei alapján (Craik 1973; Stokols 1978; Russell–Ward 1982; Holahan 1986; SaegertWinkel
1990; Stern 1992; Sundstrom et al. 1996), valamint a két környezetpszichológiai kézikönyv (StokolsAltman
1987; Bechtel–Churcman 2002) alapján. Az érdeklődés fő iránya kezdettől a fizikai környezet (újabban a
szociofizikai környezet, amelybe a virtuális környezet is beleszámít) és a humán viselkedés/tapasztalat
tranzakciója (Holahan 1986). A kutatások eleinte általában meglehetősen általánosnak tűnő, környezetember
viszonyt érintő kérdéseket feszegettek, amit egyébként sokan kritikaként is megfogalmaztak a területtel
24Ittelson vezette be a „környezetpszichológia” elnevezést New Yorkban, az Amerikai Kórházi Társaság 1964-es, kórháztervezésről tartott
konferenciáján, ahol „Környezetpszichológia és építészeti tervezés” címmel tartott előadást. Nagy-Britanniában még ma is párhuzamosan
létezik az építészetpszichológia és a környezetpszichológia terminus, tulajdonképpen ugyanazt a területet jelölve, míg az USA-ban ezt a
területet egyszerűen környezetpszichológiának nevezik, vagy szélesebb terminussal „ember–környezet kapcsolat”-nak (man-environment
relationship), „személy–környezet kapcsolat”-nak (person-environment relationship), illetve „viselkedés–környezet kapcsolat”-nak
(behavior-environment relationship) (Lawrence 1983a; Bonnes–Secchiaroli 1995). Utóbbi elnevezéseket elsősorban a tudományterület nem
pszichológus képviselői (építészek, földrajztudósok, antropológusok és szociológusok) kedvelik.
19
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
szemben. A korai tanulmányokat áttekintve általában két fő kérdés és egymással némiképp párhuzamos elméleti
irányvonal vázolódik fel (vö. Séra 1990). Ez a két problémakör egyrészt összekötötte a környezetpszichológiai
kutatásokat más, nem pszichológiai területekkel, másrészt az egyéb pszichológiai területekkel. Ezek a vonulatok
ma is léteznek, hiszen az ember–környezet tudomány alapkutatási jellege ma is megmaradt (vö. jelen kötetben a
„Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás” c. fejezetet). (1) Az egyik trend képviselői az egyénre,
pontosabban az intrapszichikus folyamatoknak a környezettel való kapcsolatára helyezték és helyezik ma is a
hangsúlyt a környezet–ember interakción/tranzakción belül. Eszerint a lényeg az, ahogyan a személy
interpretálja a környezetet. Ez a megközelítés a humán működések ismétlődő megnyilvánulásai iránt érdeklődik,
és nagyon nagy súllyal tekintetbe veszi ugyan a környezetet, alapjában azonban az egyénre, annak
viselkedésére, tudására és/vagy környezetértékelésére összpontosít. A kutatások tárgya gyakran a fizikai
környezeti faktorok, mint a zaj, a hőmérséklet és a fény „ingerjellemzőinek” és az egyének „specifikus
válaszainak” kapcsolata (Bell et al. 1990; Staples 1996; Dúll 1997). Függő változóként nézik a viselkedéses
megnyilvánulásokon (pl. teljesítmény) túl az olyan pszichológiai folyamatokat is, mint a percepció vagy az
attitűdök változásai. Ezt a megközelítést Stokols (1990) nyomán instrumentálisnak tekinthetjük, mivel praktikus
célja van: a fizikai környezet azon összetevőinek, tulajdonságainak és átfogó diszpozícióinak azonosítása,
amelyek serkentik és/vagy tolják az emberek viselkedéseit. Az „elemi” környezet–ember kölcsönhatásokon
túl ily módon kitüntetett kutatási téma az épített környezet adekvátsága (Michelson 1987; Dúll 1998; 2005a;
Gifford 2002), és ily módon a vizsgálatok erősen átfednek az építészettel és a tervezéssel. Fontos kérdés
ugyanakkor az is, hogy az emberek a környezet tulajdonságait számításba ve milyen utakon érkeznek el a
környezetről való „tudáshoz” és annak „értékeléséhez”. Itt a kutatás terepét a személy–környezet kapcsolatot
mediáló pszichológiai folyamatok, például az érzelmek (Russell–Mehrabian 1978; RussellSnodgrass 1987;
Amedeo 1993/1998; Dúll–Urbán 1997; Lipman 2006) jelentik. Ebben a gondolatkörben inkább a természeti
környezet vizsgálata (Hartig–Evans 1993/1998; Dúll–Dósa 2005; Regan–Horn 2005) hangsúlyos, így erős
párhuzamokra lelhetünk az ökológiai tudományokkal, illetve a viselkedési földrajzzal. A fenti szemlélet a
környezetpszichológia interakcionális/tranzakcionális szemléletén belül ugyan, de mégis inkább molekuláris
(fókuszált/elemi) megközelítésről (Craik 1970) tanúskodik: témája, hogy bizonyos környezeti
(rész)tulajdonságok hogyan kapcsolódnak bizonyos (rész)viselkedésekkel.
