BookPDF Available

Alföldi erdőssztyeppmaradványok Magyarországon / Forest steppe remains in the Great Plain of Hungary

January 2000

Publisher: WWF-MTA ÖBKI, Budapest-Vácrátót
Editor: Zs. Molnár, A. Kun

Authors:

Dénes Bartha

University of Sopron, Sopron

Attila Borhidi

University of Pécs

Bölöni János

Hungarian Academy of Sciences

Show all 23 authorsHide

Content uploaded by Pál Sümegi

Content may be subject to copyright.

ALFÖLDI ERDŐSSZTYEPP-

MARADVÁNYOK

MAGYARORSZÁGON

Szerkesztette:

Molnár Zsolt és Kun András

WWF füzetek 15.

2000

SZERZŐK:

Bartha Dénes, Besze Péter, Borhidi Attila, Bölöni János, Debreczy Zsolt,

Facsar Géza, Fekete Gábor, Haraszthy László, Járainé Komlódi Magda,

Kertész Miklós, Király Gergely, Kósa Géza, Kun András, Lendvai Gábor,

Medzihradszky Zsófia, Molnár Attila, Molnár Zsolt, Rédei Tamás, Sümegi

Pál, Szodfridt István, Tóth Albert, V. Sipos Julianna és Varga Zoltán

AZ ERDŐSSZTYEPP-ADATBÁZIS ADATSZOLGÁLTATÓI:

Bölöni János, Horváth András, Kevey Balázs, Király Gergely, Molnár

Attila, Molnár Zsolt, Papp László, Schmotzer András, Vidra Tamás és

Virágh Klára

E FÜZET SZÖVEGÉNEK SZAKMAI ÉS NYELVI LEKTORÁLÁSÁT

SEGÍTETTE:

Andrássy Péter, Bakó Erzsébet, Bartha Sándor, Csecserits Anikó, Dobay

Gábor, Gadó György, Házi Judit, Horváth Benő, Hudák Katalin, Jakucs Pál,

Máté András, Ruprecht Eszter, Sipos Ferenc és Tatár Sándor, valamint a

Szerzők

A SZERKESZTŐK CÍME:

MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete, 2163 Vácrátót,

molnar@botanika.hu, kun@botanika.hu

CÍMLAP:

Nagykőrösi erdőrészlet (Fotó: Haraszthy László)

TARTALOMJEGYZÉK

1. AZ ERDŐSSZTYEPP: ELTŰNŐ ÖRÖKSÉGÜNK

HARASZTHY LÁSZLÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3

2. AZ ERDŐSSZTYEPPEK ÚJ MEGVILÁGÍTÁSBAN

MOLNÁR ZSOLT ÉS KUN ANDRÁS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

3. AZ ERDŐSSZTYEPP FOGALMA, TÍPUSAI ÉS JELLEMZÉSÜK

VARGA ZOLTÁN, BORHIDI ATTILA, FEKETE GÁBOR, DEBRECZY ZSOLT, BARTHA DÉNES,

BÖLÖNI JÁNOS, MOLNÁR ATTILA, KUN ANDRÁS, MOLNÁR ZSOLT, LENDVAI GÁBOR,

SZODFRIDT ISTVÁN, RÉDEI TAMÁS, FACSAR GÉZA, SÜMEGI PÁL, KÓSA GÉZA ÉS KIRÁLY GERGELY . . . . . 7

4. MIT TUDUNK A MÚLTRÓL?

MEDZIHRADSZKY ZSÓFIA, BÖLÖNI JÁNOS, MOLNÁR ZSOLT, KERTÉSZ MIKLÓS,

VARGA ZOLTÁN, DEBRECZY ZSOLT ÉS MOLNÁR ATTILA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20

5. AZ ALFÖLDI ERDŐSSZTYEPPEK TÍPUSAI

MOLNÁR ZSOLT, FEKETE GÁBOR, VARGA ZOLTÁN, KUN ANDÁS, SÜMEGI PÁL,

MOLNÁR ATTILA, FACSAR GÉZA, SZODFRIDT ISTVÁN ÉS V. SIPOS JULIANNA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26

6. AZ ERDŐSSZTYEPP-ERDŐK ERDÉSZETI KEZELÉSE ÉS REGENERÁCIÓJA

BARTHA DÉNES, KIRÁLY GERGELY, MOLNÁR ZSOLT ÉS BÖLÖNI JÁNOS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36

7. AZ ERDŐSSZTYEPP-MOZAIKOK FENNTARTÁSÁNAK ÉS

HASZNOSÍTÁSÁNAK MAI LEHETŐSÉGEI

BESZE PÉTER . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41

8. AZ ALFÖLDI ERDŐSSZTYEPPEK MAI HELYZETE MAGYARORSZÁGON:

A FENNMARADT ÁLLOMÁNYOK ADATBÁZISA

MOLNÁR ZSOLT, PAPP LÁSZLÓ, MOLNÁR ATTILA, HORVÁTH ANDRÁS, KEVEY BALÁZS,

SCHMOTZER ANDRÁS, VIDRA TAMÁS, KIRÁLY GERGELY, BÖLÖNI JÁNOS ÉS VIRÁGH KLÁRA . . . . . . . . . 42

9. IDÉZETT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM

MOLNÁR ZSOLT (SZERK.) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49

10. SZAKSZAVAK MAGYARÁZATA

MOLNÁR ZSOLT (SZERK.) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54

Magyarország természeti értékekben rendkívül

gazdag ország. Ez annak ellenére vitathatatlan

tény, hogy a legutóbbi néhány évszázadban a Kár-

pát-medencében rendkívüli mértékű tájátalakítás

történt. Ennek hatására szinte teljesen megszűntek

a löszpuszták, gátak közé szorították a korábban a

fél Alföldet elárasztó folyókat, és a természetes

vagy ahhoz közeli erdők aránya országunk mai te-

rületén az egykori 85%-ról 10% körülire csökkent.

Különösen drasztikus volt az ún. erdőssztyeppek

fogyatkozása, melyeknek mára már csak apró ma-

radványait találjuk meg, szétszórva az ország alföldi

és hegylábi területein. Az erdészek, botanikusok és

a természetvédők körében egységes álláspont ala-

kult ki, mely szerint az utolsó pillanatban vagyunk,

ezért nem halasztható tovább a megmentésükhöz

szükséges határozott intézkedések meghozatala. Ki-

adványunkkal éppen ezt kívánjuk elősegíteni.

A magyarság és az erdőssztyeppek kapcsolata

igen régi keletű, jóval a honfoglalás előtti időre nyú-

lik vissza. Az egymással váltakozó erdőfoltok és fü-

ves területek a legeltető állattartásra sokkal alkal-

masabbak voltak, mint akár a zárt erdők, akár a fü-

ves puszták Az erdőssztyeppen – vagy más néven

erdőspusztán – a jószágnak bőven volt mit legelnie,

ugyanakkor a tűző nap elől a fák árnyékába húzód-

hatott. Természetesen hiba lenne botanikai kérdés-

sé egyszerűsíteni a magyarok vándorlásának törté-

netét, de elhanyagolnunk sem szabad ezt a szem-

pontot. Nyugatra tartó honfoglaló eleink a keleti

erdősztyeppzóna legnyugatibb nyúlványát a Kár-

pát-medencében találták. Bizonyára a megszokott

és számukra jól hasznosítható növénytakarónak is

szerepe volt abban, hogy nem vándoroltak tovább.

Más vidékeken is igaz, hogy az ember az erdős-

sztyepp jellegű tájat változatossága miatt vonzónak

találja. Az új területen megtelepedők erdős terüle-

ten a fák nagy részét kivágják, míg fátlan területe-

ken azzal kezdik új életüket, hogy fákat vagy sö-

vényt telepítenek.

Napjainkra általánossá vált, hogy régmúltunk

minden emlékét, használati tárgyát vagy annak tö-

redékét múzeumokban igyekszünk a magunk és a

jövő generációk számára megőrizni. Miközben az

egyik oldalon általános értékmentés zajlik, megtör-

ténhet, hogy a múltunk talán legfontosabb részét, a

bennünket körülvevő tájat teljes mértékben átala-

kítjuk? Az erdőssztyepp-erdők utolsó foltjait is le-

termeljük, a helyüket pedig biológiai szempontból

értéktelen, a magyar tájtól, a magyarság történeté-

től teljesen idegen fenyő- vagy akácültetvények fog-

lalják el? Ha múltunkat, amelyben civilizációnk ki-

bontakozott, nem becsüljük, vajon hogyan akarunk

annak az Európai Uniónak tagjává válni, ahol szi-

gorú szabályok rögzítik a természeti értékek megőr-

zésének kötelezettségét?

Ma már pontosan tudjuk, hogy bizonyos élőhe-

lyeket kisebb vagy nagyobb mértékben képesek va-

gyunk rekonstruálni, újraéleszteni. Azt is biztosan

tudjuk, hogy az erdőssztyeppek nem tartoznak kö-

zéjük. Ezért nincs más lehetőségünk, mint a kuta-

tás folytatása annak érdekében, hogy minél többet

megtudjunk róluk, és hogy jelenlegi ismereteink

alapján azonnal hozzákezdjünk maradványaik meg-

őrzéséhez. E cél elérését az nehezíti, hogy nem egy

stabil állapotot szeretnénk megőrizni, hanem egy

folyamatot és annak minden fázisát. Bár a termé-

szetvédelem más élőhelyeken is erre törekszik,

mégis könnyebb a feladatunk, ha például a mocsa-

rak különféle típusait akarjuk megvédeni. Ezeken

az élőhelyeken – nagy kiterjedésüknek köszönhető-

en – több fázis maradt fenn, és az újabb mocsarak

keletkezésének feltételei is könnyebben létrehozha-

tók. A sztyeppfoltokkal tarkított ligetes erdők léte-

sítésére azonban egyelőre nincs receptünk. Ha

majd egyszer megtaláljuk, akkor várhatóan szembe-

találjuk magunkat azzal a problémával, hogy a ben-

nük élő lágyszárú növényzetnek és számtalan állat-

fajnak nincs lehetősége az új élettér visszafoglalásá-

ra. Az erdőssztyeppek erősen leromlott maradvá-

nyai ugyanis olyan távolságra vannak egymástól,

ahonnan élőviláguk már nem képes az új élettér be-

népesítésére.

Az erdőssztyeppek természetvédelme során bele-

ütközünk a mai magyarországi természetvédelem

egy meglehetősen speciális és csak kevesek által is-

mert problémájába. Ezt nagyon leegyszerűsítve úgy

fogalmazhatnánk meg, hogy természeti értékeink a

helyrajzi számok kalodájába vannak bezárva. Az

erdőssztyeppek esetében ez különösen éles és aktu-

ális probléma. Az erdők nem terjeszkedhetnek az

őket körülvevő rétekre, mert normális esetben az

ott legelő állatok folyamatos rágásukkal visszaszo-

rítják a fiatal facsemetéket vagy bokrokat. Ha az er-

dőt szántók veszik körül, akkor sem kedvezőbb a

helyzet, hiszen a földművelő is olyan terményt sze-

1. AZ ERDŐSSZTYEPP: ELTŰNŐ ÖRÖKSÉGÜNK

HARASZTHY LÁSZLÓ

retne betakarítani, amilyet elvetett, ezért a fa- és bo-

korcsemetéket vagy tudatosan kivágja, vagy egyéb

módon akadályozza meg terjedésüket. Nincs lehe-

tőség arra sem, hogy háziállatok az erdőben legelje-

nek, és segítségükkel alakuljanak ki ligetes foltok.

Sajnos az erdő művelési ágba sorolt területek eseté-

ben az sem fordulhat elő, hogy azokat a foltokat,

melyeken a talajviszonyok nem teszik lehetővé az

állandó erdő fennmaradását, kihagyják a telepítés-

ből, felújításból. Az erdő felújítási kötelezettség mi-

att a gazdálkodók újra és újra megpróbálkoznak a

lehetetlennel, és végül ha mással nem, hát tájidegen

fafajjal „beerdősítik” az ilyen lékeket is.

Mindezekből következik, hogy jelen körülménye-

ink között újabb erdőssztyeppek kialakulására,

vagy a meglévők területének spontán növekedésére

aligha számíthatunk. Ha ez az állítás igaz, akkor

rendkívül nagy az erdészek, botanikusok és termé-

szetvédők felelőssége. Minden egyes folt – legyen

az bármilyen kicsi is – megismételhetetlen termé-

szeti kincs, megőrzésük elemi kötelességünk.

Az Európai Unióhoz történő csatlakozás során,

sőt már a felkészülési időszakban, a piacgazdaság-

ra történő áttérés velejárójaként több százezer hek-

tár termőterület esik ki a szántóföldi művelésből.

Ezeknek a területeknek új funkciót kell találnunk.

Az átalakítási folyamat akár két-három évtizedig is

eltarthat, tehát lesz időnk megfontoltan dönteni és

cselekedni. A kutatások felgyorsításának hatására

az sem elképzelhetetlen, hogy tíz-tizenöt év múlva

lesz elegendő tudás és terület ahhoz, hogy a jelen-

legi foltok méretét növeljük, vagy akár új erdős-

sztyepp-erdőket létesítsünk. Bár ezek az állomá-

nyok sohasem lesznek egyenértékűek az ősi marad-

ványokkal, mégis több erdőssztyepp-fajnak – főleg

a mozgékonyabbaknak, zavarástűrőbbeknek – fon-

tos élőhelyet kínálhatnak majd.

Ezt a Magyarországra oly jellemző tájtípust,

amely növénytársulások sorát foglalja magába, az

Európai Unióban nem találjuk meg. Kivételt csu-

pán néhány apró folt jelent a Bécsi-medencében

(rövid jellemzésüket lásd a 3.5. fejezetben). Felmé-

réseink szerint jelenlegi magyarországi kiterjedésük

kevesebb, mint 5000 hektár. Vajon miközben közel

1,7 millió hektár erdőnk és faültetvényünk van,

nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust,

hogy 5000 hektáron felhagyjunk a szokványos gaz-

dálkodással, és megőrizzük ezeket az egyedülálló

természeti képződményeket? Gazdasági érvet nyil-

vánvalóan nem lehet felvonultatni a bennük folyó

szokványos erdőgazdálkodás mellett, hiszen az er-

dőssztyepp-erdők nem adnak nagy fatömeget.

A magyarországi erdőssztyeppek maradványai-

nak megőrzése érdekében a WWF az alábbi sürgős

intézkedéseket javasolja:

• Egy éven belül e tanulmány készítői az erdő-

gazdálkodókkal és az Állami Erdészeti Szolgá-

lattal közösen az erdészeti üzemtervi térképe-

ken pontosan határozzák meg, hogy hol talál-

hatók a magyarországi erdőssztyepp-erdők ma-

radványai.

• A Kormány hirdessen 5 éves moratóriumot az

erdőssztyepp-erdőkben folyó erdőgazdálkodás-

ra.

• A topográfiai kijelölést követően, de legkésőbb

három éven belül kerüljenek meghatározásra

azok a gyakorlati intézkedések, amelyek a je-

lenlegi maradványok hosszú távú megőrzését

biztosítják. Ezen belül készüljenek új szabá-

lyok az erdőtervezésre, kezelésre és a hasonló

erdők telepítését segítő támogatási rendszerre.

• A magánkézbe került erdőtömböket állami

vagy más természetvédelmi szervek tulajdoná-

ba kell venni. Az ehhez szükséges forrásokat a

költségvetésből kell biztosítani.

• Az Európai Unió előcsatlakozási támogatásai-

nak felhasználási szabályait úgy kell kialakíta-

ni, hogy azok segítsék az egyedi természeti ér-

tékek fennmaradását. Erdészekből, botaniku-

sokból és természetvédelmi szakemberekből

álló bizottságot kell létrehozni, amelynek fel-

adata a még megmaradt állományok kezelésé-

re vonatkozó szabályok három éven belüli ki-

dolgozása.

• Az erdőssztyeppek mainál szélesebb körű ku-

tatására speciális – több tudományterületet át-

fogó – csoportot kell szervezni. A kutatásokat

azonban nem szabad leszűkíteni a hazai ma-

radványokra, hanem azokat a magyarországi

specialitások felismerése és kiemelése érdeké-

ben a Kárpát-medencén kívül is folytatni kell.

Az erdőssztyeppek egyediségét, szigetszerűségét

az utóbbi évszázadok alföldi kultúrtájában jól érzé-

keltetik a híres botanikus, Borbás Vince 1881-ben a

bélmegyeri Fás-pusztáról írott sorai is: „A rónasági

növényekhez szokott szem elé itt váratlan vendégek

kerülnek, s majd elfelejti köztök az ember, hogy al-

földi rónaságon van...”.

Alapvetően nem természetvédelmi, hanem etikai

kérdés, hogy van-e jogunk egy megismételhetetlen

életközösséget véglegesen elpusztítani. Nyilvánva-

lóan nincsen, éppen ezért minden érintettnek

össze kell fognia a magyarországi erdőssztyeppek

maradványainak megmentéséért.

A máig fennmaradt elszigetelt erdőssztyepp-fol-

tok a Magyar Alföld egykori természeti képének

dokumentumai. Bár mára a növényzet minden állo-

mányban lényegesen jellegtelenebb, mint egykor le-

hetett, a korábbi kép(ek) rekonstrukciója ezen er-

dő-gyep állományok ismerete, tudományos feltárá-

sa híján lehetetlen. Változatosságuk megismerése

alapvető feltétele annak, hogy megértsük az Alföld

növényzetének legfontosabb vonásait, illetve termé-

szettörténetét. Ezen erdők természetvédelmi és tu-

dományos értékét elsősorban nem az adja, hogy az

„őstermészet” „háborítatlanul fennmaradt” részei

(hiszen legtöbbször nem azok), hanem az, hogy be-

tekintést engednek az Alföld növényzetének múlt-

jába. Jelenlegi tudásunk szerint ugyanis a korábbi,

a természeteshez közelebbi állapotú vegetáció ma-

radványai, hírmondók, ameddig el nem pusztítjuk

őket. Napjaink botanikusa sajnos arra kényszerül,

hogy ezen apró, egyre jellegtelenebb vegetációma-

radványok vizsgálatával és gyakran nem csekély

képzelőerővel rekonstruálja az egykori tájképet, a

vegetáció összetételét és fontosabb jellegzetessége-

it. A természetvédő pedig e néhány folt megőrzésé-

ben látja annak lehetőségét, hogy az erdőssztyepp

egykori gazdagságának maradékát utódainkra örö-

kíthessük. A veszély azonban a fejünk felett lebeg.

Előfordulhat, hogy néhány évtized múlva már nem

védhetjük, nem vizsgálhatjuk őket, mert nem ma-

rad belőlük egyetlen állomány sem.

A bevezetőben már említett érzelmi szempontok

is bizonyára szerepet játszottak abban, hogy az al-

földi és hegylábi erdőssztyeppek története, rokon-

sági kapcsolatai, dinamikája a hazai botanika és zo-

ológia egyik központi, sok kutató által vizsgált kér-

désévé vált. A kérdéskör összetettsége miatt azon-

ban a mai napig sok, kellő mélységben fel nem tárt,

meg nem oldott kérdés maradt.

Az erdőssztyeppel kapcsolatban ugyanis egy-

aránt felvetődnek flóra-, vegetáció- és faunatörténe-

ti, klimatológiai, őstörténeti-ökológiai, földtani, ta-

laj- és felszínalaktani, biogeográfiai* és

társulástani, tájhasználattörténeti stb. kérdések. A

problémafelvetés irányától függően az egyes kuta-

tók más és más válaszokat fogalmaztak meg. Gyak-

ran nehéz eldönteni, hogy a különféle állítások

mennyire megalapozottak, és a többi kérdés szem-

pontjából mennyire meghatározóak, ezért számos

vita forrásául szolgáltak. Ezek a tudományos viták

fontosak és egyértelműen hasznosak, még akkor is,

ha nem vezettek, vagy vezetnek közös megállapo-

dásra.

A Kárpát-medence és benne a Magyar Alföld ter-

mészetes növénytakarójának megismerése és az eh-

hez szorosan kapcsolódó erdőssztyepp kérdés kö-

zel 150 éve foglalkoztatja a kutatókat. A növénytár-

sulástan magyarországi klasszikusai széleskörű

biogeográfiai közelítéssel, a földtörténeti újkor

(holocén*) nagy részét áttekintve, a kutatások so-

rán összegyűjtött óriási adathalmazra alapozva fo-

galmazták meg véleményeiket. Anton Kerner,

Borbás Vince, Rapaics Raymund, Soó Rezső, Zó-

lyomi Bálint, Fekete Gábor, Borhidi Attila és

Jakucs Pál utazásai, vizsgálatai, majd szakmai vitá-

ik során rajzolódott ki a magyarországi lösz, ho-

mok és szikterületek ősi erdőssztyeppjéről alkotott

kép. Az így kialakult vélemény került be a tanköny-

vekbe, és sokáig úgy tűnhetett, hogy széles – esetleg

teljeskörű – a szakmai egyetértés, a megválaszolt

kérdések sorához újabbat hozzátenni már aligha le-

het, aligha érdemes.

Az utóbbi évtizedben azonban igen jelentős

szemléletváltás zajlott le az ökológiában, így a ma-

gyarországi vegetációtanban is, egyúttal lényegesen

megváltozott a botanikusok, ökológusok munka-

módszere. A változás lényeges eleme, hogy az ide-

ális vagy potenciális vegetáció mellett, esetleg he-

lyett, egyre gyakrabban a valós, az egyedi, a jelen-

ben is dinamikus, az emberi és természetes zavará-

sok által „mozgásba hozott” vegetációt kutatjuk.

Ennek az lett az eredménye, hogy sok esetben az

eredeti, állandósultnak, természetes klimaxnak*

feltételezett növénytakaróról is kiderült, hogy má-

sodlagos. Amit látunk, az csupán pillanatfelvétel

egy állandóan változó világban. Az őstörténeti-öko-

lógiai adatokból az is egyértelművé vált, hogy a ho-

locén vegetációátalakulásaira olyan mértékben ha-

tott az emberi tevékenység, hogy a valós változások

másfelé tartottak, mintha csak a spontán, csupán

környezeti és biológiai tényezők által meghatáro-

zott irányba haladtak volna.

A dinamikus megközelítésmód később a termé-

szetvédelem gyakorlatában is megjelent, jelentősen

átalakult a védelem alapgondolata. Ma már a fel-

adat nem néhány fennmaradt „stabil klimax” élő

rendszer megőrzése, körbekerítése, elzárása a külső

hatásoktól, hanem az egyedi történettel rendelke-

2. AZ ERDŐSSZTYEPPEK ÚJ MEGVILÁGÍTÁSBAN

MOLNÁR ZSOLT ÉS KUN ANDRÁS

*lásd Szakszavak Magyarázata c. fejezet

ző, dinamikus állapotban lévő, táji kapcsolatokban

bővelkedő rendszerek szabad belső dinamikájának

lehető legjobb biztosítása. Ehhez pedig már nem

elég a klasszikus botanikai-növénytársulástani is-

meret, egyre nagyobb szükség van a tájökológiai és

tájtörténeti szemléletre és ismeretekre, illetve a mi-

nél szélesebb szakmaközi (interdiszciplináris)

összefogásra.

A természetvédők talán egyszerűbben boldogul-

nának kész receptekkel, de végső soron nekik is az

az érdekük, hogy néhány dogmaszerű „alapigaz-

ság” helyett a kérdéskört teljes összetettségében lás-

sák. Ez elsősorban a szemlélet formálásában jelent-

het rendkívül nagy segítséget. Csak így van esély ar-

ra, hogy a gyakorlati természetvédelem fontos dön-

tései valóban megalapozottak legyenek. Az össze-

tettebb bemutatás az egyik oka annak, hogy e füzet

a korábbi WWF füzeteknél hosszabbra „sikerült”.

