Tér és Társadalom

Published by Ter es Tarsadalom Journal
Online ISSN: 2062-9923
Print ISSN: 0237-7683
Publications
Minden közösséget jellemez, hogy milyen elitet képes létrehozni. Az elitek kialakulása, szerkezete, a benne megjelenő teljesítmények és szerepkörök erősen útfüggőek. A Győri elit két világháború közötti szereplése szépen bizonyítja ezt a megállapítást. A város sorsának alakulását a kedvező földrajzi elhelyezkedését nem lebecsülve, sokkal nagyobb mértékben a település gazdasági, politikai és nem utolsósorban kulturális elitje határozta meg. A II. világháborúig ez a három elitcsoport egymással való viszonyát tekintve sokkal koharensebb volt, mint napjainkban. Győr befogadó jellege, az urbánus életmód és értékrendszer, a lehetőségek megragadásának képessége, a realitás- és a szociális érzék, a személyes felelősség- és szolidaritás tudat, a nagyobb időtávlatok iránti érzékenység meghatározó volt mind a gazdasági, mind pedig a politikai krízishelyzetekben. Mivel a városi elit a 19. század elejétől a II. világháborúig lényegében ugyanazon kapcsolathálóból állt, erős családi stabilitással a válaszreakciók is hasonlóak voltak. A kereskedőváros kríziséből a korszerű iparvárossá váltást, a helyi közösségi sikert ugyanaz az elit vitte véghez, aki szembe találta magát a II. világháborút megelőző, majd a háborús évek megpróbáltatásaival. Több emberöltő alatt a városi gazdasági és politikai vezető réteg befogadó mentalitása révén nagyon jól integrálta az erre amúgy is fogékony és hajlandó zsidó polgárokat. A vészkorszak éveiben a város keresztény politikai elitje mindent megtett, hogy sorsukat megkönnyítse.
 
A cikk négy, ma már a főváros XVII. kerületét alkotó település – nevezetesen Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákosliget és Rákoskeresztúr, vagy egyszerűbben: a „Rákosvidék” – 1872-től 1990-ig terjedő történetét vizsgálja meg, miközben kiemelt figyelemmel kíséri a fent említett községek és Budapest kapcsolatainak változásait. Amellett érvelünk, hogy Budapest és környékének kapcsolatrendszere felfogható egy olyan speciális centrum-periféria relációként, melynek kezdőpontját a funkcionális kapcsolatok észrevehető felerősödése, végpontját pedig a nagyvárosi centrumba való teljes – a legkülönbözőbb gazdasági, társadalmi és térszerkezeti dimenziókat magában foglaló – integráció jelöli ki, pontosabban fogja kijelölni, hiszen az integrációs folyamat egyelőre nem tekinthető befejezettnek.
 
Jelen tanulmány a Balaton-felvidéki nyaralókba, második otthonokba történő urbánus középosztályi – a COVID-19 pandémia idején felerősödött – beáramlás társadalmi, gazdasági következményeit, dzsentrifikációs hatásait, illetve a lehetséges válaszokat vizsgálja. A világjárvány egyrészt felerősítette, másrészt új mederbe terelte a vidék átalakulási folyamatait. A vidéki turizmus a járványhelyzet miatt először leállt, azután hihetetlen mértékben felpörgött. Ugyanakkor a pandémia nyomán kiszélesedő távmunka illetve távoktatás alapvetően változtatta meg a vidékhez való viszonyt, sokan ’leköltöztek’ az eddig csak nyaralóként használt ingatlanokba. A Balaton környéki ingatlanárak meredeken emelkednek, a beköltözők mellett megjelentek a befektetők és a „hideg pénz” is, ami egyértelműen dzsentrifikációs átalakulásról tanúskodik. Tanulmányunk félig strukturált interjúk és egy kérdőíves megkérdezés segítségével tárja fel, hogy hogyan alakult a vidéki turizmus a járvány különböző szakaszaiban a Balaton-felvidéken, hogyan változott a nyaralótulajdonosok attitűdje és gyakorlata a vidékre költözéssel kapcsolatban, illetve melyek voltak a változás fő előidéző okai és tényezői és milyen változásokat hozott mindez a társadalmi, gazdasági környezetben, a helyi fejlesztési lehetőségekben. A kutatás eredményei szerint a pandémia felerősítette a korábbi tendenciákat, vagyis a vidéki élettér iránti kereslet növekedését. A jövőbeni szándékok a vidékre költözés tekintetében mérsékeltebbek, ennek hátterében a szolgáltatások kínálata és minősége is szerepet játszik.
 