(2) A másik kutatási szemlélet előterében sokkal inkább maga a környezet-személy interakció/tranzakció áll,
vagyis ezek a kutatások a környezet és használója közötti reciprok hatásokat emelik ki. Ez a nézetrendszer
magába foglalja sokféle tér- és környezet-meghatározási „koordináta” egyidejű létezését: a klasszikusabb,
pszichológiai természetű megközelítéstől, amely a környezetet specifikusan veszi számításba (pl. RussellWard
1982), a tágabb terű, környezettudományi megközelítésig, ahol a pluridiszciplináris tudást integrálják az egyént
a környezethez kapcsoló viszonyok megértésében (pl. Stokols 1978; Saegert–Winkel 1990). Inkább érdeklődnek
az „egyén mint hatótényező az adott kontextusban” és az adott környezet kölcsönviszonyai iránt, és erős
figyelmet fordítanak a szituációs és a szociokulturális változókra (Altman–Chemers 1980; Stokols 1981;
Altman–Rogoff 1987). Olyan témák állnak a kutatási érdeklődés homlokterében, mint az emberek téri
viselkedése, azaz a tér használata (Beck 1967/1970; Canter 1988; 1991), vagy a mindennapi viselkedés a helyek
kontextusában (Dúll 1998; 2002a; 2002b).
A téri dimenzió itt nemcsak azt a változót jelenti, amely lokalizálja és fizikailag definiálja a környezetben zajló
lokomóció és aktivitás lehetőségeit és útjait, hanem elsődlegesen azokat a kommunikációs eszközöket/utakat
értjük alatta, amelyeket az emberek használnak a fizikai/társas környezetükkel kapcsolatos interaktív
folyamatokban. Ezekben a kutatásokban kiemelkedően fontos a szociokulturális kontextus figyelembevétele
(Clitheroe et al. 1998). A kitüntetett kutatási téma az emberek mindennapi életkörnyezetei (pl. otthonuk, Dúll
1995; 1998; a városi lakókörnyékek, Altman–Wandersman 1987) és az ezekben fellépő pszichológiai
megnyilvánulások (otthonhasználat, közlekedés stb.) kapcsolatának vizsgálata. Ez a megközelítés szemléletében
inkább molárisnak (totálisnak/összetettnek, Craik 1970; Ittelson et al. 1974) tekinthető a környezetpszichológiai
megközelítésen belül: képviselői elsődlegesnek tartják ugyanis, hogy a környezet–ember kapcsolat
sokdimenziós, ezért az elemzésének is ilyen szemlélettel kell történnie. Így tekintve a környezet nemcsak
egyszerűen ingerlési vagy szenzoros információs forrás, amelynek jellegzetességei (pl. téri, funkcionális
struktúrák) a fizikai komponensek intrinzikus tulajdonságaiból származnak, hanem egyszerre tartalmaznak
szimbolikus jelentést, cselekvési normákat és/vagy lehetőségeket és társas kapcsolati rendszereket is (vö.
spirituális környezetszemlélet, Stokols 1990). Az ilyen szemléletű elméletek és vizsgálatok hangsúlyozzák a
fizikai és szociális dimenzió szoros korrelációját a környezet meghatározásában (Ittelson et al. 1974; Dúll
1996a; 1996b; 1996c; 1998), valamint a kutatás lényegileg feltételezi az ember–környezet kapcsolatok
kontextuális elemzését (Stokols 1987). Összegezve tehát, úgy tűnik, hogy mind a barkeri ökológiai
követelmények, mind a tranzakcionális perspektíva (Altman–Rogoff 1987) érvényesülnek itt.