Annak érdekében, hogy ennek az összetett fel-

adatnak a jelen kiadvánnyal is megfelelhessünk, új-

ra kellett gondolnunk mindazt, amit korábban az

erdőssztyeppekről megtudtunk. A kérdéskörrel

kapcsolatban sajnos kevés hazai terület, illetve állo-

mány részletesebb vizsgálatára volt lehetőség az

utóbbi egy-két évtizedben. Talán részben ennek is a

következménye, hogy az egykor igen szerteágazó vi-

ta abbamaradt, illetve az eredmények és vélemé-

nyek egy része a mai napig publikálatlan. Mivel az

erdőssztyeppek utolsó és ezért egyedi, kiemelkedő

természeti értéket képviselő maradványainak meg-

őrzése és fenntartása napjainkban különösen fon-

tossá vált, célszerűnek tartottuk, hogy a botaniku-

sok, ökológusok és erdész szakemberek mai nézete-

it, véleményét minél szélesebb körben összegyűjt-

sük, és a jelen munkában a természetvédelem

szempontjait is kiemelve összegezzük. Ezért kérdé-

sekkel fordultunk a szakemberekhez, és nagy öröm-

mel tapasztaltuk, hogy igen sokan válaszoltak (lásd

a szerzők névsorát). Bár a vélemények sok kérdés-

ben egymástól eltérőek, egy szempontból bizonyo-

san teljes az összhang. Abban, hogy az erdős-

sztyepp hazánk legértékesebb és legveszélyeztetet-

tebb természeti örökségei közé tartozik. Ebben a

füzetben a válaszként beérkezett tanulmányok első,

részleges összegzését adjuk közre, de a közeljövő-

ben a teljes anyag megjelentetését is tervezzük

szakmai tanulmánykötet formájában.

Kiadványunkban kevés, talán túl kevés szó esik az

erdőssztyepp füves, fátlan vegetációjáról. Az erdős-

sztyepp tájakon ma túlnyomóan sztyeppvegetációt

találunk, ezért az a kritika érhet minket, hogy bő-

vebben kellene foglalkoznunk a fátlan vegetációval.

Ám a most feldolgozott anyag terjedelmének több-

szöröse, a lehetőségeinket messze meghaladó mér-

tékű bővítése kellene ahhoz, hogy a magyarországi

alföldi sztyeppeket is méltó részletességgel és mély-

ségben mutathassuk be. Szintén fontos szempont,

hogy kiadványunk elsősorban a hazai alföldi vege-

tációban egykor nagy szerepet játszó erdőssztyepp-

erdők mai töredezett állapotára, rendkívüli mérté-

kű veszélyeztetettségére és ezen keresztül a gyors és

hatékony védelem szükségességére kívánja elsősor-

ban felhívni a figyelmet. Nyilvánvaló ugyanis, hogy

a mai természetvédelmi gyakorlat mellett rohamos

pusztulásuk nem állítható meg.

E kiadvány összeállításánál tehát elsősorban a

következő szempontokat vettük figyelembe:

1. Mivel a hazai erdőssztyeppel kapcsolatban má-

ig nincs teljes egyetértés az egyes kutatók, illetve tu-

dományterületek képviselői között, ezért fontosnak

tartottuk a vélemények – olykor akár ellentmon-

dások – felsorolását, esetenként azok egymással va-

ló szembesítését is (lásd a sokszerzős fejezeteket).

2. Mivel a hazai természetvédelemnek – a kezelé-

sek tervezésében és kivitelezésében – ma lehetőleg

minél több, a vegetációtípusok kialakulásával és

belső dinamikájával kapcsolatos ismeretre van

szüksége, ezért külön hangsúlyt fektettünk az er-

dőssztyepp történetének és dinamikájának megvi-

tatására, a tűz, a vadon élő, őshonos, nagy legelő ál-

latok és az ember hatásának elemzésére.

3. Külön fejezet vázolja a kezelés biológiai és

technológiai lehetőségeit és korlátait, amellyel szin-

tén a természetvédelmi kezelési tervek szakszerű

elkészítését szándékozunk segíteni.

4. Mivel a megőrzés alapvető feltétele a védelem

tárgyának ismerete, ezért bemutatjuk az 1999-ben

elkészült erdőssztyepp-mozaik adatbázist is.

5. A füzet végén irodalomjegyzéket közlünk,

amelyben a legfontosabb munkák egy részét, vala-

mint néhány „elfelejtett” tanulmányt sorakoztatunk

fel, reményeink szerint ezzel is segítve a tárgykör

iránt érdeklődő természetvédő és kutató kollégák

további tájékozódását.

3.1 AZ ERDŐSSZTYEPP DEFINÍCIÓJA

Az erdőssztyepp a zárt erdő és a sztyepp klíma-

övek átmeneti éghajlati sávjában kialakult önálló

növényzeti öv. Ebben a többé-kevésbé zárt erdők ál-

talában száraz termőhelyű* gyepekkel váltakozva,

mozaikos elrendeződésben jelennek meg. Az er-

dőssztyepp tehát bizonyos értelemben az átmene-

tek átmenete, melyek kiterjedése a hektáros méretű

vegetációmozaikoktól a kontinensnyi növényzeti

övekig terjed.

Az erdőssztyepp erdőkomponense a főként a

makroklíma által meghatározott klímazonális* er-

dőssztyepp esetében gyakran a szomszédos nö-

vényzeti öv erdejéhez hasonló, például a lösztöl-

gyes a melegkedvelő, illetve mészkedvelő tölgyes-

hez. Az edafikus* (azaz speciális talajadottságok

által meghatározott) erdőssztyepp esetében az erdő

már lehet „saját” képződmény is, ekkor más

edafikus erdőtípusokhoz lehet hasonló, mint példá-

ul a sziki tölgyesek a keményfás ligeterdőkhöz. A

gyepek az erdőssztyepp öv erdőzóna felé eső részé-

ben általában üde vagy félszáraz magasfüvű, ún. ir-

tásrétek, a sztyeppzóna felé eső területeken pedig

kétszikűekben gazdag rétsztyeppek. Egyes vélemé-

nyek szerint erdőssztyepp az is, ahol a fafajaiban

gyakran elszegényedett, lombkoronaszintjében zá-

ródásra képtelen erdőben a sztyeppréti és más fény-

igényes lágyszárú fajok aránya természettől fogva

magas, – még akkor is, ha tisztások az erdőt nem

szabdalják fel. Többen hangsúlyozzák, hogy egyes

esetekben nehéz eldönteni, mit is tekintünk erdő-

nek, és mit sztyeppnek, mit tartunk erdőssztyepp-

erdőnek, és mit nem. Ez gondot okozhat mind az

egyes jelenségek értelmezésénél, mind a természet-

védelemi gyakorlatban. Kelet-Európában pl. erdős-

sztyepp-mozaiknak tekintik a mi löszsztyeppjeink-

hez hasonló sztyeppek és a mi „bükkös” jellegű er-

dőinkhez hasonló erdők mozaikját. A nyáras-

borókásokat egyesek erdőnek, mások csak félsiva-

tagi jellegű cserjésnek tekintik.

Erdőssztyepp kialakulhat természetes hatásokra

(klimatikus-, domborzati és talajviszonyok, tűz, nö-

vényevők stb.) vagy emberi átalakító hatások ered-

ményeképpen (égetés, legeltetés, erdőirtás, lecsa-

polás). Az utóbbi évtizedekben általánossá vált el-

képzelés szerint a hazai erdőssztyepp kialakulását

a makroklímával magyarázhatjuk. Újabban azon-

ban egyre többen hangsúlyozzák a tüzek és a haj-

dan itt élt nagytestű legelő állatok fontosságát az er-

dő és gyep arányának alakításában. Más vélemé-

nyek szerint az emberi hatást, mint az egyik fő

(ki)alakító tényezőt sem hanyagolhatjuk el. Való-

színű, hogy a valóságban a fenti tényezők együttes

hatására alakultak ki Alföldünk erdőssztyeppjei.

Az erdőssztyepp lehet elsősorban makroklíma ál-

tal meghatározott, ekkor klímazonális erdős-

sztyeppről beszélünk. Egyes vélemények szerint a

kárpát-medencei, alföldi erdőssztyepp-zónán belül

az erdő-gyep mozaik klímazonális, mások csak az

erdőt tartják annak, mivel a makroklíma a gyepek

beerdősödését is lehetővé tenné. Erdőssztyeppek

ugyanakkor kialakulhatnak zömmel talajtani és

domborzati okok miatt is, ezeket edafikus erdős-

sztyeppeknek nevezzük. Az edafikus erdőssztyep-

pet kialakító hatások lehetnek közvetlenek (pl. a ta-

laj) és közvetettek (pl. domborzat). Edafikusak pél-

dául azok az erdőssztyeppek, melyek a sztyeppzó-

na északi peremén alakulnak ki, ahol csupán a ked-

vezőbb domborzati, talajtani és vízrajzi sajátságok-

kal rendelkező termőhelyen jöhetnek létre erdővel

fedett foltok. De kialakulhatnak edafikus erdős-

sztyeppek a zárt erdők zónájában is, ahol viszont a

gyepeket találjuk az edafikus okok miatt gyengébb

termőhelyeken.

Egyes szerzők szerint az erdőssztyeppen a gyep-

erdő mozaik gyakran viszonylagosan stabil, mások

fő jellegzetességként az erdő lékesedését, a lombko-

rona felnyílását, a foltok folyamatos egymásba ala-

kulásának lehetőségét hangsúlyozzák, melyben

nagy szerepük lehet a sarjtelepképző tarackoló fa-

joknak és a jól sarjadó fáknak. Az alapkőzetnek és

a termőhelymintázat kontrasztosságának nagy sze-

repe van abban, hogy adott helyen többé-kevésbé

stabilis vagy éppen gyorsan változó, dinamikus a

növényzet.

Az átmeneteknek, szegélyeknek fontos szerep jut

ebben a dinamikában, hiszen a változó környezeti

3. AZ ERDŐSSZTYEPP FOGALMA, TÍPUSAI ÉS JELLEMZÉSÜK

VARGA ZOLTÁN, BORHIDI ATTILA, FEKETE GÁBOR, DEBRECZY ZSOLT, BARTHA DÉNES, BÖLÖNI JÁNOS,

MOLNÁR ATTILA, KUN ANDRÁS, MOLNÁR ZSOLT, LENDVAI GÁBOR, SZODFRIDT ISTVÁN, RÉDEI TAMÁS,

FACSAR GÉZA, SÜMEGI PÁL, KÓSA GÉZA ÉS KIRÁLY GERGELY

feltételek legelőször itt okoznak változásokat. E di-

namikát segíti – és természetesen a regeneráció

esélyét is növeli – az a tény, hogy az erdőssztyep-

pek egyes vegetációtípusai menedéket jelentenek

másik vegetációtípusban uralkodó fajoknak, így

ezeknek nem kell nagyobb távolságot megtenni

akár igen lényeges, pl. gyep-erdő átalakulás esetén

sem.

Az erdőssztyepp tehát fás és fátlan növénytársu-

lásokból álló, összetett társulási rendszer. Kérdés

azonban, hogy van-e a fás és a fátlan társulások

kapcsolatában valamiféle rendszeresség, pl. valami-

féle ismétlődő mintázat, ismétlődő összetétel? Sza-

bályosság lehet például az, hogy adott típusú erdős-

sztyepp-mozaik összetevői egy bizonyos

szukcessziós* sorozat térben-időben egymáshoz

kapcsolódó állapotai, stádiumai. Ha az adott soro-

zatban a tagok kapcsolata „lineáris”, azaz egy adott

stádium csak egyetlen stádiumból alakulhat ki és

csak egyetlen másik stádiummá alakulhat tovább,

akkor az ilyen zonális erdőssztyepp kevés kompo-

nensű, a foltosság inkább az egyes társulásokon be-

lül jelentkezik. Jó példa erre a sarjtelepes és törpe-

cserjés mozaikfoltok jelenléte a kontinentális

löszrétsztyeppen belül. Ha viszont – mint ahogy

ezt a sziki és homoki edafikus sorozatokban látjuk

– a sorozat tagjai sokfélék és hálózatosan kapcso-

lódnak egymáshoz, akkor az erdőssztyepp is több-

féle komponensű.

Mivel az adott sorozathoz tartozó társulások

rendszeresen, ismétlődően egymáshoz kapcsolód-

va jelennek meg, társulásmozaikjaikat „szuper"-tár-

sulásokként (ún. „szigma"-társulásokként*) is fel-

foghatjuk. A szigmatársulások esetenként sokféle,

de nem fajgazdag összetevőből állnak (pl. szik,

mészben szegény homok), máskor a komponensek

sokfélék is, fajgazdagok is (pl. dolomit, mészkő).

Már itt, a tárgyalás elején fontos hangsúlyozni,

hogy hasonlóan más vegetációkomplexekhez, az er-

dőssztyepp is hierarchikusan szervezett,

léptékfüggő*, és ezért vizsgálata többszintű megkö-

zelítést igényel. Ennek figyelembevétele mind a ter-

mészetvédelem, mind a kutatás szempontjából

alapvető fontosságú. Az erdőssztyepp megőrzése-

kor és vizsgálatakor az egymást kiegészítő

vegetációföldrajzi megközelítés, a finomabb, tájlép-

tékű vizsgálat és a társulásszintű elemzés egyaránt

fontos, sőt esetenként a populáció (vagy

metapopuláció*) szintű mintázatelemzés is feltétle-

nül indokolt!

3.2

AZ EURÁZSIAI ERDŐSSZTYEPPEK FÖLDRAJZI

TÍPUSAI

Eurázsiában az erdőssztyeppek öve mintegy

8000 km hosszan húzódik nyugat felől eleinte 300-

400 km széles, majd egyre keskenyedő sávban, egé-

szen a távol-keleti lomberdők övéig. Ezt a hosszú

erdőssztyepp-zónát Lavrenko 5 nagy földrajzi egy-

ségre osztotta:

1. Európai tölgyes erdőssztyeppek,

2. Nyugat-szibériai nyíres erdőssztyeppek,

3. Közép-szibériai nyíres-tű- és lomblevelű erdős-

sztyeppek,

4. Bajkál környéki tű- és lomblevelű erdőssztyeppek,

5. Távol-keleti lombos erdőssztyeppek.

A hazai erdőssztyepp, bár szigetszerűen elkülö-

nül az eurázsiaiaktól, története során, flórafolyosó-

kon keresztül többször kapcsolatban állt azokkal.

Feltételezzük ugyanis, hogy míg a kárpát-medencei

erdőssztyeppeket alkotó növényfajok egy része már

több tízezer éve folyamatosan jelen van a medencé-

ben, jelentős részük a Fekete-tenger nyugati partján

és a Balkán-félsziget keleti síkságain vészelte át a

jégkorszakokat. E területek a kelet-európai erdős-

sztyeppeknek is refúgiumterületei voltak. A jégkor-

szakok elmúltával a növények, évezredek alatt in-

nen vándoroltak észak felé, például a Duna-völgyén

keresztül a Kárpát-medencébe. Így a kárpát-meden-

cei és a keletebbre eső erdőssztyeppek kialakulása

történetileg kapcsolódik. Ezért is fontos, hogy meg-

ismerjük a távolabbi erdőssztyeppek főbb jellegze-

tességeit.

Az európai tölgyes erdőssztyeppen belül megkü-

lönböztetünk kontinentális és szubmediterrán

erdőssztyeppet. A kontinentális erdőssztyeppet

szintén két részre oszthatjuk: az északi zóna még

valójában erdőklímájú, ezért a mai gyepek nagyob-

bik része erdőirtásrét, a déli zóna klímája már

„sztyeppesebb”, ezért az erdők már csak foltokban

jellemzőek, és nagy területeken feltételezünk ter-

mészetes eredetű sztyeppeket. A kontinentális er-

dőssztyepp déli határát a klímazonális erdők és a

kétszikűekben gazdag rétsztyeppek, ezzel egyidejű-

leg a „mély és zsíros” csernozjom talajok déli elter-

jedési határánál húzzák meg. Ugyanez a helyzet

Észak-Amerikában is, ahol a tölgyes-préri (az otta-

ni erdőssztyepp) és a magas füvű préri (az ottani

rétsztyepp) határa a sztyeppzóna felé egybevág.

Az európai kontinentális tölgyes erdőssztyeppe-

ken belül a középső orosz erdőssztyepp (a Dnyeper

és a Volga közötti terület) és a keleti erdőssztyepp

(a Volgától keletre) ismerete számunkra azért külö-

nösen fontos, mert feltételezzük, hogy az ottani er-

dőkhöz hasonlóak boríthatták az Alföld nagy ré-

szét a jégkorszakot követő korokban. Ezt a területet

gyakran hűvös-kontinentális erdőssztyeppnek neve-

zi a hazai irodalom. E területek jellegzetessége a

zárt, fel nem nyíló erdők és a dúsfüvű rétsztyeppek

mozaikja. Tehát az itteni klímazonális erdő nem

száraz, hanem zárt és üde tölgyes. Ennek oka, hogy

rendszerint a legmelegebb hónapra (júliusra) esik a

csapadékmaximum, a nyári-nyárutói szárazság –

ami a szubmediterrán erdőssztyepp sajátja – itt

nem kifejezett. A kontinentális erdőssztyeppek ke-

let felől egészen Podóliáig nyúlnak, foltokban azon-

ban a Kárpát-medencében is megjelennek (pl. az

Erdélyi-Mezőségen és a Magyar Alföld északkeleti

részén).

Az európai erdőssztyeppek déli, délnyugati válto-

zata az ún. szubmediterrán erdőssztyepp. A konti-

nentális erdőssztyeppektől délre, illetve délnyugat-

ra, hosszan elnyúlva és több részre szakadva jelenik

meg. Nyugatra a Bécsi-medencére, a Kárpát-me-

dence Kis- és Nagy-Alföldjére, illetve a hegylábakra

terjed ki, folytatódik Észak-Szerbiában, a közös ro-

mán-bolgár Duna-szakasznak a folyamtól északra

és délre eső területein, Dél-Moldvában,

Besszarábiában, a Krím-félszigeten és a Kaukázus

északi előterében. Ezen erdőssztyeppek fő, illetve

„névadó” vegetációtípusai zömmel a száraz, ritkás

tölgyesek. Az erdőssztyeppnek ez a változata a

szubmediterrán jelzőt részben onnan kapta, hogy

elterjedési területén szubmediterrán klímahatások

érvényesülnek, ezzel összefüggésben a flórában

sok szubmediterrán elterjedésű faj jut szerephez,

ezek közül a legfontosabb a molyhos tölgy.

3.3

AZ ERDŐ-GYEP ÁTMENETEK SOKFÉLESÉGE:

KITEKINTÉS MONGÓLIÁTÓL A KÁRPÁT-MEDENCÉIG

A tajga, a lombos erdő és a sztyepp egyaránt

klímazonális vegetációs öv (ún. zonobiom).

Amennyiben ezek egymással érintkeznek, kialakul

közöttük valamiféle zónaátmenet, amelyet leggyak-

rabban az alapkőzet, a domborzati és vízrajzi viszo-

nyok befolyásolnak. Amennyiben a domborzat vi-

szonylag egyveretű, az átmenet is önálló egység-

ként, illetve zónaként jelenhet meg, mint amilyen

például a kelet-európai erdőssztyeppzóna. Ha vi-

szont nagy a felszínalaktani változatosság, sok a

vízhatású terület (pl. ártér), akkor az „átmenetben”

a klímazonális hatások mellett meghatározóvá vál-

nak a domborzati, vízrajzi, talajtani és

mikroklimatikai viszonyok is. Ez jellemző a kárpát-

medencei erdőssztyeppekre is.

A vegetációs övek érintkezési formái sokfélék le-

hetnek. Amennyiben például a tajga érintkezik a

sztyeppel, azaz nincs lomboserdő öv, ott ún. hideg-

kontinentális erdőssztyepp alakul ki. Mivel azon-

ban az érintkező tajga is és sztyepp is többféle le-

het, ezért a zónaátmenetek sem egyformák. Példa-

ként kettőt mutatunk be.

1. A ritkás vörösfenyves tajga, ahol a fák korona-

szintje alig árnyékol, a sztyeppel olyan átmenetet

képez, hogy szinte a ritkás tajga „gyepszintjének”

tűnik a magasfüvű, kétszikűekben gazdag rét-

sztyepp (pl. Észak-Mongóliában). Itt alig látni

olyan vegetációtípusokat, amelyeket az erdő és a

sztyepp közötti átmenetként foghatnánk fel, a

magaskórós és sarjtelepes lágyszárúak és cserjék

foltjai ugyanúgy megvannak az erdő alatt, mint az

alig erdős részeken, azaz itt gyakorlatilag nincsenek

„erdőszegélyek”.

2. A nyír-rezgő nyár elegyes délnyugat-szibériai

tajga is érintkezik a magasfüvű sztyeppel (pl. az Al-

táj északnyugati előterében). Itt azonban az egyes

vegetációtípusok jól elkülönülő, nagy foltokat ké-

peznek. Nyíres-rezgő nyáras erdőfoltokat,

„kolkikat” találunk szétszórtan a magasfüvű rét-

sztyeppen, a mélyfekvésű, ingadozó vízjárású he-

lyeken a mi szikes kocsordos erdőssztyepp-rétjeink-

hez hasonló vegetáció szigeteivel. Mivel itt igen el-

térő jellegű foltok alkotják az erdőssztyepp

vegetációkomplexét, a különböző növényzetű terü-

letek között „küzdelmi övezetek” is kialakulnak, jel-

legzetes átmenetekkel, ún. ökotónokkal*, azaz sze-

gélyekkel.

Ezek a párhuzamok – a mi helyzetünket tekintve –

csak látszólag távol esőek, mert a jégkorszak során

mindkét típusú erdőssztyepp jelen lehetett a Kár-

pát-medencében is. A középhegységi peremeken és

a hideg-kontinentális löszpusztáinkon inkább az

előbbi, mélyfekvésű, többletvízhatású* talajainkon

inkább az utóbbi típusú vegetáció tenyészhetett.

Közelebbi példát szolgáltat az észak-moldvai lö-

szön kialakult erdőssztyepp. A sztyepp-erdő köl-

csönhatás itt sem szimmetrikus, több erdei-erdős-

sztyepp faj hatol be a tisztások magasfüvű sztyepp-

rétjeibe, mint amennyi sztyeppfaj az erdőbe. E táj-

ban sztyepp-erdő átmeneteket, várakozásunk elle-

nére sem találunk, még sztyeppcserjést sem.

Az erdő-gyep találkozása az előbbi, viszonylag

egyszerűbb példákhoz képest többféle változatban

is kialakulhat napjainkban a Kárpát-medencében.

Az átmenetek szempontjából nálunk az a fontos,

hogy egy klímazonális sztyepp (mint amilyenek bi-

zonyos löszgyepek, illetve általánosságban a kétszi-

kűekben gazdag magasfüvű rétsztyeppek) vagy egy

edafikus, sztyeppjellegű gyep (pl. zárt homoki gye-

pek, különféle sziklagyepek, szikes gyepek, száraz-

és félszárazgyepek) érintkezik-e egy klímazonális

száraz tölgyessel vagy éppen egy nem klímazonális

üde erdővel. Ez egyúttal a nálunk fellelhető átme-

netek, szegélyek sokféleségét, illetve esetleges hiá-

nyát is magyarázza.

Az erdőssztyeppek átmenetei azonban nem csu-

pán térbeliek, hanem időbeliek is lehetnek. Mint

láttuk, különböző éghajlatú területeken, más-más

vegetációs zónák találkozásakor, többféle típusú er-

dőssztyepp jöhet létre. Ebből viszont az is követke-

zik, hogy ugyanazon a területen, ha ennek az adott-

ságai egyébként megfelelőek, a különböző vegetá-

ciótörténeti korszakokban más és másféle erdős-

sztyeppek jöhettek létre. A Kárpát-medence belső

területeire a jégkorszak későbbi fázisaitól kezdve

gyakorlatilag napjainkig, folyamatosan a különféle

erdőssztyepp-típusok váltakozása volt, lehetett a

jellemző, bár a sztyeppei és az erdei fajok dominan-

ciája lényegesen ingadozhatott. Például a Horto-

bágy és a Hajdúság vidékén, a Duna-Tisza köze

egyes részein és a melegebb hegylábi területeken a

jégkorszaki hidegsztyepp-erdőssztyepp váltását fel-

tételezzük holocén melegsztyepp-erdőssztyeppre.