Tanulmányunkban a reformkori Akadémia protestáns tagjainak földrajzi hovatartozását vizsgáltuk kollektív biográfiai eszközökkel. A tanulmányi pálya és a felnőtt életutak állomásait kultúrrégiókhoz soroltuk. Ezt követően a kultúrrégiók egymáshoz viszonyított arányát, akadémiai reprezentációjuk erejét, illetve a személyek kultúrrégiók közötti mozgását, földrajzi mobilitásuk nagyságát és intenzitását határoztuk meg. A vizsgálatot az tette lehetővé, hogy a reformkori Akadémia különböző metszésvonalak mentén egyensúlyozó mechanizmusokat működtetett, s így felekezeti és földrajzi értelemben is egyfajta reprezentativitásra törekedett. A nemzeti kibontakozás jegyében ráadásul nemcsak tudományos, hanem nyelv- és művészetpártoló, művelődésszervező célkitűzései is hangsúlyosak voltak. Ily módon nemcsak a tudományos, hanem a tágabban vett szellemi elit egészének összetételére érvényes következtetéseket vonhatunk le. A tanulmányban alkalmazott kultúrrégió kifejezés pedig az egyházi társadalomtörténetben már ismert „felekezeti–művelődési alakzat” kiterjesztésének, a térbeli tagolódás megjelenítésére alkalmas elágazásának tekinthető. A reformkorban a Magyar Tudós Társaság tagjává választottak 28%-a református, 12%-a evangélikus volt. Mindkét felekezet felülreprezentált volt tehát az összlakosságban elfoglalt súlyához képest, de a felülreprezentáltság mértéke jellegzetes különbséget mutat. A reformátusok esetében ezzel a módszerrel is kimutatható Debrecen, mint szellemi központ kimagasló ereje – és egyúttal erőteljes zártsága. Debrecenhez hasonló arányban delegált akadémikusokat az erdélyi református kultúrrégió, amely azonban nem kizárólag Kolozsvárhoz, hanem részben Nagyenyedhez és Marosvásárhelyhez kötötte a kulturális élet vezéreit. A decentralizáció jegyei a többi református kultúrrégióban is kimutathatóak. Az evangélikus kulturális csúcselit körében még jellemzőbb a decentralizáltság – ennek érzékletes példáját a hagyományos, legerősebb iskolaközpont, Pozsony látványos „gyengélkedése” szolgáltatja. A református kultúrrégiók esetében szembeszökő, hogy hiába éltek jelentős arányban kálvinisták a Dél-Dunántúlon, az Alföld felén és Észak-Tiszántúlon, nem rendelkeztek olyan iskolavárossal, szellemi központtal, amely alkalmas lett volna legalább egy-két akadémikus kinevelésére. Mindez természetesen újra csak Debrecen egészen különleges szerepére világít rá. Ehhez képest másféle stratégia jellemezte az evangélikusokat, akiknek nemcsak észak-magyarországi érdekeltsége volt kiterjedt, de a Dél-Alföldön is rendelkeztek akadémiai kapcsolatokkal. A reformkori akadémikusok mobilitását vizsgálva Debrecen és Erdély önállóságához (és zártságához) nyertünk újabb érveket, emellett pedig Pest immár egyre erőteljesebb vonzó hatása támasztható alá meggyőző számokkal.
 