1.3.1. 1.3.1 A környezetpszichológia történetének szakaszai
20
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Daniel Stokols, a terület egyik legjelentősebb teoretikusa, a terület fejlődésében a 90-es évek közepén két
szakaszt különített el (Stokols 1995): a 80-as évek közepéig tartó „klasszikus” és a mai is jellemző „modern”
időszakot. Alább ezt a két periódust tekintjük át (Stokols említett tanulmánya nyomán), majd felvázoljuk az
eltelt bő évtizedben lezajlott változásokat.
A „klasszikus szakasz” (a 60-as évek végétől a 80-as évek közepéig) és kritikája
A környezetpszichológia kialakulásának kezdetén az egész kutatási terület inkább kutatási ajánlások és
módszertani megfontolások formájában körvonalazódott, mintsem koherens elmélet és módszertan formájában
(Craik 1973; Stokols 1977; 1978; Russel–Ward 1982; Holahan 1986). A területet tulajdonképpen létrejöttétől
kezdve több oldalról érte kritika (Kanizsai Nagy 1996): (1) A környezetpszichológiának sem kialakulásának
idején, sem első működési szakaszában nem volt egységes elméleti háttere illetve paradigmája. Sokkal inkább
több önálló részterület együttesének volt tekinthető, amelynek tulajdonképpen nem is látszott körvonalazódni
egységes teoretikus perspektívája (Holahan 1986). Másképp fogalmazva, „a környezetpszichológia a
pszichológiának azon csoportja, amely az ember–környezet kapcsolatot kívánja szisztematikusan elemezni”
(Russell–Ward 1982: 652.). Nem állt tehát rendelkezésre átfogó, paradigmatikus elmélet, amely a kutatók
szerint alapjaiban elfogadható lett volna, és amely kijelölte volna a további vizsgálatra alkalmas témákat
(Stokols 1995). (2) Az ember–környezet kapcsolat és e kölcsönhatás iránya is problematikusnak tűnt, ugyanis az
elméleti magyarázatok többsége élesen különválasztotta az egyént és környezetét: „…a vizsgálati személyek
egyszerű gondolkodású, elszigetelt, robotszerű képződmények, akik egy korlátozó és alapjaiban fenyegető
környezetet reménytelenül igyekeznek perszonalizálni és kontrollálni. […] Ezek a robotteremtmények […] arra
törekszenek, hogy fenntartsák elkülönülésüket és személyes terüket azokkal szemben, akikkel véletlenül
összefutnak. Állandó hatalmas nyomás alatt élnek, mivel meg kell küzdeniük a túlingerléssel, valamint érzékeny
áramköreiket veszélyeztető, tömegesen megjelenő sok más navigáló robot fenyegetéseivel” (Canter et al. 1988:
xvii.). A magyarázatok ember és környezete között lineáris és egyirányú oksági kapcsolatot feltételeztek, és egy
részük a szituációban találta meg választ arra, hogy a fizikai környezetben bekövetkező változások hogyan
hatnak az egyén viselkedésére. Ezek az interakcionista típusú elméletek a környezeti és az intraperszonális
változásoknak az egyén viselkedésére gyakorolt együttes hatását emelik ki (Stokols 1995). (3) A kutatási
szemléletet tekintve a vizsgálatok többsége instrumentális szemléletű (Stokols 1995) volt: nagy részük
legalábbis közvetetten eszközként kezelte a fizikai környezetet, amelyet a használók kellemes/kellemetlen
közérzete alapján minősített. A vizsgálatok így elsősorban arra irányultak, hogy kiküszöböljék a zavaró
környezeti problémákat. (4) A kutatások módszertani irányultságuk szerint kezdetben a környezet fizikai
tulajdonságairól igyekeztek objektív és semleges adatokat gyűjteni, lehetőség szerint kizárva a szociális
tényezőket. Jellemző volt továbbá – logikus módon – a kvantitatív vizsgálatok túlsúlya.