Mivel az erdőssztyepp eleve különféle típusú társu-

lások mozaikos együttese, ezért egy adott vegetá-

ciótörténeti korszak erdőssztyeppje „átörökölheti”

a korábbi korok erdőssztyeppjeinek populációit, ve-

getációmintázatát stb. Ennek eredményeképpen bi-

zonyos típusú erdőssztyeppek különböző korú,

nem okvetlenül csak az adott időszak környezeti vi-

szonyait tükröző komponensekből tevődnek össze.

3.4 AZ ERDŐSSZTYEPP KLÍMÁJA

Az erdőssztyepp zóna klímazonális növényzetét

egy jellegzetes, átmeneti jellegű éghajlat, az ún.

szemiarid* típusú klíma alakítja ki, amelynek egyik

legfőbb jellemzője, hogy egyes években egy késő

nyári – kora őszi, legalább két hónapig tartó fél-

száraz (szemiarid) időszak lép fel. Több évtizedes

periódust áttekintve feltűnik, hogy a szemiarid klí-

ma nem úgy jön létre, hogy minden egyes év félsz-

áraz jellegű, sőt az egyértelműen szemiarid típusú

évek gyakorisága nem is mindig számottevő. Olyan

összetett klímatípus ez, amelyet a magasabb csapa-

dékmennyiségekkel jellemezhető, humidabb, ún.

erdőklíma-évek, az alacsonyabb összcsapadékú ko-

ra nyári-őszi csapadékminimumokkal jellemezhető,

szemiarid, ún. erdőssztyepp-klíma évek és az ala-

csony összcsapadékú, erős és esetenként hosszú

szárazsággal jellemezhető, arid, ún. sztyeppklíma-

évek együttesen alakítanak ki.

Az ilyen klímájú területeken a vegetációs időszak

csapadéka még elegendő ahhoz, hogy a fákat élet-

ben tartsa, és a kisebb-nagyobb erdőcsoportok ki-

alakulását a jobb vízgazdálkodású talajokon bizto-

sítsa, de az erdők teljes záródásához már nem elég.

A szárazabb termőhelyeken – az erdőfoltok között,

extrémebb mikroklímájú dombhátakon – nagy ki-

terjedésű sztyeppfoltok jönnek létre. Egyes vélemé-

nyek szerint a makroklíma viszonyok lehetővé ten-

nék erdők kialakulását és fennmaradását ezeken a

sztyeppterületeken is, de ebben a zónában az erdő

már annyira „gyenge” – szemben a zárt lomberdők

övének erdeivel –, hogy viszonylag kismértékű kül-

ső hatások, mint például a természetes legelés és

tűz vagy a legeltetés és az erdőélés* (ld. még az 4.

fejezetet) már a sztyeppek kiterjedéséhez, illetve

fennmaradásához vezetnek, illetve vezettek.

A kárpát-medencei szubmediterrán és kontinen-

tális erdőssztyeppek éghajlati különbségeinek rész-

letező ismertetését lásd a 3.5. fejezetben.

3.5 A KÁRPÁT-MEDENCEI ERDŐSSZTYEPPEK

KÉT FŐ TÍPUSA

Anton Kerner a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl

vegetációját a keleti sztyeppek folytatásának tartot-

ta. Később, vele szemben Rapaics Raymund és

Bernátsky Jenő az alföldi tájat egy eredetileg erdős

tájból kialakított kultúrsztyeppnek tekintette. E né-

zet egy modern, új és megszívlelendő szemponto-

kat felvető, Debreczy Zsolt által megfogalmazott

változatát a 3.7. fejezetben tárgyaljuk. A Magyar

Alföld erdőssztyepp jellegét elsőnek Soó Rezső is-

merte fel, ő viszont az Alföld növénytakaróját az

ukrajnai, azaz a kontinentális erdőssztyepp folyta-

tásának tartotta. Zólyomi Bálint volt az első, aki

felhívta a figyelmet a molyhos tölgy szerepére a

lösz erdőssztyeppeken. Ugyanő mutatott rá a csa-

padékszegény nyarú, sztyeppjellegű klímaévek je-

lentős részének szubmediterrán típusú csapadékel-

oszlására is. Később Borhidi Attila megfogalmazta

a kontinentális és a szubmediterrán erdőssztyepp

éghajlati és növényföldrajzi sajátságait. Rámutatott

arra, hogy a Magyar Alföld erdőssztyeppjei túlnyomó-

részt a szubmediterrán erdőssztyeppekhez tartoznak.

A középhegységek lábainál és különböző

meredekségű lejtőin található erdőssztyeppek ki-

alakulásában a makroklíma viszonyok mellett je-

lentős szerepet játszanak a mikroklimatikus és

edafikus viszonyok is. A Duna vonalától nyugat-

délnyugatra található állományok karaktere erős

szubmediterrán vonásokat mutat, kelet-északkelet

felé pedig mindinkább a kontinentális klímahatás

érvényesülése figyelhető meg. A hazai erdős-

sztyepp flórájára és faunájára jellemző

areatípusokat Varga Zoltán 1989-es dolgozatában

ismerteti.

A kárpát-medencei erdőssztyepp túlnyomó rész-

ben tehát szubmediterrán jellegű. Ilyenek az alföldi

és hegylábi löszön, a Duna-Tisza közi homokon, va-

lamint a középhegységek melegebb lejtőin kialaku-

ló erdőssztyeppek. A szubmediterrán klímajelleg-

nek nemcsak az a következménye, hogy a hazai al-

földi erdőssztyepp-erdeink gazdagok déli elterjedé-

sű fajokban, legalább ilyen fontos, hogy ezen erdők

fiziognómiai szerkezetét is befolyásolja a szárazság.

A csapadékszegény klímában az erdők szárazak,

lombkoronaszintjük felnyílik, a fák növekedése pe-

dig gyenge. A szubmediterrán hatás főként a tatár-

juharos lösztölgyes mezőföldi változatában teszi

nehézzé a társulás terepi felismerését. Az elhatáro-

lásban a kontinentális sztyeppfajok, például a

macskahere (Phlomis tuberosa), a bugás macska-

menta (Nepeta pannonica) és a törpemandula

(Amygdalus nana) előfordulása és esetenként a ta-

tár juhar (Acer tataricum), akár csupán az ala-

csony cserjeszintben való megjelenése segítenek.

A legnyugatibb szubmediterrán erdőssztyeppet

ma a Bécsi-medencében találjuk a Dunától délre.

Klimatikus

ismérvek

Zonalitás

(és fiziognómia*)

Társulástani

jellemzők

Elterjedési

terület

Szubmediterrán erdőssztyeppek

Évi középhőmérséklet 10 oC fölött, évi csa-

padékeloszlás június-októberi kettős maxi-

mummal, nyárközéptől őszig tartó 3-4 hó-

nap hosszú szemiarid periódussal.

Száraz tölgyesek alacsony-, ritkábban

magasfüvű sztyeppekkel alkotott mozaikja,

homokon lombos erdőkkel.

Általában laza, felnyíló lombkoronájú lom-

bos és bokorerdei társulásoknak

(szubkontinentális tölgyesek és molyhos

tölgyes erdők) szubkontinentális, illetve

szubmediterrán sztyepprétekkel alkotott

mozaikja. (Aceri tatarici-Quercion, Orno-

Cotinetalia, Festucetalia valesiacae). A töl-

gyesekben a kocsányos tölgy mellett jelen-

tős szerepet játszik a molyhos tölgy, a Bal-

kán keleti részén a csertölgy, magyar tölgy

és hamvas tölgy (Q. pedunculiflora), továb-

bá a cserszömörce és a keleti gyertyán.

Bécsi-medence, a Kis- és a Nagy-Alföld na-

gyobbik része, a Magyar Középhegység dé-

li peremének nagy része, Olténia,

Munténia, Dobrudzsa, Dél-Moldávia,

Besszarábia, valamint a Kaukázus északi

előtere és a Krím

Kontinentális erdőssztyeppek

Az évi középhőmérséklet 10 oC alatt, évi csa-

padékmaximum júliusban, kettős szemiarid

periódus tavasszal és nyárutón vagy egy

hosszabb nyárutói-kora őszi száraz időszak.

Lombos erdők és magasfüvű sztyepprétek

mozaikja, homokon erdeifenyvesekkel

Sztyepprétek szárazabb, illetve üdébb

erdőkkel alkotott mozaikjai (Jurineo-

Stipetalia, főleg Bromion riparii gyepek,

Aceri tatarici-Quercion, Tilio-Carpinion

erdok). A tölgyeseket kocsányos tölgy

alkotja kislevelű hárssal és mezei juharral.

A Magyar- (főleg az Északi-) Középhegység

peremének egyes régiói (lásd alább), az Al-

föld északkeleti része (Nyírség, É-Tiszán-

túl), Erdélyi-Mezőség, Közép- és Észak-

Moldva, Kelet-európai-síkság

A kontinentális és szubmediterrán erdőssztyeppeket a Kárpát-medencében és környékén az alábbi ismérvek

alapján különböztethetjük meg.

Az itteni egészen kicsi, erősen leromlott növényze-

tű foltok kialakulását biztosan nem klimatikai, ha-

nem edafikus, illetve antropogén okokra vezethet-

jük vissza. A durvakavicsos termőhelyű erdőfoltok

cserjeszintje dús, de nem „alföldi”, inkább dombvi-

déki száraz tölgyes jellegű. A gyepszintben, de még

a szegélyekben sincsen hazai értelemben vett

sztyeppfaj. E területek már magas természetvédel-

mi prioritással rendelkeznek az Európai Unióban.

Kárpát-medencei erdőssztyeppjeink kis részét so-

rolhatjuk csak a kontinentális (hűvös-kontinentá-

lis) típusba. Ilyenek például Fenyőfő erdőssztyepp

erdeifenyvese, a Gödöllői-dombság és a Sajó-

Hernád-közének két erdőtársulása (a mezei juha-

ros-tölgyes és a kislevelű hársas-tölgyes), de a konti-

nentális erdők néhány vonását őrizték meg a Mát-

ra, és főleg a Bükk elegyes hársas-tölgyesei is, külö-

nösen a csatlakozó gyöngyvesszős (Spiraea media)

cserjésekkel. Az Erdélyi-Mezőségen a hűvös-konti-

nentális erdőssztyepp erdőjét a kocsányos tölgye-

sek „praerossicumi” változata képviseli. Ezen vege-

tációtípus jelenléte összhangban van a makroklíma

jól dokumentált kontinentális jellegével. A nyírségi

homoki erdők szintén kontinentális jellegűek. Erre

utal, hogy az üde erdőkben is előfordulnak nap-

fénykedvelő szegélynövények és a molyhos tölgy a

felnyíló állományokból is hiányzik. Felvetődik az a

kérdés is, – különösen, ha a Piricse melletti

újkőkori erdeifenyő előfordulásra gondolunk –,

hogy a nyírségi homoki erdőknek milyen kapcsola-

tuk, analógiájuk lehet a délkelet-lengyelországiak-

kal, és hogy a nyírségi táj mennyiben lehetett ha-

sonló ezekhez még pár ezer évvel ezelőtt is. A ho-

moki nyíresek is sok szempontból hasonlóak a ke-

leti, kontinentális ligetes nyíresekhez (pl. a Peszéri-

erdőben lévők, lepkefaunájuk alapján).

A nálunk és Közép-Európában is társulástanilag

rokontalan tiszántúli sziki magaskórósok is igen

sok keleti vonást mutatnak. Dominálnak bennük a

magaskórós habitusú, nyárvégi virágzású ernyősök

és fészkesek, az állományalkotó és jellemző fajaik

zömmel keleti rokonságúak, mint például a sziki

kocsord (Peucedanum officinale), a Galatella szek-

cióba tartozó őszirózsák (Aster spp.) és a fátyolos

nőszirom (Iris spuria). Hozzájuk hasonló gyepeket

egészen Kazahsztánig és az Altáj északi előteréig

találunk.

Kontinentális jellegű erdőssztyepp-maradványa-

ink mára jobbára elvesztették eredeti táji kapcsola-

taikat, és egy másfajta vegetációba ágyazódtak be.

Ugyanis a jégkori és a közvetlen jégkor utáni kor-

szakok kontinentális jellegű makroklímája a

tölgykorban* a Kárpát-medence nagyobbik részé-

ben szubmediterrán jellegűvé vált, és a mai napig

az is maradt. Valószínűleg egészen más fajösszeté-

telt mutatnának Fenyőfő fenyvesei, ha kapcsolatuk

lenne tajgaerdőkkel, mint ahogy ez keleten meg-

van. A kislevelű hársas-tölgyes erdőssztyepp-erdő

állományaink pereméről ugyancsak hiányoznak a

másutt csatlakozó magasfüvű rétsztyeppek.

3.6 A KÁRPÁT-MEDENCEI ERDŐSSZTYEPP

EGYKORI KITERJEDÉSE

A mai napig nem kellően tisztázott az a kérdés,

hogy pontosan hol vannak az Alföldön és a hegylá-

bakon potenciális erdőssztyepp vegetációjú terüle-

tek. Hogy a valóságban hol is alakult ki erdős-

sztyepp jellegű vegetáció, az ezzel kapcsolatos véle-

ményeket a 4. fejezetben mutatjuk be. Ebben a feje-

zetben különösen fontos hangsúlyoznunk, hogy az

Alföldnek még a klímazonális vegetációját sem le-

het egységesen kezelni, célszerű legalább a

flórájárások, illetve a földrajzi középtájak léptéké-

ben gondolkodni, fogalmazni.

3.6.1 Azt, hogy ez a nézet mennyire megalapo-

zott, kiválóan illusztrálja a Zólyomi Bálint által ké-

szített potenciális vegetációtérkép (Zólyomi 1989).

Az alföldi régiók foltmintázata és színezettsége is

mutatja, hogy kőzet- és talajtípusonként, a közép-

hegységektől és a folyóktól való távolságtól függő-

en az egyes területeken más és más erdő és gyeptár-

sulások alkotják, illetve alkották az erdőssztyepp-

vegetációt.

A Borhidi Attila által szerkesztett klímazonális

vegetációtérkép körülhatárolja azt a klímatarto-

mányt, melyet „klímazonális erdőssztyeppként” jel-

lemezhetünk. Talán várakozásunknak is ellent-

mond, hogy ebbe a területbe nem tartozik bele a

Nyírség, az Észak-Alföld és a Kis-Alföld, ezek

ugyanis erdőklímájú területek. Tereptapasztalatok

szerint a Kárpát-medence belsejében ugyanúgy,

mint ahogy a Kelet-európai-síkságon, az erdős-

sztyepp zonalitása a klímazonális viszonyokat leg-

reálisabban visszaadó nagy lösztáblákon látszik leg-

inkább. Ilyen területek vannak az Alföld nyugati pe-

remén (a Mezőföld északi részén, a Mezőföld-

Külső-Somogy átmenetében), a Dunántúli- és az

Északi-középhegység előterében, valamint Délnyu-

gat-Szlovákiában. E zóna magassági határát a kö-

zéphegységi lomberdők felé 220-230 méternél húz-

hatjuk meg.

Ahhoz, hogy az Alföld klímazonális vegetációjá-

ban megfigyelt finom alzónákat jobban felismer-

hessük, klímatérképekre van szükség, mert a mai

növényzet sok tájegységben már nem, vagy alig te-

szi lehetővé az egykori állapotok rekonstruálását.

A klímatérképeken nem csupán egy vonalként kell

ábrázolnunk az erdőssztyeppek és a zárt erdők ha-

tárát, hanem a különböző klímatípusok gyakorisá-

ga alapján, illetve izoklíma-fokozatonként kell a

sztyepp-, illetve erdőssztyepp klíma felé való hajlást

finomabban meghatároznunk. Erre a térképre az

erdőgazdálkodásnak is nagy szüksége van a megfe-

lelő célállományok, illetve a „betervezett” ligetes-

ség megállapításánál.

A nem klímazonális termőhelyeken (homokon,

sziken, ártereken) a makroklímán kívül már figye-

lembe kell venni a különböző mikroklimatikus,

domborzati, geológiai, hidrológiai, edafikus ténye-

zőket is. Ilyen területeken általános, hogy a finom

léptékben ható tényezők döntik el, hogy az adott

helyen a szukcesszió melyik stádiuma válik vi-

szonylag stabilissá, azaz időben tartóssá. E hatóté-

nyezők fedésbe hozása mutatná meg, hogy tényle-

gesen mekkora az a terület, ahol erdőssztyeppek ki-

alakulására, illetve fennmaradására lehetőség volt.

Ez az Alföldön jóval kisebb lenne annál, mint

amekkora területet pusztán a klímára alapozott

vegetációtérkép mutat. Ugyanakkor megjelennének

„erdőssztyepp-hajlamú” foltok is a klímazonális er-

dőterületeken belül is (pl. a Nyírségben, a dunántú-

li dolomit területeinken, az Aggteleki-karszton,

Tokaj-Hegyalján).

E térkép elkészítése sürgető feladatunk. Megvála-

szolatlan kérdések azonban a térkép elkészítése

után is maradnak.

1. A többletvízhatás alatt álló alföldi élőhelyek

mekkora kiterjedésig férnek bele az erdőssztyepp

fogalmába, azaz mikor mondjuk, hogy ez már nem

üde foltokkal „átszőtt” erdőssztyepp, hanem ártér.

2. Tudjuk-e bizonyítani, hogy a múltban egy adott

területen többletvízhatástól függetlenedett helyzet-

ben is voltak, de legalábbis lehettek volna erdők. Ez

azért fontos, hogy eldönthessük, az erdő-, az erdős-

sztyepp- vagy a sztyeppzónához tartozik-e az adott

tájegység.

3.6.2 Az Alföldön három fő talajképző kőzeten

létrejött vegetációtípust lehet elkülöníteni: homo-

kon, löszön és holocén öntésen kialakultat (ld.

részletesen az 5. fejezetben). Az utóbbi 2-3000 év

klímája az ingadozások ellenére olyan volt, hogy a

vizes és a szélsőségesen száraz termőhelyek kivéte-

lével elsősorban kocsányos tölgy uralta, zárt erdők

létrejöttét tehette lehetővé. Ezt segítette még az ál-

landóan vándorló folyómedrek, árvízjárta terüle-

tek, süllyedékek víztömegének párolgása is.

Feltételezzük, hogy ebben a korszakban a ho-

mokterületek jelentős részén a fás növényzet szá-

mára a talajvíz elérhető közelségben volt, s na-

gyon sok helyen a homok által eltemetett talajok-

nak (főleg réti talajoknak) a csapadékvizet

visszatorlasztó hatása, továbbá tápanyagkészlete

is hozzájárult a jobb termőhelyek kialakulásá-

hoz. A magas talajvízszintű buckaközi talajból,

feltételezzük, hogy – történelmi távlatban, azaz a

folyamatnak több ezer évnyi időt „engedve” –

magasra törhettek a tölgyek, és a nagy fák árnyé-

kot vethettek a többnyire 5-10 méternél alig ma-

gasabb buckákra. A gyökerükkel még a nedves

zónába kapaszkodó tölgyek messze felhúzódhat-

tak a bucka oldalán úgy, hogy a homokdomb te-

tejét is beárnyékolták, így rajtuk – részben félár-

nyékban – jórészt záródhatott a cserjés. Igaz,

egy-egy fa kidőlése, nagy viharok mindig meg-

nyithattak egy-egy foltot, buckaoldalt, ami a ho-

moki gyepfajok túlélését biztosíthatta. A homoki

tölgyesek a Kisalföld keleti felében, Tengelic kör-

nyékén, a Duna-Tisza közén és a Nyírségen na-

gyobbrészt zárt állományokat képezhettek. A

nyíltabb állományok – amelyek alatt még nem a

gyep-erdő mozaikot értjük, hanem csak az ala-

csonyabb, de egyenletes záródású (60-80%) koro-

naszintet – a buckák meredek, szélnek kitett, il-

letve délies letörésein kicsiny foltokban jelenhet-

tek meg. Talán az egyetlen kivétel a Duna-Tisza

köze déli fele, ahol – a klimatikus okok és a gyen-

ge termőhelyi értékű meszes homok miatt – a

nyíltabb állományok nagyobb területeket borít-

hattak.

Löszön kissé más lehetett a helyzet. A termőhe-

lyi viszonyokat figyelembe véve az alföldperemi

löszlábak, lösztáblák emberi tevékenység által

drasztikusan nem befolyásolt részei zárt tatárjuha-

ros lösztölgyesekkel lehettek borítottak, kivételt a

suvadásos helyek képezhettek. Az Alföld belső ré-

szén elterülő löszhátak szélein, továbbá az egykori

folyómedrekkel szomszédos területeken a zárt ta-

tárjuharos lösztölgyes uralkodhatott, míg befelé ha-

ladva – a lösz rossz vízgazdálkodása miatt – elkép-

zelhető az állományok felnyílása. Nagy kiterjedésű

löszpuszták – pusztán a termőhely miatt – már

csak a pionírként viselkedő fa- és cserjefajok, mint

például a mezei szil (Ulmus minor), kökény

(Prunus spinosa), egybibés galagonya (Crataegus

monogyna), sóskaborbolya (Berberis vulgaris),

csepleszmeggy (Cerasus fruticosa) és törpemandu-

la (Amygdalus nana) előrenyomulása miatt sem le-

hettek.

Az alföldi termőhelyek erdőtenyészetet általában

lehetővé tevő tulajdonságai miatt a hazai, löszön és

homokon potenciálisan létrejövő erdőssztyeppeket

egyes szerzők nem gyep-erdő mozaikoknak képze-

lik el, hanem részleges záródású erdő- és cserjés ál-

lományoknak, melyekben a fényviszonyok és a

mikroklimatikus sajátosságok miatt sztyeppfajok is

előfordulnak. Ezeket élesen nem választhatjuk el a

jóval nagyobb területeket elfoglaló zárt állomá-

nyoktól.

3.6.3 A fenti gondolatokkal szemben az Alföld

természetes – és makroklimatikusan meghatáro-

zott – sztyeppzónájának léte is felmerült. Anton

Kerner az Alföld közepét a természetes sztyeppek

övébe sorolta, ezzel szemben azonban Soó Rezső

tagadta a valódi sztyeppövezet létét. Zólyomi Bá-

lint a Tiszántúl közepén előforduló löszhátságokat

olyan erdőssztyeppnek tekintette és térképezte,

amelyen az erdőborítás csak kis mértékű (kb. egy-

harmadnyi) lehetett az utóbbi évezredekben. Újab-

ban néhányan úgy vélik, hogy természetes sztyep-

pek nemcsak az alföldközepi löszterületeken for-

dulnak elő, hanem egyes homokterületeken is. Az

alföldi éghajlat bioklimatikai kutatásainak eredmé-

nyei alapján kimondhatjuk, hogy a Duna-Tisza kö-

ze és a Tiszántúl egy részén a nyári szárazság mér-

téke ugyan nem éri el a jellegzetes sztyeppövezete-

két, a száraz periódus azonban hosszabb és a páro-

logtatást is figyelembe véve a fellépő vízhiány jóval

meghaladja a kelet-európai erdőssztyepp-területe-

ken mért értéket. E területeken minden harmadik

év aszályos, ami a valódi sztyeppterületekre jellem-

ző.