A kvantitatív módszerekre épülő kutatásunkban arra tettünk kísérletet, hogy Magyarország fejlettségi térszerkezetének 1910 és 2011 közötti átalakulását feltárjuk. Annak érdekében, hogy a hosszú és középtávú változások egyaránt mérhetők legyenek, négy időkeresztmetszetet választottunk ki (1910, 1970, 2001, 2011). Az összehasonlítást az teszi lehetővé, hogy a települési szinten gyűjtött mutatókat mind a négy időpontra a mai járáshatárok között aggregáltuk. A vizsgálat a fejlettségi különbségek stabilitására mutatott rá: az Osztrák–Magyar Monarchia korának, a szocializmus időszakának és a rendszerváltás utáni évtizedeknek a fejlettségi térképei nagyban hasonlítanak egymásra. Az ország nyugat–kelet tagozódása, a centrum-periféria jellegzetességek, a fejlett és fejletlen térségek markáns elkülönülése tartós jegyei a magyar fejlettségi términtázatnak. A fejlettségi térszerkezetre alapvetően jellemző stabilitást a felfelé és lefelé mozgó járások szűkebb csoportja töri csak meg. Száz év alatt jelentősen javították helyzetüket az idegenforgalomba, a fürdőturizmusba bekapcsolódó térségek, a fővárosi agglomeráció külső övezetében elhelyezkedő járások, a Délnyugat-Dunántúl járásai és egy-két ma is sikeres szocialista iparváros járása. Ugyanakkor a Tiszántúl középső része és Észak-Magyarország sok járása a múlt századelőhöz képest a hanyatlás jegyeit mutatja.
 
A térbeli fordulattal az utóbbi években előtérbe került a társadalmi tér vizsgálata. Az irányzat adta lehetőségekkel a középkort vagy a kora újkort kutató történészek, történeti földrajzosok sűrűbben élnek, mint más társaik. A modern kor (19. és 20. század) társadalomtörténetével foglalkozó szakemberek látószögébe – legalábbis idehaza – eleddig, néhány fontos kivételtől eltekintve, nem került be a társadalmi tér használatának vizsgálata, holott ehhez lényegesen kedvezőbbek a forrásadottságok. Éppen e forrásbőség lehet az oka, hogy a modern kor kutatói látszólag nincsenek oly mértékben rászorulva ezen módszerek, nézőpontok alkalmazására, mint a sokszor forráshiánnyal küzdő, korábbi korszakok társadalma után nyomozó kollégáik. Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy rámutassak, milyen sokrétűen módosítja a társadalmi tér vizsgálata például azt a képet, amit egy Horthy-kori „mezővárosról” alkottunk.
 
Magyarország geopolitikai helyzetében a 20. században többször történt jelentős változás. Ezek a fordulópontok meghatározták a magyar katonai stratégia tartalmát is. A tanulmány azt vizsgálja, hogy a geopolitikai helyzet átalakulása hogyan hatott a katonai stratégia térszemléletére a trianoni békeszerződéstől napjainkig.
 
A szerző tanulmányában a csehszlovákizmus eszmei talaján 1918-ban megszületett Csehszlovákia gazdasági, etnikai jellemzőit, a többnemzetiségű létből fakadó problémákat mutatja be. A cseh és szlovák nemzet közös államaként létrejött Csehszlovákia deklaráltan nemzetállamként született meg – a csehszlovák nemzet államaként –, miközben valójában többnemzetiségű állam volt, ezt az ellentmondást a csehszlovákizmus fikciójával próbálták meg feloldani. Az egységes csehszlovák nemzetről kialakított, célszerűségi szempontok alapján létrehozott fikció azonban számos problémát okozott a csehek és szlovákok viszonyában, mely problémák végigkísérték az első Csehszlovák Köztársaság történetét, majd 1938-39-ben a csehszlovák állam felbomlásához vezettek.
 
Pittsburgh város és térsége mint az amerikai nehézipar központja ismeretes. A második világháború után – a hagyományos nehézipar válsághelyzetének következtében – az USA-ban elsőként ebben a városban jött létre gazdaság és városfejlesztési program. A fejlesztést elsősorban a helyi ipari-pénzügyi vállalatok vezetői kezdeményezték, azonban a várós vezetősége is jó partnernek bizonyult. A tanulmány az 1945-1990 között elindított fejlesztési szakaszokat mutatja be, kiegészítve a fejlesztés eredményeinek, a város fejlődésének értékelésével.
 