A környezetpszichológia második szakasza (az 1980-as évek közepétől a 90-es évek végéig) és kritikája
A 80-as évek közepén fontos változások következtek be a környezetpszichológiában (Saegert–Winkel 1990;
Gärling 1998), amelyeket a klasszikus szakasz kritikájának bemutatásakor bevezetett szempontok szerint
mutatok be (lásd még Kanizsai Nagy 1996). (1) A környezetpszichológia elméletét, illetve paradigmáját tekintve
a legfontosabb és legátfogóbb változásnak az tűnik, hogy a különböző vizsgálatok és kutatások mögött
körvonalazódott néhány határozott paradigma (Saegert–Winkel 1990): (a) az adaptációs paradigma
alapfeltevése, hogy a biológiai és pszichológiai túlélés feltételeit kell vizsgálni a környezetben. A túlélés
alapmechanizmusai például az alapszükségletek kielégítése, vagy megbirkózás a fenyegetéssel, amelyekben a
környezeti stresszoroknak, a környezeti észlelésnek és megismerésnek, valamint a környezeti értékelésnek, mint
adaptációs folyamatoknak jelentős szerepük van. (b) A környezet mint a célirányos akciók kivitelezéséhez
szükséges lehetőségstruktúra-paradigma szerint az aktív és célirányult személy cselekvésének követelményei
szoros kapcsolatban állnak a környezet tulajdonságaival. Ezért a személyi és a környezeti sajátságok közötti
meg(nem)feleléseket kell vizsgálat tárgyává tenni (person-environment-fit, lásd ehhez Dúll 1995; 1998; 2002a;
2002b). Az emberi viselkedés célja eszerint az adott szociofizikai akadályok és lehetőségek adta keretben a
lehetséges legjobb választás megtalálása inkább kognitív úton, mint biológiai válaszadással. (c) A
szociokulturális paradigma szerint az ember–környezet interakció leginkább a teljes társas-társadalmi
interdependenciák keretében érthető meg. Az ember esetében a környezeti kényszerek és lehetőségek
természetüknél fogva térben és szociálisan közvetítettek: az egyént tehát nem elsősorban individuumnak kell
tekinteni, hanem szociális ágensnek. Így e paradigma képviselői a kutatás fő feladataként a környezet és a
csoportalakulás, illetve -fennmaradás összefüggéseinek vizsgálatát jelölik meg. (d) A szintézis-paradigma
tulajdonképpen megfeleltethető a korábban már részletezett tranzakcionális szemléletnek (Altman–Rogoff 1987;
Stokols 1987). Szorosan idekapcsolódik, hogy (2) az ember–környezet kapcsolatot és a kölcsönhatás irányát
tekintetbe véve, az újonnan kialakuló elméletek törekszenek a tranzakcionális szemléletre (Altman–Rogoff
1987; Stokols 1987). A hangsúly az ember és környezete közötti kapcsolat reciprok, kétirántermészetén
van (Stokols 1995). Az elemzés alapja „az ember a környezetében” egység, amelynek elemei egymást
21
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
kölcsönösen alakítják és időről-időre újradefiniálják. Stabilitás és változás egyszerre jellemző, ahol a változás
iránya előre nem meghatározott, változó. (3) A kutatások szemléletét tekintve: sok olyan új téma merül fel (pl.
helyhez kötődés, a környezet szimbolikus jelentése, lásd Dúll 1998), amelyek igénylik a környezet korábban
tárgyalt spirituális szemléletét (Stokols 1995). Ebben a keretben a hangsúly a környezet szimbolikus és affektív
aspektusain, pszichológiai és szociokulturális jelentésén van, és ily módon a vizsgálatokban elválaszthatatlanul
összefonódnak a környezet fizikai és szociális tulajdonságai – a környezetet tehát szociofizikai jellegűként
kezelik. (4) A módszertanra vonatkozóan egyre inkább előtérbe kerülnek a kvalitatív jellegű kutatások. Kihívást
jelent a hagyományos, empirista hozzáállással szemben az a tény, hogy az ilyen kutatásokban maguk a kutatás
résztvevői is aktív és vizsgálandó elemekké válnak, és nem törekszenek az objektív, standard szituációk
megteremtésére (Proshansky 1981; Saegert–Winkel 1990; Stokols 1995).