Kérdéses azonban, hogy mennyire lehet az alföl-

di erdőssztyeppet a jelenlegi, illetve az elmúlt 100

év méréseire építő bioklimatikai adatok alapján

megítélni? Ismert ugyanis, hogy regionális léptékű

környezeti változások (pl. erdőirtás, folyószabályo-

zás és lecsapolás) során csökken a talaj víztartalma

és termékenysége, ezáltal csökken a növényborítás

és a biomassza, nő a szárazság, a napi hőmérséklet,

illetve a légnedvesség ingadozása. Így az egykor er-

dősebb területek – különösen tavasszal és nyáron –

mára melegebbek és szárazabbak lettek, klímájuk a

sztyeppklímák felé tolódhatott.

3.7 KIALAKULHATOTT-E A SZÁRAZSÁG MIATT

ALSÓ ERDŐHATÁR A MAGYAR ALFÖLDÖN?

Az erdőssztyeppek (Észak-Amerikában a tölgyes-

préri) nagy területeken a zárt erdők belső-szárazföl-

di (kontinentális) határterületein alakultak ki. A

vizsgálat középpontjában most az a kérdés áll,

hogy van-e, lehet-e itt, a Kárpát-medencében, az At-

lanti-óceántól 1200, az Adriától 400 km-re, tenge-

rektől határolt kontinensünk, „félszigetünk” déli

középső részén, a szőlő és a gyümölcs Alföldjén

ilyen természetes klimatikus erdőhatár?

1. Megtaláljuk-e az erdőhatár, az erdőssztyepp öv

létrejöttét kiváltó éghajlati szélsőségeket?

2/a. A fás növényzet elmaradását megelőzi-e fo-

lyamatos letörpülés?

2/b. Megfigyelhető-e az eltérő szárazságtűrésű

fák és cserjék faji és morfológiai típusok szerinti

térbeli széthúzódása?

A természetes, emberi hatásoktól mentes erdő-

határ kétféle lehet.

1. Éghajlati (klímazonális), mint amilyen a „túl

száraz”, illetve a „túl hideg alsó-, illetve felső” erdő-

határ, amelyek jellemzője a formációváltásnál sze-

repet játszó fás fajok (fiziológiai) szárazság szerin-

ti méretbeli változása „morfózisa”.

2. Nem éghajlati, mint amilyen pl. a „túl nedves

talaj” vagy a rendszeresen visszatérő pusztító hatá-

sok (katasztrófák) okozta erdőhatár, ahol – a pusz-

tulás gyakorisága és az erdő újraépüléséhez szüksé-

ges időtartam határozza meg az – ilyenkor jellem-

zően ligetes megjelenésű – erdők és az erdőtlen te-

rületek (így a sztyepp) arányát, elterjedési határvo-

nalát.

A fenti korlátozó tényezők a valóságban termé-

szetesen átfedésekkel, kombinációikban hatnak.

A természetes erdőtlenség okát keresve megálla-

píthatjuk, hogy Alföldünkön az éghajlat okozta, az-

az klímazonális erdőhatár egyik esete sem állhat

fenn. A klíma itt se nem „túl hideg”, hiszen a leg-

több számításba vehető fafaj ugyanilyen vagy hide-

gebb telű területeken is jól fejlődik, se nem „túl szá-

raz”, hiszen itt, az erdőssztyepp határán fellépő do-

mináns fafaj – a kocsányos tölgy – a fás flóra vízigé-

nyesebb fajai közé tartozik. Emellett szinte követke-

zetesen hiányoznak a szárazságtűrő (xeromorf) tí-

pusok, és az alacsony produkciószintű, természe-

tüknél fogva szárazságtűrő fás fajok is csak nyo-

mokban, florisztikailag jelennek meg. Pedig e fajok

a közeli sziklaflórákban bőségesen jelen vannak.

Ilyen fajok például a szárazságtűrő tölgyek

(Quercus petraea, Q. cerris), a virágos kőris

(Fraxinus ornus), a cseregalagonya (Crataegus

oxyacantha), a dudafürt (Colutea arborescens), a

cserszömörce (Cotinus coggygria), a fekete madár-

birs (Cotoneaster niger), a szirti gyöngyvessző

(Spiraea media) vagy a sajmeggy (Cerasus

mahaleb).

Ha a hideg erdőpusztító hatása járulna hozzá a

sztyeppek kialakulásához, az Alföld arborétumai-

ban nem nőne meg a kocsánytalan-, a cser- és a

molyhos tölgy, a cserszömörce és más délies szikla-

cserjék. Nem lennének szőlő, őszibarack és kajszi

ültetvények, valamint az idegenhonos díszfák és -

cserjék közül is hiányoznának a szubtrópusi jellegű

fajok, köztük a lomblevelű örökzöldek is. Mindez

azt bizonyítja, hogy az alföldi ligetes erdők területe

nemcsak, hogy a „túl hideg” kontinentális erdőha-

tár „közelében” nincsen, hanem a felszínközeli ta-

lajvízszint nyújtotta folyamatos vízellátás és a te-

nyészidőszak magas hőösszege miatt – a növényzet

szempontjából – sok tekintetben inkább a szubtró-

pusi-mérsékelt övi területekhez, mintsem a konti-

nentális erdőssztyepphez áll közelebb.

Ha a szárazság lenne itt erdőpusztító hatású –

mint ahogy azt Anton Kerner vélte a múlt század-

ban, pontuszi elmélete felállításakor – nyilvánvaló-

an olyan „fagyilkos” szárazságot kellene feltételez-

zünk, mint ami Alföldünknek messze nem sajátja.

A 10-11oC körüli évi, 17oC-os nyári félévi középhő-

mérséklet mellett az 540-560 mm-es csapadék mé-

retes, 20-25 m-es fákból álló szálerdők létrejöttét

önmagában sem akadályozná meg. A megmaradt

állománytöredékek azt mutatják, hogy a „puszta”

döntően nem a szárazabb öv, a középhegységi

„szikla” és lösz, hanem a ligeterdők felől erdősö-

dött. A szárazságtűrő tölgyek itt nyilvánvalóan nem

valamilyen éghajlati tényező, például a szélsőséges

hideg korlátozó hatása miatt hiányoznak, hanem

valószínűleg azért, mert a kocsányos tölgy versenye

és a talajvízszint időnkénti túlzott magassága, a bel-

vizek pangása a szárazságtűrőbb „sziklai tölgyek”

(molyhos-, kocsánytalan- és csertölgy) terjedését jó-

részt megakadályozta. Ha az erdőhatár nem „túl

nedves”, hanem „túl száraz” lett volna, a kocsányos

tölgyes ligeterdők és a sztyepprétek közé molyhos

tölgyes-cseres állományok ékelődtek volna. Ilyen ál-

lományok, pl. az 1999-ben felfedezett Jánoshalmi-

buckás (leírását lásd 5.1.1-ben) egykori létezésének,

illetve hiányának alapos vizsgálata ezért fontos ku-

tatási téma.

Érdemes a következő gondolati kísérletet elvé-

gezni. Ha az Alföld a mainál szárazabb lenne –300-

400 mm évi csapadékot és a gyökérzet által el nem

érhető mélyebb talajvízszintet, de ugyanakkor ter-

mészetes állapotokat feltételezve – még akkor is je-

len lenne a zárt erdő, bár kisebb termetű és levelű

fákkal. Hogyha azonban csak 300 mm körüli lenne

az évi csapadék, az erdő, szerkezetében és térben

szétesve, természetes galagonyás-kökényes-juharos-

tölgyes bozótosokat formálva, helyenként felritkul-

va fokozatosan törpülne le és simulna bele a 200-

300 miliméteres csapadékú öv félsivatagi jellegű fü-

ves pusztáiba. E gondolatkísérletet Földünk más tá-

jainak vizsgálata alapján végeztük el.

A szárazság hatásának vizsgálata azonban, a tör-

ténetiségre tekintettel mindenképpen csak elméleti

lehetőség az Alföld esetében. A fás növényzet szá-

razsághoz történt formai alkalmazkodása (xero-

morfózisa) ugyanis itt fel sem merülhet, mert a fü-

ves vegetációtól, „sztyeppektől” leginkább átszőtt

területeken történelmi távlatban 1-3 (<6) méteres

magasságban volt a talajvízszint, s ezt a mélyre ha-

toló gyökerű fák (pl. a kocsányos tölgy) könnyű-

szerrel elérhették. A folyószabályozások előtt a jó

vízellátást sokfelé tovább növelte az akár évi kétsze-

ri nagy áradás, a belvizek idején a felszíni vizek és

a megnövekvő páratartalom együttes hatása. Figye-

lembe véve, hogy a fás növényzet többsége számá-

ra az altalajban feltárható víz a csapadékvizet he-

lyettesítheti és, hogy az erre épülő lombkoronaszint

és talajt védő avarréteg az aszály hatását mérsékli,

a csapadék mennyisége és méginkább eloszlása a

fás növényzet alakításában sok helyütt alig játszha-

tott közvetlenül szerepet. A csapadék közvetett ha-

tása viszont annál fontosabb lehetett a túl sok, illet-

ve túl kevés víz kedvezőtlen összjátékának előidézé-

se miatt. Az Alföld hatalmas vízgyűjtőjéből és las-

sú lefolyású medence jellegéből következő, visszaté-

rően túl magas vízállások az alsó gyökérzónát pusz-

tították, míg az aszályos évek a felszíni vegetáció-

ban okoztak károkat.

Ezzel el is jutottunk az alapvető kérdéshez. Mi

okozta az Alföld jelentős területének feltételezhető-

en természetes fátlanságát, elősegítve a szárazságot

és a pangó vizet egyaránt tűrő fényigényes lágyszá-

rú fajok betelepedését, megmaradását? A választ a

„túl nedves” termőhelyek speciális dinamikájában

találhatjuk meg. A magas talajvíz és a pangó felszí-

ni vizek okozta oxigén-szegény környezetben redu-

kált és felszínre szorult gyökérzet miatt a fák az

ilyen termőhelyeken hirtelen maradnak el, illetve

törpülnek le. A magoncok elpusztulnak az áradás-

kor, a humusz és az avartakaró elmosódásával szer-

kezet nélkülivé, felszínén gyorsan száradóvá – a

tölgy csírázására alkalmatlanná – válik a talaj. Mint

mindenütt a túl nedves alsó erdőhatáron (lápon, vi-

zes réten a fás és a lágyszárúaktól uralt formációk

között), itt is a magas, akár 30-35 méteres fákból ál-

ló erdő és a fátlan nádas, a mélyedéseiben kákacso-

mós szikes rét között nincsen, vagy alig van átme-

net, így a legmagasabb produkciószint (az erdő) ta-

lálkozik a csak ritkán elöntött mocsárréttel vagy

szikfokos, edafikus eredetű „sztyeppréttel”.

A legalább időszakosan vízjárta területek óriási

kiterjedése mindezeken kívül hozzájárult ahhoz is,

hogy a ligeterdő-származékú tölgyesek helyének

legjava egybe essen a földművelő, állattenyésztő

ember területi igényével, azaz, hogy egyre nagyobb

arányban érintkezzen a kultúrpuszta a ligetes vagy

természettől erdőtlen területekkel.

3.8 A KÁRPÁT-MEDENCEI ERDŐSSZTYEPP

FAJDIVERZITÁSA

Európának nincs még egy hasonlóan nagy kiter-

jedésű régiója, amelyet olyan mértékben körbezár-

nak a hegységek, mint a Kárpát-medencét. A kör-

nyező magashegységek – az Alpok és a Kárpátok –

elszigetelnek és összekötnek, egész sor hatást köz-

vetítenek a nyugati atlantikus régió, illetve a Balkán

felől vagy a tajga övezet irányából. Egyúttal aka-

dályt is állítanak a különböző irányokból errefelé

terjeszkedő fajok elé, és a már idejutott populáció-

kat el is szigetelik. A különféle irányból jövő hatá-

sok ütköznek, főleg a hegységperemi területeken,

pl. az Alpokalján vagy a kárpáti-pannon átmenetek

övezeteiben, amilyen a Gömör-Tornai-karszt vagy a

Szatmár-Beregi-sík. Működnek a helyi evolúciós

erők is, főleg az elszigetelt élőhelyeken, így a Ma-

gyar Középhegység (az „Ősmátra") egyes területein

és az Erdélyi-szigethegységben, de akár Alföldünk

sziki és homoki gyepeiben is. Ennek a többirányú

hatásnak az eredménye, hogy a Kárpát-medence

Európa egyik legváltozatosabb élővilágú régiója, és

bővelkedik olyan fajokban, amelyek tőlünk északra-

nyugatra már nem vagy csak alig fordulnak elő.

Ezen fajok megőrzése nemzetközi felelősségünk is.

E fajok közül többnek még Magyarország mai terü-

letén is jelentős, nagy egyedszámú populációi van-

nak.

A Közép-Európában jellemzően kárpát-meden-

cei fajok egy része – mint pl. a parlagi sas, a kere-

csensólyom, a kékvércse – tipikusan az erdős-

sztyepp állatai, költésük, táplálkozásuk sajátos er-

dőssztyeppi mozaiktájat igényel. Ám nemcsak a

nagy térigényű, látványos madarakat említhetjük. A

mozaikos szerkezetű „pannon” erdőssztyeppnek

megvannak a maga „kulcsfajai” akár a rovarok,

akár a növények között. Jellemző, hogy bizonyos fa-

jok rendszeresen a ritkás sztyepperdő vagy sziklaer-

dő, sziklacserjés és a gyep dinamikus „átmeneti”

sávjában, a szegélyben jelennek meg, pl.

magaskórós ernyősök [pl. kocsord (Peucedanum),

gurgolya (Seseli) és bordamag (Laserpitium fa-

jok)], fészkesek, [mint a magyar zergevirág

(Doronicum hungaricum)], több imolafaj

(Centaurea) és az őszirózsák (Aster), a

sarjtelepképző nősziromfélék [pl. a magyar nőszi-

rom (Iris aphylla ssp. hungarica), a pázsitos nőszi-

rom (I. graminea), a tarka nőszirom (I. variegata),

a fátyolos nőszirom (I. spuria)]. E fajok behatolnak

a laza koronájú elegyes tölgyesbe, de gyakran az

edafikus gyepekben is karakteres foltmintázatokat

hoznak létre. Ezt a folyamatot elszegélyesedésnek

nevezzük.

A magyar kőrises ligeterdő vagy a gyöngyvirágos-

tölgyes szegélye, a cserjés „köpeny” és az erdőszéli

virággazdag magaskórósok mozaikja az élőhelye a

díszes tarkalepkének (Euphydryas maturna). Sok-

szor ugyanitt, máskor a sziklagyepekkel váltakozó,

tavaszi hagymásokban, gumósokban gazdag szikla-

erdei élőhelyeken tenyészik a kis apollólepke

(Parnassius mnemosyne). Mindkét faj tőlünk nyu-

gatra a kipusztulás közvetlen határára jutott, mivel

az élőhelyváltásos életmenetük számára nélkülöz-

hetetlen – az erdőssztyeppekhez hasonló jellegű –

vegetációkomplexek felszámolódtak. De alig vagy

egyáltalán nem fordul elő tőlünk nyugatra még egy

sor olyan kontinentális jellegű lepkefaj, amely az er-

dőssztyepp laza szerkezetű társulásmozaikjait

igényli, pl. a gyöngyvessző (Spiraea) fajokon élő

nagy fehérsávos lepke (Neptis rivularis), a fekete

ledneken (Lathyrus niger) élő kis fehérsávos lepke

(Neptis sappho) és a nagy mustárlepke (Leptidia

morsei).

3.9 AZ ERDŐSSZTYEPP- ÉS SZTYEPPFAJOK

TÁRSULÁSTANI VISELKEDÉSE KELETEN ÉS

AKÁRPÁT-MEDENCÉBEN

Közép-Európában általánosan elterjedt a fajok

növénytársulástani „viselkedés” alapján történő ka-

tegorizálása, amit később a természetvédelmi érté-

kelés vagy a társulásjellemzés alapjaként használ-

nak fel. Különösen igaz ez az erdőssztyepp- és

sztyeppfajokra, melyek egyes feltételezések szerint

pl. az egykori ősi sztyeppek, illetve erdőssztyepp-er-

dők nagyobb kiterjedésére utalnak. Azt, hogy az

azonos fajhoz tartozó populációk társulástani visel-

kedése változik pl. keletről nyugat felé, egy nagyobb

földrajzi grádiens mentén – legalábbis emberi meg-

ítélés szerint – nem tagadhatjuk. Például számos

faj viselkedése nem teljesen azonos nálunk, illetve

areájuk tőlünk keletre eső részein. Ez általában

nem azt jelenti, hogy ezen fajok ökológiai karakte-

re megváltozik a különböző régiókban. Az eltérő

társulástani viselkedés fő oka inkább az, hogy ha-

zánkban más jellegűek azok az élőhelyek, melyek

viszonyaikban a legjobban megközelítik a keleti er-

dőssztyeppek viszonyait a kompetíciós kölcsönha-

tások és részben a mikroklimatikus viszonyok te-

kintetében. A faj ökológiai állandósága, konzervati-

vizmusa, azaz a számára lényeges környezeti válto-

zókhoz való „ragaszkodása” az, ami látszólagos vál-

tást okoz a „társulástani viselkedésben”. Ha – a mi

szempontrendszerünk szerint – más jellegű élőhely

„kínálja” a lényeges környezeti változók megfelelő

értékeit, a faj „váltani fog”, ezt az élőhelyet foglalja

el. Ez érthető is, hiszen „egyszerűbb” a tájban a

megfelelő élőhelyet megtalálni és elfoglalni, mint

helyben maradva az új környezeti viszonyokhoz

evolúciósan alkalmazkodni. Ez az ökológiai állan-

dóság az, ami magyarázza pl. a nagy jégkorszaki és

a jégkorszak utáni növénymozgásokat is, s ugyan-

csak ez magyarázza bizonyos maradványfajok mai

előfordulását és élőhelyi viszonyait is, elterjedési te-

rületük fő súlypontjától távol. Ilyen fajok nálunk

például a réti őszirózsa (Aster punctatus), a pa-

macslaboda (Ceratoides latens) és a borzas macs-

kamenta (Nepeta parviflora). A macskahere

(Phlomis tuberosa) például keleten, egészen Mon-

góliáig, a nyílt sztyeppek, főleg a magas rétsztyep-

pek faja. Nálunk ugyanez a helyzet a Hortobágyon

és Békésben, de ahol erős a nyári szárazsággal je-

lentkező szubmediterrán hatás, ott a macskahere

behúzódik a bokorerdők szegélyeibe.

A különböző fajok populációi más-más okok mi-

att lehetnek ugyanazon társulás tagjai. Ebből vi-

szont az is következik, hogy egy-egy zonális vegetá-

ciós öv elterjedési határán, ahol már jelentősen vál-

tozik a környezeti tényezők hatásának erőssége, a

zónában különféle okok miatt együtt lévő fajok

más-más társulásokba „forgácsolódnak szét”. Így a

keleti magasfüvű rétsztyepp fajkészletének egy ré-

szét a Kárpát-medencében a löszpusztákon vagy

más szárazgyepekben találjuk, másik részüket a

gyér árnyalású, ritkás erdőkben, megint másokat a

hegyi réteken [pl. havasi őszirózsa (Aster alpinus),

északi sárkányfű (Dracocephalum ruyschiana)]

vagy akár a lápréteken [őszi vérfű (Sanguisorba

officinalis), szibériai nőszirom (Iris sibirica), kí-

gyógyökerű keserűfű (Polygonum bistorta)] talál-

hatjuk meg. E fajok részben a szubmediterrán, illet-

ve kontinentális erdőssztyepp közti különbségekből

kifolyólag viselkednek így. Keleten, a csapadéko-

sabb nyarú klímában nem szorulnak az erdő védel-

mére, az árnyékosabb termőhelyre.

A múlt lehető legrészletesebb ismerete alapvető

fontosságú a mai vegetációdinamikai folyamatok

megértéséhez, és egyáltalán a dinamikus természet-

védői és kutatói szemlélethez, ezért a szokásosnál

részletesebben elemezzük e kérdéskört.

Induljunk ki egy egyszerű és a gyakorlati termé-

szetvédelem szempontjából is igen fontos megfi-

gyelésből. Valamennyien tapasztaljuk, hogy a Kár-

pát-medencében a kezeletlen, azaz nem legelt és

nem égetett és erdőtől nem messze fekvő gyepterü-

letek zöme – bár eltérő mértékben és sebességgel –

az utóbbi évtizedekben spontán erdősül, vagy leg-

alábbis cserjésedik. Ha például maradtak magá-

nyos fák, a fa lombsátra alatt záródik a cserjés,

megtapad az avar, az első tölgycsemeték is kikel-

nek, és az „anyafa” lombkorona-csurgó vonala (az-

az a fa lombsátrának szélső vonala) lassan újabb és

újabb csurgóvonalakkal bővül, az erdő, „araszolva”

bár, de megindul, először csak lassan, majd az egy-

re növekvő erdőfolt-kerületen felgyorsulva terjed a

füves puszta felé. A magterjesztő madarak – minde-

nekelőtt a szajkó – is jelentős szerepet játszhatnak

a beerdősülési folyamatban.

Feltehetjük, hogy az utóbbi néhány évezredben

az időjárás olyan volt, hogy hasonló körülmények

között, azaz legelés és égetés nélkül az erdősödési

folyamat végbemehetett, a sztyeppeket lassabban

vagy gyorsabban erdő válthatta fel (vö. a 3.6.2. és a

3.7. fejezetekkel). Az ismert talajtani adottságok

szintén a zárt, illetve ligetes erdőknek kedvezhet-

tek.

Ugyanakkor több – sőt egyre több – közvetlen, il-

letve közvetett adat utal arra, hogy nagy kiterjedésű

sztyeppek folyamatosan voltak a Kárpát-medencé-

ben a holocén folyamán.

• Bár a keletinél szegényebb, de még így is gaz-

dag a kárpát-medencei sztyeppflóra.

• Magas a homokpusztagyepekre és a szikesekre

jellemző bennszülött növényfajok száma.

• Sótűrő sztyeppnövényfajok Közép-Európán

belül a Kárpát-medencében kiemelkedően

nagy gyakorisággal fordulnak elő.

• Léteznek fosszilis sztyeppi talajok.

• A kelet-európai típusú vadló, sztyeppei bölény,

onager, perzsa oroszlán, földikutya, parlagi vi-

pera, mint sztyeppei állatok történeti előfordu-

lásai is legalább részben nyílt területek egykori

nagy kiterjedését bizonyítják.

• A régészeti lelőhelyeken az újkőkor teljes fo-

lyamán, tehát a tölgykor (a potenciális erdő-

maximum!) időszakában megtalálták a túzok

csontját. A túzok kifejezetten a nyílt füves tér-

ségek nagy térigényű madara!

• A népvándorlások idején – sőt már előbb is –

a nomád életmódot folytató népek szívesen

vették birtokukba a Kárpát-medencét.

• Az őstörténeti-ökológiai adatok (pl. virágpor-

elemzések, üledékvizsgálatok) alapján sem le-

het a holocén folyamán zárt erdőkre következ-

tetni.

• Mind őstörténeti-ökológiai, mind

biogeográfiai adatok szerint (fátlan) szikesek a

jégkorszak óta folyamatosan léteznek a Kár-

pát-medencében.

• Lösz alapkőzeten nagy területet borítanak

csernozjom jellegű talajok, erdőhatás jele nél-

kül, és homok alapkőzeten is ritkák az erdőha-

tásra utaló jelek. Kérdés azonban, hogy

mennyi idő alatt tűnik el az erdő nyoma egy ta-

lajból – pl. a diós szerkezet, a rozsdabarna

szín. Azt is figyelembe kell venni, hogy erdők

nemcsak erdőtalajon állhatnak!

A jelenlegi spontán erdősülés és a gyepterületek

múltbeli feltételezett nagy kiterjedése ellentétben

van egymással. Az ellentétet csak úgy lehet felolda-

ni, ha számba vesszük azokat a tényezőket, ame-

lyek megakadályozzák a spontán beerdősülést.