A jugoszláv állam rövid története – alig 91 év – során kétszer született meg (1918, 1945) és kétszer bomlott fel (1941, 1991-től napjainkig), ezért úgy véljük, érdemes a felbomlások törvényszerűségeit megvizsgálnunk. Véleményünk szerint minkét felbomlásban rendkívül fontos szerepet játszott a gazdaság terén megszülető és tartósan fennmaradó észak–dél lejtő, amely gyakorlatilag egy nagyon komoly regionális fejlettségbeli különbséget eredményezett mind a királyi (1918-1941), mind a szocialista jugoszláv állam (1945-1991) régiói között. Jelen tanulmányban azt vizsgáljuk meg, hogy a titói Jugoszlávia hogyan próbálta meg kezelni a regionális különbségeket, és ez milyen eredményhez vezetett.
 
A tanulmány Erdei Ferenc 1945 utáni munkásságának tér- és társadalom koncepcióját vizsgálja úgy, hogy az elmélet változásának főbb csomópontjait is nyomon követi. Az értelmezés középpontjában az 1945-ös közigazgatási reformterv és az életművet záró Város és vidéke című szociográfia áll. Az elemzés azt vizsgálja, hogy Erdeinek a korábbi közigazgatás radikális átalakítását célzó felfogása milyen sajátos jegyekkel rendelkezik, és miképp kapcsolódik az alföldi tanyás mezővárosok modelljén alapuló korábbi országrendezési tervéhez. Másfelől azt értelmezi, hogy Erdei koncepciója milyen tér- és társadalomszerkezeti változásokat kíván elérni. A tanulmány kitér arra, hogy a létező szocializmus felülről végrehajtott reformjai milyen mozgásteret kínáltak a város és vidékének organikus kapcsolatát megvalósítani szándékozó elképzelés számára. A tanulmány az alföldi tanyás mezővárosi modell bemutatása után az 1945-ös közigazgatási reformtervet vizsgálja, majd részletesebben foglalkozik ezen elképzelés társadalmi és politikai korlátaival. Emellett a Város és vidéke tér- és társadalomszerkezeti koncepcióját taglalja, s ennek során kitér az elképzelés társadalmi kontextusára is. Az írás Erdei és Bibó 1945-ös közigazgatási reformtervének kritikáját adja. Az elemzés amellett érvel, hogy az 1945-ös reformelképzelés az egész közigazgatás átalakításának sikerét az alföldi tanyás mezővárosi modellhez köti, és ekképpen egy helyi viszonyok között létrejövő társadalomfejlődést kíván ráerőltetni az összes többi, ettől a modelltől jelentősen különböző területre. A tanulmány alapvető előrelépést lát Erdei Város és vidéke című munkájában. A paraszti tér- és társadalomszerkezetből építkező társadalmi reform már nem kizárólagosan az alföldi tanyás mezővárosok modelljén alapul, hanem minden esetben a lokális viszonyokból indul ki. Az írás ezen tér- és társadalomszerkezeti modell erényeit hangsúlyozza, utalva a térszociológiai irodalom belátásaira is.
 
A tanulmány az 1945-1956 közötti Győri politikai és közigazgatási vezetőréteg néhány társadalomstatisztikai jellemzőjének áttekintésére vállalkozik. Részletesen bemutatásra kerül, hogy a csoport tagjai milyen társadalmi helyzetű családból indultak, közéleti szerepvállalásukat megelőzően milyen eredeti foglalkozással és szakképzettséggel rendelkeztek, valamint milyen nemzedéken belüli és nemzedékek közötti mobilitási esélyeik és lehetőségeik voltak az érintett korszakban. Az elsősorban levéltári forrásokra épülő vizsgálat megállapította, hogy a helyi vezetőréteg meghatározó része (41,8%-a ) munkás családból származott, míg a legkevésbé számos csoportot (7,1-7,1%) az alkalmazotti és az értelmiségi családból érkezők alkották. A helyi vezetőréteg döntő hányada (59,3%-a) munkás hivatással bírt, míg a parasztok (5,3%) és a kisiparosok/kiskereskedők (3,6%) visszaszorulása különösen jelentősnek tekinthető a származásnál megfigyelt adatokhoz képest. Az intergenerációs mobilitás a csoport több mint felét (51,5%) érintette, míg a legfőbb mobilitási iránynak egyértelműen a munkássá válás tűnt.
 