További, a fenti négy szemponton kívül eső változások is bekövetkeztek a környezetpszichológiában a 80-as és
90-es évek táján. Ezek közül az egyik leglényegesebb tendencia volt a 90-es évek kezdetéig, hogy a kezdeti
nagy lendület után a terület fejlődése megtorpanni látszott. Stokols szerint (1995) a „környezetpszichológia
paradoxonjáról” volt szó: a környezet–viselkedés-tudomány gyors növekedésével párhuzamosan a diszciplína
határainak körvonalai egyre diffúzabbá váltak. Ez a változás több okra is visszavezethető volt: (1) az inter-, sőt
multidiszciplináris jelleg miatt nem alakult ki elméleti és metodológiai egység a területen. Ugyanezt
eredményezte az is, hogy (2) a kutatások szerte a világban más és más földrajzi, kulturális és politikai
környezetben folytak és folynak (vö. Holahan 1986; Canter–Donald 1987; Hagino et al. 1987; Jodelet 1987;
Kruse–Graumann 1987; Küller 1987; Moore 1987a; Niit et al. 1987; Sánchez et al. 1987; StringerKremer
1987; Thorne–Hall 1987; Sundstrom et al. 1996). Ráadásul (3) a környezetpszichológia által leírt jelenségek,
törvényszerűségek olyannyira alapvetőnek tűnnek más pszichológiai területeken is, hogy szinte automatikusan
beépülnek azok koncepcióiba (Stokols 1995).
1.4. 1.4 A jelen: lélektan-e a környezetpszichológia?
A környezetpszichológia történetében fent leírt változások a közeli múltban zajlottak, illetve jelenleg is zajlanak,
vagyis a fent tárgyalt jelenségek ma is fennállnak. Ugyanakkor a megítélésük jelentősen változott. Az
ezredforduló táján a környezetpszichológia művelői szembesültek azzal, hogy ha az ember–környezet
tranzakciót annak valódi összetettségében akarják vizsgálni, és hatékony beavatkozási javaslatokat kívánnak
tenni, akkor fel kell vállalniuk a többi környezettudományi területtel (építészet, tájtervezés, környezet-
gazdaságtan, környezetszociológia stb.) való tényleges, transzdiszciplináris együttműködést. Egyúttal
felismertük, hogy a környezetpszichológia korábbi szakaszaiban az összegző teoretikusok rálátása a terület
paradigmatikus fejlődésére nem volt és nem is lehetett teljes. Ez részben azt is jelenti, hogy a korábbi
szemlélethez igazodó (pl. instrumentális vagy interakcionista) kutatások létjogosultsága továbbra is
vitathatatlan, hiszen léteznek olyan témák, amelyek felderítéséhez ezek a vizsgálatok a legmegfelelőbbek. Sőt,
napjaink környezetpszichológiáját természetesen terület- és témaspecifikusan egyszerre jellemzi az
interakcionista, a holisztikus és a tranzakcionális (Altman–Rogoff 1987), valamint az instrumentális és
spirituális (Stokols 1990) szemlélet.
Ezzel egy időben, hasonló intenzitással jelentkezett a környezetpszichológia társszakmái részéről a felismerés,
hogy a környezet–ember rendszerek megismeréséhez, tervezéséhez, fenntartásához stb. naprakész és működő
humán és egészen konkrétan pszichológiai tudás szükséges, ami úgy is megszerezhető, hogyha az építészek,
környezetmérnökök pszichológiai képzettségét növeljük, ám a valódi életb