4.1

A BEERDŐSÖDÉS TERMÉSZETES KORLÁTOZÓI:

A TERMÉSZETES TÜZEK ÉS AZ ŐSHONOS

NÖVÉNYEVŐ ÁLLATOK

A spontán beerdősülés elmaradását, illetve az er-

dők gyorsabb-lassabb eltűnését hajlamosak va-

gyunk – különösen mostanában – azonnal emberi

hatás eredményének gondolni, de mielőtt ezt rész-

letesen tárgyalnánk, érdemes arról is szót ejteni,

hogy a klíma és a talajadottságok mellett milyen

természetes hatások játszhatnak szerepet egy felté-

telezett erdő-gyep mozaik kialakulásában és fenn-

maradásában.

4. MIT TUDUNK A MÚLTRÓL?

MEDZIHRADSZKY ZSÓFIA, BÖLÖNI JÁNOS, MOLNÁR ZSOLT, KERTÉSZ MIKLÓS, VARGA ZOLTÁN,

DEBRECZY ZSOLT ÉS MOLNÁR ATTILA

Kelet- és Közép-Európában az uralkodó hagyo-

mányos növényföldrajzi-növénytársulástani felfo-

gás szerint az itteni gyepterületek klímazonális je-

lenségek, míg a nyugat-európai és észak-amerikai

szemlélet szerint kialakulásukat és fennmaradásu-

kat tekintve elválaszthatatlan tőlük az őshonos le-

gelő állatok hatása. A két szemlélet közötti eltérést

áthidalhatjuk, ha az őshonos legelő állatok jelenlét-

ét és ezenkívül a természetes tüzeket is egy tágab-

ban értelmezett klímazonális hatásnak tekintjük.

A nyugat-európai és észak-amerikai álláspontot

meggyőzően támasztja alá egy nagy kiterjedésű és

hosszú távú kísérletes ökológiai vizsgálat a magas

füvű préri területén. Itt kombinált terepkísérletben

vizsgálják a bölény általi legelés és a tűz hatását a

gyep szukcessziójára. Az eredmények azt mutatják,

hogy a legelés és a 4 évenkénti tűz járul hozzá leg-

jobban az eredetinek tekintett gazdag vegetáció

fenntartásához, míg a gyakori égetés szegényíti, ho-

mogenizálja a vegetációt, égetés és legelés hiányá-

ban pedig bokrosodik a terület, elsősorban a jobb

vízellátású, eróziós eredetű völgyekben, de kisebb

mértékben másutt is. Egy másik hosszú távú terep-

kísérletben, rövid füvű prérin, a tapasztalatok sze-

rint a marhák legeltetésének hiányában sem erdő-

södik a terület, de meg kell jegyezni, hogy itt sokkal

szegényebb az erdő kialakulásához szükséges

propagulumok forrása*, és hogy a kisebb emlősök,

elsősorban a nyulak hatását, itt nem veszik figye-

lembe.

Magyarországon hasonló térbeli és időbeli lépté-

kű terepkísérletek nem folynak, és tudtunkkal

Kelet-Euróbában másutt sem. Mindazonáltal felté-

telezhető, hogy a magas füvű prérin végzett terepkí-

sérlet a kárpát-medencei és a kelet-európai erdős-

sztyepp alapvető folyamatait jól reprezentálja,

mégha nem is helyettesíti az itteni vizsgálatokat.

4.1.1 A tűz

Kelet-Európa mai erdőssztyeppjei a jégkorszaki

sztyeppekből a holocén folyamán alakultak ki. Bár

az még mindig bizonytalan, hogy mennyire tudtak

beerdősödni ezek a területek, a természetes tüzek

szerepét az erdők elterjedésének korlátozásában,

területének csökkentésében feltételezhetjük, akár-

csak Észak-Amerikában. Egyesek szerint a tölgyek

erdőssztyeppbeli dominanciájának egyik magyará-

zatát is a rendszeres erdőtüzekben kell keresnünk,

ugyanis e fajok – különösen idősebb korukban – ál-

talában más fajoknál ellenállóbbak a tűzzel szem-

ben. A tüzek szerepe abban is megnyilvánul, hogy

hozzájárulnak a kialakult erdő-gyep foltmintázat

stabilizálásához, hiszen a gyepek laza és szárazabb

avarja gyorsabban, míg a lomberdők tömött és ned-

vesebb avartakarója nehezebben ég.

Bár jól ismert, hogy az ember már több tízezer

éve használja a tüzet kisebb-nagyobb területek fel-

égetésére, ma is keveset tudunk a természetes tü-

zekről, gyakoriságukról, kiterjedésükről. A rendsze-

rint villám gyújtotta természetes tüzek nem tűnnek

olyan gyakoriaknak, mint azt eddig gondoltuk. Azt

is feltételezhetjük, hogy a természetes tüzek önma-

gukban még nem elégségesek ahhoz, hogy cserjé-

sek, kisebb erdők kialakulását megakadályozzák,

de a gyepek fennmaradásához hozzájárulhattak.

Fontos tudni, hogy az erdők pusztulásával a füves

síkság területe számtani, a növényevő állatok

mennyisége mértani haladvány szerint nő, tehát

óhatatlan a megnyíló pusztaság rohamos terjedése,

ami a tüzek hatását megsokszorozhatja.

Sajnos a természetes tüzek gyakoriságának és ha-

tásának megfelelő léptékű vizsgálatához a Kárpát-

medencében nincsenek elég nagy, közel természe-

tes alföldi erdő- és gyepállományok, ezért termé-

szetvédelmi kezelésként való alkalmasságukról is

igen bizonytalan a tudásunk. Úgy tűnik azonban,

hogy a nem legeltetett gyepekben a diverzitás fenn-

tartásában hasznosak lehetnek a nem túl gyakori

tüzek.

4.1.2 A legelő állatok

Az újabb paleoökológiai* kutatások eredményei

szerint a Kárpát-medencében a jégkorszak legutób-

bi fázisaiban sokfelé voltak kisebb-nagyobb

erdőrefúgiumok*, részben hidegtűrő lombosfákkal

(pl. kocsányos tölgy, gyertyán, kislevelű hárs), és

főként keleten (mindenekelőtt Erdélyben és a

Partiumban) nagy kiterjedésű, ritkás tűlevelű er-

dők. A füves vegetációnak is nagy produktivitású-

nak kellett lennie, hiszen másként nem tudta volna

eltartani a nagytestű legelő állatok (mammut, gyap-

jas orrszarvú, ló, őstulok stb.) csordáit. Ezek akkor

úgy vándorolhattak itt évszakosan, mint ma a nagy

patások a szavannákon. Úgy gondoljuk tehát, hogy

a nagytestű legelő állatok hatására egy természetes

alföldi legelőtáj alakult ki. Majd a holocénben,

ahogy a kelet-európai sztyeppeken is, érvényesülhe-

tett a sűrű gyökérzetű füves puszta ellenálló hatása

a beerdősödéssel szemben. Ezt követően az ősho-

nos legelőfaunát egyre inkább a nomadizáló embe-

rek háziállatainak „roppant” csordái váltották fel,

ami már a honfoglalás előtt is időnként akár több

millió szarvasmarhát is jelenthetett a Magyar Al-

földön. Ma még alig tudjuk, hogy ennek a váltásnak

mi lehetett a hatása a vegetációra, az erdők és gye-

pek dinamikájára a holocén folyamán.

Nem szabad azonban elhanyagolni a kisebb mé-

retű állatokat sem, hiszen jól tudjuk, hogy a vakond

és a talajszintben élő rágcsálók jelentős hatással

vannak a vegetáció struktúrájára és tér-idő dinami-

kájára, talajmozgató-forgató tevékenységük révén

(vakondtúrások, földikutya- és kószapocok-túrások

és -járatok, ürge- és hörcsögjáratok, a pockok és a

güzüegér „hordásai” stb.). Különösen jelentőssé vá-

lik ez pocokgradációs években, ezen állatok tevé-

kenysége bizonyos ritmust is adhat a növényzet di-

namikájának, például lösz- és löszös-homoki gye-

pekben. A földikutya túrások befüvesedése jellegze-

tes „mikroszukcessziós” folyamatokat indít el, ami

szintén a vegetáció foltosságát eredményezi. Gyen-

ge versenyképességű fajok (pl. a kökörcsinek) na-

gyobb eséllyel csírázhatnak ki azokon a földikutya

túrásokon, amelyeken a gyep még fiatal, pionír stá-

diumú (vö. Hajdúbagosi Földikutya-rezervátum,

Hajdúhadház-Liget gyalogsági lőtér). A rágcsá-

lók (ürge, hörcsög) maggyűjtő tevékenysége be-

folyásolja a propagulumok eloszlását is, emellett

a rágcsálók makkfogyasztása limitálhatja az erdő

felújulását, különösképpen akkor, ha az egyéb-

ként is gyenge, mint például az erdőssztyepp ese-

tében.

4.2 AZ EMBERI TEVÉKENYSÉG SZEREPE

Ma már úgy látjuk, hogy az alföldi erdőssztyep-

pek sorsát igen régóta az erőteljes, de intenzitásá-

ban ingadozó emberi tevékenység határozza meg,

és emiatt a vegetáció esetleges-részleges-időszakos

regenerációja és visszatelepülése a jellemző.

Az őskori Alföld területére kevés pontosan meg-

határozott korú vizsgálat szolgáltat információt,

ezért egyes jelenségeket nehéz pontosan korhoz

kötni. Járainé Komlódi Magda szerint úgy tűnik,

hogy szemben a korábbi feltételezéssel, a

mogyorókorban* hazánk alapvetően erdős volt, az

Alföldön sem sztyepp, hanem erdőssztyepp uralko-

dott, és csak kevés helyen, s főként lokális, nem kli-

matikus okok miatt lehetett és volt fátlan növény-

zet. Mint már fentebb említettük, Sümegi Pál és

munkatársai újabb paleoökológiai adatai alapján a

holocén klímaoptimumában (tölgykor) sem lehet

zárt erdőkre következtetni, sőt elég korán, már a

holocén igen korai fázisában megjelennek az embe-

ri tevékenységre egyértelműen utaló gabonafélék vi-

rágporszemei.

Az Alföld újkőkorára vonatkozó, kormeghatáro-

zással gazdagon alátámasztott vizsgálatok alapján,

jelenlegi tudásunk szerint, a földművelő-állatte-

nyésztő életforma kezdetét a Kr. e. VII-VI. évezred

fordulójára – esetleg még korábbra – tehetjük. A

kezdetekben még csak rövid életű, kis területű, a

VI. évezred végén és az V. évezredben már 280-300

évig fennmaradó telepeket ismerünk. Ilyen telep

életét már csak viszonylag intenzív mezőgazdaság-

gal képzelhetjük el, amihez viszont jelentős szántó-

területeket kellett erdőmentesen tartani. Különbö-

ző kísérleti régészeti kutatások és számítások alap-

ján újkőkori termelési viszonyok között egy kb. 5

fős család eltartásához 3,5-4 hektár szántóföldre

volt szükség. Meg kell jegyezzük, hogy az újkőkori,

de részben még a múlt századi „szántó” alatt is, a

maitól meglehetősen különböző képet kell elkép-

zelni. A barázdák között szántatlan foltok, de akár

fák, facsoportok is maradhattak, tehát a régebbi

szántások a vegetációt és a termőhelyet jóval kevés-

bé alakíthatták át, mint a jelenlegiek.

Az Alföld területére megközelítően jó lélekszám-

becslésről nem tudunk, de a hosszú életű települé-

sek ismeretében jelentős méretű szántóföldeket

kell feltételezni. Pusztán következtetés, de logikus-

nak tűnik, ha azt is feltételezzük, hogy az újkőkor

emberének kezdetleges felszereltségével komoly

munkát jelenthetett egy beállt füves terület feltöré-

se, az ásóbotok számára könnyebb munkát jelent-

hetett egy felégetett erdőfolt laza talajának megmű-

velése. A Nyírségben (Piricse mellett) például né-

hány arasznyi homokréteg alól megszenesedett er-

deifenyő tűket tartalmazó réteg került elő, melyek

újkőkori-bronzkori erdőégetésre utalhatnak. Az er-

dős területek takarmányt is jelenthettek az állatte-

nyésztés számára, s itt nemcsak a sertések makkol-

tatására gondolunk, hanem a fiatal lombos ágak le-

legeltetésére is. A kelet-európai és ázsiai nomadizá-

lás tanulmányozásának tapasztalatai alapján azt is

tudjuk, hogy kis népességsűrűség mellett is nagy

gyepterületekre van szükség, maga a nomadizálás

is a lokális túllegeltetés elkerülésére szolgál. Mind-

ezek alapján úgy gondoljuk, hogy valószínűleg eb-

ben – az írásos forrásokkal még közvetve sem do-

kumentált – korszakban játszódott le az Alföld

esetleges hajdani erdőtakarójának leglényegesebb

változása, azaz 6-8000 éve, a klimatikus változások

erdősítő, illetve az emberi tevékenység ezzel ellen-

tétes hatása közös eredményeként.

A fémkorszakok (réz-, vas- és bronzkor) újabb er-

dőirtást jelentettek, például a Jászságban drasztiku-

san csökken a fák virágporainak aránya ebben a tör-

téneti rétegben. A kohászat ekkor már komoly

mennyiségű, tüzelési célból kivágott fát igényelt.

Nagy volt a faigénye a kerámiaégetésnek is, pl. a

bronzkor magasszintű kerámiaművészete igen sok

fa kivágását okozhatta. A fémkorszakokban már

megjelennek az erődítések is, szintén nem elhanya-

golható faigénnyel. Az Alföldről még megközelítő

becsléseket sem ismerünk, de érdemes egy dunántú-

li példát megemlíteni: a Vas megyei Gór községben

feltárt kelta kori földvár építéséhez minimum 13-14

hektár, legalább 100 éves tölgyerdőt kellett kivágni.

Igaz, tudjuk, hogy a kelta korban a Dunántúl bővel-

kedett tölgyesekben, de elég sok földvár is épült.

Mivel feltételezhető, hogy a szántóföldi termelés

csak az utóbbi évezredben vált igazán nagykiterje-

désűvé az Alföldön, így ebben a korszakban az em-

bernek az erdőterületeket csökkentő és a gyepterü-

leteket növelő hatásával kell számolnunk. Például

Közép-Oroszország erdőssztyeppjét is jórészt csak

a 17–18. században irtották ki. Továbbra is kérdé-

ses viszont, hogy a legeltetésnek vagy az őshonos

nagytestű legelő emlősöknek volt-e nagyobb hatása.

Valószínűleg az előbbieknek, mert az ember nyájai

felváltották a nem háziasított legelő állatokat és az

erdőkben is megindult a makkoltatás. Ha egy terü-

let időszakosan elnéptelenedett, akkor az erdőterü-

letek megnőhettek, legalábbis, amíg a természetes

legelő állatok fel nem szaporodtak.

Időszámításunk kezdetére nagy valószínűséggel

az Alföld területén már kiterjedt, összefüggő fátlan

területek lehettek. Ebben az időben ugyanis olyan

pusztai népcsoportok (jazigok, roxolánok) teleped-

tek meg az Alföldön, amelyeknek ez volt az élette-

re. Ezenkívül figyelmet érdemelnek az olyan nagy-

mérvű – gyakran védelmi célú – római kori föld-

munkák, mint pl. a Csörsz árok, melyek megépíté-

sének nem lett volna értelme erdővel borított terü-

leten. Az írott források is cáfolják az összefüggő er-

dők meglétét, akár már az ókortól (lásd Hérodo-

tosz). Mivel egy utazó számára egy olyan erdős-

sztyepp-terület, ahol a tisztások aránya nem na-

gyobb 20-40 %-nál, már sokkal inkább erdő – annak

érezzük pl. a margitai Tilos-erdőt is –, a leírások is

nyilván így utaltak volna rá. A „szigünák országa”

tehát vagy csak egy afféle „parkszavanna” lehetett

elszórt facsoportokkal, vagy gyakorlatilag fátlan

volt – már ami a löszhátságokat illeti, idestova két

és félezer éve. Konkrétan az Alföldre, illetve egy te-

rületére vonatkozik Priszkosz rétor írása Attila ud-

varában tett követjárásról, amelyben lejegyezte,

hogy a hunok az építkezésekhez máshonnan hor-

dott követ és fát használnak, merthogy nekik nincs.

Azt, hogy honnan hozzták a fát, esetleg a Tiszán

vagy a Maroson úsztatták le, vagy távolabbi alföldi

területekről szállották, erre vonatkozóan semmi

adatunk sincs. Azt viszont tudjuk, hogy a nomád és

vadásznépek az égetést rendszeresen használták

ebben a korszakban is, például a szkíták Kr. e. 400

körül a tüzet háborúskodásra is felhasználták.

A honfoglalás korára az Alföld nagy részére már

csak kisebb erdőfoltokat rekonstruálhatunk. Becslé-

sek szerint 15% körüli lehetett az Alföld akkori er-

dősültsége. Érdemes lenne viszont azt megvizsgálni,

hogy az Alföldön erdőtlen területnek jelölt rész va-

jon fátlan pusztaság vagy pedig ritkás erdőssztyepp

volt? Mindenesetre a középkori, erdősültségre utaló

adatokat meglehetősen nagy bizonytalanság jellem-

zi. Ezt az ellentmondást részben magyarázhatja,

hogy az itt élő népesség létszáma időben és térben

nem volt egyenletes, és ezzel összhangban az erdő-

ket is változó mértékben használhatta. Úgy tűnik,

hogy az akkori itt lakó népek tisztában voltak az er-

dők értékével, ez az erdők területének és képének

változására utal. A változó létszámú lakossággal

összefüggésbe hozható eltérő intezitású erdőhasz-

nálat mellett nyilván további, általunk ismeretlen

okok is közrejátszhattak a történeti források ellent-

mondásosságában. Ezek alapján egyetérthetünk

Rapaics Raymunddal abban, hogy az Alföld közép-

kori erdősültségét korabeli leírások alapján nem le-

het pontosan rekonstruálni. Hosszú távon azonban

egyértelműen az alacsony erdősültség további, nem

túl gyors csökkenését feltételezzük.

középkori oklevelekben használt erdőtípus-

megjelölések közül, a Silva magna névvel illetett

nagy kiterjedésű erdőkből csak a Bakony tarto-

zik a mai Magyarországhoz, többi erdőnket az

oklevelek „csak” ligetnek, eresztvénynek hívják.

Ekkorra a maradék alföldi erdők már minden bi-

zonnyal igen erős emberi hatás alatt állhattak,

ami elsősorban a sarjaztatást és a legeltetést je-

lenti. A Debrecentől keletre lévő

„Erdőspuszták” területén már a 16. században,

de minden valószínűség szerint korábban is,

szokás volt a marhákat az erdőn teleltetni.

Atörök hódoltság idején az Alföld állandó hadvi-

selési útvonal, tehát nagy embermozgások színtere

és erdészeti szempontból igen nagymérvű rablógaz-

dálkodásnak volt kitéve. Ekkorra valószínűleg alig

maradt az Alföldön erdőssztyepp-erdő, és a folyók

menti ártéri erdők is megfogyatkoztak.

A 18. századtól kezdődően mind több és ponto-

sabb adatunk van arra nézve, hogy hogyan alakult

az Alföld erdeinek és így erdőssztyeppjeinek sorsa.

Ezt négy, egymással rendszerint szorosan össze-

függő tényező összhatása határozta meg:

1. az erdő területének csökkenése;

2. az erdő szerkezetének alakítása: elsősorban fa-

használatok, legeltetés;

3. a termőhely megváltoztatása – pl. lecsapolások;

4. a faállománnyal borított, de erdőnek már nem

nevezhető területek növekedése, fafajcserék,

erdősítések.

Az akkori viszonyok jobb megismerését és megérté-

sét néhány korabeli idézettel szeretnénk elősegíteni.

"Ősidőktől fogva az erdei legelőt mind a birto-

kos, mind a /debreceni/ nép kívánata követelte. A

vágások buja fűnövését, az idősebb, kigyérült vagy

a rossz kezelés, folytonos legeltetés következtében

gyér állabok /állományok/ alatt tenyésző füvet és

cserjéket használatlanul veszni hagyni a jó gazdák

nem voltak képesek.” (Illés 1879). Debrecen kör-

nyékén „a polgárok szarvasmarhája télen át az er-

dőben legel...” (Anon. 1868a), „Nyáron a Hortobá-

gyon legelt a jószág, télen az erdőre az avarba csap-

ták.” (Balogh 1936). „Ahol a szántás-vetés az erdő

szélén s a kaszálás az erdőben már régóta folyt, ott

az erdő nagyobb fái tetejüktől lefelé haladva lassan-

ként kiszáradnak, lombozatuk feltűnően meggyé-

rül, a sarjak nyomorultak, növekvésük elcserjése-

dik, s végre az elszigetelt facsoportok egészen ki-

vesznek.” (Fekete 1887). Mindezek miatt „az erdő

folyamatosan ritkult, a tisztások növekedtek...”

(Török 1882), „csak névleg erdő az, tettleg azon-

ban olyan terület, mely fele részben az egész téren

szétszórt kisebb nagyobb tisztásokból, szántóföl-

dekből, kaszálókból, fele részben pedig ritkásokból

áll, melyeken elszórva, majd egyenként, majd cso-

portosan fák állanak.” (Anon. 1868a).

Fontos lenne megvizsgálni, mennyire jellemzőek

a fenti – kiragadott – idézetek, valójában milyen ha-

tással voltak az ott élő emberek és állataik a Debre-

cen környéki erdők dinamikájára. Azért is fontos

kérdés ez, mert a mai homoki erdőssztyeppek igen

jelentős részét találjuk itt, múltjuk jobb megismeré-

se fenntarthatóságuk esélyét növelhetné.

A Kecskemét környéki homoki erdőket 30 éves

vágásfordulóval sarjaztatták, azonban ezeket ekkor

már alig lehet erdőknek nevezni. „Az egyes tölgytus-

kók hajtásai mind meghagyatván – számra nézve

gyakran 16, sőt több darab – míg az egymástól 20-

30, sőt még több ölnyire fekvő tölgybokrok közötti

egyéb fanemek, kivétel nélkül eltávolíttatván... és

azon kívül... tisztások képződtek.” (Szabó 1879).

A Deliblát 1815-ös első beerdősítési terve szerint:

”...a homok futásának és terjedésének oka kivált-

képpen a talajjal való barbár bánásmód, minthogy

nemcsak a tuskókat és a gyökereket ássa ki a nép,

hanem a magában támadó sarjadékot és természe-

tes magvetéseket is lelegelteti.” „...a meglévő gyepet

a barmok lába fölvágja, sőt számos esetben a tűz te-

szi tönkre” (Mátyus 1890). Az 1832-ben Bachofen

– az első terv készítője – által írt új „instructió”

még mindig fontosnak tartja kiemelni, hogy a „ta-

lajjal való rossz bánásmód és az erdő irtása követ-

keztében... terjedelmes sívó homokterületek” kelet-

keztek. (Mátyus 1890).

A 19. század közepén még a Dráva közelében, sa-

vanyú homokon is voltak erdőssztyepp jellegű élő-

helyek, a birkával legeltetett göröndökön holdan-

ként 10-15 db, 2-3 öl magas, csenevész, ágas-bogas,

csúcsszáradó kocsányos tölgyfa állt még. Sokáig

már nem, az 1870-es években már erdősítik ezeket

a területeket erdeifenyővel (Szerémi 1877).

A fentiek alapján a jelenlegi alföldi erdőssztyepp-

mozaikok legutóbbi 200-300 éves történetét és di-

namikáját a következőképpen foglalhatjuk össze:

• A természeteshez legközelebbi állapotúnak

tartott erdőállományok is kizárólag vagy csaknem

kizárólag sarj eredetűek.

• Az erdőket és gyepeket minden bizonnyal kivé-

tel nélkül erőteljesen legeltették (marhával, lóval,

birkával), amit csak a 19. század vége és a 20. szá-

zad közepe között hagytak abba. Napjainkban már

egyáltalán nincsenek háziállatok által legelt erdős-

sztyeppek, bár az extenzív legeltetést többen java-

solják természetvédelmi kezelésként.