A II. világháború után elkezdődött, központilag irányított erőteljes iparosítás hatására 1948-1990 között Románia városi népessége 240%-kal növekedett. Régiók, megyék és városok viszonylatában eltérő mértékű népességfogyást eredményezett az 1990 után elkezdődött gazdasági szerkezetátalakítás, a társadalmi változások.
 
Közép-Európa első világháború utáni új térfelosztásának egyik fontos, de kevésbé ismert jellemzője, hogy a területi folyamatok egyik legnagyobb nyertese a román állam volt, melynek területe az 1914. évi 139,1 ezer km 2-ről 1920-ra 295,9 ezer km 2-re nőtt, azaz a román állam 156,8 ezer km2 területi nyereséget könyvelhetett el a közép-európai átrendeződés következtében. Az így megszülető Nagy-Románia egyik kulcskérdése a közigazgatási térfelosztás, melynek jelentőségét jól mutatja, hogy a 20. század folyamán a román politikai elit 12 alkalommal hajtott végre közigazgatási reformot (1926, 1929, 1936, 1938, 1950, 1952, 1956, 1960, 1968, 1981, 1991, 1998). Ezek a közigazgatási reformok általában a megyerendszert próbálták megreformálni. Jelen tanulmány a szocialista korszak azon négy közigazgatási reformját (1950, 1952, 1956, 1960) elemzi, melyek a megye helyett tartományi rendszert akartak Románián belül működtetni, illetve a tanulmány záró részében röviden kitér az 1968. évi reformra, mely visszaállította a megyerendszert.
 
A tanulmányban shift-share elemzéssel különítettem el a jövedelmek térben való tagolódását befolyásoló két összetevőnek, a regionális dinamikának és a településszerkezet alapján meghatározott szerkezeti hatásnak a szerepét. A vizsgálat célja annak megállapítása volt, hogy a 35 évet felölelő időszak alatt (1970–2005) a 47 japán prefektúra jövedelemnövekedésében vagy épp -csökkenésében a fenti két tényező közül melyik mekkora szerepet játszott. A japán nemzeti gazdaságfejlesztési politika és regionális fejlesztéspolitika között sajátos alárendelő viszony van, ami a japán fejlesztő állam modell logikájából ered. A második világháború után a gyors ütemű felépülés és felzárkózás megvalósítására a japán nemzeti gazdaságfejlesztési politika jellemzően növekedésorientált célkitűzéseket irányzott elő, szemléletében pedig a hatékonyság jelent meg prioritásként. Ezzel szemben a japán regionális fejlesztéspolitika legfőbb deklarált feladata, hogy utólagosan korrigálja az általános nemzeti gazdaságpolitika szemléletéből eredő egyensúlytalanságokat. Így az jellemzően reaktív, kiigazító jellegű és méltányossági szempontokat is preferáló. A vizsgálattal igazoltam, hogy ez az alárendelő kapcsolatrendszer kizárólag addig működhet eredményesen, amíg a kapcsolat első pilléreként megjelenő nemzeti gazdaságfejlesztési politika sikeres, elősegíti a gazdasági növekedést, így annak jenmilliárdokban mérhető eredménye a megfelelő újraelosztási rendszerek működése révén hozzájárul a prefektúrák kiegyenlített fejlődéséhez.
 
Top-cited authors
Gábor Nagy
  • Hungarian Academy of Sciences
Erika Nagy
  • Hungarian Academy of Sciences
Gabór Velkey
  • Hungarian Academy of Sciences
Judit Timár
  • Centre for Economic and Regional Studies
Bálint Koós
  • Hungarian Academy of Sciences