• A legeltetés és a túlzott fahasználatok miatt a

zártabb erdők is kiligetesedtek, akár fáslegelő képű-

ek is lehettek, erősen felnyílt gyepekkel. A többszö-

rös sarjaztatás és/vagy az ehhez a használati üzem-

módhoz túl hosszú vágásforduló felújítási problé-

mákat okozott, ami részben szintén hozzájárult a

záródás csökkenéséhez.

• A ligetesedés nem kedvezett az érzékenyebb

erdei fajoknak, ha egyáltalán voltak még ilyenek, az

erdőszegélyek és a gyepek fajainak túlélését, sőt

akár terjedését azonban elősegíthette.

• Egyes területeken jellemző lehetett a cserje-

szint bizonyos mértékű visszaszorítása, hasznosítá-

sa és a fafajszelekció is, a legeltetés hasonló jellegű

hatása mellett.

• Elkezdtek záródni és részben cserjésedni azon

területek, ahol a legeltetés és a sarjaztatás felhagyá-

sa után, kb. az elmúlt 50-100 évben, csak mérsékelt

vagy semmilyen közvetlen emberi beavatkozás nem

történt. Így jöhettek létre a ma legtermészetesebb-

nek tartott erdőssztyepp-mozaikok. Ez a folyamat

azonban részben a gyepek és erdőszegélyek fajai-

nak visszaszorulásával, részben zavarástűrő általá-

nos lomberdei fajok előretörésével járt együtt.

• A tisztások gyepjeiben is regenerációs folyama-

tok indulhattak el. A legeltetés időszakában felsza-

porodott zavarástűrők visszaszorulhattak, ugyanak-

kor a természetes gyepfajok felszaporodhattak, de

ezzel egyidőben egyes – ma ritkaságaink közé tarto-

zó – fajoknak is csökkenhettek állományai, mert a

legelésnyomás alól felszabadult agresszív füvek, és

nem utolsó sorban a fölhalmozódó fűavar megaka-

dályozta szaporodásukat.

• A legeltetés felhagyása után felnövő, napjaink-

ra már idős kocsányos tölgy sarjnemzedék sarjról

nem vagy alig újul, és mivel ezek az erdők sokszor

döntően közel egykorú fákból állnak, ezért nem fel-

tétlenül a „természetes körülmények” között elvár-

ható módon fognak megújulni. Például nagyobb

arányú cserjésedésen és fafaj elegyarány ingadozá-

sokon, gyepesedéseken keresztül vagy éppen a gye-

pek elnyelésével. Ezzel azt is állítjuk, hogy valószí-

nűleg nem érdemes visszatérni az egykori sarjgaz-

dálkodásos üzemmódra. Ez természetvédelmi

szempontokból sem biztos, hogy célszerű lenne.

• A területek másik részét a sok évszázados

használat annyira megviselte, hogy csak nagyon le-

romlott, széttöredezett állapotban maradtak fenn,

sokszor nem kevés jóindulat kell ahhoz, hogy er-

dőssztyeppnek tekintsük egyiküket-másikukat.

• Az erdők egy részénél a felújítási problémákat

tájidegen fafajokkal, jobb esetben kocsányos tölgy

makkvetéssel, de mindenképpen mélyszántásos

talajelőkészítéssel és az esetek többségében néhány

éves köztes műveléssel próbálták megoldani, ami a

gyepszint teljes pusztulásával járt. Ezek olykor még

így is megőrizhettek valamennyit egykori jellegük-

ből, általában azonban ültetvényszerű erdővé váltak.

• Az erdők más része pedig, az előbb említett, ül-

tetvényszerű erdővé alakítottakhoz némiképp ha-

sonlóan, teljesen megsemmisült, helyükön ma első-

sorban szántókat, jobb esetben degradált gyepeket

találunk. Sajnos utóbbi két csoportba tartozik a

150-200 évvel ezelőtti erdőssztyeppek legnagyobb

része is.

4.3

A KLÍMAINGADOZÁSOK ÉS KLÍMAVÁLTOZÁSOK

SZEREPE

A vegetáció- és tájtörténeti adatok egymásra vo-

natkoztatása gyakran nehézségekbe ütközik, és az

eredmények egyértelműsége általában meglehető-

sen vitatható. Az alábbiakban rövid, kissé leegysze-

rűsített példával mutatjuk be az ilyen adatok fel-

használási lehetőségét az elmúlt korok vegetáció-

változásainak megismerésében.

A Kr. u. 8-9. században a Kárpát-medencében

hosszú, igen száraz időszak volt, majd a 12. század-

ban egy hűvösebb, csapadékosabb időszak kezdő-

dött. A 13-14. századi okleveles határleírások, és

ezek Zsigmond-kori megújításai arra utalnak, hogy

ekkor az Alföldön a korábbi időszaknál több vizes

terület lehetett, hiszen ekkoriban a korábbi határje-

leket sokszor nem tudták a vizek miatt megközelí-

teni. Ez a „kis jégkorszaknak” is nevezett időszak

az 1860-as évek közepéig tartott, majd viszonylagos

felmelegedés indult, amely napjaink éghajlatára is

többé-kevésbé jellemző.

Ennek az erdőssztyeppek szempontjából az a

jeletősége, hogy a török hódoltság utáni alacsony né-

pesség és az ekkor jellemző, viszonylag hűvösebb és

csapadékosabb időszak nagyban elősegíthette a marad-

ványerdők regenerációját. Szintén érdekes lehet, hogy a

hazai erdőssztyeppek legfontosabb fafajára, a kocsá-

nyos tölgyre hogyan hathatott a csapadék növekedése

és ezzel összefüggésben a talajvíz szintjének a változá-

sa. A kocsányos tölgy egyike a leghosszabb életű fáink-

nak, több száz, akár ezer évig is elélhet, gyökere igen

mélyre képes hatolni, és tuskóról – bizonyos korig – ki-

válóan sarjad. Mindezen tulajdonságai képessé tehetik

arra, hogy akár több száz évet is „várjon” a felújuláshoz

kedvező időszakra, és ezután szintén hosszú kedvezőt-

len időszakot éljen túl. Így előfordulhat, hogy

sarjaztatással akkor is fel lehet újítani, amikor magról

esetleg ez nem lenne lehetséges. Ezen képességei ma-

gyarázhatják, hogy miért tud igen sokáig megmaradni

számára láthatóan igen kedvezőtlen körülmények kö-

zött, mint pl. a ma már túl száraz homokbuckatetőkön,

de akár a bővízűbb mocsarakban is. Ha azonban a fel-

újulás szempontjából „rossz” időszakban pusztul el,

például gyapjaslepke rágása miatti gyökérfulladás kö-

vetkeztében (lásd 5.3. fejezet), vagy irtják ki az ilyen te-

rületen, akkor felújulásra abban az adott pillanatban

képtelen lehet. Későbbi visszatelepedése pedig nagy-

ban függ attól, hogy a környéken milyen messze talál-

ható a legközelebbi tölgyfa. Az elmúlt 150 év lecsapoló

munkái miatt is csökkent a természetes felújulás esélye.

A megváltozott vízháztartás például kedvezhetett egyes

makk-károsítóknak (pl. a tölgymakkormányosnak),

emiatt napjainkban nem marad elég ép, károsítatlan

makk az újulat megjelenéséhez. Érdekes lenne annak

nyomonkövetése is, hogyan viselkednek a hazai erdős-

sztyeppek a napjainkban előrejelzett klímaváltozás

esetleges bekövetkeztekor.

Ebben a fejezetben a hazai alföldi erdőssztyep-

pek legfontosabb típusait és azok jellegzetességeit

szeretnénk bemutatni. Az egyes vegetációtípusok,

növénytársulások részletes ismertetésétől eltekint-

hetünk, hiszen az utóbbi években több részletes és

könnyen hozzáférhető tanulmány jelent meg, me-

lyekből az olvasó sokrétű és mély ismereteket sze-

rezhet az erdőssztyepp típusainak magyarországi

képéről, termőhelyéről, fajkészletéről, állomány-

szerkezetéről, dinamikájáról (pl. Bartha, Kevey,

Morschhauser és Pócs 1995, Járainé Komlódi és

Hably (szerk.) 1995, Fekete, Molnár és Horváth

(szerk.) 1997, Bartha 1999, Borhidi és Sánta

(szerk.) 1999). A korábbi munkák közül feltétlenül

ajánlott Zólyomi 1957, Soó 1961, Fekete 1965, Var-

ga 1989 elolvasása is.

Az egyes erdőssztyepp-típusok jellemzésénél

nagy gondot jelent a szubjektív megítélés, ami itt

abban nyilvánul meg, hogy az egykori alföldi erdők

„utolsó hírmondóit” felülértékeljük, és a kis minta-

szám miatt sokszor az egykori természetes növény-

zet változatlan formában fennmaradt maradványá-

nak véljük. Ekkor stabil, klimax állapotúnak tekint-

jük ezeket, és úgy gondoljuk, hogy jellemzésükkel

egyben leírtuk a Kárpát-medence ősi erdőssztyepp-

jét is. Figyelembe kell ezért vennünk az őstörté-

nész-ökológus figyelmeztetését is: a holocén folya-

mán az erdőssztyeppek másmilyenek lehettek,

mint amit a mai hazai erdőssztyeppnek tudunk,

mert teljesen más ökológiai tényezők hatottak rá-

juk, mint amit napjainkban tapasztalhatunk. Az

utóbbi évezredek, évszázadok, de különösen az el-

múlt 100-150 év emberi hatásai olyan nagy mérték-

ben alakították át az Alföld vegetációját, hogy a

mai maradványokból legjobb esetben is csak a fel-

tételezéseinket fogalmazhatjuk meg hazánk egykori

„természetes” erdőssztyeppjéről.

Az erdőssztyeppek osztályozása többféle szem-

pont alapján lehetséges. Megkülönböztethetünk

például:

• alföldi, hegylábi és hegyvidéki erdőssztyeppe-

ket,

• löszön, homokon vagy szikes talajon kialakult

erdőssztyeppeket,

• kontinentális és szubmediterrán erdőssztyep-

peket,

• az eredet alapján természetes, illetve erdőége-

tés, legeltetés, erdőirtás és lecsapolás hatására

kialakult másodlagos erdőssztyeppeket.

A következőkben az alapkőzet szerinti tárgyaljuk

őket.

5.1 H OMOKI ERDŐSSZTYEPPEK

A mai homoki erdő-gyep mozaikok igen sokfé-

lék, és gyakran egymásba fonódva, egymással

mozaikolva is előfordulnak a buckán álló magányos

tölgyfától egészen a „nagy kiterjedésű” kocsányos

tölgyesekig. A szárazabb homoki erdőket pusztai

tölgyesnek (lásd 5.1.1. és részben 5.1.2.), az üdébb

változatot pedig gyöngyvirágos tölgyesnek nevez-

zük (lásd 5.1.3, de részben 5.1.2. is), általában attól

függetlenül, hogy milyen okok miatt ligetes vagy

száraz az erdőállomány. A sokféleséget egyrészt az

eltérő eredet, történet és a termőhely változatossá-

ga okozza, másrészt a korábbi tájhasználat-történet

következménye.

Itt is hangsúlyozni szeretnénk, hogy a homoki

tölgyesek jelentik a hazai erdőssztyepp egyik egye-

dülálló különlegességét, mivel a Kárpát-medencén

kívül nem ismerünk erdőssztyepp jellegű homoki

tölgyeseket.

5.1.1 Száraz, buckás, meszes homok-

területek növényzete

E tájak növényzete egykor molyhos és kocsányos

tölgy facsoportokból, nyílt homoki gyepekből és ke-

vés sztyepprétből állhatott. Ilyen területet ma csu-

pán két helyen ismerünk: Csévharaszton és János-

halma mellett. A jánoshalmi területet 1999-ben fe-

dezték fel, ezért ismereteink még igen hézagosak

róla. Amit biztosan tudunk, „száz” éves molyhos,

kocsányos és csertölgyek (!) nőnek a buckásban

nyílt homoki gyeppel mozaikolva. A néhány hektá-

ros – természetközelinek tűnő – foltok nagy feny-

ves-akácos tengerben rejtőznek. A tölgyek eredete

még bizonytalan, egyes vélemények szerint 60-80

éve telepítették őket, mások a telepítés időszakát a

török hódoltság utánra teszik, megint mások ősho-

nosságukat feltételezik.

Csévharaszton a Buckás-erdőt korábban nagy

5. AZ ALFÖLDI ERDŐSSZTYEPPEK TÍPUSAI

MOLNÁR ZSOLT, FEKETE GÁBOR, VARGA ZOLTÁN, KUN ANDÁS, SÜMEGI PÁL, MOLNÁR ATTILA,

FACSAR GÉZA, SZODFRIDT ISTVÁN ÉS V. SIPOS JULIANNA

zárt tölgyesek övezték (gyöngyvirágos- és gyertyá-

nos-tölgyesek, zsombékláp foltok), ezekben volt

egy buckásabb és jóval szárazabb termőhelyű szi-

get, melyen ma a tölgyes-nyáras-borókást találjuk.

Ami itt egyedi az az, hogy a dombok tetején és ol-

dalán 5-12 méter magas molyhos és kocsányos töl-

gyek (illetve hibridjeik) nőnek. Alattuk zárt homo-

ki sztyepprét-szerű gyepszintet találunk kisebb fol-

tokban erdei jelleget adó fajokkal, mint pl. gyöngy-

virággal (Convallaria majalis) és széleslevelű sala-

monpecséttel (Polygonatum latifolium). A legfőbb

kérdés az, hogy ez a tölgyes-nyáras-borókás mozaik

milyen típusú erdő maradványa? Egyes vélemények

szerint zártabb homoki tölgyesek túllegeltetett és

elborókásodott állapota – ennek részben ellent-

mond a fák termete és rossz növekedése –, mások

szerint ezeken a termőhelyeken sohasem záródha-

tott a tölgyes, ezért egykor is pionír jellegű cserjék

és fák (pl. boróka és nyárak), valamint nyílt homo-

ki gyepek tölthették ki a tölgyfoltok közötti terüle-

tet. Gyepek folytonos meglétére utal ugyanis

Csévharaszton az olyan, igen ritka, napjainkban

egyáltalán nem terjedőképes, fényigényes növény

megléte, mint pl. a tartós szegfű (Dianthus

diutinus). Sajnos a buckaközök lápjai kiszáradtak,

eloxidálódott a bennük lévő tőzeg, és ezzel a virág-

porszemekben „kódolt” történet is, ezért a kérdés

megválaszolásában egyre inkább csak a talajok kö-

rültekintő vizsgálatára támaszkodhatunk A hu-

musz eredetét, illetve az eltemetett talajszinteket

kell tanulmányoznunk.

E típus tárgyalása során röviden szólnunk kell a

nyáras-borókásokról is. A nyáras-borókások mai ál-

lományaiban többnyire igen ritkák az erdei lágyszá-

rú fajok, ezért többen még a nagyobb facsoporto-

kat sem szívesen tartják igazi erdőnek. Mások vi-

szont a homoki erdőssztyeppek egyik fontos képvi-

selőjének tekintik e vegetációtípust.

A nyáras-borókások általában igen ligetesek,

nyílt és száraz homoki gyepekkel mozaikolnak. A

fafajok kombinációja igen változatos lehet. Isme-

rünk olyan állományokat, melyeket a boróka

teljesen ural, máshol viszont a galagonya alkotja a

cserjéseket a nyárasok körül. A sűrű cserjeszintre

és az erdőfoltok árnyékosabb szegélyére jellemző,

hogy a tájban máshol élőhelyet nem találó erdei, er-

dőssztyepp- és sztyeppfajok találnak menedéket.

Bár e társulás igen karakteres, könnyen felismer-

hető, látványos és sokat kutatott, eredetéről, termé-

szetességéről a mai napig komoly vita folyik. Ko-

rábban szinte kizárólag homoki tölgyesek degradált

maradványának vagy regenerációs stádiumának

tartották, de napjainkban az a feltevés is egyre elfo-

gadottabb, hogy a legszárazabb homokterületeknek

a mai nyáras-borókásokhoz hasonló lehetett a ter-

mészetes klimax erdőtársulása. Több állományuk-

ról bebizonyosodott, hogy 200 évvel ezelőtt szinte

fátlan volt a területük, így ezen állományok bizonyí-

tottan egy néhány száz éves regenerációs stádiumot

képviselnek. Ilyen terület pl. a bugaci Ős-borókás

is. Az eredettel kapcsolatos kérdések eldöntése

igen nehéz, mert nagyon hiányosak és bizonytala-

nok a száraz homokterületek vegetációtörténetéről

rendelkezésünkre álló adatok. Az is elképzelhető,

hogy az igazság jelen esetben is valahol „középen”

van.

5.1.2 Közepesen jó termőhelyű homok-

területek növényzete

E területek termőhelye löszös homok, gyengén sa-

vanyú homok, illetve eltemetett réti talaj, gyakoriak

a szárazabb homokdombok. A vegetáció egykor

zárt és nyílt lombkoronaszintű erdők mozaikjából

állhatott, sőt akár kisebb gyepterületek is előfordul-

hattak. Gyepek folyamatos meglétére utal például

az olyan fajok előfordulása, mint a szürke veronika

(Pseudolysimachion (Veronica) incanum), a balti

szegfű (Dianthus arenarius ssp. borussicus) és a

magyar körkörcsin (Pulsatilla pratensis ssp.

hungarica). Ha ilyen erdőket rendszeresen legeltet-

tek vagy sarjaztattak, akkor a nyílt erdők és a tisz-

tások aránya jelentősen megnőhetett. A pusztai töl-

gyes irtása helyén zárt homoki gyep is és „szegély-

társulás” (Trifolio alpestris – Geranietum

sanguinei) is stabilizálódhatott. Utóbbi a magyar

nőszirom sarjtelepek jelentős kora miatt a szó szo-

ros értelmében erdei maradvány. Amennyiben a

használat nem vezetett az erdő teljes eltűnéséhez,

és a legeltetés abbamaradt úgy 100 éve, és azóta az

erdőgazdálkodás még nem cserélte le a tölgyet más

fafajra, akkor ezek a területek meglehetősen „ter-

mészetes” képet mutathatnak. Zártabb erdők álta-

lában az alacsonyabb térszíneken vannak, a dom-

bokon pedig kisebb-nagyob tisztásokat találhatunk.

Akár még szép erdőszegély is kialakulhatott, ben-

nük a jellegzetes szegélyfajokkal. Be kell vallani,

hogy legtöbbünk erdőssztyepp képe olyan erdők

megismerésével alakult ki, mint pl. az Álló-hegy és

Bátorliget környéke a Nyírségben, valamint a Csó-

kás-erdő Nagykőrösnél, de ilyen karakterű a

margitai Tilos-erdő sziki tölgyese is. Hogy a múltbe-

li „roppant” marhacsordáknak milyen hatása van a

mai képre, csak részletes kutatások után tudhatjuk

meg.

5.1.3 Jó termőhelyű homokterületek

növényzete

E tájak rozsdabarna, kovárványos barna, illetve ré-

ti erdőtalaján kialakult erdői – nem utolsó sorban a

tavaszi többletvízhatás miatt – teljesen zártak lehet-

tek, ezért az egykori homoki erdőssztyeppnek a

zárt erdőterületeihez tartozhattak. Több kérdésben

azonban még bizonytalanok vagyunk. Mekkora ki-

terjedésben léteztek ilyen erdőállományok? Mennyi

ideig léteztek a holocén folyamán? Milyen mérték-

ben legeltették őket? Mikor nyíltak fel? Az erdőirtá-

sos földművelés korában mekkora részüknek volt

hosszabb-rövidebb ideig tartó szántókorszaka?

Mindenesetre ezen erdőknek is gyakran vannak

szép tisztásaik, melyek a legeltetés felhagyása óta

hol lassabban, hol gyorsabban cserjésednek-erdő-

södnek. Sőt a tisztások lehetnek igen fajgazdagok

és gazdagok ún. napfénynövényekben, melyek az

erdő belsejében nem élnek. Ilyen erdő a mai nyírsé-

gi erdőssztyepp-erdők nagyobbik része, valamint a

Duna-Tisza közén a Peszéri-erdő és a Nagykőrös, il-

letve Kecskemét környéki erdők egy része. Egyes

tisztások „tavisztyeppek”, azaz kiszáradt láprétek,

ami jól látszik abból, hogy a sztyeppfajok mellett

még ma is megvannak a láprétek túlélő fajai és a ta-

laj is egy fokozatosan sztyeppesedő réti talaj.

Az utolsó évtizedekben végbement talajvízszint-

süllyedések következtében a gyöngyvirágos-tölgye-

sek egy kisebb része – különösen a Duna-Tisza kö-

zén – a pusztai tölgyesek felé közelít, a többi állo-

mány – elsősorban a Nyírségben – a gyors szára-

dás-felnyílás miatt nitrofilizálódik, ami igen súlyos

természetvédelmi gondot jelent. Megfigyelhetjük

pl. a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus) és a

kisvirágú nenyúljhozzám (Impatiens parviflora)

robbanásszerű terjedését, és ezzel párhuzamosan

az ősibb vegetáció gyors pusztulását. Valószínűsít-

jük, hogy a hirtelen száradás a denitrifikáló bakté-

riumokat tette tönkre.

5.2 A SZÁRAZ LÖSZTERÜLETEK

ERDŐSSZTYEPPJEI

Az Alföldön szinte egyáltalán nem, a hegylábon

is csak apró töredékek maradtak meg ebből az –

egykor a hegylábakat és az Alföld egyes részeit be-

borító – erdőssztyepp-típusból. A legtöbb

természetközeli vegetációjú löszterületen már csak

gyepeket és főleg galagonyás cserjéseket találunk

erdők nélkül. A leginkább természetközeli erdőket,

erdőfoltokat, de legalább facsoportokat is tartalma-

zó mozaikok száma országosan valószínűleg nem

haladja meg a 25-öt, táji léptékű vegetációmozaik

viszont egyáltalán nem maradt fenn. A lösz erdős-

sztyeppjére az alábbi vegetációtípusok a jellemző-

ek: zárt és felnyíló tölgyesek, facsoportok főleg

molyhos tölgyből, pusztai cserjések (gyakran az er-

dőtől teljesen függetlenül), magasfüvű lösz-rét-

sztyeppek, illetve erdőirtásrétek (szálkaperje ré-

tek), alacsonyabb füvű, de még gazdag fiziognómi-

ájú löszsztyeppek, degradált, alacsony füvű löszle-

gelők, meredek lejtők fenyérfüves (Bothriochloa-s)

és löszfalvegetációja. Ezen vegetációtípusok közül

a magyarországi alföldi zárt és felnyíló lösz erdős-

sztyepp-tölgyesekről a leghézagosabbak ismerete-

ink, ezen tudás nagy része is csupán egyetlen egy ál-

lomány vizsgálatából származik.

A tatárjuharos lösztölgyes növénytársulástani „tí-

pusállománya” hazánkban van. A Kerecsend köz-

ség mellett található állomány florisztikai összeté-

tele a társulást – délkelet-európai összehasonlítás-

ban – megfelelően képviseli. Akkor is így van ez, ha

a hegység közelsége miatt ott számos dombvidéki-

hegyvidéki faj is előfordul. Mindamellett keveset tu-

dunk arról, hogy milyen lehetett az Alföld belsejé-

ben az erdőssztyepp-erdők faji összetétele. Valószí-

nű, hogy a molyhos tölgy és számos középhegységi

faj relatív fontossága kisebb, a kocsányos tölgyé és

több ligeterdei fajé pedig nagyobb mértékű volt.

A Kerecsendi-erdő eredeti (1950-es évek beli) le-

írásában szerepel a tölgyek viszonylag rossz növe-

kedése, a lombkoronaszint tökéletlen záródása. A

laza lombkorona-szerkezet kialakulásáért – a klíma

mellett – a csernozjom barna erdőtalajban koráb-

ban végbement, olykor rétegszerű kálciumkar-

bonát-felhalmozódás is felelős. Ez a klimatikus vi-

szonyokkal együtt egy sajátos, talán ciklikus belső

dinamika kialakulásához vezet, az idősebb fák

pusztulása és kidőlése következtében az erdőben lé-

kek keletkeznek, ahová azután sztyeppelemek jut-

nak be, illetve a lappangó fajok felszaporodnak.

Ilyen, az erdőbe beépülő sztyepprétfajok például a

barázdált csenkesz (Festuca rupicola), a lappangó

sás (Carex humilis), a tavaszi hérics (Adonis

vernalis), a koloncos legyezőfű (Filipendula

vulgaris) és a pusztai meténg (Vinca herbacea). A

hazai erdőssztyepp lösztölgyeseinkben leírt, egy-

mást mozaikszerűen váltó két altípus (a barázdált

csenkeszes (festucetum rupicolae) és a gyöngyköle-

ses (lithospermetosum purpureo-coeruleae)) való-

színűleg ezen dinamika megnyilvánulása egy idő-

pontban. Itt érdemes megjegyezni, hogy számos

olyan faj ismert, melyek előfordulásának súlypont-

ját ugyan a szárazgyepekre, illetve a sztyepprétekre

tehetjük, de a száraz tölgyesek lékeiben és a sze-

gélycserjésekben is rendszeresen megjelennek. Ilye-

nek például a magyar repcsény (Erysimum

odoratum), a buglyos kocsord (Peucedanum

alsaticum), a pusztai meténg (Vinca herbacea), a

hasznos tisztesfű (Stachys recta) és a borzas

peremizs (Inula hirta) (a teljes listát lásd Jakucs

1961). Ezeket az ötvenes-hatvanas évek hazai

növénytársulástani irodalmának táblázatai, elsősor-

ban Zólyomi Bálint, Jakucs Pál és Fekete Gábor

munkái „WS” jellel illetik. E jel az erdőssztyepp né-

met elnevezéséből, a Waldsteppe-ből származik.

Természetesen a legtöbb ilyen faj a

szubkontinentális tölgyesekben és ezek rokon tár-

sulásaiban fordul elő. A szegélyfajok, mint például

a nagy ezerjófű (Dictamnus albus), a piros gólya-

orr (Geranium sanguineum) és a nagy termetű ló-

here fajok (Trifolium spp.) nemcsak az erdő pere-

mén nőnek, hanem az erdő belsejében is. A fent le-

írt térbeli heterogenitás az oka a kissé durvább, de

még mindig „mikro"-nak nevezhető mozaikosság-

nak, a facsoportok és a gyepfoltok váltakozásának.

Fenti jellemzés ugyan a Kerecsendi-erdő leírásánál

fogalmazódott meg, de Fekete Gábornak a románi-

ai Dél-Munténiában (Vaduani-erdő) és a bulgáriai

Ludogorje-ban (Terveli-erdő) a molyhos tölgy,

hamvas tölgy (Q. pedunculiflora), csertölgy és ta-

tár juhar lombsátra alatt készített felvételei hasonló

helyzetet rögzítettek (vö. még a délnyugat-szlováki-

ai erdőkkel). A romániai és a környező területek jól

mutatják, hogy fajösszetételében és fiziognómiájá-

ban mennyire egységes a szubmediterrán klímaha-

tás alatt álló és löszön kifejlődött erdőssztyepp-ve-

getáció.

Több, mint negyven évvel a tatárjuharos lösztöl-

gyes hazai leírása után, még mindig igen hézagosak

az ismereteink ezen erdőssztyepp-erdőnkről. En-

nek egyik oka, hogy igen kevés állománya maradt

fenn, a másik, hogy az utóbbi évtizedekben csak ke-

vesen kutatták ezt az erdőtípust. A vizsgálatok újra-

indításának szükségességére hívták fel a figyelmet a

Kerecsendi-erdő legutóbbi bejárásai. Fekete Gábor

és mások megfigyelései szerint az első leírás óta el-

telt négy évtized távlatában lényeges florisztikai, de

főleg faállományszerkezeti változások történtek.

Úgy tűnik, hogy a sztyeppfajok a peremekre, a nyi-

ladékokra szorultak, emelkedett a jellegtelenítő, za-

varásjelző fajok dominanciája, mivel a lombkoro-

naszint záródott, a magas cserjeszint előretört.

Ugyanakkor lehetséges, hogy a most megfigyelt

záródás egy természetes folyamat része, melyet

az állomány kiritkulása követhet néhány évti-

zed múlva.

A Kerecsendi-erdő vegetációtörténeti és

biogeográfiai értékelése a mai napig vitatott. A fel-

fellobbanó szakmai vitát az alábbi fő kérdések köré

csoportosíthatjuk.

• Milyen lehetett az erdő egykori, természetes

fajösszetétele, faállományszerkezete, dinami-

kája?

• Milyen mértékben felel meg ennek a mai álla-

pot?

• Síkvidéki klímazonális erdőnek tekinthetjük-e

ezt az erdőt?

• Mely alföldi löszterületek egykori klimax tár-

sulásaival azonosítható az itt leírt tatárjuharos

lösztölgyes? A más klimatikus és kőzettani vi-

szonyokkal rendelkező alföldi löszterületek

egykori erdőssztyeppjei milyen mértékben kü-

lönbözhettek ettől?

Az itt is felsorolt kérdések fontossága miatt a

részletes vizsgálatok megkezdését nem halaszthat-

juk tovább. Az alábbiakban néhány olyan példát,

szempontot adunk meg, amelyek figyelembe vétele

véleményünk szerint egy leendő kutatás során fel-

tétlenül szükséges.

Lényeges feladat a löszön fennmaradt erdős-

sztyepp-erdők részletes tájtörténeti, tájhasználat-

történeti feldolgozása. A fő kérdések megválaszolá-

sához szükséges lenne tudnunk pl., hogy a telepí-

tett részek mellett mekkora ezekben az ősi foltok

aránya? Tudjuk például, hogy a Kerecsendi-erdő

egyes részeiben bizonyosan fácánoskert és

sarjaztatott legelőerdő volt. Kérdés, hogy milyen

mértékben, hogyan hatottak ezek a beavatkozások

a dinamikára? Hosszabb távú megfigyelések szerint

a fényigényes tatár juhar az első 10-20 évben gyor-

sabban nő, mint a tölgyek, így a lombkoronában va-

ló jelenléte pl. függhet az erdő levágása utáni első

időszak kompetíciós viszonyaitól (vö.

sarjerdőgazdálkodás).

A legtöbb még ma is vizsgálható lösz erdős-

sztyepp területen az erdő már alárendelt szerepű,

gyakran csak magányos fák vagy apró facsoportok

formájában jelenik meg. Ezekről feltételezzük,

hogy jelentős részben legelőerdők voltak, de ki tud-

ja hány száz vagy akár ezer éve? Érdemes lenne azt

is megvizsgálni, hogy az erdőirtásrétnek tartott,

még erdei fajokat is őrző szálkaperjés gyepekről mi-

kor irtották le az erdőt, néhány száz, vagy néhány

ezer éve? Milyen erdők voltak ezek, zártak vagy fel-

nyílóak? Sajnos ezek a tájak általában szegények

pollenrejtő lápokban, így szinte csak a talajok rész-

letesebb vizsgálatától várhatjuk a múlt jobb megis-

merését. Érdekes lehet a felhagyott dombvidéki

szőlők és gyümölcsösök dinamikájának tanulmá-

nyozása is, hiszen ezek fajkészlete gyakran hasonlít

a lösz erdőssztyeppekére.

Magas indikációs értéküknél fogva a cserjések, il-

letve ezek fajai közül a rózsák kutatása is fontos fel-

adat, hiszen az egykori tatárjuharos lösztölgyesek

mellett, azok irtásain, illetve a mai erdők közvetlen

közelében találhatjuk a legnagyobb faji sokféleség-

gel rendelkező cserjéseket (7 rózsafaj!), melyek va-

lószínűleg valamilyen nyíltabb-cserjésebb erdőnek

lehetnek elszegényedő maradványai. Ezen cserjé-

sek rózsafajait ugyanis a mai zárt erdőkben nem,

vagy csak igen ritkán találjuk meg.

Az Erdőssztyepp-mozaikok adatbázisában (lásd

8. fejezet) 17 olyan terület van, amelyeket a lösz er-

dőssztyepp kutatásba célszerű lenne bevonni. Pél-

dául a Mezőföldön vannak ilyenek, de a Közép-

hegység lábainál is ismertek kisebb-nagyobb állo-

mányok, sőt fontos mintaterület lehet a kissé elfe-

lejtett Lovasberényi-erdő is (Fekete 1955).

Itt kell röviden említést tennünk a középhegysé-

gek lábain és a kis meredekségű lejtőkön található

állományokról, továbbá a mész- és melegkedvelő

tölgyesekről, illetve a meredek hegyoldalak és hegy-

gerincek felnyílt, alacsony koronaszintű bokorerde-

iről, és ezek jellemző mozaikjairól. Bár az alföldi

erdőssztyeppeket tárgyaló munkában látszólag

nincs helyük, a florisztikai és biogeográfiai kapcso-

latok miatt röviden mégis szólunk ezekről. Közbe-

vetőleg érdemes megjegyezni azt is, hogy az alföldi-

nek nevezett erdő- és erdőssztyepp állományok is

gyakran nem teljesen sík, hanem többnyire dombos

vidékeken fordulnak elő mind a Kárpát-medencé-

ben, mind attól keletre.

A hegylábi, többé-kevésbé zárt koronaszintű állo-

mányokra jellemző, hogy löszön, áthalmozott lö-

szön, illetve kőzettörmelékkel kevert lejtőhordalé-

kon nőnek. Egykor az alföldi erdőssztyepp-erdővel

érintkezhettek, egyes régiókban ma a tatárjuharos

tölgyesek fajkészletének egyedüli őrzői. Ahol ma is

megtalálhatjuk az átmeneti zónát, ott gyakran nem

könnyű a középhegységi mész-, illetve melegkedve-

lő tölgyesek és az alföldi-dombvidéki tatárjuharos

tölgyesek határát megvonni.

A Duna vonalától nyugatra, délnyugatra jellem-

zőek a különböző mértékben lealacsonyodó és fel-

nyíló molyhos-cseres tölgyesek, számos

szubmediterrán elterjedési típusú fajjal, így a koro-

naszintben jellemző virágos kőrissel. A Dunától

északkeletnek haladva a délies sztyepp- és erdős-

sztyepp-elemek jórészt elmaradnak, ezzel párhuza-

mosan az eurázsiai-kontinentális flóraelemek kerül-

nek előtérbe. Az Északi-középhegység molyhos töl-

gyes állományai a délies lejtőkön akár az 500 méte-

res tengerszint feletti magasságig is felhatolnak. Zá-

ródásuk csak mintegy 60-70 %-os, cserjeszintjük

dús és gazdag, gyepszintjük szárazságtűrő, jelentős

részben erdei fajokból áll, bár az avarborítás nélkü-

li helyeken jellemző az erdőssztyepp- és sztyeppele-

mek megjelenése is.

A hegyoldalakon és hegygerinceken, peremeken

alakulnak ki a bokorerdők. Létrejöttüket már egyér-

telműen a mikroklímának, az itt uralkodó szélsősé-

ges hőmérsékleti és hidrológiai viszonyoknak kö-

szönhetik. A meredek oldalakról, gerincekről a csa-

padékvíz gyorsan elfolyik, elszivárog. Koronaszint-

jük alacsony, nem zárul teljes mértékben, napfény-

foltos gyepszintjükben, tisztásaikon uralkodnak a

sztyepp-, illetve a szárazságtűrő erdőssztyepp fajok,

nem ritkán a szomszédos sziklagyepek fajai is áthú-

zódnak. A Középhegység egészét tekintve a bokor-

erdőknél is kimutatták a melegkedvelő elemekben

gazdagabb délnyugati és a hűvös-kontinentális el-

terjedésű fajokban gazdagabb északkeleti típuso-

kat.

A felnyíló koronaszintű, sztyepp- és erdős-

sztyepp-fajokban gazdag cseres-molyhos tölgyese-

ket és a bokorerdőket nevezhetjük lejtő-erdős-

sztyeppnek is.

5.3 SZIKI ERDŐSSZTYEPPEK

A mai sziki erdőssztyepp-tölgyesekkel kapcsolat-

ban sokáig fejtörést okozott az az ellentmondás,

miszerint a legszebb, legfajgazdagabb, azaz leg-

ősibbnek, tűnő állományok környékén is mindig

cickórós füvespusztákat, másodlagos, az elmúlt 150

év során ártérből kiszáradt pusztákat találtunk. Az

erdő nélküli, karakterfajokban hol gazdagabb, hol

szegényebb kocsordos-őszirózsás magaskórósok is

kizárólag ilyen jellegtelen fajkészletű, másodlagos

pusztákon fordulnak elő.

Az elmúlt években Molnár Zsolt, Tóth Tibor és

munkatársaik Tiszabábolnán különleges történeti

„kísérletben” bizonyították, hogy a kocsordos-

őszirózsás magaskórósok a lecsapolások után

sztyeppesedtek, szélsőséges esetben jellegtelen cic-

kórós pusztává alakultak, ahol már csak néhány túl-

élő egyed képviseli a korábbi karakterfajokat, pl. a

fátyolos nőszirom (Iris spuria) nagy tövei. Ilyen, ki-

száradt, teljesen jellegtelenné vált, de karakterfajo-

kat szálanként még őrző „kocsordos” állományok a

Hortobágyon, a Dévaványai- és a Vésztő-Mágori-

szikeseken is ismertek.

Az ellentmondás feloldása céljából 19 sziki töl-

gyes mozaikot vizsgáltunk meg, és ezek összeha-

sonlításából állítottuk össze az alábbi listát, a mai

sziki tölgyes – kocsordos-őszirózsás magaskórós ál-

lományok legfontosabb jellemzőit.

• Minden állomány igen karakteres, a mai bota-

nikus számára könnyen azonosítható.

• A Tisza vízgyűjtőjének szinte minden alföldi

folyószakaszán és a Kisalföldön is előfordul-

nak, a Duna meszes talajú és kevésbé konti-

nentális csapadékjárású vízgyűjtőjéből viszont

teljesen hiányoznak.

• Minden állományát egykori ártéren találjuk,

ma valamennyit a mentett oldalon, zömmel

másodlagos, cickórósszikes pusztával és/vagy

mélyben sós réti csernozjom talajú szántókkal

körülvéve.

• Az erdő tisztásain minden esetben kocsordos-

őszirózsás magaskóróst, azaz sziki erdős-

sztyepp-rétet (Peucedano-Asteretum) találunk,

melyeken jellemző a sziki, réti és sztyeppfajok

keveredése. Jellemző fajok a sziki kocsord

(Peucedanum officinale), a réti őszirózsa

(Aster punctatus), az aranyfürt (Aster

linosyris), a fátyolos nőszirom (Iris spuria), a

karcsú kerep (Lotus angustissimus), a sziki ló-

rom (Rumex pseudonatronatus) és a bárány-

üröm (Artemisia pontica). A „sziki” kocsord

azokon a termőhelyeken érzi jól magát, ahol a

felső 100 centiméterben nincs, vagy csak alig

van só, szikesebb talajokon az állomány kirit-

kul, letörpül.

• Az erdőbelső lágyszárú borítását – a kimon-

dottan zavarást jelző fajokat most nem hang-

súlyozva – jellemzően főleg általános lomber-

dei fajok adják, mint például az erdei szálka-

perje (Brachypodium sylvaticum) és a zöldes

sás (Carex divulsa). Mellettük, szálanként az

állományok többségében megtalálhatóak a né-

mileg specialistább, inkább üde lomberdőkhöz

kötődő fajok is, mint például az erdei rozsnok

(Bromus benekenii), a göcsös görvélyfű

(Scrophularia nodosa) és a pettyegetett tüdőfű

(Pulmonaria officinalis). Az érintetlenebb fol-

tokon kifejezetten keményfaliget-maradvány-

nak tekinthető fajok is jelen lehetnek, mint pél-

dául a kétlevelű csillagvirág (Scilla bifolia), az

odvas keltike (Corydalis cava) és a sárga tyúk-

taréj (Gagea lutea). A száraz tölgyes fajokat,

mint például a bársonyos tüdőfüvet

(Pulmonaria mollis) és a méreggyilokot

(Vincetoxicum hirundinaria) leginkább az er-

dőszegélyekben, a valamilyen okból nyílt állo-

mányokban, illetve a tisztásokon találjuk. Kö-

zülük az igazán „jók”, mint például a magyar

zergevirág (Doronicum hungaricum) csupán

1-2 sziki tölgyes maradványfoltban élnek, így

ezen élőhelytípusra nem nevezhetjük általáno-

san jellemzőnek.

• A molyhos tölgy hiányzik, Ohaton és

Újszentmargitán pedig minden valószínűség

szerint ültetett, a csertölgy szintén, bár az e fa-

jok őshonosságáról folytatott vita még nem zá-

rult le.

• Az erdőbelsőkben még az utóbbi évtizedekben

és a hosszú aszályt követő elmúlt 2 csapadékos

évben is gyakori volt a tavaszi-nyáreleji felszíni

vízborítás.

• Az igazi, „tipikus” sziki tölgyes csak az erdő-

foltok szegélyzónájára, illetve a kis facsoport-

okra korlátozódik, azaz a legkarakteresebb ré-

sze a mozaiknak a kocsordos-őszirózsás tisztás

és az erdőszegély.

A felsorolt megfigyelések, illetve az irodalom fel-

dolgozása alapján azt a hipotézist fogalmazzuk

meg, hogy a mai sziki tölgyes állományok jelentős

része ártéri keményfás ligeterdők és üde ártéri rétek

kiszáradásával, a rétek elsztyeppesedésével és az er-

dők felnyílásával keletkezett, azaz másodlagos er-

dőssztyeppeknek kell tekintsük őket. Más részük vi-

szont már a holocén korábbi szakaszában kialakul-

hatott, pl. a folyómedrek átrendeződése következté-

ben, a lecsapolásokhoz részben hasonló kiszáradá-

si folyamat során. Ezáltal szolonyeces réti erdőtala-

jokon ligetes, letörpülő tölgyesek jöttek létre, ezek

részben ősi erdőssztyeppnek tekinthetők. Erre utal,

hogy pl. az újszentmargitai és ohati, de más állomá-

nyok is, legszélső Tisza-morotva-zugban vannak, te-

hát a kiszáradás első lépcsője már valamikor a ko-

rábbi holocénben lejátszódott, és a lecsapolások

csak a második – bár igen drasztikus – lépcsőt je-

lentették. Szintén a már korábban megkezdődött

száradásra utal, hogy a nagyobb kiterjedésű erdők-

ben már a lecsapolások előtt feljegyeztek száraztöl-

gyes- és sztyeppfajokat, azaz lehettek bennük erdős-

sztyepp jellegű foltok. Meg kell azt is jegyezni,

hogy a sziki tölgyes és a kocsordos-őszirózsás

magaskórós nem „kötelezően” összekapcsolt társu-

lások, bár a hazai esetekben viszonylag gyakran

azok. A magaskórós gyep sokkal kontinentálisabb

jellegű és nyilván sokkal ősibb is, mint a jelenlegi

tölgyes „szomszédja” (lásd 3.5. fejezet).

A sziki tölgyesek tisztásain található ürmös, bá-

rányparéjos szikes gyepek ősisége továbbra is vita

tárgya. Ez valószínűleg attól függ, hogy milyen mér-

tékű volt a lecsapolások előtti kiszáradás. Mivel a

kocsordos-őszirózsás magaskórós tisztások gazda-

gabb állományai gyakran, bár olykor csak igen las-

san erdősödnek, pl. tatár juharral és kökénnyel

(Prunus spinosa), feltételezhetjük, hogy ezek az ősi

sziki tölgyesek kevésbé voltak ligetesek, mint a ma-

iak. Sajnos ma az Alföldön sehol sem ismerünk

olyan sziki erdőssztyepp-foltot, ahol az elmúlt 150

évben nem romlott volna igen jelentősen a vízház-

tartás.

A kiligetesedést és az újraerdősödést a sziki er-

dőssztyeppeken ma is megfigyelhetjük. Például az

1960-as évek elején az ohati „holt erdő” úgy kelet-

kezett, hogy egy erősen vízállásos évben gyapjaslep-

ke (Lymantria dispar) hernyó okozta tarrágás volt,

amely az egyébként a „lábvizet” jól bíró kocsányos

tölgynél a párologtatás leállása miatt gyökérfulladá-

sos pusztulást idézett elő. Nádas és ecsetpázsitos

alakult ki az erdő helyén, majd ahogy ezek erős pá-

rologtatásukkal szárították a termőhelyüket, megje-

lentek benne az őszirózsás-kocsordos sziki rét fajai

is. Újszentmargitán és a bélmegyeri Fás-pusztán is

a „sziki” tölgyes valójában a szélsőséges vízjárású,

időszakosan vízállásos foltokon „lyukad ki”, nem

pedig a szárazakon. Az erdőtlenség ebben az eset-

ben tehát ugyanúgy nem klimatikus, mint például a

homokbuckák tetején vagy a dolomitgerinceken,

csak éppen a vízháztartásban az ellenkező véglet

érvényesül.

Sümegi Pál és munkatársai régészeti-geológiai, il-

letve Varga Zoltán biogeográfiai vizsgálatainak

adatai alapján ma már biztosra vesszük, hogy a ho-

locén folyamán végig voltak szikesek a Tiszántúlon,

ami a sziki erdőssztyeppek egy – az árterektől jó-

részt független – harmadik típusának kialakulását

jelenthette. Azokon az ősi szikes területeken, ahol

a szikes talajréteg 80-100 centiméternél mélyebben

volt (vö. a mai szikespusztai löszgyepfoltokkal), ott

lehettek a felnyílt és alacsony tölgyesek, ahol vi-

szont a felső 100 centiméter volt szikes, ott fás ve-

getáció nem alakulhatott ki, csupán szikes gyepek

(pl. padkás szikesek). Mivel az erdők és cserjések

alatt a sziknek mélyen kellett lennie, a lágyszárú

szintre közvetlen hatással nem lehetett, ezért a

gyepszint (lösz)sztyepprétszerű, illetve száraz töl-

gyesszerű lehetett. Azaz az erdő – gyep- és részben

cserjeszintjét tekintve – hasonlíthatott a löszön ki-

alakult erdőssztyepp-tölgyeshez, bár azzal valószí-

nűleg nem volt azonos, mert a faállomány szelekci-

óját nem a mély talajvíz, hanem éppen ellenkező-

leg, a viszonylag magas és szikes talajvíz okozta. Az

ilyen nagy kiterjedésű, ősi, specialista fajokban gaz-

dag, karakteres – már a lecsapolások előtt is erősen

szikes – vegetációjú területeken azonban sehol sem

(!) találtunk sem mai, sem történeti adatot, ami szi-

ki tölgyesre utalna, annak ellenére, hogy napjaink-

ban a magasabb hátakon nem ritkák az „erdős-

sztyeppszerű”, gyenge növekedésű és kiligetesedő

kocsányostölgy-telepítések. Tehát ma még nem tud-

juk, hogy a valóságban létezett-e egyáltalán ez a

kárpát-medencei sziki erdőssztyepp típus.

5.4 NÉHÁNY JELLEGZETES KELETI PÉLDA

Ahhoz, hogy a hazai erdőssztyeppek jellegzetes-

ségeit jobban megismerhessük, és a specialitásokat

is könnyebben felismerhessük, az eddigieknél ala-

posabban kellene tanulmányoznunk a tőlünk távo-

labbi erdőssztyeppeket. E kutatások ugyanis a szük-

ségesnél jóval kisebb intenzitással folynak. Az aláb-

bi példák csak ízelítőt adhatnak a hatalmas erdős-

sztyepp-zóna jellegzetességeiről, sokféleségéről. A

bemutatott helyszínek kb. hasonló méretű régiók

reprezentánsai, mint amelyről ez a kiadvány szól.

De már ez a néhány példa is megmutatja, hogy a

kárpát-medenceiekhez mennyire hasonló vagy ép-

pen mennyire eltérő élőhelyek alkotnak erdős-

sztyepp-mozaikot keleten, sőt azt is megfigyelhet-

jük, hogy a nálunk is honos növényfajok ott

mennyire hasonló vagy éppen különböző élőhelye-

ken fordulnak elő.

5.4.1 Szubmediterrán erdőssztyeppek

A romániai Moldva lösz erdőssztyeppje (Fekete Gábor)

A Vaduani erdő (Branesti és Fundulea községek

között) az utolsó nagyobb kiterjedésű erdőssztyepp

erdő állomány a Baragan sztyepp felé. Löszön,

mészlepedékes csernozjomon alakult ki. A vizsgá-

lat idején 45 éves erdő magassága 12 m, a fák átla-

gos átmérője 22 cm. A lombkoronaszint borítása

85%, a cserjeszinté 20%, a gyepszinté 65%. A fák

növekedése rossz, görcsös.

A lombkoronaszintben a Quercus pedunculiflora

az uralkodó, a Quercus pubescens szórványos, ki-

sebb állományokat csak ott alkot, ahol a mész-kivá-

lásos szint a felszínhez közel van. A Quercus

frainetto és Qu. cerris ritka. A cserjeszint alkotói:

Crataegus monogyna, Ligustrum vulgare,

Euonymus verrucosus, Ulmus campestris, Prunus

spinosa, Prunus fruticosa, Pyrus pyraster, Cornus

sanguinea, Rosa canina, Acer tataricum. A gyep-

szintben domináns alig akad, a fajok szinte egytől-

egyig alacsony borításúak: Nepeta pannonica, Iris

variegata, Iris graminea, Pulmonaria mollis,

Doronicum hungaricum, Phlomis tuberosa,

Veronica paniculata, Amygdalus nana, Adonis

vernalis, Dictamnus albus, Vinca herbacea, Rosa

gallica, Ajuga reptans, Lithospermum purpureo-

coeruleum, Clinopodium vulgare, Potentilla alba,

Fragaria vesca, Dactylis glomerata, Geum

urbanum, Alliaria petiolata, Brachypodium

sylvaticum, Polygonum dumetorum, Filipendula

vulgaris, Ranunculus polyanthemos, Muscari

comosum, Vincetoxicum hirundinaria, Melica

nutans, Verbascum phoeniceum, Lithospermum

officinale, Trifolium alpestre, Hypericum

perforatum, Euonymus europaeus, Glechoma

hirsuta, Astragalus glycyphyllos, Thlaspi

perfoliatum, Cruciata laevipes, Acer tataricum,

Asparagus tenuifolius, Inula salicina, Thalictrum

galioides, Euphorbia salicifolia, Viola arvensis,

Thalictrum aquilegifolium, Teucrium chamaedrys,

Silene nutans, Betonica officinalis, Veronica

austriaca ssp. dentata, Allium scorodoprasum,

Pimpinella saxifraga, Chrysanthemum

corymbosum, Campanula persicifolia, Lychnis co-

ronaria, Campanula glomerata, Salvia pratensis,

Stachys recta, Lapsana communis, Valeriana

officinalis, Brachypodium pinnatum, Digitalis

lanata, Epipactis helleborine, Veronica

chamaedrys, Lathyrus niger, Cerasus fruticosa,

Lactuca quercina, Turritis glabra, Silene vulgaris,

Falcaria vulgaris, Galium aparine, Euphorbia

virgata, Euphorbia polychroma.

A kiritkuló állományokban Prunus spinosa,

Cerasus fruticosa cserjés üti fel a fejét, benne

Nepeta pannonica, Dictamnus albus, Vinca

herbacea. Az erdőben, jóllehet a fajok általában

szétszórva jelentkeznek, helyenként nagy

Lithospermum purpureo-coeruleum vagy

Clinopodium vulgare kolóniák jelennek meg,

Vinca herbacea-val. A tatárjuhar vitalitása itt ki-

csiny, jobb termőhelyet igényel. Az ilyen száraz er-

dőben már csak cserje méretű, fává csak a jobb víz-

háztartású kis mélyedésekben nő. Érdemes megfi-

gyelnünk, hogy ez a flóra – a Quercus

pedunculiflora és az Asparagus tenuifolius kivételé-

vel – nálunk is kialakulhatna.

5.4.2 Kontinentális erdőssztyeppek

A középső orosz erdőssztyepp (Fekete Gábor)

A középső orosz erdőssztyeppen (jelen esetben

Boriszoglebszk, Voronyezs körzete) az er-

dő/sztyepp arány kb. 80:20%. A platókon igen jó

növekedésű kocsányos tölgy, magas kőris, korai ju-

har és hegyi szil lombkoronaszintű, bükkös-gyertyá-

nos jellegű erdő nő (benne: Aegopodium

podagraria, Asarum europaeum, Galium

odoratum, Polygonatum multiflorum, Lathyrus

vernus, Stellaria holostea, Milium effusum,

Lamium maculatum, Viola mirabilis, Rubus

saxatile), a délkeleti letöréseken kevésbé üde, ala-

csonyabb növekedésű, bibircses kecskerágós töl-

gyest találunk, melyből a szárazságkedvelő fajok

teljesen hiányzanak. Hogy ebben a tájban mégis ki-

fejlődnek a mieinkhez hasonló erdőssztyepp-erdők,

az a talajhibáknak a következménye (sztyeppei szi-

kes talaj). A sziki erdő fiziognómiája igen hasonló

a mi margitai Tilos-erdőnkhöz: a záródás tökélet-

len, a cserjeszint igen fejlett, a lombkoronaszintből

az elegyfafajok a kocsányos tölgy mellől elmarad-

nak. A gyepszint fajai: Brachypodium sylvaticum,

Geum urbanum, Stellaria holostea, Galium

odoratum, Melica nutans, Carex pilosa,

Scrophularia nodosa, Lathyrus vernus, Convallaria

majalis, Campanula persicifolia, Chrysanthemum

corymbosum, Polygonatum odoratum, Veronica

spicata, Rosa gallica, Peucedanum officinale,

Asparagus officinalis, Galium boreale, Veronica

longifolia stb. A sziki erdő aljnövényzete tehát leg-

alább három komponensű: „bükkös” elemek, né-

hány száraz tölgyes és erdőssztyeppfaj, valamint ré-

ti jellegű sztyeppfajok. A mezofil erdei fajok az er-

dő belsejébe húzódnak, a sztyepp-elemek pedig a

szegély felől hatolnak be mintegy 10-15 méterre. Az

erdőssztyepp-fajoknak forrása nem az erdő, hanem

a sziki erdőket körülvevő, kétszikűekben gazdag

rét, amely erősen emlékeztet a mi sziki erdős-

sztyepp-rétjeinkre. Fajai: Inula salicina, Galium

boreale, Dianthus superbus, Peucedanum

alsaticum, Veronica chamaedrys, Allium

angulosum, Galium verum, Lathyrus pisiformis,

Acer tataricum, Filipendula vulgaris, Melica

nutans, Aster linosyris, Serratula tinctoria, Cerasus

fruticosa, Peucedanum officinale, Melampyrum

cristatum, Limonium gmelini, Artemisia pontica,

Pedicularis sp., Festuca pseudovina, Agropyron

repens, Kochia prostrata.

Kastanozjom rétsztyepp Kazahsztánban (V. Sipos

Julianna és Varga Zoltán)

A Transzili-Alatau (Zailijszkij Alatoo) északi ré-

szén, nagyjából a Picea schrenkiana övezet alatt és

benne (1600–2400 m között) nagy kiterjedésű, vi-

szonylag üde, kétszikűekben gazdag magasfüvű rét-

sztyeppek vannak, sötét vöröses gesztenyebarna

(kastanozjom) sztyepptalajokon. Néhol egyértel-

mű az erdő-sztyepp váltás oka (pl. expozíció: csapa-

dékos északi és csapadékszegény déli lejtők), má-

sutt valószínűsíthető az erdőirtás és utána a kaszá-

lás vagy a legeltetés. A mélyebb termőrétegű talajo-

kon a mi löszgyepeinkre emlékeztető fiziognómiájú

rétsztyeppek vannak, a sekély termőrétegű, erodált

lejtőkön ürmös-csenkeszes rövidfüvű száraz sztyep-

pek.

A kazahsztáni magasfüvű rétsztyeppeknek a ke-

let-európai rétsztyeppekkel, illetve a mi löszgyepe-

inkkel sok közös fajuk van, néhány esetben pedig

közelrokon fajok, ún. vikariánsok vannak a domi-

nánsok között. Az alábbi fajlistában a jelzések: (K)

a régióban általánosan elterjedt, konstans faj*, csak

a Picea schrenkiana zónában lévő hegyi rétsztyep-

pekre jellemző. A Picea schrenkiana erdő és a rét-

sztyepp között a mi erdőszegélyeinkre emlékeztető

szegélytársulások nincsenek, a cserjések viszont

gazdagok, de leginkább a sziklás, meredek lejtőkre

korlátozódnak. Cserjés foltok magában a rét-

sztyeppben is vannak, általában a sziklakibúvásos

foltokon.

Fontosabb fajok: Bromus inermis, Brachypodium

pinnatum (K), Dactylis glomerata (K), Festuca cf.

rupicola-valesiaca (K), Helictotrichon pubescens

(K), Phleum phleoides (K), Poa angustifolia (K),

Stipa capillata, Stipa spp., Iris brevituba,

Ranunculus polyanthemos (K), Aconitum

nemorum*, Thalictrum minus (K), Th. simplex,

Fragaria vesca (K), Lathyrus pratensis (K), Silene

commutata*, Galium verum (K), G. boreale (K),

Gentiana longifolia*, Geranium saxatile*,

Betonica officinalis (K), Dracocephalum

ruyschiana*, Origanum vulgare (K), Phlomis

pratensis (K), Ph. oreophila*, Pedicularis

dolychorhiza*, Campanula glomerata, Aster cf.

alpinus*, Ligularia heterophylla* stb. Cserjék:

Juniperus pseudosabina, Rosa sericea var.

pteracantha, Spiraea lasiocarpa, Cotoneaster niger,

Berberis heteropoda.

A lomberdőövezetben a miénkhez hasonló

sztyepprétek nincsenek. Az erdőirtások helyén

magaskórósok és cserjések, az edafikusan erdőtlen

helyeken sziklagyepek és szárazgyepek vannak, sok

endemizmussal, illetve az európaitól jelentősen el-

térő f lorisztikai összetétellel, sok ernyőssel (pl.

Ferula és Prangos fajok).

Vörösfenyves tajga és magasfüvű rétsztyepp átme-

nete Mongóliában (V. Sipos Julianna és

Varga Zoltán)

Az Ulan-Baatar melletti Bogdo-uul növényzete

(hagyományos szakrális hely) viszonylag érintet-

len, legfeljebb alkalmi, nagyon csekély mértékű le-

geltetéssel. 1600 m körül a klimaxnak tűnő társulás

egy ritkás, dús aljnövényzetű szibériai vörösfenyves,

amelyet a Geranio pseudosibirici-Laricetum-mal

azonosíthatunk (Hilbig 1990). Uralkodó fája a

Larix sibirica, kevés (völgyi helyzetben több)

Betula platyphylla és (a magasabb szintekben

több) Pinus sibirica eleggyel. Cserjeszintje gyengén

fejlett, fajszegény: Rosa acicularis, Spiraea media

(!). Gyepszintje fajgazdag, sok benne a rétsztyepp

elem: Poa sibirica, Trisetum sibiricum, Aconitum

barbatum, Atragene sibirica, Anemone crinita,

Trollius asiaticus, Ranunculus japonicus,

Sanguisorba officinalis, Rhodiola rosea, Rhodiola

sp., Galium boreale, Lathyrus versicolor, Myosotis

suaveolens, Pedicularis rubra, Chrysanthemum

zawadskyi stb.

A rétsztyepp (Thalictro petaloidei-

Helictotrichetum schelliani Hilbig [1987] 1990)

üde, magaskórós kétszikűekben gazdag. Fiziognó-

miájában az európai rétsztyeppekhez bizonyos

mértékig hasonló (nagyfoltos szerkezet, közbeéke-

lődött magaskórós és cserjés foltok, sok sarjtelepes

növény, nagy fajgazdagság). Fajai: Helictotrichon

schellianum, Poa sibirica, Trisetum sibiricum,

Polygonatum odoratum, Lilium pumilum,

Aconitum barbatum, Sanguisorba officinalis,

Thalictrum petaloideum, Galium boreale, G.

verum, Lathyrus versicolor, Geranium pratense,

Dianthus versicolor, Myosotis suaveolens,

Pedicularis rubens, Dracocephalum grandiflorum,

D. sibiricum, Phlomis tuberosa, Artemisia

laciniata, Aster alpinus, Chrysanthemum

zawadskyi, Leontopodium ochroleucum,

Schizonepeta multifida, Scorzonera radiata,

Polygonum bistorta stb.

Jellemző a sok, Európában kifejezetten montán-

szubalpin elem, pl. sisakvirágok, tárnicsok,

Pedicularis-ok; valamint az Európában lápréten nö-

vő faj. Utóbbiak jelenlétének oka bizonyára a vi-

szonylag jelentős nyári csapadékmaximum és az

erős éjszakai lehűlésekkel együttjáró intenzív har-

matképződés. Mint láthatjuk, jóval kevesebb a kö-

zös faj, mint Kazahsztánban, azonban két fontos vo-

nás mégis közös: 1. a tűlevelű komponenstől (ende-

mikus Picea schrenckiana vs. nagy elterjedésű Larix

sibirica) függetlenül, igazi ökotóntársulás a tajga és

a rétsztyepp között nem alakul ki; 2. amennyiben a

tajga ritkás, napfényben gazdag, a rétsztyeppfajok

zöme erdei aljnövényként is megjelenik, és erdőirtás

után (ha az újulat felnövését bármi korlátozza: nagy-

testű legelők, tűz stb.) átveszi az uralmat.

Meg kell jegyezzük, hogy a fenti leírások sajnos

nem az embertől háborítatlan, természetes erdős-

sztyeppet mutatják be, bár eredetileg ezt szerettük

volna tenni. A fenti területeken ugyanúgy több ezer

éves kultúrák élnek, mint Európában, melyek táj-

alakító tevékenysége ismereteink szerint igen drasz-

tikus volt. Természetesen nem az Európára annyira

jellemző sok szántóterületre, sokkal inkább az er-

dősültség csökkentésére, az ősi gyepek és az irtás-

rétek átalakítására kell gondoljunk. Egyelőre azon-

ban nem volt lehetőségünk a helyi tájhasználat-

történet részletes megismerésére, így az ottani állo-

mányokból nem tudjuk kiválogatni a természetes-

nek tekinthetőket.

E füzetben a kezeléssel kapcsolatos kérdése-

ket tekintve elsősorban az erdőkre összpontosí-

tunk. Ennek nem az az oka, hogy a gyepek, illet-

ve a táji léptékű mozaikok természetvédelmi cé-

lú kezelése kevésbé fontos, hanem az, hogy az

erdőssztyeppek ma megfigyelt pusztulását – a

túlzásba vitt vízrendezések közvetett hatása mel-

lett – elsősorban az egyre inkább nyereségérde-

keltségűvé váló, fatermesztési célú erdőgazdál-

kodás okozza. Ugyanakkor éppen az erdész

szakma az, mely több évszázados szakmai tudá-

sára alapozva pozitív szerepet vállalhat a máig

fennmaradt erdőssztyepp állományok megmen-

tésében, természetvédelmi célú kezelésében. A

szakma egy része már eddig is sokat tett erdős-

sztyepp-erdőink védelme érdekében a védetté

nyilvánítások kezdeményezésével, illetve egyes

erdőrészletek tarravágásának késleltetésével.

Az erdőssztyepp-erdők főbb típusainak eltérő-

ek az erdészeti problémái. A homoki erdős-

sztyepp-mozaikok ma is viszonylag a legkiterjed-

tebbek, bár sajnos az értékesebbek összterülete

sem haladja meg az 3000 hektárt. Ezen erdőtí-

pusról tulajdonképpen reális képe van mind az

erdész, mind a botanikus és természetvédő szak-

mának. Az erdőgazdálkodás jelentős mértékben

érinti őket, egyes erdőgazdasági tájak szinte

csak ilyen termőhelyekből állnak. A sziki és lösz

erdőssztyepp azonban mára minimális kiterje-

désűvé vált, csupán néhány 100 (maximum 600-

600) hektár maradt mindkettőből. Ebből faka-

dóan a kezelési feladatokat nagyon nehezen ha-

tározhatjuk meg. Mindenképpen szükséges az

ilyen típusú területek erdőrészlet szintű adatbá-

zisának gyors elkészítése, hogy az erdész szak-

ma pozitív szerepet játszhasson az erdős-

sztyepp-maradványok megmentésében, jövőbeli

kezelésében.

6.1 AZ ERDŐSSZTYEPP-ERDŐKET

VESZÉLYEZTETŐ TÉNYEZŐK

a. Állománycserék nem őshonos vagy tájidegen fafa-

jokkal. Az erdőssztyepp-erdők jelentős részét a

múltban idegenhonos fafajok monokultúráival vál-

tották fel. Erre az indokot elsősorban nehéz felújít-

hatóságuk, illetve a gyorsan növő idegenhonos és

tájidegen fafajok (akác, nemes nyárak, vörös tölgy,

csertölgy, fekete dió, erdei- és feketefenyő stb.) na-

gyobb fatermése és biztosabb felújítása szolgáltatta.

b. Tájidegen fafajok spontán terjeszkedése. A megma-

radt erdőssztyepp-foltokon fontos jellegtelenítő ténye-

ző a tájidegen fafajok spontán terjeszkedése, amely kü-

lönösen ott érvényesül, ahol a természetközeli állomá-

nyok csak töredékesen, ültetvények közé ékelődve ma-

radtak meg. Generatív úton terjeszkedik a kései meggy

(Padus serotina), amerikai kőris (Fraxinus

pennsylvanica), zöld juhar (Acer negundo), helyen-

ként az alásfa (Ptelea trifoliata), míg főként vegetatív

úton, gyökérsarjai segítségével állandósul a bálványfa

(Ailanthus altissima) és az akác.

c. Az erdőgazdálkodási technológiák homogenizáló

hatása. Az erdőssztyepp-erdőket napjainkban kizá-

rólag tarvágásos üzemmódban kezelik, felújításuk-

nál egyenletes és magas záródású, egyfafajú és egy-

korú állományok kialakítására törekszenek, ennek

egyik legfontosabb eszköze a tuskózásos, teljes

talajelőkészítéses felújítás. A természetes dinamika

csak igen korlátozottan érvényesülhet, intenzív ke-

zelést igénylő kultúrállományok – még ha őshonos

fafajúak is – jönnek létre, melyből az őshonos

elegyfa- és cserjefajok gyakran hiányoznak, lágyszá-

rú flórájuk is szegényes. Sajnos a

természetközelinek nevezhető foltok egy részében

is megfigyelhetjük ezt a jelenséget.

d. Termőhelyi változások, szárazodás. A tarvá-

gásos üzemmód és az általánosan elterjedt fel-

újítási technológia miatt károsodik a talajok hu-

muszos szintje, a nagy gépek taposása miatt pe-

dig talajtömörödés léphet fel. A vágástéri hulla-

dék elégetése szintén a humuszos szintet és a

talajéletet károsítja. Elsősorban a homoki ter-

mőhelyeknél katasztrófaszerű állapotokat ho-

zott létre a talajvízszint-süllyedés, melyet több-

féle ok idézett elő (folyószabályozások, belvíz-

levezetések, ivóvíz kitermelések, intenzív gyü-

mölcs- és szőlőkultúrák létesítése, nagyterületű

erdőtelepítések.).

6. AZ ERDŐSSZTYEPP-ERDŐK ERDÉSZETI KEZELÉSE

ÉS REGENERÁCIÓJA

BARTHA DÉNES, KIRÁLY GERGELY, MOLNÁR ZSOLT ÉS BÖLÖNI JÁNOS

e. Hagyományos gazdálkodási formák feladása.

A külterjes, sokszor a mezőgazdálkodáshoz kap-

csolódó erdőhasználatot intenzív gazdálkodási for-

mák váltották fel. Megszűnt a nyílt foltok, erdősze-

gélyek, tisztások fenntartását elősegítő legeltetés, a

kis területet érintő fahasználat, a sarjaztatás. Mind-

ez alapvetően befolyásolta a „jellegzetes fiziognó-

miájú” erdőssztyepp-foltok megfogyását, néhol tel-

jes „felolvadását”.

6.2 AZ ERDŐSSZTYEPP-ERDŐK KEZELÉSE AZ

EDDIGI ERDÉSZETI GYAKORLATBAN

Az erdőssztyepp-tölgyeseket a régebben megszokott

15, 25 vagy 40 évenkénti sarjaztatást követően, többé-

kevésbé a klasszikus értelemben vett erdőgazdálkodás

kezdetétől – helyenként már a 18. század közepétől, de

máshol csak a 20. század közepétől (!) – napjainkig

tarvágásos üzemmódban kezelték. Az utóbbi évtize-

dekben e vágások gyakran nagy területre terjedtek ki,

de jelenleg is jellemző a törvényben szabályozott vá-

gásterület nagyságának maximális „kihasználása”. A

vágástakarítás után, mely gyakran égetéssel történt, a

területet kituskózták, a tuskókat sávokba (prizmákba)

tolták össze, a gyökereket is eltávolították, kifésülték.

Szántás és talajfelszín-egyengetés után az erdőfelújítás

2-3 éves kocsányos tölgy csemete ültetésével történt,

már ahol nem akáccal vagy fenyővel újítottak. A gépi

ápolások miatt meghatározó volt a tág, 2,40 m-es sor-

táv. Az ápolást több éven keresztül tárcsázással végez-

ték, melynek következtében a felszín egyenetlenné vált,

a sorok bakhátakká alakultak. Esetenként vegyszeres

gyomirtást is alkalmaztak. Elegyfafajok beviteléről

rendszerint nem gondoskodtak, ha valamilyen elegyfa-

vagy cserjefaj spontán módon be is került, úgy – a

„fentről” erőltetett fatermesztő szemlélet miatt – az

ápolásoknál, tisztításoknál többnyire eltávolították

őket. A valamilyen oknál fogva nem erdősülő vagy ala-

csony záródású foltokat viszont erőteljes növekedésű,

gyakran idegenföldi fafajjal végzett pótlásokkal igye-

keztek eltüntetni (lásd az akácos zárványokat a nagy

tölgyes tömbökben).

6.3

A GAZDÁLKODÁSRA ALKALMAS TERÜLETEK

JAVASOLT KEZELÉSE

A mai erdőssztyepp-erdők jelentős része, egy-

részt egyediségüknél, másrészt a gyakran gyenge

termőhelynél fogva nem alkalmas gazdaságos erdő-

gazdálkodásra! Pusztulásuk ugyanolyan szomorú

látvány, mint a műemlékeké. Különösen fájdalmas,

hogy sokszor tűzifának vágják ki őket!

A gazdálkodás számára fennmaradó területeken

is fontos cél, hogy a gazdálkodás természetközeli

legyen. Ezen állományokban – a gazdálkodó érde-

kei miatt – a tarvágásos üzemmód jöhet szóba. Itt

elengedhetetlen a nagy tarvágás kellemetlen hatása-

it csökkentő ún. mikrotarvágások bevezetése, ame-

lyek az erdőtömbre nézve kellő mozaikosságot, az

élővilág számára nagyobb esélyű átvészelési, áttele-

pülési lehetőséget jelentenek, ugyanakkor a gazdál-

kodó érdekei – hosszú távon – nem csorbulnak lé-